Utópiák és disztópiák

A vasfüggönytől keletre élő emberek számára a modern ipari építészete a szocreál szinonimája lett. Nyugatra több irányzat nevét is összekötik nagyjából ugyanazzal, például egy ágát fasiszta modernizmusnak hívják. Más alhajtásait más neveken, és elég ritkán pozitív neveken ismernek. Ami a közös bennük, az egyfajta brutalitás – összefoglaló, de nem teljes spektrumot lefedő néven a brutalista, vagy brutális építészet.

bagoly_glassEmlékezetesek Philip Glass svájci minimalista zeneszerző, Godfrey Reggio filmrendező és Ron Fricke operatőr „a Qatsi-trilógia” összefoglaló néven ismert alkotásai, elsőként közülük Koyaanisqatsi (Kizökkent világ). Ennek egy Apolló rakéta kilövését és a coloradói félsivatagos-sivatagos területek embertelen szépségét bemutató képsorait egy megrázó váltás követi: vadonatújnak, modernnek és rendezettnek látszó lakótelep légifelvételei el- és lepusztult kísértetházaknak bizonyulnak a közelebbi képsorokon. A makettnyi méretben dekoratív mértani formák egyre durvábbak, fenyegetőbbek és elembertelenítőek, amire még a zene is súlyosan ránehezedik, majd megnyugtató, fellélegeztető az, ahogy a modern szalagházakat „lehúzzák”, ahogy az angol mondja: irányított robbantással eltüntetik a föld színéről. Errefelé, Kelet-Európában automatikusan az olyan panelekkel asszociáltuk a képsorokat, mint Kőbánya, Békásmegyer lakótelepei, és volt valami megnyugtató abban, hogy az embereket gyomrukba gyömöszölő, elidegenítő betonkolosszusok nem örök életűek.

A világ egy másik részén, például az Egyesült Államok-beli St. Louisban sok minden mást jelentettek ugyanezek a képsorok, amelyek az ottani szociális ellátás kudarcát szimbolizálták. Az épületek, amelyek olyan megnyugtató módon tűnnek el a füst- és porfelhőkben, St. Louis legszegényebbjeinek szánt, olcsó lakhatást, kulturált környezetet biztosító program számára épültek, amelyik papíron szép és jó volt, egészen idilli módon egyenlő esélyeket kínáló és gondoskodó.

De csak papíron.

pruitt-igoe-overview.jpg
Egész jól nézett ki messziről – de csak messziről. – [Public domain], via Wikimedia Commons

Pruitt–Igoe terv, amely a boldogság kék madarát ígérte, az ilyen projektek szokása szerint a megvalósulása közben fokozatosan elhullatta színes tollait, és mire szárnyra kaphatott, egy szürke, kopasznyakú, döghúsra éhes keselyű lett. A varázsszó, amelyik az átváltozást beindította, a költségcsökkentés volt. A kellemes, világos, élhető lakóterekként megálmodott házakból, amikor elkészültek, zsúfolt, szűk, levegőtlen és meleg, sötét gettó lett, a bűnözés melegágya. Ezt tovább tetézte az, hogy a karbantartásra, vagy akár a terület építés utáni rendezésére már egy pillanatig sem fordítottak gondot. A telepet aki csak tehette, elhagyta, az a néhány jóakaratú ember pedig, aki az anyagi helyzete miatt kénytelen volt maradni, megpróbált apró, élhető szigeteket kialakítani a betondzsungelben, amely tele volt olyan veszedelmes ragadozókkal, mint a betegségek, a szinte nem létező ellátás, és a bűnözés legveszélyesebb formái, élükön a droggal. A komplexum húsz éven át volt kelés St. Louis városának szociálisan legalsó felén, mire végül felszámolták. És nem ez volt az egyetlen hasonló építészeti projekt, amely elvek szerint indult és hasonló véget ért.

BagolymondjapenzolvasvajoAlapvetően az elgondolás nem volt rossz, olyannyira, hogy szociológiai (és más) tanulmányok egész sora foglalkozik a Pruitt–Igoe sorsát kiváltó és alakító hibákkal. Vannak szép számmal, akik a tervező építészt, Jamaszaki Minorut hibáztatják első sorban. Mások meg a kivitelezőt, vagy a város vezetését, mint üzemeltetőt, mivel még azt a kevés pénzt és energiát sem fordították a telepre, amit lehetett volna. Sokan úgy vélik, hogy túlságosan is idealizált és naív volt maga az elképzelés, főleg, hogy egy akkoriban hozott legfelsőbb bírósági döntés iránti megfelelési kényszerből kifejezetten elegyíteni akarták a fekete és fehér családokat. Még az elnevezés is ezt a törekvést szimbolizálta: Wendell O. Pruitt színesbőrű pilóta volt, St. Louis hőse, míg William Igoe fehér városatyaként írta be magát a város történelmébe.

pruitt-igoe-vandalized-windows
Betört ablakok a Pruitt–Igoe egyik épületén (bármelyiken készülhetett a felvétel) – See page for author [Public domain], via Wikimedia Commons

A valódi probléma azonban nem a szegregáció erőltetett felszámolása volt. Mindenképpen közrejátszott az, hogy az egy környezetben élők között komoly szokás- és neveltetésbeli különbségek voltak és igyekeztek elkerülni a találkozást. Nem alakult ki kapcsolat, csak kisebb egységek lakói ismerték egymást és azok igyekeztek is a saját mikrokörnyezetükbe valamiféle rendet és életteret kialakítani. Erre az építész tervei szerint az épületek közösségi terei, a folyosók, előterek nyújtottak volna lehetőséget, ahol pihenő- és játszótereket gondolt kialakítani, és olyan közösségi helyeket, ahol az emberek találkozhatnak és beszélgethetnek. De ezek a terek a végén sötétek és üresek maradtak, szellőzetlenek, barátságtalanok, mert a tervek szerinti kialakításukra már nem jutott semmi. Az épületek közötti részek is rendezetlenek maradtak, az oda tervezett gyermekjátszóterek sosem készültek el, a parkolók között szemét és sitt gyűlt. Az emberek pedig elkezdték a senkiének nézni azt, ami nem a sajátjuk volt, és megjelent a szándékos rombolás, a bűnözés. A fenntartó (a város) a legminimálisabb mértékben sem fordított a karbantartásra, és az amúgy is csak minden harmadik emeletnél megálló liftek többet voltak rosszak, mint üzemképesek, a betört ablakokat senki sem cserélte ki, a kiégett lámpák sötétségbe burkolták a barátságtalan épületeket. Aki tehette, elmenekült, és a lakások fele üresen állt, rosszabb esetben pedig bűnözők, drogosok búvóhelye lett. A történet számos más helyről is ismerős.

bagolymondjairgumburgumAhogyan maga a épületek jellegzetes jellegtelensége is, a szigorúan szerkezetcentrikus külsővel, ahol a díszítés maga az anyag és a funkciója, semmi mást nem tűr meg. A világ egyes részein Sztálin-barokknak, máshol fasiszta építészetnek titulált, és például a római EUR negyedben futurizmussal megszórva szép (bár embertelen) építményeket erőltetetten optimista díszítéssel látták el (vagy akár a régi londoni BBC-székházat). De ez a fajta építészet eleve elvetette a dekorációt, és kizárólag a szerkezeti elemeket, a struktúrát engedte ilyesféle szerepben is megjelenni. Még akkor is, ha az sem volt alkalmas e feladatra. Robosztus, nyomasztóan erős és erőszakos, tömbszerű házak ezek, a stílus pedig éppen erről, a szépség elvetéséről kapta a „brutalizmus” nevet.

320px-tugendhat_villa_in_brno
A brnói Tugendhat-villa – Justraveling.com [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

Bár időben nem különül el élesen a többi modern irányzattól, mégsem lehet összetéveszteni a Bauhaus tiszta és emberségességre törekvő formáival, és az azt követő, minőséget dicsőítő modernizmussal összevetni, aminek legszebb példái Ludwig Mies van der Rohe vitatott, nem feltétlenül használható, de sokkal finomabb épületei, mondjuk a Tugendhat-villa Brnóban, ami ma az építészetet és modernizmust kedvelők zarándokhelye. Nem lehet összetéveszteni a későbbi, strukturalista irányzattal sem, ahol igyekeztek a szerkezetet, mint díszítőeszközt könnyebbnek, légiesebbnek, szükségesebbnek bemutatni. Nyilvánvalóan távol állt Frank Lloyd Wright organikus elveket valló irányzatától, amelyet itthon nem csak Koós Károly építészetével rokoníthatunk, hanem Földes László egyes tervei is szoros rokonságban állnak vele, bár jóval későbbiek – Makovecz Imre pedig sajátos formális és szimbolikus mitológiát rittyentett köré. Bár nagyon hasonló koncepcióra épült egész Brasília, ott sokkal erőteljesebb egy késői Bauhaus hatás, ami minden (rendszerint jogos) kritika ellenére is egy meglepően jól élhető várost eredményezett. Ami hasonló egy kicsit, de nagyon más: szép. A brutalista építészet ugyanis könnyen felismerhető arról, hogy brutális. Mert az.

320px-citc3a9_radieuse-_intc3a9rieur_1
A „marseilles-i ház” belül. Le Corbusier építészetéből indult, de nagyon eltávolodott a brutalizmus. – By Michel-georges bernard (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Meglehetősen sok olyan brutalista épület van, amely szociális kérdésekre próbált választ adni. Érdekes, hogy mennyire hasonló elképzelések mennyire eltérő eredményekre vezettek. Le Corbusier koncepciója az élettér, mint műalkotás kialakítására több változatban is megépült, természetesen a legismertebb a marseilles-i Unité d’habitation, avagy közismertebb ragadványnevén a marseilles-i ház. Sokan a panelházak, lakótelepek mintaképét látják benne, holott azok koncepciója már az ókorban is megjelent – Khafré piramisépítőinek lakótelepe, ahol az építkezésen dolgozók szállásai, és az őket kiszolgáló létesítmények egyetlen egységben, könnyen megközelíthető, átlátható, szervezett formában épültek meg. Pontosan azokat az elgondolásokat mutatják, mint a svájci építész alkotása: a munkahely viszonylagos, de már nyugalmat nyújtó közelében kialakított élettér volt a célja, ahol a szociális igények kielégítésére alkalmas park, szórakoztató létesítmények ugyanúgy meglegyenek, mint a mindennapi szükségleteket biztosító üzletek, szolgáltatások. Le Corbusier ezt egy-egy helyszínen egyetlen épületmonstrumon belül álmodta és valósította meg, a szocialista országok panelházakból épült lakótelepei, amelyekhez hasonlók nyugaton is épültek, több épületből álló, önálló negyedként próbálták meg ugyanazt. Ennek egészen elképesztő méretű példái is épültek, amelyek nyugodtan nevezhetők a brutalista építészet toposzainak. És nem csak a Szovjetunió és érdekszférája járt élen ebben, sőt. Angliában valósággal burjánzott az építészeti brutalizmus, és az elkészült épületek hasonló elfogadottsági skálán mozogtak és mozognak, mint a Pruitt–Igoe és a marseilles-i ház kijelölte végletek. Az egyetlen, vagy egy-két brutalista építményben önmagába záródó nyomornegyedek némelyik angol nagyvárosban még a mai napig is problémát okoznak, vagy már lerobbantották őket a városképről, például a Glasgow-i Hutchensontown C-t, míg néhány jobban sikerült épület a felső-középosztály kedvelt lakóhelye (ez történt a marseilles-i ház-zal is).

trellick_tower_from_elkstone_road2c_london_w10_-_geograph-org-uk_-_783825
Goldfinger Ernő: Trellick Tower – R Sones [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

Érdekes helyzetet képviselnek a magyar származású, Angliában tevékenykedő Goldfinger Ernő építette Trellick Tower, Balfron Tower, és az ahhoz csatlakozó Carradale House. Ezek az építmények magukon viselik a brutalista lakóépületek minden tulajdonságát: egyes lakók oda vannak értük, de a lakók többsége gyűlöli őket. A fenntartásuk döbbenetesen sokba kerül és a struktúrák kiforratlansága számos problémát okoz. Az épületek beton főelemei kivezetik a fűtés melegét a lakásokból, olyan hőhidak alakulnak ki. A beton vázon fa és üveg szerkezetek alkotják a külső felületet, és ezek a homlokzatok vízelvezetési gondjai miatt ázik és nedves minden. A húszemeletes építmények a vártnál is jobban ki vannak téve a szélnek és az elektromos hálózat, épületgépészet elavulása már csak a méretek miatt is komolyabb terhet jelent. Goldfinger épületei éppen csak megmenekültek a dinamitrudaktól, és ma már műemléki védelmet kaptak, de a korszerűsítésük elérhetetlen összegekbe kerülne. Goldfinger az épületekhez portaszolgálatot is tervezett, de erre sohasem került pénz. A toronyházak így nyitottak maradtak, és a különálló gépészeti egységek és átjáróik különösen vonzóak voltak a hajléktalanok és drogosok számára, majd egyre gyakoribb lett a rablás és a nemi erőszak, illetve a kábítószer és más illegális dolgok kereskedelme is. Ez a folyamat nagyon nehéz munkával volt megállítható, és a tornyok helyzetét akkor sikerült kissé jobb irányba terelni, amikor a lakók megvásárolhatták az addig bérelt ingatlanjaikat, és megváltozott az alapvető hozzáállás – a városvezetés részéről is. A Trellick Tower 2017-ben megmutatta ezeknek az épületeknek egy másik komoly problémáját is: április 19-én tűz ütött ki az egyik lakásban a legfelsőbb emeletek valamelyikén. Bár sikerült a lángokat úgy megfékezni, hogy sem emberéletben, sem anyagiakban nem keletkezett komoly kár, az oltás idejére több mint kétszáz lakót kellett evakuálni a toronyházból.

360px-grenfell_tower_fire_morning
A Grenfell Tower oltása – Natalie_Oxford a Twitteren [CC BY 4.0], via Wikimedia Commons

2017-ben egy másik londoni toronyház-tűz jobban felkavarta a közvéleményt: a Grenfell Tower egy felújított brutalista épületegyüttes toronyháza volt, és az éjszaka, egy meghibásodott hűtőszekrényből származó tűz 71 életet követelt – köztük egy újszülöttét is. Itt is a karbantartás és a pénzhiány játszotta a főszerepet: a felújítást ugyan elvégezték, de a szigetelőanyag, amivel az épületet kívülről burkolták, nem felelt meg a legalapvetőbb tűzvédelmi előírásoknak sem: egész egyszerűen tüzet fogott, vagy leolvadt a falakról. A Grenfell Towerhez hasonló toronyházból a nyugat-londoni North Kensingtonban több is áll. Ezeknek utólagos burkolatát sürgősen felülvizsgálták, és volt, ahol inkább el is távolították.

Az angliai példák kísértetiesen ismerősek lehetnek a hajdani pécsi toronyház révén, de hasonló épület van még Magyarországon – elég talán csak a veszprémi vagy a gyöngyösi húszemeleteseket említenem. De a brutális építészet nem feltétlenül magasra tört a gigantikus méretek imádatában, hanem vízszintesen is szívesen terjeszkedett. Kelenföld vagy Rákosfalva tízlépcsőházas monstrumaihoz hasonlók azonban bőven akadtak, akár a “Bécsi út másik oldalán”, azaz Bécsben is.

320px-karl-marx-hof_2009
A Karl Marx-Hof – Dreizung (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

De milyen érdekes: Bécsben még a brutalizmus is más. A döblingeni Heiligenstadt negyedben található Karl Marx-hof valójában brutalista épület, bár annyira nem is csúnya. A maga 1100 méteres hosszával sokan rekordernek gondolják, pedig az ukrajnai Lutszkban van hosszabb, 1750 méteres lakóház (igaz, nem egyetlen vonalban, hanem leágazásokkal), és az oroszországi Murmanszkban is akad egy önmagába záródó, karokat növesztett építmény, amely 1480 méter hosszú. A Karl Marx-hof egyik végétől a másikig négyszer áll meg a villamos, és manapság kimondottan vidám színekben virít, amely feloldja a monstrum nyomasztó méreteit. Különlegessége, hogy az eredeti koncepciónak megfelelően megvan benne minden, ami a működéséhez szükséges: szolgáltató és pihenő egységek, sőt, gondos karbantartás is. De hát Bécs az Bécs, mondhatnám, és nem is járnék túl messze az igazságtól.

320px-corviale_5581482423
Nuovo Corviale, Róma – By Umberto Rotundo from Roma, Italy (Leggendo Corviale) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A brutalista lakóegységek gondjai mindenhol nagyon hasonlóak. Rómában a Nuovo Corviale, becenevén Il Serpentone, azaz az Óriáskígyó a város keleti felén húzódó monstrum. Nem nagyon hallani róla, én is véletlenül fedeztem fel a Google Earth-ön keresgélve, felidézve az általam bejárt helyeket. Nem, nem jártam a Serpentone közelében sem, nem is nagyon ajánlatos turistaként oda tévedni. Simán csak feltűnt a műholdképen az egyetlen, egyenes épület, ami először elhagyott kifutópályának látszott, a kiszolgáló területek nélkül. A Serpentone valójában három épület, amelyek közül kettő egy vonalban fut, átjárókkal összekötve. A harmadik, alacsonyabb ház rövidebb is, és hegyes szögben áll el a két másik vonalától – ez lett (volna) a szolgáltatásoknak helyet adó épület. Épült melléjük még egy pláza-szerű dolog is, ami meglepő módon többé-kevésbé rendeltetésszerűen működik.

Nuovo Corviale: központi átjárók a kilométernyi hosszú épületegyüttes közepén – By Umberto Rotundo from Roma, Italy (Leggendo Corviale) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A koncepció itt is hasonló, mint az ókori, vagy a Le Corbusier-féle. A létesítmény közelében parkot és bevásárlóközpontot is terveztek, ami szükséges is volt, figyelembe véve, hogy a Corviale több mint hatezer embernek adott otthont. A tervezők és a beruházó olyan hangzatos szólamokkal fogtak munkához, hogy megvalósítják a modern lakóépületek önmagát működtető rendszerét, a korszerű megoldást minden lakáshiányra, és a szociális problémákra választ nyújtanak. Mindezt akkor, amikor Olaszországban demográfiai robbanás után nagyon súlyos problémává vált a lakáshiány és az erős baloldal azonnali megoldást követelt. Nos, az építők tévedtek. A hibák inkább a Trellick Tower és a Pruitt–Igoe terv hibáira hasonlítanak. A rosszul karbantartott, eredetileg szellősnek és derűsnek tervezett, még némi dekorációt is felvonultató, ám az életben átláthatatlan és barátságtalan belső közösségi terek  és külső átjárók vonzották a bajt, a bűnözőket és a kétes egzisztenciájú alakokat. Az eredetileg olaszosan könnyed és nagyvonalú díszítések a silány anyagok használata miatt hamar lepusztultak, csak rontva az összhatást. A két hosszú épületrész közötti átjáró vonalában egy kis amfiteátrum jellegű színpad is épült, ami egy ideig üzemelt, sőt, kertmozi is volt, de meglehetősen gyorsan az enyészeté lett minden. A beton kolosszusokon végigfutó, keskenynek tűnő ablaksávok egységét megtörték a házilag kialakított árnyékolók, szárítók, mindenféle buherált kiegészítések, amikkel az ott lakók megpróbálták még elviselhetővé varázsolni a totális disztópiává roskadt utópisztikus „lakógépet”. A Serpentone sorsa ma sem tisztázott, bár sokan igyekeznek tenni érte. Az Adriano Olivetti Alapítvány még egy kiadványt is közzétett, amelyben a Corviale megmentésével foglalkozik. Előszavában „az olasz építészet, művészet és a társadalom perifériájának szimbóluma” titulussal illeti. A hajdani amfiteátrumba művészeti happeningeket terveznek, és a közbiztonság érdekében is próbálnak mindenfélét, vegyes, de inkább bíztató sikerrel. Születtek tervek a nyomasztó beton felületek élettelibb, vidámabb dekorációval ellátására, ami a hely hangulatán biztosan sokat javítana. Vannak az építménynek barátai, akik meg szeretnék menteni az olasz brutalizmus mintapéldányát, de sokan örülnének annak is, ha eltűnne a föld színéről. Anyagilag egyik sem igazán járható út, tehát rejtély, mi lesz a sorsa – talán nagyobb az esélye a Trellick Tower nyomán túlélni, mint sok más, brutalista épületnek.

320px-stazione_santa_maria_novella_2
Firenze, Santa Maria Novella pályaudvar – By Freepenguin (A feltöltő saját munkája) [CC BY-SA 3.0 or GFDL], via Wikimedia Commons

Egyébként Olaszországban számos példája van a brutalizmusnak, ami a helyben fasiszta építészetnek nevezett, Bauhaus utáni, a mi Sztálin-barokkunkhoz és szocreálunkhoz hasonló irányzat folytatásaként, következő fejlődési fázisaként jelent meg, főleg az ötvenes és hetvenes évek között. Rómában a Termini pályaudvar még inkább a fasiszta építészethez áll közel, de a firenzei Santa Maria Novella pályaudvar kívülről igazi brutalista építmény, amúgy meglepően kellemes belső terekkel, ami tőlünk nyugatra nem is olyan ritka az ilyen stílusú építmények közt. Sokfelé találhatók brutalista középületek, bevásárlóközpontok a divat és művészet szentélyének tartott országban, akár olyan monstrumok is, mint a divat fővárosának számító Milánóban. És nem a dómra gondolok, természetesen. Van, ami még azt is el tudja nyomni.

milano_-_torre_velasca_-_panoramio_-_markusmark_28329
Torre Velasca: annyira csúf, hogy az már ronda – MarkusMark [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ez pedig nem más, mint a Torre Velasca, amelyet a középkori várépítészettel rokonítva igyekeznek menteni. Ez az épület is műemléki védettséget élvez, és viszonylag jó állapotát, elismertségét talán annak a ténynek is köszönheti, hogy egyszerre lakó- és középület, így mindkét oldalról figyelmet kap. Aki feljut a milánói dóm tetejére és körülnéz, aligha tévesztheti el a felső részén kiszélesedő, jókora buzogányként éktelenkedő szörnyeteget.

Amúgy érdekes ám a brutalista középületek sorsa is. Az angoloknál olyan sok vált hírhedtté, hogy mára mozgalom indult a brutalista építészet maradékának megmentésére. A londoni Royal National Theatre még a szebb és kedveltebb épületek egyike, ahogyan a Preston Central buszpályaudvar parkolóházát is főleg az épület kedvelőinek a tiltakozása mentette meg a bontástól.

320px-preston_bus_station_232-26
A Preston Central buszpályaudvar parkolóháza, amit a környékbeliek szeretete mentett meg a dinamittól – Dr Greg [GFDL or CC BY 3.0], via Wikimedia Commons

Ez az épület abban a különleges helyzetben van, hogy bár bőven viseli a stílus jellegzetességeit, igazából nem is olyan csúnya, főleg a parkolószintek íves, dekorációnak is alkalmas kialakítása miatt. Ritka kivétel, bár nem egyedülálló. Feltűnően sok egyébként, főleg a lebontott épületek között a parkolóház és a bevásárlóközpont. Nagyon jellemzőek a problémák is, amelyek a bontásukhoz vezettek: a beázás okozta szerkezeti problémák és a szociális gondok, bűnözés, az embertelen térhez való ellenséges hozzáállás. Nem akarok vészharangot kongatni, de ezeket a jeleket már megjelenni látom a budapesti Köki Terminálon is, amely tipikus példája az olyan építménynek, ahonnan eltűnni a legjobb. Pedig az túl új ahhoz, hogy brutalista legyen. Vagy nem.

plaza8
Boston City Hall – By Marguerite & AJ Marks [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons
512px-buffalo_city_court_building2c_1971-742c_pfohl2c_roberts_and_biggie_28844802229529
Buffalo City Court Building – By David Schalliol via sah1365 [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Talán meglepő, hogy olyan, nagy jelentőségűnek vélhető épületek is épültek brutalista stílusban, mint a Royal National Theatre. Nincs is egyedül! Egészen híres-hírhedt a bostoni városháza, azaz Boston City Hall, vagy a stílus Nagy Klasszikusa, a végletekig embertelen külsejével akár még szépnek is látható Buffalo City Court Building, – ez a kettő az Egyesült Államokban nyomja agyon a városképet. Amerikában a brutalista stílus kicsit más irányba is elkalandozott, és a felhőkarcolók között olyan ikonikus épületek is készültek, mint a bostoni Hancock Tower, mai nevén csak Clarendon Str. 200.

john_hancock_tower2c_200_clarendon
Clarendon Str. 200.Via Wikimedia Commons

Ez a toronyház furcsa keveréke a Bauhaus utáni, anyagminőség kultuszában élő irányzatnak, a minimalizmusnak, a brutalizmusnak, és az art decónak. Az épület műszaki problémái viszont jellegzetesen visszaköszönnek a brutalista építményekről. Szinte minden előfordult itt: az épület kilengését utólag beépített lengéscsillapítókkal kellett szabályozni, a drága üvegtáblák időnként tömegével hullottak alá a hatvan emeletes gigászról, és a keskeny, széles épületre olyan erővel kapaszkodott a szél, hogy meg kellett erősíteni, ne boríthassa fel. Egészen furcsa módon, azzal fenyegetett az épület körül kialakuló légáramlás, hogy a hasáb alakú házat a rövidebb oldalára borítja – mintha egy dominót az élére akarnánk fújni. Ezzel az egyébként nagyon érdekes és szép épülettel majdnem sikerült megvalósítani a lehetetlent és az összes lehetséges problémát egyetlen remekműben felsorakoztatni.

320px-distant_exterior_view_of_seminary
A Szeminárium romjainak látképe – By Mad4brutalism (A feltöltő saját munkája) [CC BY-SA 3.0 or GFDL], via Wikimedia Commons

A brutalista stílus az egyházi építészetben is megjelent. Még Rómában is épült jellegzetesen brutalista templom, de a stílusirányzat történetében legjelentősebbnek tartott vallási épület a skóciai Cardossban épült Szent Péter Szeminárium Glasgow mellett. Az épületet közvetlenül Le Corbusier ihlette, de egy neves skót építészeti iroda tervezte és a kivitelező is helyi volt. Olyan kiváló munkát végeztek, hogy az építmény a mai napig a legmagasabb műemléki védettséget élvezi kiemelkedő építészeti és kulturális jelentősége miatt. Az egyik neves angol építészkritikus-író egyenesen úgy méltatta, hogy nagyszerűen foglalta egységbe a skót lakótornyok évezredes hagyományait a modern eljárásokkal, nyers és erőteljes anyaghasználattal, és a masszív formáival.

320px-gk26c_st_peters_chapel
A Szeminárium kápolnájának valóban izgalmas belső tere – [GFDL or CC-BY-SA-3.0], via Wikimedia Commons

Egy XIX. század végén emelt korábbi majorság adta a magját, amely a szeminárium központi, ügyviteli és gazdasági épületeként funkcionált, és e köré épült a modern beton komplexum. A szemináriumot egyidejűleg száz tanítvány befogadására tervezték, de valójában sosem volt egyszerre annyi lakója. Amikor az első lakói végzősként elhagyták, hogy papnak álljanak, lassan hanyatlásnak is indult az egész. És ebben nem csak a kihasználatlanság volt a kiváltó ok, hanem az is, hogy Skócia éghajlata eltér Dél-Franciaország tengerparti klímájától. Nagyon jelentősen eltér.

Bagoly mondja hu logoTehát megint a környezet, a vízelvezetési problémák, a fenntarthatóság és a karbantartás költségei jelentették az épület problémáit. Tizenegynéhány évvel a megnyitása után a szeminárium máshová költözött, és az épületegyüttes drogrehabilitációs központ lett. De még abban az évtizedben elköltözött az az intézmény is, majd a XIX. századi központi épület is leégett, olyan súlyos tűzkárt szenvedve, hogy a maradványait inkább elbontották. Ekkor kapott először védettséget az építmény, mint a skót kulturális örökség része, ám a védettség nem azt jelentette, hogy sürgősen pénz áradt volna a felújítására és hasznosítására, hanem csak annyit, hogy nem volt szabad hozzányúlni. Az éghajlat azonban nem kérdez, és a modern épületek is hamarosan romossá váltak, ami azóta is csak romlott, bár történtek próbálkozások az állagmegóvásra és a hasznosításra is. Egyik sem járt sikerrel. Pedig az egyre magasabb szintre emelt védett státusz mellett a legkülönfélébb szervezetek, például a glasgow-i egyetem is tevékenyen részt vett a megmentési kísérletekben, például a „falak nélküli kollégium” projekttel. A szeminárium romjai között látogatók jelentek meg, akik megismerkedhettek az épület jelentőségével, múltjával, és még egy különleges hangkulissza is a rendelkezésükre állt, amelyen a környezet hangjaira keverve riportok, ismertetők mutatták be a helyszínt. Ez a kezdeményezés sem látott sok időt, és hamarosan magánkézbe adták az ingatlant, azzal a feltétellel, hogy kulturális célra kell hasznosítani. Egy komolyabb állagmegóvó karbantartás után turistalátványosság lett a szeminárium, hang- és fényjátékkal – de romos állapotában. A jövőjét nem ismerni, és ez sok-sok brutalista épületről elmondható. Igen nagy hányaduk azonban jól kiszámítható pályán tart az ősrobbanás ellentéte felé, ahol a detonáció nem a kezdete, hanem a vége lesz egy történetnek.

bagolymondjaponteeenEz azonban felvet egy olyan problémát is, hogy a brutalista épületek nem véletlenül a szerkezeti erejükkel próbáltak kitűnni. Nem is olyan könnyű felrobbantani őket. Sokuknál használtak az építkezéshez olyan anyagokat, például azbesztet, ami meg is akadályozza a hagyományos robbantást, és a töltetek elhelyezése előtt még mentesíteni is kell az épületet. Némelyik esetben maga az azbeszt-mentesítés olyan szerkezeti károsodást is okoz, hogy a bontás különösen veszélyessé válik. Ezek mind-mind az embertelen stílus embertelen bosszúi – holott a létrejöttükben egy ősi és alapvetően jó vezérelv működött.

A jelek szerint a posztmodern pokolba vezető út is brutalista jószándékkal van kikövezve.

Bagolymondjakonyvmoly

A címképen a Pruitt–Igoe egyik épülettömbjének felrobbantása – U.S. Department of Housing and Urban Development Office of Policy Development and Research (Creating Defensible Space) [Public domain], via Wikimedia Commons

Védőfal-védő falvédő-védő védőfal

Quod custodies custodiet? – kérdezték azok a görög bölcsek, akik latinul is tudtak. Ki őrzi az őrzőket? Ki véd meg a védőktől?
A probléma néha egészen váratlan helyeken jelentkezik.

bagolymondjahuuuuuVettem pár éve egy telefont. Olyan okos mobiltelefont, amiről minden reklám és teszt azt mondta, hogy az a pillanatnyi non plus ultra. A tesztek egekig magasztalták, a kellemetlenül magas árán kívül egyetlen egy komoly érv ismétlődött, mintegy hiányosságként: a hatalmas kijelző szélén a lekerekített csiszolás miatt a korábbi típusok kijelzővédő fóliája elválik róla, és mi fogja megvédeni a kijelzőt a karcoktól és sérülésektől? A hatalmas „tepsi” leginkább zsebben fér el, jellemzően a slusszkulcs társaságában, hogy fog az kinézni pár havi használat után?

Nem egészen értettem a problémát. A telefon az akkor épp legkorszerűbb „gorillaüveg” kijelzővel készült, könnyebb azzal tönkretenni valamit, mint véletlenül összekaristolni. Mindenféle tesztvideókon és a forgalmazók által valószínűleg jól megfizetett független fogyasztóvédő reklámszakemberek próbáin légfegyverből lőttek rá, kavicsokra dobták, beton járólappal simogatták, szöget vertek vele és bele, tyúkok ültek rajta, talán még három boszorkány is belemártotta a bal hüvelykjét. A gorillaüveg olyan edzett volt, hogy a járólap sírva kérte a nyugdíjazását.

Nem olyan régen, immár vagy öt év után újra a kezembe került – már nem én használom, és némi nosztalgiával vettem kezembe. Kijelzővédő fólia most sem volt rajta. És karc sem.

Csak onnan jutott eszembe a dolog, hogy valamelyik bevásárlóközpontban igen agresszív marketinggel próbáltak valami csodalöttyöt maszatolni a gorillaüveges telefonomra, ami egy olcsóbb ebéd áráért évekre megvédi a készülékemet. Kérem a hostess kislányt, hogy mutassa meg, hogy néz ki az ő divattelefonja, ami állítólag sokkal jobb, mert Az A Bizonyos Márka (más érv nem nagyon van mellette, vagy ha igen, akkor nem úgy igaz). Karcok, sérülések, és egy hosszú repedés.

– Még nem kezeltem le, de le fogom! – szabadkozik. Megmutatom az én, már két éve használt telefonomat, kiveszem a kulcs mellől a zsebemből: legfeljebb ujjlenyomat van rajta, igaz, az elég sok.

A lány már kezdené is leápolni, de nem adtam oda.

– Látsz ezen sérülést? – kaptam el előle a készülékemet. Ő meg megsértődött.

bagolyvisszanézCsak onnan jutott eszembe, hogy egy közeli hozzátartozóm ugyanolyan telefonja, mint az enyém, csúnya karcokkal, sérülésekkel, és egy keresztbe futó töréssel éktelenkedett az előbb előttem. A kijelzőnek persze semmi baja nem volt, a törés, minden sérülés és karcolás a kijelzővédő „armored glass” fóliát csúfította. Alig használható tőle a készülék, aminek a védelem hiányában semmi baja nem lenne.

Ki véd kit kitől?

A t-faktor

Az idő viszonylag relatív, de mindig kevés. És ez azzal együtt is mindig igaz, hogy közben állandóan változik.

bagolymondjauhuElgondolkodtam azon, hogy manapság mennyire pénzzé lett az idő.

A tévében lehagyják a filmek stáblistáját – ami tulajdonképpen az alkotók, kiváltképp a közreműködők ötperces hírneve, különben honnan is tudnád, hogy ki volt a best boy és a key grip, valamint az autós üldözésre ki tanította be a lovakat? A kockázatok és mellékhatások tekintetében szerencsére már leszoktak az esztelen hadarásról, és azt is majdnem olvashatóan-érthetően közlik, hogy az ajánlat nem teljes körű, sőt, a pontos idő is ott fityeg még a hírműsor jobb alsó sarkában. Mostanában az egyik multinacionális kaszálómű még azt is megengedheti (és meg is engedi) magának, hogy kimondottan lassú és hosszú reklámot játszasson le naponta vagy ötször, csatornánként. Mondjuk a hirdetés is az időről szól, amit állítólag ajándékba adnak (meg az ingyen sört, mi?) így hát érthető is a dolog, csak igen költséges – figyelembe véve azt is, hogy akkora a megrendelésük, amire már a kis cégek számára egészen elképzelhetetlen kedvezményeket kaphatnak. Tulajdonképpen ez is juttatta eszembe ezt a gondolatsort.

bagolymondjamivanottMeg az, hogy nem is olyan rég… őőő… de, nagyon is olyan régen, még volt olyan, hogy monoszkóp és szünetjel, és a Müller Péter Iván egyik együttesének egyik száma még meg is énekelte, hogy

Napi huszonnégy óra szünetjel
Napi huszonnégy óra szünet kell!

És erre szembe jön velem a Beatrice 40 éves évfordulójának plakát jellegű hirdetése egy villanyoszlop kíséretében, és még egy dolgot juttat az eszembe. Azt, hogy a Történelem piciben is ismétli önmagát.

A plakáton Nagy Feró, a Nemzet Csótánya pózol, és a jubileumi koncert címe virít a jobbján. A cím egy régi Bikini, vagy talán Rice, de mindenképpen Feró számra utal: Nem félek!

bagolymondjagyerekekÉs ahogy eszembe jutnak a dalszöveg sorai, rádöbbenek arra, hogy a 80-as évek underground szövegei valahogy megint értelmet és létteret kapnak. Már megint fokozódik a drámai feszültség, megint gyakran érezni úgy, hogy ez a város egy távoli bolygó, meg, hogy ami most van, már elmúlt rég. Sőt,

Nyomasztó az új rend, pedig már oly régi,
csak az a baj, hogy nem látom a végét

… … …

Mert aki hazudik, az csal,
Aki hazudik, az lop,
Hazudni, csalni csúnya dolog!

(Beatrice: A kétezredik év felé)

 

Csak úgy mondom írom. Nem hinném, hogy jelentene bármit is. De azért különös, hogy a gyorsuló idő egyre kevesebb, mégis körbe-körbe jár és ismétlődnek benne a helyzetek, történések, szerepek. Mintha nem lenne jobb dolgunk a világgal.

Vagy nem nőttünk volna fel hozzá?

bagolyshy


A címkép Tim Mossholder felvétele a Pexels.com gyűjteményéből, és CC0 licenc alapján használható.

Na jó, de hol van a ló feje?

Elfogadni, ha valaki más, máshogy viselkedik, más normákat tart szem előtt, mást tart értéknek… Irtó pozitív és követendő dolog, csak van egy aprócska probléma vele. Rossz irányba áll a ló feje.

bagolymondjaforditvaVagy mi ülünk a lovon fordítva.

Alapvetően az egyik legfontosabb civilizációs elvnek tartom, ami a városokba zsúfolt embertömegek egymás mellett létezését egyáltalán lehetővé teszi. Sőt, néha a puszta létezés is azon múlik, mennyire toleráns a társadalom, és mennyire toleráns az egyén. Mert a társadalom tolerancia szintje ott indul el, hogy az egyének toleranciája milyen. A baj nagy.

Nagyon kulturálatlan dolog másokat azért kirekeszteni, megalázni, mindennapi létezésében akadályozni és meggyilkolni, mert valamit máshogy csinál, gondol, vagy érez, mint mi. A mi jelen esetben a szignifikáns többség, a Nagy Átlag. Legalábbis az kellene legyen. Vallási, származási, nemi vagy nemi identitási, neveltetési vagy viselkedési okokra hivatkozva elvenni mások életét nagyon rossz szokás. Valakinek elvenni az életét nem csak úgy lehet, hogy a halálát okozzuk, de úgy is, hogy elviselhetetlen szintig korlátozzuk. (Amúgy is, Oscar Wilde szerint a gyilkosság nem úriemberhez méltó dolog. Az ember ne csináljon olyasmit, amiről nem lehet beszélgetni vasárnap ebéd után.)

A XX. század végén, XXI. század elején a tolerancia meghatározó eleme lett az európai értékeknek, része a kultúrának, viselkedési norma és megkérdőjelezhetetlen társadalmi vívmány, ami minden áron és helyzetben érvényesítendő. Aki nem így gondolja, az nem európai, nem civilizált, nem kulturált, nem tud viselkedni, és csak azért nem kiáltanak rá kígyót-békát, mert a környezettudatosság és az élőlények jogainak tisztelete nem teszi lehetővé, hogy a kígyókkal és békákkal így bánjunk.

THERAPIST
“Therapist”: terapeuta, kezelőorvos; “The rap 1st”: „A rap[zene] az első”; “The Rapist”: „a nemi erőszaktevő”; “Mind What You Get On With”: „Gondold meg, mivel élsz együtt!” — forrás: RedBubble
Így van?

Mert ha így, meg kellene fordulni a lovon.

  • Más a vallásom. Fogadj el!
  • Ellenkező nemű vagyok. Fogadj el!
  • Macskát tartok. Fogadj el!
  • Nem szeretem a macskákat. Fogadj el!
  • Autista vagyok. Fogadj el!
  • Dyselxiás wagyock. Fogadj el!
  • Disfrágiaés vaykgo. Faogdj el?
  • Grammar-nazi vagyok. Fogadj el!
  • Introvertált vagyok. Fogadj el!
  • Extrovertált vagyok. Fogadj el!
  • Antiszociális vagyok. Fogadj el!
  • Időskorú vagyok. Fogadj el!
  • Alacsony vagyok. Fogadj el!
  • Agresszív vagyok. Fogadj el!
  • Hiperaktív vagyok. Fogadj el!
  • Perverz vagyok. Fogadj el!
  • Perfekt vagyok. Fogadj el!

A fenti példák közül valamennyivel találkoztam már, és sokat közülük helyesnek és követendőnek tartok, de nem mindegyiket. Igen, eltaláltad, a diszgráfia szerintem is üldözendő – ja nem, mert én is bajlódom vele. 🙂

baolymondjareszketViszont teljesen helytelennek tartom magukat a felszólításokat, és ebben a megközelítésben látom a probléma lényegét, ami miatt a tolerancia nem úgy működik, ahogy a társadalomnak, és benne neked, nekem, meg annak a nyavalyásnak (tudod, annak!) olyan hasznára lenne, ahogy azt az elv szerint feltételeznénk.

A tolerancia nem felszólít az elfogadásra. A tolerancia azt jelenti, hogy kiérdemeljük és megkapjuk az elfogadást. A tolerancia nem jár, hanem adjuk-kapjuk, hogy egyensúly legyen és megértés. A felszólítás nem feltételez megértést, és eszébe sem jut megértetni. Legyen így, mert így akarom, punktum!

És most nem a vallásról meg menekültekről akarok fröcsögni vagy észt osztani, csak kibosszankodom magam a kerékpárosokon és a rosszul beállított fényszóróval közlekedő, vagy önzésből szembe reflektorozó autósokon.

Az utóbbi talán magától értetődő: aki nem ügyel arra, hogy ne vakítsa el a szembejövőt, gyilkossági kísérletet követ el. Ha mindezt úgy teszi, hogy a reflektort, ködlámpát tudatosan arra használja, hogy az erőfölényét érzékeltesse, előre megfontoltan teszi mindezt. Fogadjam el?

bagolymondjabicikliA kerékpárosokra ma illik úgy gondolni, mint az elszánt környezetvédőkre, akik lemondanak az autó kényelméről, és óvják a természetet, miközben az életüket is kockára teszik érte, mert bár az autósok körében kezd jelentkezni némi megértő hozzáállás, amellyel megpróbálják partnernek tekinteni és segíteni a bringásokat (ha egyáltalán meglátják), de a teherautók, buszok folyamatos életveszélyt jelentenek. Egyrészt őrületesen nagy a holtterük, amelyben a kerékpáros láthatatlan, másrészt hatalmas légörvényeket keltenek maguk körül, amelyek kibillenthetik, beszívhatják, ellökhetik a bicajost akár úgy is, hogy a jármű hozzájuk sem ér. És az, hogy ezt a vezetők nem nagyon veszik számításba, sőt, szinte már direkt tolnak ki a kerékpárosokkal, nem újkeletű és nem hazai találmány. Még a közkedvelt angol autós műsor, a Top Gear is foglalkozott ezzel, amikor kipróbálták, milyen Londonban bicajjal közlekedni. Utána azon poénkodtak, hogy amíg az autósokat nem tudták rávenni, hogy ellenségesek legyenek a drótszamárral, a buszok szinte szándékosan húztak rájuk, és próbálták őket eltaposni. Mintha minél nagyobb lenne a jármű, annál kevésbé tolerálná a vezetője a két keréken teker(g)őket. Márpedig a busz, kamion, teherautó már akkor is életveszélyes, ha csak a szele suhint oda „egy kicsit”. A biciklistát elsodró busz ugyan akár a híradóba is bekerülhet, és be is kell kerüljön, mert jobb, ha mindenki tudja, aki buszt vagy kerékpárt vezet, használ, hogy ilyen veszélye van az egy térben létezésünknek. Kerékpárost busszal fellökni nem tartozik az úriemberhez méltó dolgok közé, és nem illik róla vasárnapi ebéd után csevegni. Még Messengeren sem.

A kocka másik oldalán azonban egy olyan mintázat van, amely a kerékpárosokat mutatja a Megtestesült Ősgonosz szerepében. Pedig ahogy nem minden buszvezető és kamionos született kerékpáros-gyilkos, Carmageddonon nevelkedett száguldó halálosztó, ugyanúgy a kerékpárosok kis hányada csak, akik ezt a szerepet en bloc a bringásokra osztják.

Ami a buszvezetőnek a kerékpáros, az a kerékpárosnak a gyalogos. Az utóbbi tíz évben (!) rendre tapasztalom, hogy mennyire nincsenek tekintettel a bringások a gyalog közlekedőkre. Az, hogy az Tisztviselő-telep melletti szakaszon az Üllői út keskeny járdáján (ami azért keskeny, mert a nagy részén autóknak létesítettek parkolóhelyet) rendszeresen, heti többszöri gyakorisággal ijesztenek meg, ütnek meg bringások, valahol közlekedésszervezési hiba is, mivel van bicikliút, de az Üllői út másik oldali járdáján, ami nagyjából megközelíthetetlen. Vagy a Népligetnél tud szabályosan ráhajtani a bringás, vagy a Vágóhíd utcánál – a kettő között viszont semmi nincs, sem olyan, ahová érdemes lenne menni, sem olyan, ahol oda lehetne jutni a másik oldalról, ahol viszont házak, intézmények, mellékutcák (és további házak, intézmények, mellékutcák) vannak. Egész egyszerűen kényszerhelyzetben vannak a bringások is. De attól még a járdán kerékpározás KRESZ-szabályait ismerniük és alkalmazniuk kellene. Tolerálni azt, hogy a járda elsősorban a gyalogos területe. De legalább jelezni, hogy a kerékpáros ott van, ahol nem, vagy nem elég gyorsan számítanak rá. Igen, ez is tolerancia kérdése. Meg az is, hogy a járdán a gyalogos sebességéhez kell igazodni. Nem andalgó tempóval, de betartva a KRESZT. ( Maximum 20 km/h, a gyalogosforgalom veszélyeztetése nélkül.)

bagolymondjabicajA gond azonban az, hogy ezek az érvek nem indokolják, miért jön olyan helyen is nekem a bringás, ahol bőven lenne helye. Miért akar elütni amikor a zebrán átmegyek előtte? Miért mehet át a piroson? Itthon a kis falunkban városunkban a vasútállomástól hazáig járda híján az úttesten kell közlekednem. Ráadásul a közvilágítást is kórszerűsítették (nem elírás, Dunaújváros-szindróma: mint valami kórság, úgy terjed, hogy a jelentősen alulméretezve energia- és költséghatékonnyá tett LED-es világítás csak kósza derengő foltokat és sötét, mély árnyékos területeket produkál, ami sokkal veszélyesebb, mint ha semmi sem lenne: még az autó tompított fényét is megzavarja úgy, hogy nem lehet tudni, az árnyék csak árnyék, fa, vagy gyalogos). A gyér fény miatt kerékpárlámpát hordok magamnál, ami pirosan villogva jelzi másoknak, hogy ott vagyok. Az autósok kivétel nélkül lelassítanak, és gondosan nagy ívben kerülnek ki, amióta ezt használom: látnak és figyelnek rám. Egyedül a kerékpárosok teszik meg azt, hogy hátulról olyan közel mennek el mellettem, hogy megcsap a szelük (néha még a kormány vége is). Még meg is ijesztenek, a személyes teremben hirtelen feltűnő, gyorsan mozgó árnyék nem egyszer hozta rám a frászt. És ez nem minden, mert két olyan bringás is van, akik egy vonattal szoktak érkezni velem (de a vonat másik részén), és már az állomás peronján is lökött fel az egyik. És erre a Nyugati peronján is volt már példa, ahol még ki is van írva, hogy tilos kerékpározni. Szóval sajnos nem egyedi az eset, és nem egy bringás dolgozik azon, hogy rossz híre legyen a rendes-böcsületes többségnek.

Egyszer sikerült az egyiket „leugatnom” annyira, hogy megállt, és válaszolt. Én igyekeztem kulturált maradni, bár tény, hogy ingerült voltam. A beszólás is csak annyi volt, hogy „vigyázzál már, mit csinálsz, fel akarsz lökni, te szemét?” (Igen, az a „szemét” szó is belecsúszott.) Találd ki, mire hivatkozott a nyomdafestéket és képpontot még kevésbé tűrő válaszában.

Igen, a toleranciára, ami jár neki.

Szerintem nem jár. Forduljon már meg a lovon!

bagolyvisszanéz

A címkép: Róma, kerékpáros a Lungotevere Farnesina alsó rakpartján lévő graffitik előtt – saját felvétel.

Dont szpík Hunglis!

A vendéglátásnak, vendégvárásnak elég fontos része a tájékoztatás. Az meg akkor működik jól, ha érteni lehet. De érteni a tájékoztatásainkat?

bagolymondjakínaiReggel a munkába menet, megütötte a fülemet egy párbeszéd. A Nyugatiban hangosan tárgyalja két utastárs, hogy mennyire értelmetlen a hangosbemondóban elhangzó külföldi szöveg, legyen az akár angol, akár német. Ők ugyan azt feltételezik, hogy nem anyanyelvi beszélő mondta fel a szövegeket, de hamar kiderül, hogy nem ez a baj. Amit ők Hunglishnak vélnek, azaz magyarosan eltorzítva mondott angolnak, az valójában német helyes angolsággal felmondott szöveg, akár még azt is el tudom képzelni, hogy akivel rögzítették, anyanyelveként beszéli az angolt. A gond az, hogy a magyar helynevek erőltetetten magyarul hangzanak el, és ez számomra is vissza-visszatérő tárgya elmélkedéseimnek: melyik külföldi fogja tudni, hogy hogyan is van írva Vác, vagy Csomád, vagy – ami pont akkor hangzott el – Szatymaz?

Fiume Str. Cemetery
A Nemzeti Sírkert tavasszal – saját felvételem

Eszembe jutott, amikor az egyik legkedvesebb barátnémmal és tündér-keresztlányommal a fiumei úti temetőben összefutottunk egy milánói lánnyal. Nem tudtuk honnan jött, én először arra tippeltem, hogy talán Argentínából, mert Bíró László József sírját kereste (ami Buenos Airesben van). Bíró találta fel a golyóstollat (pontosabban a hozzá szükséges tintapasztát, mert a műszaki alapelveket sokan mások is kiagyalták már), meg sok mást is, és élete jelentős részét Argentínában töltötte, ezért ott jobban szokták ismerni, mint itthon. És ez a lány is pont Bíróra volt kíváncsi, pedig a „budapesti Père-Lachaise” sok más hírességnek is végső nyughelye – de nem is ez a lényeg. Történetesen mindhárman elég jól beszéltük az angolt, így jól elbeszélgettünk vele. Amikor szétváltunk, drága barátném nemtetszésének adott hangot, mert a társalgás közben következetesen „Bjúdapeszt” néven emlegettem fővárosunkat. Nem nagyon ellenkeztem vele, főleg, hogy egyetemi tanulmányaira és skóciai professzorára hivatkozva érvelt az igaza mellett, és érvelése igencsak meggyőző volt. Én meg csak azt tudtam, hogy ez így valahogy nincs rendben.

baggolymondjahewMivel „pofátlanul” oda szoktam menni a tétovázó külföldiekhez és felajánlom nekik, hogy segítek, ha igénylik, elég gyakran beszélgetek turistákkal. Rendszerint angolul, de újabban olaszul, sőt, néha még spanyolul is (ami abból áll, hogy ők beszélnek, én meg hümmögök, és olasz-spanyol-piréz szótöredékeket mormogva mutogatok). És egyre jobban megerősítenek a hitemben, hogy többre mennek Bjúdapeszttel, mint Boo-dah-peshttel. Említettem a 100E buszról szóló gondolatmenetemben, hogy az angol turistákat mennyire megzavarja akár még a Deák tér kimondott és leírt alakja közötti kapcsolat látszólagos hiánya. Nagyjából annyira, mint ahogy a kelta nyelvekben járatlan magyart zavarná egy velszi (Cymraeg) Casnewydd Newport helyett, vagy Llundain London helyett, bár London kevésbé van Walesben, mint Newport. 🙂 Főleg, hogy Casnewydd írásképe valószínűleg halovány elképzelést sem sugall a kiejtésről (holott a velszi nyelv legalább annyira következetesen fonetikus mint a magyar, vagy még jobban is), nem is beszélve Caerdydd (Cardiff) vagy Abertawe (Swansea) esetéről. A magyar nyelv fonetikája is teljesen logikátlan annak, aki germán vagy újlatin (romance) nyelvekhez szokott, de még a szláv nyelvekhez képest is. Holott mi tudjuk, hogy mennyire szigorú (és a hasonulások, együtthangzások esetében mennyire nem).

KZS_2456_S_bw
Útbaigazítás a 4-es metró Rákóczi téri megállójában. A „pályaudvar” is kemény dió az ide látogatóknak – saját felvételem

No már most, az idegen nyelvben magyarított nevekkel ugyanolyan mesterkéltté válik a szöveg, mintha a nújork-ból éppen hazatért ismerősünk azt mesélné, hogy land’n érintésével érkezett, ahonnan a csannel-en keresztül vonattal ment parí szívéig, ahol még eltöltött pár napot, aztán vín és bratyiszlává felé vette az irányt, de eltévedt és kosice főterén jött csak rá, merre jár. A józan magyar New Yorkot, Londont, Csalagutat, Párizst, Bécset, Pozsonyt és Kassát várna és mondana, és legjobb esetben is tömény sznobizmussal vádolná ismerősünket. És ebben az esetben még nem is lenne olyan zavaró a dolog, mert azért nagyjából lehet tudni, hogy Bratislava az nekünk Pozsony, Wien Bécs, Paris a mi Párizsunk és London nekünk kimondva is London.

Amikor a külföldi Magyarországra jön, rendszerint nem sok mindent tud a szokásainkról, a nevezetes és kevésbé nevezetes helyekről, és mivel elég siralmas még mindig az idegennyelv-tudásunk úgy általában, kénytelen táblákról és térképekről tájékozódni. Megint csak a 100E buszról szóló bejegyzésre kell visszautaljak, hogy az ilyen írásos tájékoztatásunk milyen színvonalon áll.

bagolymondjacirillMostanában bejárta a netet az a kiírás, amit egy déli határmenti nagyvárosunk áruházában találtak, és arról tájékoztatta a Szerbiából átlátogatókat, hogy „афа-виссзаигенилес аз угифелсзолгалатон” („áfa-visszaigénylés az ügyfélszolgálaton”), alatta “repeat in English”. Nem ér nevetni! Sajnos sokszor ilyen színvonalú, amivel „vendégvárunk”, csak legfeljebb nem ennyire látványosan. Ha csóringer külföldinek azt mondjuk, hogy a Vác felé induló vonatot keresse, akkor elképzelése sem lesz, milyen írásképet kellene látnia, nem is beszélve mondjuk Győr vagy Nyíregyháza esetéről. Ezeknek a neveknek az olvasásához már némi gyakorlat és magyar íráskép-ismeret kell.

KZS_2410_S_bw
Kálvin téri labirintus – hogyan tájékozódnál, ha még a neveket is alig tudnád kibogarászni? – saját felvétel

Ebben segíthet az, ha megpróbáljuk úgy mondani a neveket, ahogy ők mondanák, bár fogalmam sincs, hogyan mondaná egy amerikai Nyíregyháza nevét. Vácot rendszeresen Vesz alakban ejtik. Egy alkalommal a vonaton spanyol utasokkal találkoztam, akik kétségbeesetten próbálták (eredménytelenül) megtudni, hogy vajon hányadik megálló lesz Xiomed. Mivel ők sem tudtak a spanyolon kívül más nyelvet, így angolt sem, és az utasok többsége sem nyikkant meg csak magyarul, jó időbe telt, mire megfejtettem, hogy Csomád állomásáról van szó – szerencsére még mielőtt odaértünk volna. De hiába is mondtam volna nekik, hogy a Csomád névre figyeljenek, mert annak semmi értelme nem volt számukra.

És mi is jártunk így, mégpedig Ausztriában, holott a német nyelvről azért van fogalmunk, és a német ortográfia sem idegen számunkra. Na jó, az osztrák kiejtés az, de szokjuk már egy ideje. Liezen város nevével voltunk bajban, mert a szállásadónk sehogyan sem értette, hogy Lí-cen mi lehet, mi meg váltig állítottuk, hogy ott voltunk délután. Legalább öt perc kellett, mire homlokára csapott: „Lic’n?” Na ja…

bagolyshySzóval Hunglisht igértem a címben, és mégsem arról van szó, hanem az ellenkezőjéről, amire sajnos nem tudok közkeletű elnevezést: az angol szövegben erőszakosan magyarosított, vagy csakazértis magyarosan ejtett magyar szavakról. A külföldinek – kiváltképp az első látogatása alkalmával – nagy probléma a rossz tájékoztatás, és az, hogy feltételezzük, hogy el tudja olvasni, de legalábbis ki tudja bogarászni, és főleg: kiejtett alakjában is felismeri a neveinket és szavainkat. Ezért aztán a metróban az amúgyis kissé affektáló, ízig-vérig angol kiejtéssel beszélő hölgy “magyarizálva” mondja a megállók neveit (“New-got-thee tear” és hasonlók), és következetesen Budapeshtről beszél. Nem mondom, egy baráti beszélgetésben, ahol igazán nincs tétje (tájékozódási szempontból) a dolognak, elfogadom a magyaros helyneveket, bár nekem továbbra is a Land’n, Parí, Vín jut eszembe róla, mint elrettentő példa.

bagolymondjatengwarDe a turistát segítsük már, hogy úgy segítünk, hogy ő is értse. És ez nem a „Las-san és han-go-sabb-an” módszere kell legyen, hanem az, hogy az ő nyelvén (is) beszélünk.

Esetleg – utópia FTW! – IPA-jelekkel, fonetikai átírással is megtámogatjuk a fontosabb feliratokat. Bár az IPA-t nálunk nagyon kevesen értik és olvassák, van létjogosultsága. Ahogy a sokkal jobb, átgondoltabb, és bővebb tájékoztatásnak is.

Bagolymondjatranslit

A címkép a M3 metró Kálvin téri állomásán, a 4-es metró átjárójánál készült saját felvételem.

 

PC, NPC kipécézősdi

Illetlen dolog valakit nyomoréknak, süketnek, vaknak, stb. nevezni, főleg akkor, ha az illető valóban az.

bagolypapolIlletlen dolog a származás, vallás, bőrszín, termet, adottságok, egészségi állapot és csomó minden más alapján megkülönböztetni embereket. Pont.

Állítólag Amerikában (mondjuk inkább úgy, hogy az Egyesült Államokban) találták ki erre, hogy a “politikailag korrekt” avagy politically correct, rövidítve PC emberek minősítést nem tartalmazó megnevezésekkel illetik az ilyesmit, ha már éppen muszáj megnevezni valahogy. Kezdetben ugyanis voltak az olyan jellemzők, mint például a „néger”, ami szabályos szitokszóvá minősült, és durva sértéssé vált. Pedig semmi mást nem jelentett, mint azt, hogy az illető fekete. Mármint bőrszínét tekintve. És nagyon gyorsan a műveletlen, tanulatlan rabszolga, majd a bűnöző életre kényszerülő nincstelen és az általa ellátható munka hiányában munka nélkül tengődő emberek bélyege lett, aztán még tovább módosult, és újabb és újabb megbélyegző tartalmak rakódtak rá. Ezért politikailag inkorrekt lett bárkit négernek nevezni, de hát időnként muszáj volt a bőrszínre utalni. Így lett előbb fekete (black people) majd afro-amerikai.

Hasonló gondolatok mentén lett a nyomorékból kihívásokkal élő, a süketből halláskárosult, a szegényből hátrányos helyzetű, a tanulatlanból alacsony iskolázottságú, és így tovább. Mára van kihívásokkal élő és adottságaiban korlátozott, csak hogy a problémákat ne kelljen nevükön nevezni. Mert valójában erről van szó.

bagolymondjagyerekekEgy régi Grimm-mesében szerepelt egy gonosz manó, aki azzal a feltétellel volt hajlandó lemondani a királyné egyetlen gyermekéről, ha kitalálják a nevét. Mivel mesebeli a történet, természetesen kitalálták, és Roncibonci megnevezésével a probléma is egy csapásra megoldódott. A („nagybetűs”) Életben ez persze nem így működik, a néven nevezéstől még nem oldódik meg semmi. Csak épp könnyebb megtalálni a megoldást, ha legalább a probléma nevét tudjuk.

Manapság a politikai korrektség már ezt akadályozza. Az üzletszerű kéjelgést megélhetési célból űző nagy baj az, hogy fontosabbá vált a PC maszatolás, mint a problémák tényleges, hatékony, és főleg végleges megoldása. Főleg az utóbbi, hiszen ha valaki minden héten-hónapban segítségre szorul, sokkal több „bőrt lehet lehúzni” róla, mintha csak egyszer kerülnének kapcsolatba vele a „jóakarói”. Ezért hát rengeteg halláskárosult szövegeléssel igyekeznek vizualitás terén kihívásokkal élővé tenni megélhetés szempontjából hátrányos helyzetű, mit sem sejtő, jótét lelkeket, akik így talán elfogadják, hogy fogyatékkal élni nem is olyan rossz és kilátástalan, és valójában mindenki nagyszerűen boldogul gondoskodó társadalmunkban, hiszen lám, milyen megértő, hátrányos minősítésektől mentes jelzők segítik a beilleszkedés helyett talán éppen kiemelt figyelmet igénylőket.

Közben az Államokban olyan kifejezések terjednek el, amik rávilágítanak, mennyire álságos is az egész. És persze nem csak ott. De álljon itt egy példa a tengeren túlról – egyre több embertől olvasom-hallom, amikor valóban letettek valami értékeset az asztalra, és az eredményükre fel akarják hívni a figyelmet, hogy I’m dat niggah, avagy szabad, stíluscentrikus fordításban én vok az a nigger [aki elérte az eredményt]. Mondják ezt feketék, fehérek, tarkák ázsiaiak és mindenféle származású népek. A Google érdekes módon csak rap szövegek és tévé-hírműsorból ollózott mémek révén tud róla, a jelenség még csak elterjedőben van, de nyitott szemmel olvasva egyre gyakrabban találkozni vele.

john_cleese_2008_bigger_crop
John Cleese 2010-ben – forrás: from Paul Boxley’s John Cleese derivative work: Beao (John Cleese 2008.jpg) [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

Aztán a Youtube-on linkszörfölve rábukkanok egy nagy angol színész egyik talkshow-ban tett kijelentésére. A „nagy” jelzőt mindenképpen megérdemli a termete miatt, de John Cleese szerintem valóban figyelemre méltó személyiség, akire jellemző, hogy észreveszi és szóvá is teszi a társadalom visszásságait. Cleese BAFTA–díjas, Emmy–díjas, és a Hal neve Wanda forgatókönyvéért még Oscarra is jelölték, mellesleg egy madagaszkári lemúr fajt és egy aszteroidát is elneveztek róla. De legtöbben a Monty Python-beli szerepei miatt szeretik. Pontosabban: szeretjük.

Sajnos annyi PC-hez kapcsolódó felvétele van fent, hogy most meg nem mondom, melyikből származik ez a sommás véleménye:

A politikai korrektség lószar. Csak szőnyeg alá söpörjük vele a dolgokat.

Mert hát ki akarna átsegíteni a forgalmas út zebráján egy megélhetési kihívásokkal élő  szépkorú, látáskorlátozott és térben és mozgásában dezorientált személyt, amikor ott az a szegény idős néni is, aki alig lát és éppen csak biceg?

bagolymondjamindigfilm

Címkép: By Michael McCauslin (http://www.flickr.com/photos/michale/2210230378/) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Alagút, fény, meg a végük

Vannak értelmetlenül kegyetlen dolgok, amiket még csak nem is gonosz szándék, csak közöny és a felelőtlenül hanyag gondolkodás számlájára kell írni. És ez még rosszabb. De…

bagolymondjairgumburgumNem csak a harag, a közöny is rossz tanácsadó.

Időnként megijeszt, mennyire kevés időm jut bizonyos dolgokra, és köztük olyanokra is, amik valójában fontosak – de mivel csak nekem fontosak, háttérbe szorulnak. Talán ez a legfőbb oka, hogy október vége van már, de ebben a hónapban ez az első bejegyzés itt.

Tulajdonképpen már ebben is benne van egy kicsit az, amit a bejegyzés bevezetőjében írtam: jelen esetben az idő, főként másnak az ideje (pontosabban az én időm mások szemében) pusztán az által értéktelenedik el, mert nem azé, aki épp rendelkezik vele. És ez a fajta közöny még csak nem is a legrosszabb.

Nagyvarad_ter_04-IMG_7094_resizeAz, ami a bejegyzést kiváltani szándékozta már hónapok, pontosabban évek óta, nem más, mint a Nagyvárad téri aluljáró.

Még 2011. végén, 2012. elején fotóztam, egy feladat kapcsán, az említett aluljárót és metróállomást. Nem volt egyszerű, kevés fény, a járókelők gyanakvása sok problémával szembesített, de egyik sem volt akkora gond, mint amit egyes arra járóknál tapasztaltam. Az aluljáró forgalmas, rendszerint hullámokban özönlik el a metró és a villamos utasai. A közelben a SOTE révén is sok diák jár, és most már Nemzetvédelmisek is, de mégsem ők adják az összkép alapját. Nem a diákok, hanem az idős, a beteg, vagy más miatt mozgásukban gátolt, esetleg korlátozott emberek.

Nagyvarad_ter_02-IMG_3398_resizeA Nagyvárad téri aluljáróhoz minden irányból csak lépcsőkön lehet lejutni, és a felszínen sincs a közelben gyalogátkelőhely. Messzebb van: nem is olyan régen a villamosmegálló túlsó végén kialakítottak egy jelzőlámpás zebrát az Orczy úton, és a Heim Pál kórház előtt is van egy régi átkelőhely. Ennek a jelzőlámpának olyan időzítése van, hogy még Usain Bolt is csak két részletben tudna átérni rajta, annyira rövid ideig zöld az útpálya mindkét felén. Középen egy keskeny járdasziget van, alig-alig védve az autóktól, amelyek az Üllői út adottságait kihasználva általában elég gyorsan haladnak el körülötte. Ott állva a biztonságérzetem nagyjából annyi, mint egy autópálya leállósávjában, bal oldali kerék cseréje közben. Matematikailag kifejezve limes 0.

Nagyvarad_ter_14-IMG_4025

Persze nem csak az aluljáró akadálymentesítetlensége jelent akadályt. A metróállomásra sem vezet mozgólépcső, nincs lift, és az utasforgalom irányát sem vették figyelembe amikor az amúgy széles feljáróknak csak a szélére helyeztek el korlátot. A mozgáskorlátozott, sérült, öreg, vagy szimplán csak kisgyerekes utasok számára ez már-már sziszifuszi erőfeszítést igényel – talán csak azért nem pontosan azt, mert szerencsére nagyon ritkán lökik vissza őket a lépcső tetején. A fotózás alatt tűnt fel először, mennyire nehezen jutnak fel az egészséges felnőttek ergonómiai igényeihez igazított lépcsősoron, és azóta nem csak rendszeres megfigyelője vagyok, de időnként, amikor a térdemmel, bokámmal gondom volt, saját bőrömön is kipróbálhattam, mit jelent fel- és lejutni ott. Nehéz.

Nagyvarad_ter_11-IMG_7154

IMG_3773A metróállomás egy nagy tér, amit körbefutó galéria határol, ahová három széles lépcső vezet. Bőven lett volna hely akár hidraulikus liftek kialakítására, de még korlátlift telepítésére is, de egyik sincs. A közöny kegyetlensége abban jelenik meg, hogy a térről, leginkább az aluljárón keresztül, illetve a metró felől, rengeteg beteg ember igyekszik a Szent István kórházba, a Szent László kórházba, a Kardiológiai Intézethez, a Munkaegészségügyi Központba, akik közül sokan mozgássérültek. A gyerekkocsival küzdő szülők is sokszor vívják az eléggé kilátástalannak tűnő harcot az akadálypályán, mivel a Heim Pál kórház is főként innen érhető el, és rendelőintézet is van a közelben. Sőt, két olyan munkaegészségügyi rendelő is, ahol kimondottan a foglalkozási ártalmaktól és munkahelyi balesetek utóhatásaitól küzdő, sérült emberek felülvizsgálatával foglalkoznak.

Az Egyesített Szent István és Szent László Kórház tudtommal a legnagyobb méretű magyar egészségügyi létesítmény. És elsősorban a mindenfajta akadálymentesítést nélkülöző Nagyvárad téri aluljárón keresztül lehet elérni. Ez nem más, mint az alagút a fény végén. Ami ráadásul dudál.

Nagyvarad_ter_07-IMG_3345

Pár nap, és elkezdődik a hármas metró rekonstrukciója, a maga káoszával és forgalmi zavaraival, egyelőre az újpesti végállomástól a Lehel térig terjedő szakaszon. Ezt egy éves határidővel tervezik megoldani, ezt követi majd a déli szakasz, meg úgy az egész. A tájékoztató szerint a tervben szerepel az állomások felújítása és a Lehel tér, illetve Nagyvárad tér megállók teljes korszerűsítése is.

Ez ad némi reményre okot, talán lesz akadálymentes feljutási lehetőség a kórházak felé, és a metrótól az aluljáró szintje felé is. Még nem tudni, mivel a felújításnak szánt honlap szerint sincs fedezete ennek az építési fázisnak. Sajnos egyelőre sokkal nagyobb az esély arra, hogy minden marad a régiben, és a küzdelem a lépcsőkkel. Nem vénnek való vidék, ahogy egy régi filmcím mondta…

bagolyhuzzaPCC

Valamennyi kép saját felvételem.