Destruktív demokrácia

Nem, nem politikáról van szó. Politikai téren a demokrácia alkalmazása nem igazán működik jól, de ez az alkalmazásának módjában gyökeredzik. Az igazi destruktív demokrácia azonban a gondolatokkal bánik el – pártokra, népekre, szándékra és társadalmi rendszerre tekintet nélkül.

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat. Duis aute irure dolor in reprehenderit in voluptate velit esse cillum dolore eu fugiat nulla pariatur. Excepteur sint occaecat cupidatat non proident, sunt in culpa qui officia deserunt mollit anim id est laborum.

bagolypapolIsmerős a szöveg? Az 1500-as évek óta használják, elsősorban a tipográfiában, mert olyan, mint egy értelmes szöveg, de nem az. A lényeg éppen az értelmetlenségében van: így nem zavarják az ismerős és jelentéssel bíró szavak azt, aki a szöveg elrendezését, elhelyezkedését, az oldalhoz és annak képmezőihez való viszonyát, és az úgy nevezett folthatást vizsgálja. Ezek határozzák meg ugyanis (nagy vonalakban), hogy a tipográfia mennyire lesz használható, tetszetős, informatív és dekoratív. Ha értelmes szöveg van a mintában, elviszi a figyelmet, és befolyásolja az értékelést – még rosszabb, ha az értelmes szöveg esetleg érdekes is, vagy tréfás, nevetséges, vagy éppen ismétlődik, vagy hasonlít valamire. A Lorem ipsum (ahogy ezt a szöveget a kezdőszavak alapján hívják) minden ilyet elkerül, értelmesnek látszó, de értelmetlen betűhalmaz, amely az adott célnyelv írásképére készül, de nem hasonlít és nem emlékeztet, nem vonja el a figyelmet és nem nevettet meg. Ez a követelményrendszer meglepően komoly munkát kíván az ilyen vakszöveg alkotóitól, ezért használják vagy a fenti, reneszánszból származó változatát, vagy az újabb, de közös tőről fakadó, az adott nyelvre még jobban illeszkedő újabb verzióit, amelyek általában – hagyománytiszteletből, és a szöveg jellegének felismerhetősége érdekében – szintén a Lorem ipsum szavakkal kezdődnek. Erre még vissza fogok térni, de most váltsunk egy másik idő és másik kontinens gyökeresen eltérő kultúrájára.

Amikor az egyiptomi Óbirodalom sírművészete elért egy bizonyos, igen magas szintet, a sírok kialakításánál és a királyok temetési szertartásainál használt rituálékat megerősítésként a királysírokban is elhelyezték, hogy megelőzzék a temetést bemutatók esetleges tévedéseit, hanyagságát. Természetesen nem véletlen, hogy királysírokról szólok: a szövegeket az V. dinasztia idején kezdték sírok falára vésni, és kizárólag a királysírok esetében. Ez volt az az időszak, amikor a nagy piramisokat építtető III. és IV. dinasztia elképesztő hatalommal és kőkemény szigorral uralkodó istenkirályai (Netjeri-khet [avagy Dzsószer], Sznofru, Hnum-Hufu [avagy Kheopsz], Hafré [avagy Kephrén]) rémmesék kegyetlenségévé torzított hatalma a hivatalnokréteg javára felpuhult, és az istenekkel egyedül kapcsolatban álló, minden ismert létezőt birtokló és irányító uralkodók helyett szolgálatokat jutalmazó, a királyság ügyeit irányító hivatalnokokat felügyelő királyok ültek a Két Ország trónján. A szolgálatok jutalmakat érdemeltek, a jutalmak a hatalom morzsái voltak, például föld, vagy ellenőrzés mások felett. A királyok isteni volta olyan szinten kérdőjeleződött meg, hogy az addigi istenekkel egyenrangú urakból az isten (-ek) fiai lettek, és a világot fenntartó Maat, az isteni világrend fenntartása nem volt már értelemszerűen az ő képességük, hanem meg kellett osztaniuk a főpapjaikkal, akik képesek voltak akár helyettesíteni is őket feladatukban.

320px-sakkarapyramidsegypt_2007feb1-11_bydanielcsorfoly
Feliratok Teti szakkarai piramisából – forrás: By Daniel Csörföly (Photos taken by Daniel Csörföly, Budapest, Hungary) [Public domain], via Wikimedia Commons

A túlvilági életet biztosító temetési szertartások és titkos, öröklétet biztosító mágiájuk veszélybe került, függeni kezdett az alárendeltektől, ezért a piramisok sírkamráinak falára kellett írni őket – oda, ahol addig semmi szöveg nem szerepelhetett, még nevek sem, legfeljebb az élet szép dolgait bemutató (és ezzel megvalósító) dekoráció, vagy egyszerű mintázatok, amelyek az erővel és oltalommal álltak laza kapcsolatban. A Nagy piramisban legfeljebb az építőmunkások csoportjainak ott felejtett nevei álltak (elrejtett, kövek által fedett helyen), de a következő dinasztia piramisai már könyvnyi szöveget tartalmaztak, egy bizonyos szöveganyagot, amit ma Piramisszövegek néven ismerünk.

Huuuu-fuAhogy az uralkodói hatalom elveszítette központiságát, a hatalom tényleges gyakorlói, akikre a feladatokat delegálták, egyre több mindent kívántak megszerezni a hatalmat kísérő, túlvilági életet, öröklétet nyújtó rituálékból is. Kezdetben csak néhány passzus jelent meg a Piramisszövegekből a legmagasabb rangú hivatalnokok, „nemesek” sírjai falán, aztán egyre hosszabb szövegek, majd kiegészültek a hivatalnokot magasztaló, azt az istenek figyelmére méltónak beállító önéletrajzi feliratokkal, és közben óhatatlan volt az is, hogy maga az eredeti, szentként őrzött szöveg is torzult, új elemekkel hígult fel, és korábbi, nehezebben érthető részek teljesen értelmetlenné váltak. Egyre alacsonyabb sorból származók kaparintották meg és íratták sírjukba az eredetileg királyoknak járó titkos varázsformulákat, és ezzel együtt a királyi kiváltság is egyre jobban csorbult. Kétszáz év múlva akár a király fennhatóságát is megkérdőjelezhették azok, akik egy-egy területen kizárólagosan gyakorolhatták a király helyett a hatalmat, miközben a számadási kötelezettségükről megfeledkezhettek.

Kép 481_resize
Koporsószöveg egy asszuáni helyi notabilitás ládakoporsójának belső oldalán – forrás: Szegedy Gusztáv felvétele (2006) a szerző szíves engedélyével

Ahogy az irányító erő is demokratizálódott, úgy demokratizálódott a Piramisszövegek titka is, olyannyira, hogy az időszakot lezáró anarchikus kor, az Első átmeneti kor után hatalomra kerülő új uralkodói kör új szöveganyaghoz fordult. Felirataikban már más istenek kapták a legnagyobb hangsúlyt, más túlvilági események jelentek meg, máshogyan érte el az uralkodó az örökkévalóságot, mert a régi rituálék nem számítottak többé megbízhatónak. Aztán a Középbirodalom hanyatlása magával hozta az ő szövegeiknek demokratizálódását is, és a Koporsószövegek néven számon tartott korpusz előbb csak kis részleteiben, és csak a legmagasabb rangú hivatalnokok koporsóinak belső oldalára került fel, később egyre hosszabb részek, egyre gyakrabban, egyre alacsonyabb rangú „nemesek” koporsóit díszítették. A Második átmeneti kor káosza nem csak politikai, de ideológiai felhígulást jelentett. Nem részletezem, hogy az újabb fellendülést hozó Újbirodalom idején nagyjából ugyanez zajlott le a ma Halottak könyve néven ismert szöveggel, és kiegészítőivel, a Kapuk könyvével, Barlangok könyvével – ahogy megjelentek a munkavezetők sírjainak falán, úgy veszítették el eredeti jelentésüket is. Az Újbirodalom vége feléről ismerünk olyan sírt, ahol a Halottak könyve feliratai már csak itt-ott egy-egy istennevet és önállóan álló értelmes szót tartalmaznak, amúgy ákombákom és halandzsa, amit a botcsinálta  „írnok” jó pénzért a nagyra vágyó, de érdemtelen megrendelőre sózott.

Ezt a jelenséget nevezik a szövegek demokratizálódásának, ami egyben az ideológia demokratizálódását is jelenti, és minden esetben a felhígulás, jelentőségvesztés, majd az értelem elvesztése jár a nyomában. De maga a demokrácia nem feltétlenül hozza magával az értékek eltűnését, de a felelőtlen vagy nem megfelelő használata magában rejti ezt a veszélyt. Mert hogy is van ez a dolog a Lorem ispum esetében?

manuscript_of_cicero_-_bl_kings_ms_23_f1
Cicero egy értekezése az Epistolae ad Familiares – forrás: See page for author [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons

Lorem ipsum eredendően nem értelmetlen szöveg. Az 1960-as években fejtette meg egy kutató a meglehetősen ritka consectetur szót használva keresőszó gyanánt, hogy a szavak forrása Cicero egyik fontos, a reneszánsz idején közkedvelt, és alapbölcsességnek tartott értekezése az etika alapjairól, mely Kr. e. 45-ben De Finibus Bonum et Malorum („A Jó és Rossz határai”) címmel indult különös útjára. Ez a filozófiai alapmű, az ókor egyik legnagyobb auktorjának kiemelkedő eszmefuttatása az emberi természetről, a pallérozott elmék csemegéje és referenciája volt, amíg egy korai nyomdász vagy betűmetsző (a könyvnyomtatás hajnalán!) fel nem fedezte, hogy a szövegkép elemzésében és értékelésében a bevezetőben említett tulajdonságokat mutató szöveg kell, és egy kedvencéhez nyúlt forrásért. Az egyes szavak gyakran maguk is értelmetlen töredékek, és még az értelmes szavak is önmagukban állnak, összefüggés és ismétlődés nélkül, de felismerhetően és azonosíthatóan Ciceró két bekezdéséből vette az ismeretlen tipográfus, amikor a mélységes bölcsességet használta forrásnak a teljesen értelmetlen és értelmetlenségében teljes szöveg megalkotásához. Ciceró demokratizálódott a maga módján – mára valószínűleg több millió honlap terv egyetlen tartalma a Lorem ipsum, a filozófia egyik alapművének töredéke, és senkiben fel sem merül, hogy a Jó és Rossz elemzésének, a fájdalom kívánásának és elutasításának, az emberi természet kifürkészésének titkait keresse bennük. Mert hát a felhasznált részlet bizony ezekről szólt.

És az az egészben az érdekes, hogy ez a fajta kulturális demokratizálódás, és egyúttal az értékvesztés és felhígulás napjainkban szétáradt, nem csak a médiában, hanem a művészetben és a politikában is. De ez utóbbiról szándékosan nem ejtek szót többet, akinek van füle és szeme rá, az úgyis tudja, miről van szó. Az azonban meglepő, hogy például a tévéműsorok szintjén is jelen van a destruktív demokrácia.

rc3a1kc3b3czi_utca2c_az_mtv_csak_c3bclc3b6k_c3a9s_mesc3a9lek_cc3admc5b1_mc5b1sorc3a1nak_stc3a1bja_szommer_erzsc3a9bet_c3a1polc3b3nc591vel2c_a_megye_egyetlen_nc591i_la
A „Csak ülök és mesélek” stábja forgat a megye akkori egyetlen női foci játékvezetőjével, Szommer Erzsébettel – forrás: FOTO:FORTEPAN / Rádió és Televízió Újság [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Kezdetben például voltak a beszélgetős műsorok, amelyek érdekes embereket, helyzeteket, helyeket mutattak be, mint például Vitray Csak ülök és mesélek műsora, vagy az Ötszemközt. És alapvetően nem Vitray Tamás találta ki a műfajt, ő csak jól alkalmazta. Sok ilyen volt, sok jó riporter és médiaszemélyiség készített így tartalmas műsort. Aztán egyre többen vágtak a könnyűnek és jól eladhatónak tűnő műfaj alá, és elvitték addig a szélesebb és szélesebb tömegek igényeinek kielégítése felé, hogy a tökéletesen primitív és igénytelen emberek mocskolódása adta egy idő után a gerincét – és nem csak Magyarországon, ott van hasonló példának a RAI 1 számos műsora is, vagy az angolszász talk show-k egy elég tekintélyes része, amelyekben egy Oprah Winfrey azért tud etalon maradni, mert valahogy meg tudta őrizni a színvonalát – de ez még Jay Lenónak, Friderikusznak vagy épp az amúgy szinte megállíthatatlanul sikeres Ellen DeGeneresnek sem sikerült.

Hasonló megfigyelhető a tehetségkutatók során is, a valóságshow-k terén, vagy a tudományos ismeretterjesztésben is. Érdemes megnézni, hogy a hajdani, valóban tudományos, valódi ismereteket valóban érdekesen bemutató műsorcsatornák kínálata ma miből áll: autóépítők, házköltöztetők, másokat lehúzó ócskások és képtelen helyzetekbe kényszerített iparosok uralják a cool túrát, ami a kultúra helyére lépett. De még az autóépítés és a használtcikk-kereskedelem bemutatása is eltolódott, ma már nem arról szól, maradva az elsőnél, hogy felkutatnak egy ritkaságot, és eredeti állapotára helyreállítva megőrzik, miközben a műsor bemutatja, hogy az adott típus miben különleges és korszakalkotó. Nem, ma kész alkatrészek bebiggyesztésével kreálnak valami látványos, de nem feltétlenül használható csotrogányt, és közben arról szól a műsor, hogy ki a menő a műhelyben, mekkora a bicepsze, és hogyan szól be másoknak.

bagolymondjamivanottA párhuzamok eléggé feltűnőek: minél több emberhez szólni, minél több emberhez eljutni, minél több ember szintjén érthetőnek lenni csak úgy lehet, hogyha a legalacsonyabbra kerül a léc. Mert aki a színvonalas időszakban rászokott, később már csak morog, de néző marad, legalábbis sokkal tovább, mint amit a színvonal indokol számára. Mert a demokráciának részese kell lenni, vagy demokrácia, beleszólás, irányítói képesség nélkül marad az ember.

És nem csak a közönség oldalán látható ez a tendencia, hanem a művészeti ágak művelői között is. Jó példa erre a fotográfia, amely magán viseli ennek minden ódiumát. Kezdetben ugyanis, a XIX. század közepétől, a fényképezés nagyon komplikált, gyakorlatot, tanulást, figyelmet igénylő munka volt, és minderre még rátett az is, hogy rendkívüli költségei voltak.

320px-apparecchio_fotografico_a_cassetta2c_a_fuoco_fisso2c_a_pellicola_in_rullo_120_-_museo_scienza_tecnologia_milano_06102
Kodak Brownie 1908-ból – forrás: By Eastman Kodak Co. (costruttore) [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

Aztán a Kodak megtalálta a módját, hogy vegyészkedés nélkül, pusztán a képre figyelve, akár kézben tartott géppel is lehessen fényképet készíteni, és a fotózás robbanásszerűen terjedt el. Feltalálása után száz évvel a fényképezőgép a kiránduló, a turista megszokott felszerelésévé vált, de még a frontra vezényelt katonáknál is olyan tömegben volt jelen, hogy az már a hadvezetés számára is gondot okozott – kiváltképp olyankor, amikor rosszra fordultak a dolgok, és a kiszolgáltatottságot, reménytelenséget, kínt, szenvedést és halált mutatták be a fronton készült amatőr felvételek.  A képek minősége ugyanakkor csökkent, egyre nehezebb lett éles, jól exponált képeket találni, és egyre elfogadottabb lett a „majdnem jó” kép. Aztán még ötven év eltelt, és az 1990-es évek derekán megjelent a digitális fényképezés, majd a telefonba épített kamera, és újabb robbanásszerű demokratizálódási folyamat indult el. Képet készíteni eddig sem volt már privilégium, de a költségek visszatartó erővel is bírtak.

282px-casio_qv_10a_3867647751
CASIO QV-10A digitális fényképezőgép (1995), egyike az első elérhető digitális kameráknak – forrás: By John Nuttall from Hampshire, United Kingdom (Casio QV 10A) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A digitális fénykép szinte semmibe nem kerül („a pixel ingyen van” – tartja a téves mondás), és azzal, hogy a telefonok is tudnak képet rögzíteni, mindenhol ott van a képfelvétel lehetősége. Amivel bőségesen vissza is él a pillanatnyi hírnév és siker bűvös hívásának engedelmeskedő ember. A kép átlagos minősége pedig olyan szintre romlott, hogy azon már az is javított, ha tovább rontották: így terjedtek el az Instagram filterei, amik zömükben képkészítési, leképzési és kidolgozási hibákat adnak az eleve tökéletlen felvételekhez. És a sikerük elképesztő. Ugyanakkor a fénykép, mint alkotás értéke szinte feledésbe merült, és a nagy számok törvényének engedelmeskedve megszaporodott jó fotósok az érdektelenség és a kérészéletű sikerek közé szorulva a minél extrémebbet, veszélyesebbet, vagy – jó esetben – a minél szellemesebbet és szórakoztatóbbat hajszolják. A haditudósító eközben már szemből fényképezi a rohamozó támadókat, a természetfotós műtermi körülményeket teremt a mocsár mélyén, a tájképfotós meg a leglehetetlenebb helyekről, vagy épp drónnal, akciókamerával készít képet, mert már a szokatlan is megszokottá vált. Eközben évente egyre többen halnak bele abba, hogy még menőbb önarcképet, bocsánat: szelfit készítsenek a legképtelenebb helyeken. A természetes kiválasztódás egy újabb módot talált.

Újkeletű dolog lenne ez? Nem igazán – fentebb épp az ókor háromezer évnyi egyiptomi történelméből hoztam példákat, és más ókori kultúrákban is megtalálni a hasonló folyamatokat, bár azok nem bizonyultak ennyire tartósnak. A középkorban, vagy inkább az azt követő újjászületés ideje alatt (nevezzük talán reneszánsznak) további áldozatai is voltak, nem csak Cicero. Néha egészen különleges áldozatai.

Az a gyanúm, ha nem is teljesen megalapozatlanul, de meglehetősen alaptalan módon, hogy a Voynich-kéziratként ismert kódex is hasonló.

A kézirat a 2009-es radiokarbon vizsgálatok szerint 1404 és 1438 között készült vélumra, azaz nagyon drága és finom pergamenre van írva, de nem tudni, hogy mikor és ki csinálta. Ha elfogadjuk, hogy a XV. század derekáról való, majd’ két évszázadot rejtve, ismeretlen helyen és kezek között töltött, míg valamikor a XVI. század végén II. Rudolf német-római császár vette meg, állítólag hatszáz aranydukátért – ami az akkori viszonyok között is egy többemeletes bérház ára volt. De erre csak később, egyetlen ismert adat utal. A kézirat többnyire Prága művelt, újdonságokra, régiségekre, és a tudással, ismeretekkel kapcsolatos dolgokra fogékony gondolkodói birtokában forgott. Többek között a német jezsuita polihisztor tudós, Athanasius Kircher is magáénak tudhatta. Ami azért különös, mert a kézirat egy logikai feladványnak álcázott rejtvénybe csomagolt enigma, amit titkokkal és félrevezető álinformációkkal álcáztak.

voynich
A Voynich-kézirat részlete — forrás: Wikimedia Commons

Ott kezdődik, hogy az ismeretlen, de a latin vagy görög betűkhöz jellegében hasonló írás máig megfejthetetlen, és még azt sem lehet sejteni, hogy milyen nyelven van. De ugyanakkor gyönyörű. A szöveg közötti ábrák furcsa vízvezetékeket, mezítelenül fürdőző nőket, sosemvolt növények kiméráit és felismerhetetlen csillagképeket ábrázolnak. A három fő részről első látásra megállapítható, hogy hidrológiai vagy alkímiai értekezés, herbárium és asztrológiai tudástár. Csak épp nem ebből a világból, vagy legalábbis nem erről a világról, hanem egy okkult és titokzatos párhuzamos univerzumról szól. Vagy simán csak átverés. A mai korszerű technológiákkal, számítógépekkel és kriptográfiai módszerekkel sem sikerült megtudni róla semmit, sőt, ami kiderült, csak ködösíti az összképet. És itt jön a képbe a destruktív demokrácia.

A középkor végén, reneszánsz hajnalán a tudomány és a babona kéz a kézben járt, a határ éppen csak elkezdett kirajzolódni, de a kor művelt emberének rendkívül vonzó volt ebben akár csak egy kicsit is részt vennie. Az alkímia, a különféle varázsfőzetek és gyógyító vagy ártó füvek, a csillagok vizsgálata és az azokon alapuló jóslás egyszerre volt tudományos módszer és szemfényvesztő babona, attól függően, hogy ki, milyen mélységben és milyen tálalással foglalkozott velük. Egy ilyen közegben, amikor valóságos vagyonokat fizettek ritka könyvekért, jó üzlet lehetett a Bölcsek Kövének tűnő, univerzális, de csak a valóban tanult és hozzáértő tudósnak megnyíló írást hamisítani. Hogy óriási vagyonról lehetett szó, a kézirat rendkívül aprólékos és precíz, javításokat hihetetlenül kevés számban tartalmazó kivitelezése is mutatja. A nagyívű átverés pedig azért lehetett megvalósítható, mert mind többen és többen, minél rejtettebb és titkosabb tudást akartak, lehetőleg komolyabb agymunka nélkül, egyszerűen csak pénzért megszerezni. A valódi tudás, a megfigyelésből és a régiek értő olvasatából származó hiteles tudomány ekkorra már felhígult annyira, hogy a régi pergameneken lévő, megmagyarázhatatlanul összetett és kusza iromány kritikai észrevételek nélkül jusson el a vevőjéhez, és az elhiggye, hogy egy lépésre van valami olyantól, ami megváltoztatja az életét.

68r
Galaxist, mikroszkópikus sejtstruktúrákat, vagy valami egész mást ábrázoló rajzok a Voynich-kéziratban – forrás: See page for author [Public domain], via Wikimedia Commons

A létrejött remekmű pedig évszázadokon át őrizte a titkot, amit valószínűleg bele sem írtak. Annyira, hogy jelen sorok írásakor is többen is dolgoznak rajta, és igyekeznek megfejteni, vagy legalább rációt találni benne. De nincs: a Voynich-kéritat nagy valószínűséggel ugyanolyan, mint az értelmetlen hieroglifákkal írt ál-Halottak könyve némelyik thébai sír falán.

Kinek füle van rá, hallja meg.

bagolymondjamindigfilm

A címkép a Voynich-kézirat egyik részlete, közkincs a Wikimedia Commonsról.

Non Plus Ultra

Két ország, két család, két kastély, egy sors – ami jobb lenne, ha jobb lenne.

BagolymondjagazdagFerdinando Panciatichi Ximenes d’Aragona márki spanyol volt ugyan, de Firenzében született 1813-ban. Az előbbi már a nevéből is sejthető, az utóbbi nem annyira. Érdekesebb, hogy dúsgazdag volt, mondhatni szemérmetlenül gazdag, egy igencsak ősi nemesi család egyetlen örököse. Az ilyesmi mindig hasznos! Még izgalmasabb tulajdonsága, hogy nagyon érdekelte a keleti művészet, és mivel képesítés nélküli építésznek tartotta magát, a Keletből is kiváltképpen a Kelet építészete izgatta. Képesítése nem volt, de képzettsége igen: autodidakta módon megtanulta, ami éppen érdekelte, és az bizony enyhén alulértékelve is a „nem semmi!” kategóriába tartozott. Más művészetek is foglalkoztatták, még az Uffizi is mecénásaként tartja számon. Emellett politikusként is jeleskedett, egészen addig, amíg százada végének politikai hozzáállása már vállalhatatlanná vált számára – ekkor ugyanis felhagyott ezzel a tevékenységével. Erkölcsi alapon. Szerintem erre kevés politikus volt képes eddig, és már ez is érdemes arra, hogy megjegyezzük a nevét. Csak ne lenne olyan megjegyezhetetlenül hosszú!

BagolymondjapenzeszsakA Schossberger család felvidéki eredetű kereskedő família volt, nem spanyol. Még csak nem is német vagy osztrák, és nem is keresztény. Ennek ellenére megbecsült alakjai lettek a pesti magasabb köröknek, miután Schossberger Lázár fiával, Vilmos Simonnal a feltörekvő Duna-parti városba költözött, és ott már nem csak gabonával, de dohányáruval is elkezdett foglalkozni, majd a cukoriparba, pénzügyi szektorba is beszállva sikereket ért el. Vilmos Simon két fia, Henrik és Zsigmond bárói rangot kapott Ferenc Józseftől 1863-ban, és az udvari körökben forgolódva társasági népszerűségük is megnőtt.

Egyetlen dolog köti össze Ximenes d’Aragona urat Schossbergerékkel. Illetve kettő: két, sokáig elhagyatott és pusztulásra ítélt, ám fénykorában szenzációsnak számító kastély, amelyek közül most, 2017-ben egyik sem látogatható – pedig volna érdeklődő bőven. A két történet sajnos sok vonásában párhuzamot mutat. De térjünk vissza Ferdinando Panciatichi márkihoz, és ismerkedjünk meg először az ő kastélyának történetével!

ferdinando_panciatichi_ximenes_d27aragona
Ferdinando Panciatichi Ximenes d’Aragona – forrás: olasz Wikipédia, feltöltő: RennyDJ. [PD-Italia] (köztulajdon)

Adott tehát a spanyol származású nemes úr, rendíthetetlen anyagi háttérrel, művészet iránti rajongással, és szorgosan megszerzett tudással, ami a Kelet, elsősorban Szíria és az arab világ, valamint India építészetét érintette. A mesés Kelet akkoriban már vagy fél évszázada divat volt, a század első felére esett az ókori Egyiptom iránti lelkesedés fellángolása, jelentős részben a rabló- és tudományos expedíciók igen jelentős leletei hatására. Az ilyen divatok még nem enyésztek el öt-tíz év alatt, mint manapság, hanem évtizedekre meghatározóak tudtak maradni. Abban a korban erősödött meg a tehetősebb körökben az utazgatás is, mint népszerű időtöltés, főleg az egzotikus helyekre. Ami szinte bármi, ami nem Európa. Fellendült a legális és illegális műkincskereskedelem (a határ közöttük igencsak elmosódott volt), és a különféle, cirkuszba illő látványos bemutatók. Genova erős embere, Giovanni Battista Belzoni sírokat tárt fel, piramisokat nyitott ki és szoboróriásokat küldözgetett a British Museumba. Belzoni korábban cirkuszi erőakrobataként dolgozva menekült genovai „jóakarói” elől (akik minden javát akarták), és cirkuszi mutatványosi tapasztalata kapóra jött akkor is, amikor Londonban I. Széthi lenyűgöző sírjának másolatát mutogatta.

Dd_mdw_jn_huChampollion hieroglifákat fejtett, Jochann Ludwig Burchardt álruhában utazgatott, Henry Salt egyiptomi angol konzul pedig versengett a francia és német konzulokkal, hogy ki tud többet rabolni a saját hazája számára. Korábban, a század elején sikert arattak Dominique Vivant Denon egzotikus rajzai, de később felülmúlta őket egy skót, David Roberts, akinek litográfiái tisztes megélhetést biztosítottak a valóban kitűnő művésznek, és mindmáig népszerűek. Mielőtt azonban még teljesen áttérnék az egyiptomi felfedezésekre, gyorsan összefoglalom inkább a lényeget: menő lett a Kelet. Mondhatni volt keletje.

1280px-sammezzano2c_facciata_principale_02
A Sammezzano-kastély főhomlokzata 2011 májusában – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ferdinando Panciatichi márkinak meg egy „örökletes” kastélya volt, amelynek helyén már 780-ban volt valami, leginkább talán várkastély, ahol Nagy Károly is megfordult. Az éppen rendelkezésére álló épület azonban nem volt ennyire patinás, 1601-ben kezdték el építeni, és nem nagyon hagyták abba, mindig került hozzá még valami. Szóval senkinek nem szúrt szemet, ha a márki is hozzáadott ezt-azt. Ő pedig tényleg apránként hozzáadott ezt-azt, és negyven éven át bővítgette-alakítgatta a Firenze közelében lévő Regello mellett található Sammezzano-kastélyát, amíg egy romantikus-eklektikus, mégis nagyon egységes, és ami meglepő: hiteles mór stílusú épületegyüttes nem lett az örökségből.

320px-sammezzano2c_sala_dei_gigli_02
Sammezzano Pávás szalonja – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Nem hiszem, hogy olcsó dolog lett volna mindez, de a márkit nem nagyon rendítette meg. A munkálatok alatt is tovább erősítette a filantróp, művészetpártoló és műgyűjtő, közjó érdekében munkálkodó és mellesleg Verdi-rajongó hírnevét. Tiszteletbeli tagja volt a Szépművészeti Akadémiának és a Hortikulturális Társaságnak, akik a kertépítést, kertművészetet igyekeztek tökélyre vinni. A márki ebben is jeleskedett: a Sammezzano-kastély parkja korának legnagyobb és legszebb olasz díszparkja volt, egzotikus különlegességekkel (például itt volt először mamutfenyő). A parkot a második világháború idején a németek kifosztották, utána meg mások is, de néhány különlegessége ma is áll és él – leghíresebb közülük az  kettős mamutfenyő a park délkeleti csücskében. Sajnos a park sincs már jó állapotban.

Firenze (II)
Dante firenzei kenotáfiuma – saját felvétel

És, hogy hű legyek magamhoz, a márki tevékenységi köréből Dante sem hiányozhat: Ferdinando Pianciatichi Ximenes d’Aragona márki bőven adakozott és szervezett azért is, hogy a hatszáz éves évfordulóra Dante emlékének Firenze méltó emlékművet állíthasson. Arról már ő se nagyon tehetett, hogy a város, amely száműzte nagy költőjét, nem tudta visszaszerezni, így a díszes síremlék csak kenotáfium, szimbolikus sírhely maradt. Egyedül a politika volt az, amiben a márki nem lelte tetszését, bár beleásta magát abba is. Az igen aktív liberális-antiklerikális politikust, aki előzőleg Regello, majd Firenze vezetésében is tevékenyen részt vállalt, Olaszország helyettes vezetőjévé választották (kétszer is), de megválasztását követően hirtelen lemondott a tisztségéről, és eltávolodott a politikától. Ennek okát a kastélyának egyik folyosóján latin nyelvű felirat örökíti meg, ami magyarul valami olyasmi, hogy

„Szégyellem kimondani, de így igaz: Olaszország a tolvajok, uzsorások, prostituáltak és spekulánsok kezére került, ők irányítják és élik fel most. De nem ezért szégyenkezem, hanem a tény miatt, hogy mindezt meg is érdemeljük.” – Saját fordításom angolból

320px-sammezzano2c_sala_della_virtus_in_medio_02
Sammezzano Virtus in medio terme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Nos. Ezen az sem változtatott, hogy extravagáns kastélyát, amelyikben az év minden napjára jutott (pontosan) egy szoba, még Olaszország első királya, I. Umberto is meglátogatta. Azt nem tudom, hogy ő mindent nagyon szépnek és mindent nagyon jónak talált-e, de oka lehetett rá. A kastélyrekonstrukció építészének szerepét is a márki töltötte be, és, bár soha nem járt a Keleten, hallatlanul precíz, építési technikákra is kiterjedően hű módon építette meg a nagyszerű épület tematikus elemeit. Aztán 1897-ben elhunyt, és a kastély egyedül maradt, csak tulajdonosai voltak, gazdája többé már nem. Milyen ismerős!

1280px-schossberger-kastc3a9ly_287474-_szc3a1mc3ba_mc5b1emlc3a9k29_13
A turai Schossberger-kastély napnyugtakor – By wyx (Indafotó) [CC BY-SA 2.5 hu], via Wikimedia Commons
_ZS_5204_XL_resize
A Pálmaház és előtere – saját felvétel

Onnan ismerős, hogy a Schossberger Zsigmond fénykora zenitjén szintén kastély építésébe fogott, bár ő nem évezredes örökséget épített át, hanem vadiújat rendelt, a közhiedelem szerint az akkor felkapott ifjú építésztől, Ybl Miklóstól, de a korabeli (1885) sajtó szerint Bukovics Gyula az építő, és ezt Ybl sem cáfolta. Alkotója pedig az akkori legmodernebb technikákat is bevetve egy Loire-menti csodát emelt Tura határában. A kastélyban villany világított,  központi fűtés volt, a szobák falában 30 centis légrés gondoskodott mindenfajta szigetelésről, és étellift vitte az elszeparált konyhából az étkezőbe a fogásokat. A francia romantikus-neoreneszánsz külsővel pompázó épület olasz hatásokat mutató, pazar belső díszítést rejtett, egyes részleteit, például az impozáns díszlépcsőházát az Operaház főpróbájaként szokták számon tartani. Legmegkapóbb része a Pálmaház, amely igazi védjegyévé vált a nagyszerű épületnek.

20150503_102558_resize
Turai kastélybelső, egy lezárt ajtószárny repedésén át(!) fényképezve – saját felvétel

bagolymondjaijedjmegA turai kastély parkja is sokat emlegetett látványosság volt a maga idejében, bár mára szinte a felismerhetetlenségig elvadult, majd az utóbbi évben egy jelentős részét a növények rossz állapota miatt felszámolták (állítólag lesz helyette új). A történelem azonban nem volt kegyes, és a családból mártírokat kreált, a holokauszt mártírjait. A bárói nyári rezidencia a márki megvalósított álmának sorsára jutott: gazdája többé nem volt, legfeljebb tulajdonosa. A család tagjait a munkaszolgálat borzalmai pusztították el, a kastélyt pedig a totális érdektelenség: volt szovjet katonai parancsnokság, kórház, iskola, nevelőotthon, épp csak gondos felújítás alatt álló építészeti emlék nem. És ezen az sem változtatott, hogy 1989 után dúsgazdag vállalkozások kezein forgott, akik nagy és megvalósíthatatlan terveket szövögettek köré.

_ZS_5213_XL_resize
Turai díszlépcső – saját felvétel

Néhány filmforgatás, főleg az Angelina Jolie rendezésében készült Vér és méz, illetve a Borgiák hoztak annyit, hogy a legégetőbb állagmegóvási tennivalókra: a tető rendbetételére és a Pálmaház melletti óratorony felújítására került pénz. Az utóbbi kapcsán végzett statikai felmérésből az is kiderült, hogy a kastély építői valóban nagyszerű munkát végeztek, és a szerkezeti elemek meglepően jó állapotban vannak. A titokzatos új tulajdonosa 2016-ban kétszázmillió forintért vásárolta meg a kastélyt, de a felújítására szükséges összeget tíz évvel korábban is hatmilliárdra tartották. Ha minden igaz, Orbán Viktor veje sejthető a háttérben, ami talán reményt keltő fordulat a páratlan műemlék jövőjét illetően.

Talán.

180px-sammezzano2c_sala_pax-libertas_07
Sammezzano Pax Libertas terme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Sammezzano csodálatos ékessége egy darabig szerencsésebb volt, 1990-ig egy angol befektetői csoport révén rejtélyes luxusszálloda üzemelt benne, aminek mára a nevét se lehet tudni, és meglepően kevés fénykép maradt róla. Nagyon meglepő az is, hogy a korabeli alkalmazottak, helybeliek sem beszélnek róla, senki sem tud arról, hogyan alakították ki az alapvetően nem szállodának épült kastélyban a szobákat és a kiszolgáló helyiségeket. 1990 után különböző befektetői körök próbálták megszerezni és luxus golf klubot, sportközpontot és hasonlókat kialakítani, de valamin mindig megbukott a tranzakció. Legutóbb egy, az Emirátusokban bejegyzett csoport akarta megvenni, akik csődbe mentek közben, és 2017 májusában a firenzei bíróság megakadályozta az üzletet – feltételezhetően a védett műemlék javára. Csak hát a hatalmas kastély egyre rosszabb állapotban van, és hiába alakult a márki emlékének ápolására és a kastély megóvására alapítvány, nem csak a pénz hiányzik, de a jogi lehetőségeik is nagyon korlátozottak.

320px-sammezzano2c_salone_delle_colonne_04
Sammezzano oszlopos fogadóterme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Amíg az angolok kezén volt az ingatlan, az egyesület időnként bejárásokat szervezett a tulajdonos által engedélyezett, meglehetősen ritka időpontokban, és az érdeklődés akkora volt, hogy több mint egy éves várakozási idővel léphetett be, aki a borsos belépődíjat befizette. (Ezért van az, hogy csak ilyen elég gyenge minőségű szabad felhasználású képeket tudok mutatni – aki jó fotókat tudott készíteni, igyekszik visszanyerni valamit a belépődíj költségéből.) A díjakból még így is csak minimális kármentésre futotta, és a tulajdonos engedélye hiányában még ez is gerilla-műemlékvédelem volt. A fene gondolta volna, hogy ilyen is van! A baj azonban ennél is nagyobb: az, hogy amikor az angolok megváltak az omladozó kastély nyűgétől, olyan ex-lex állapot alakult ki, hogy a látogatásokat sem lehetett folytatni, és a FPXA Alapítvány (amely a márki monogrammját viseli név gyanánt) szinte könyörög a honlapján, hogy ugyan hagyják már békén őket a kérdésekkel és követelésekkel, inkább sok-sok pénzt adjanak, akik meg akarják nézni a kastélyt, hogy legalább látogathatóvá lehessen tenni valahogy. A csodálatos, közben műemléki „védelmet” kapott épület pusztul, és aki akarna tenni érte, azt sem engedi a jogi béklyó.

_ZS_5217_XL_resize
A turai kastély lépcsőházi oszlopsora az emeleten – saját felvétel

Míg a turai Schossberger-kastélynak ott dudál a fény az alagút végén, Toszkána mór csodájának még az alagút hossza sem ismert, csak a végzet ígérete visszhangzik gyönyörűszép, de elmúlás-leheletű termeiben. A luxus kissé odébb költözött, és a kastélynak helyet adó domb lába alatt található, egy elitista bevásárló központ formájában, amelynek a neve egyszerűen csak “The Mall” („A Pláza”). Üzleteiben kizárólag a legmenőbb világmárkákat árulják, a közeli Prada gyár mellett Burberry, Brioni, Chopard, Bottega Veneta, Giorgio Armani, Hogan, Dolce & Gabbana outlet csillog-villog, ahová buszos különjárattal lehet eljutni Firenzéből. Sammezzano meglátogatására is ez a busz a legegyszerűbb megoldás. Fent a domboldalon pedig a kastély bejárata fölött a hajdani fennhéjázóan büszke „NON PLUS ULTRA” felirat hamarosan új értelmet kell kapjon: a művészet és a luxus netovábbja a pusztulás netovábbja lesz.

bagolymondjagondterhelt

Címkép: a Szerelem terme a Sammezzano-kastélyban – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ajánlott linkek:

Kép, szöveggel 2.

Közösségi háló… vagy haló… vagy hüllő, vagy mi…

followers
„Képzeld, még csak tegnapelőtt regisztráltam, és már negyvenhét követőm van!”

A szomorú igazság

Annak idején Friedmann (más írásmódban Friedman) Endre, a kiváló magyar származású haditudósító fotográfus mondta:

Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.

1954. május 25-én az indokínai függetlenségi háborúban egy francia felderítő különítménnyel tartott, gyalogosan. Az út eseménytelen és meglehetősen unalmas volt, a kiégett falvak, temetetlen holtak látványa a sokat próbált, sokat látott tudósítónak nem nyújtott elegendő témát sem a kamerája, sem az elméje számára. Délután három előtt öt perccel (az alakulat parancsnokának határozott tiltása ellenére) felkapaszkodott egy alacsony dombra, hogy készítsen egy látképet a tájról, és a vonuló katonákról.

Túl közel jöttél, Robert.

– mondta neki I_ten.

Az akkorra már Robert Capa néven híressé vált fotóriporter taposóaknára lépett – de legendává vált. A képeivel azonban itt van közöttünk.

bagolymondjafaradt

Artist name: Gerda Taro [Public domain], via Wikimedia Commons

A kertkapu

Kérjük alaposan becsukni! Akár többször is!

bagolymondjaezkertkapuÚgy tartja a fáma, hogy Thomas Alva Edison házának kapuja feltűnően nehezen járt. Mondták is a nagy feltalálónak, hogy ha már nagy feltaláló, feltalálhatna magának egy könnyebben használható kertkaput is.

Edison nem értette a panaszt.

Szerintem semmi baja a kertkapunak. Minden ember, aki kinyitja vagy becsukja, két gallon vizet pumpál fel a ciszternából a tetőn lévő tartályba.

milan_ohio_thomas_edison_birthplace
Edison szülőháza – talán ennek a kapuja járhatott nehezen?

— Később —

Igazából nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ez a városi legenda hogyan keringhet itt és mennyi ideje. Ennek a történetnek ugyanis elég komoly ellensége a fizika. Valami olyasmit tanultunk az általános iskolában, hogy az energia nem keletkezik és nem vész el, csak átalakul, és ha valamit mozgatni akarunk, akkor a helyzeti energiájából mozgási energiát kell csinálni, meg hasonlók. Ja, és azt is, hogy a befektetendő munka arányban áll az átalakítandó energiával. Régen volt, nem emlékszem már jól.

bagolymondjaverselAz azonban igencsak valószínű, hogy a két gallon víz feljuttatása a tetőn lévő tartályba legalábbis négy méter magasság leküzdését igényli (mivel a ciszterna feltételezhetően legalábbis talajszinten van, de még valószínűbb, hogy lejjebb, valamint az akkoriban divatos belmagasság és a födémek magassága is számít). Azaz, két gallon vizet négy méterre legalább el kell juttatni, a gravitáció ellenében. Vagyis nem oldalirányban, hogy csak a helyzeti energiával kelljen bajlódni, hanem a rá ható, lefelé irányuló erő energiájával szemben is munkát kell befektetnünk. Meglesz ennek még a böjtje!

Ráadásul két gallon víz elég sok, és elég nagy tömeget képvisel. Azt mondja a Google (márpedig a mértékegységekben eléggé jó szokott lenni), hogy 2 US gallon az 7,57 liter. Amerikai gallonnal számolok, mert eleve azt adja ki a Google, no meg amúgy is amerikai történetről beszélünk… A víz sűrűsége (az un. standard körülmények között 0,997 g/cm³ = 0,997 kg/l) átlagával számolva ez 7,54 kg.

bagolymondjahukkkEgy ajtó kinyitásához a kilincsnek kb. 1 méteres utat kell bejárnia az ajtó elfordításakor – azért éppen 1 métert, hogy könnyebb legyen számolni vele. Ugyanilyen okból tekintsük a víz tömegét is kereken 7,5 kg-nak (igen, kerekíteni így is lehet). Azaz 1 méterre elmozdítani ekkora tömeget nagyjából 75 kN erő szükséges. Ahhoz, hogy a kilincs elmozdításával, azaz a kapu kinyitásával négy méter magasra emeljünk 7,5 kg vizet,  négyszer ennyit, 300 kN erőt kellene kifejteni, annyit, mint egy teli, harminc literes hordó egy méteres, vagyis kb. derékmagasságba emeléséhez. És akkor még nem számoltunk olyan apró, de komoly mértékben befolyásoló tényezőkkel, mint a súrlódás, az alkatrészek torziójából származó veszteség, és a szivattyúnk is ideális rendszer, vízkő, alga és hasonló ravaszságok nélkül. Ezeket valószínűleg csak kis részben kompenzálná a hordó tömege.

Apróság: egy 10 literes vödörnyi vizet fél kézzel megemelni még nem nagy ügy, de már az a határ, amit nem nevez könnyűnek az ember. A 25 literes marmonkannákat viszont három füllel szokás ellátni, hogy ne csak egy kézzel, de két oldalról megfogva ketten is tudják vinni, mert egyedül kimondottan nehéz. Igaz, hogy a testépítők súlyzói között jóval nehezebbek is akadnak, de az erőkifejtés iránya is számít, és a kertkaput általában tolja vagy húzza az ember – az utóbbit ugyan könnyebb, mert testsúlyból rá lehet segíteni, de ritka az olyan kertkapu, amin csak egy irányba közlekedünk.

Edison tehát valószínűleg felszerelne egy egyenáramú szivattyút, mielőtt minden vendége elszokna tőle.

bagolymondjagondterhelt

Thomas Alva Edison By Abraham Archibald Anderson (1847 – 1940) Details of artist on Google Art Project [Public domain], via Wikimedia Commons
Edison szülőháza az Ohio állambeli Milan területén: Chris Light at en.wikipedia [CC BY-SA 3.0 or GFDL], via Wikimedia Commons

Kertésznek lenni

Pár gondolat egy nyilvánvaló dologról

Nehéz olyasmihez fogni a fotográfiában, amit Kertész ne csinált volna már meg.

Henri Cartier-Bresson

bagolymondjadicsakÚj dolgot találni, új meglátást felfedezni ritkaság. A legtöbb saját, zseniálisnak vélt gondolatomról és elképzelésemről kiderült, hogy valaki előttem már kigondolta, elképzelte, sőt, meg is valósította és publikálta is.

És nem csak Kertész Andor az, akinek mindig ott vannak a nyomai, olyannyira, hogy a Magnum Photos kivételes fotósainak is állandóan beleütközött az orra, objektíve,  stb. Számos ilyen megkerülhetetlen ember van, számos területen. Csak kedvenc területeimnél maradva, a közel-keleti régészetben Petrie, a fantasy irodalomban Tolkien, a zenében … nos, ott ráadásul sokan (Bach, Mozart, Beethoven, Verdi, hogy csak néhány példát mondjak találomra).

Talán csak jó időben, jó felfogással ténykedtek, de az a gyanúm, hogy ennyi még kevés lenne. Simán lehet, hogy emberi, művészi, tudósi nagyság kell ahhoz, hogy területének kihagyhatatlan művésze legyen az ember.

bagolymondjahagyjallogva

Szavak, képek, csend

Bölcs gondolatok a kommunikáció lényegéről

bagolymondjawelldone

When words become unclear, I shall focus with photographs.
When images become inadequate, I shall be content with silence.

(Ansel Adams)

Szabad fordításban magyarul: “Amikor a szavak ködössé válnak, a fényképekkel kell pontosítanom.
Amikor a képek vesztik el szerepüket, meg kell elégednem a csenddel.”

Ansel Adams
fotográfus, a tájkép fényképezés egyik legnagyobb alakja

(A kép saját felvételem)