A t-faktor

Az idő viszonylag relatív, de mindig kevés. És ez azzal együtt is mindig igaz, hogy közben állandóan változik.

bagolymondjauhuElgondolkodtam azon, hogy manapság mennyire pénzzé lett az idő.

A tévében lehagyják a filmek stáblistáját – ami tulajdonképpen az alkotók, kiváltképp a közreműködők ötperces hírneve, különben honnan is tudnád, hogy ki volt a best boy és a key grip, valamint az autós üldözésre ki tanította be a lovakat? A kockázatok és mellékhatások tekintetében szerencsére már leszoktak az esztelen hadarásról, és azt is majdnem olvashatóan-érthetően közlik, hogy az ajánlat nem teljes körű, sőt, a pontos idő is ott fityeg még a hírműsor jobb alsó sarkában. Mostanában az egyik multinacionális kaszálómű még azt is megengedheti (és meg is engedi) magának, hogy kimondottan lassú és hosszú reklámot játszasson le naponta vagy ötször, csatornánként. Mondjuk a hirdetés is az időről szól, amit állítólag ajándékba adnak (meg az ingyen sört, mi?) így hát érthető is a dolog, csak igen költséges – figyelembe véve azt is, hogy akkora a megrendelésük, amire már a kis cégek számára egészen elképzelhetetlen kedvezményeket kaphatnak. Tulajdonképpen ez is juttatta eszembe ezt a gondolatsort.

bagolymondjamivanottMeg az, hogy nem is olyan rég… őőő… de, nagyon is olyan régen, még volt olyan, hogy monoszkóp és szünetjel, és a Müller Péter Iván egyik együttesének egyik száma még meg is énekelte, hogy

Napi huszonnégy óra szünetjel
Napi huszonnégy óra szünet kell!

És erre szembe jön velem a Beatrice 40 éves évfordulójának plakát jellegű hirdetése egy villanyoszlop kíséretében, és még egy dolgot juttat az eszembe. Azt, hogy a Történelem piciben is ismétli önmagát.

A plakáton Nagy Feró, a Nemzet Csótánya pózol, és a jubileumi koncert címe virít a jobbján. A cím egy régi Bikini, vagy talán Rice, de mindenképpen Feró számra utal: Nem félek!

bagolymondjagyerekekÉs ahogy eszembe jutnak a dalszöveg sorai, rádöbbenek arra, hogy a 80-as évek underground szövegei valahogy megint értelmet és létteret kapnak. Már megint fokozódik a drámai feszültség, megint gyakran érezni úgy, hogy ez a város egy távoli bolygó, meg, hogy ami most van, már elmúlt rég. Sőt,

Nyomasztó az új rend, pedig már oly régi,
csak az a baj, hogy nem látom a végét

… … …

Mert aki hazudik, az csal,
Aki hazudik, az lop,
Hazudni, csalni csúnya dolog!

(Beatrice: A kétezredik év felé)

 

Csak úgy mondom írom. Nem hinném, hogy jelentene bármit is. De azért különös, hogy a gyorsuló idő egyre kevesebb, mégis körbe-körbe jár és ismétlődnek benne a helyzetek, történések, szerepek. Mintha nem lenne jobb dolgunk a világgal.

Vagy nem nőttünk volna fel hozzá?

bagolyshy


A címkép Tim Mossholder felvétele a Pexels.com gyűjteményéből, és CC0 licenc alapján használható.

Na jó, de hol van a ló feje?

Elfogadni, ha valaki más, máshogy viselkedik, más normákat tart szem előtt, mást tart értéknek… Irtó pozitív és követendő dolog, csak van egy aprócska probléma vele. Rossz irányba áll a ló feje.

bagolymondjaforditvaVagy mi ülünk a lovon fordítva.

Alapvetően az egyik legfontosabb civilizációs elvnek tartom, ami a városokba zsúfolt embertömegek egymás mellett létezését egyáltalán lehetővé teszi. Sőt, néha a puszta létezés is azon múlik, mennyire toleráns a társadalom, és mennyire toleráns az egyén. Mert a társadalom tolerancia szintje ott indul el, hogy az egyének toleranciája milyen. A baj nagy.

Nagyon kulturálatlan dolog másokat azért kirekeszteni, megalázni, mindennapi létezésében akadályozni és meggyilkolni, mert valamit máshogy csinál, gondol, vagy érez, mint mi. A mi jelen esetben a szignifikáns többség, a Nagy Átlag. Legalábbis az kellene legyen. Vallási, származási, nemi vagy nemi identitási, neveltetési vagy viselkedési okokra hivatkozva elvenni mások életét nagyon rossz szokás. Valakinek elvenni az életét nem csak úgy lehet, hogy a halálát okozzuk, de úgy is, hogy elviselhetetlen szintig korlátozzuk. (Amúgy is, Oscar Wilde szerint a gyilkosság nem úriemberhez méltó dolog. Az ember ne csináljon olyasmit, amiről nem lehet beszélgetni vasárnap ebéd után.)

A XX. század végén, XXI. század elején a tolerancia meghatározó eleme lett az európai értékeknek, része a kultúrának, viselkedési norma és megkérdőjelezhetetlen társadalmi vívmány, ami minden áron és helyzetben érvényesítendő. Aki nem így gondolja, az nem európai, nem civilizált, nem kulturált, nem tud viselkedni, és csak azért nem kiáltanak rá kígyót-békát, mert a környezettudatosság és az élőlények jogainak tisztelete nem teszi lehetővé, hogy a kígyókkal és békákkal így bánjunk.

THERAPIST
“Therapist”: terapeuta, kezelőorvos; “The rap 1st”: „A rap[zene] az első”; “The Rapist”: „a nemi erőszaktevő”; “Mind What You Get On With”: „Gondold meg, mivel élsz együtt!” — forrás: RedBubble
Így van?

Mert ha így, meg kellene fordulni a lovon.

  • Más a vallásom. Fogadj el!
  • Ellenkező nemű vagyok. Fogadj el!
  • Macskát tartok. Fogadj el!
  • Nem szeretem a macskákat. Fogadj el!
  • Autista vagyok. Fogadj el!
  • Dyselxiás wagyock. Fogadj el!
  • Disfrágiaés vaykgo. Faogdj el?
  • Grammar-nazi vagyok. Fogadj el!
  • Introvertált vagyok. Fogadj el!
  • Extrovertált vagyok. Fogadj el!
  • Antiszociális vagyok. Fogadj el!
  • Időskorú vagyok. Fogadj el!
  • Alacsony vagyok. Fogadj el!
  • Agresszív vagyok. Fogadj el!
  • Hiperaktív vagyok. Fogadj el!
  • Perverz vagyok. Fogadj el!
  • Perfekt vagyok. Fogadj el!

A fenti példák közül valamennyivel találkoztam már, és sokat közülük helyesnek és követendőnek tartok, de nem mindegyiket. Igen, eltaláltad, a diszgráfia szerintem is üldözendő – ja nem, mert én is bajlódom vele. 🙂

baolymondjareszketViszont teljesen helytelennek tartom magukat a felszólításokat, és ebben a megközelítésben látom a probléma lényegét, ami miatt a tolerancia nem úgy működik, ahogy a társadalomnak, és benne neked, nekem, meg annak a nyavalyásnak (tudod, annak!) olyan hasznára lenne, ahogy azt az elv szerint feltételeznénk.

A tolerancia nem felszólít az elfogadásra. A tolerancia azt jelenti, hogy kiérdemeljük és megkapjuk az elfogadást. A tolerancia nem jár, hanem adjuk-kapjuk, hogy egyensúly legyen és megértés. A felszólítás nem feltételez megértést, és eszébe sem jut megértetni. Legyen így, mert így akarom, punktum!

És most nem a vallásról meg menekültekről akarok fröcsögni vagy észt osztani, csak kibosszankodom magam a kerékpárosokon és a rosszul beállított fényszóróval közlekedő, vagy önzésből szembe reflektorozó autósokon.

Az utóbbi talán magától értetődő: aki nem ügyel arra, hogy ne vakítsa el a szembejövőt, gyilkossági kísérletet követ el. Ha mindezt úgy teszi, hogy a reflektort, ködlámpát tudatosan arra használja, hogy az erőfölényét érzékeltesse, előre megfontoltan teszi mindezt. Fogadjam el?

bagolymondjabicikliA kerékpárosokra ma illik úgy gondolni, mint az elszánt környezetvédőkre, akik lemondanak az autó kényelméről, és óvják a természetet, miközben az életüket is kockára teszik érte, mert bár az autósok körében kezd jelentkezni némi megértő hozzáállás, amellyel megpróbálják partnernek tekinteni és segíteni a bringásokat (ha egyáltalán meglátják), de a teherautók, buszok folyamatos életveszélyt jelentenek. Egyrészt őrületesen nagy a holtterük, amelyben a kerékpáros láthatatlan, másrészt hatalmas légörvényeket keltenek maguk körül, amelyek kibillenthetik, beszívhatják, ellökhetik a bicajost akár úgy is, hogy a jármű hozzájuk sem ér. És az, hogy ezt a vezetők nem nagyon veszik számításba, sőt, szinte már direkt tolnak ki a kerékpárosokkal, nem újkeletű és nem hazai találmány. Még a közkedvelt angol autós műsor, a Top Gear is foglalkozott ezzel, amikor kipróbálták, milyen Londonban bicajjal közlekedni. Utána azon poénkodtak, hogy amíg az autósokat nem tudták rávenni, hogy ellenségesek legyenek a drótszamárral, a buszok szinte szándékosan húztak rájuk, és próbálták őket eltaposni. Mintha minél nagyobb lenne a jármű, annál kevésbé tolerálná a vezetője a két keréken teker(g)őket. Márpedig a busz, kamion, teherautó már akkor is életveszélyes, ha csak a szele suhint oda „egy kicsit”. A biciklistát elsodró busz ugyan akár a híradóba is bekerülhet, és be is kell kerüljön, mert jobb, ha mindenki tudja, aki buszt vagy kerékpárt vezet, használ, hogy ilyen veszélye van az egy térben létezésünknek. Kerékpárost busszal fellökni nem tartozik az úriemberhez méltó dolgok közé, és nem illik róla vasárnapi ebéd után csevegni. Még Messengeren sem.

A kocka másik oldalán azonban egy olyan mintázat van, amely a kerékpárosokat mutatja a Megtestesült Ősgonosz szerepében. Pedig ahogy nem minden buszvezető és kamionos született kerékpáros-gyilkos, Carmageddonon nevelkedett száguldó halálosztó, ugyanúgy a kerékpárosok kis hányada csak, akik ezt a szerepet en bloc a bringásokra osztják.

Ami a buszvezetőnek a kerékpáros, az a kerékpárosnak a gyalogos. Az utóbbi tíz évben (!) rendre tapasztalom, hogy mennyire nincsenek tekintettel a bringások a gyalog közlekedőkre. Az, hogy az Tisztviselő-telep melletti szakaszon az Üllői út keskeny járdáján (ami azért keskeny, mert a nagy részén autóknak létesítettek parkolóhelyet) rendszeresen, heti többszöri gyakorisággal ijesztenek meg, ütnek meg bringások, valahol közlekedésszervezési hiba is, mivel van bicikliút, de az Üllői út másik oldali járdáján, ami nagyjából megközelíthetetlen. Vagy a Népligetnél tud szabályosan ráhajtani a bringás, vagy a Vágóhíd utcánál – a kettő között viszont semmi nincs, sem olyan, ahová érdemes lenne menni, sem olyan, ahol oda lehetne jutni a másik oldalról, ahol viszont házak, intézmények, mellékutcák (és további házak, intézmények, mellékutcák) vannak. Egész egyszerűen kényszerhelyzetben vannak a bringások is. De attól még a járdán kerékpározás KRESZ-szabályait ismerniük és alkalmazniuk kellene. Tolerálni azt, hogy a járda elsősorban a gyalogos területe. De legalább jelezni, hogy a kerékpáros ott van, ahol nem, vagy nem elég gyorsan számítanak rá. Igen, ez is tolerancia kérdése. Meg az is, hogy a járdán a gyalogos sebességéhez kell igazodni. Nem andalgó tempóval, de betartva a KRESZT. ( Maximum 20 km/h, a gyalogosforgalom veszélyeztetése nélkül.)

bagolymondjabicajA gond azonban az, hogy ezek az érvek nem indokolják, miért jön olyan helyen is nekem a bringás, ahol bőven lenne helye. Miért akar elütni amikor a zebrán átmegyek előtte? Miért mehet át a piroson? Itthon a kis falunkban városunkban a vasútállomástól hazáig járda híján az úttesten kell közlekednem. Ráadásul a közvilágítást is kórszerűsítették (nem elírás, Dunaújváros-szindróma: mint valami kórság, úgy terjed, hogy a jelentősen alulméretezve energia- és költséghatékonnyá tett LED-es világítás csak kósza derengő foltokat és sötét, mély árnyékos területeket produkál, ami sokkal veszélyesebb, mint ha semmi sem lenne: még az autó tompított fényét is megzavarja úgy, hogy nem lehet tudni, az árnyék csak árnyék, fa, vagy gyalogos). A gyér fény miatt kerékpárlámpát hordok magamnál, ami pirosan villogva jelzi másoknak, hogy ott vagyok. Az autósok kivétel nélkül lelassítanak, és gondosan nagy ívben kerülnek ki, amióta ezt használom: látnak és figyelnek rám. Egyedül a kerékpárosok teszik meg azt, hogy hátulról olyan közel mennek el mellettem, hogy megcsap a szelük (néha még a kormány vége is). Még meg is ijesztenek, a személyes teremben hirtelen feltűnő, gyorsan mozgó árnyék nem egyszer hozta rám a frászt. És ez nem minden, mert két olyan bringás is van, akik egy vonattal szoktak érkezni velem (de a vonat másik részén), és már az állomás peronján is lökött fel az egyik. És erre a Nyugati peronján is volt már példa, ahol még ki is van írva, hogy tilos kerékpározni. Szóval sajnos nem egyedi az eset, és nem egy bringás dolgozik azon, hogy rossz híre legyen a rendes-böcsületes többségnek.

Egyszer sikerült az egyiket „leugatnom” annyira, hogy megállt, és válaszolt. Én igyekeztem kulturált maradni, bár tény, hogy ingerült voltam. A beszólás is csak annyi volt, hogy „vigyázzál már, mit csinálsz, fel akarsz lökni, te szemét?” (Igen, az a „szemét” szó is belecsúszott.) Találd ki, mire hivatkozott a nyomdafestéket és képpontot még kevésbé tűrő válaszában.

Igen, a toleranciára, ami jár neki.

Szerintem nem jár. Forduljon már meg a lovon!

bagolyvisszanéz

A címkép: Róma, kerékpáros a Lungotevere Farnesina alsó rakpartján lévő graffitik előtt – saját felvétel.

Dont szpík Hunglis!

A vendéglátásnak, vendégvárásnak elég fontos része a tájékoztatás. Az meg akkor működik jól, ha érteni lehet. De érteni a tájékoztatásainkat?

bagolymondjakínaiReggel a munkába menet, megütötte a fülemet egy párbeszéd. A Nyugatiban hangosan tárgyalja két utastárs, hogy mennyire értelmetlen a hangosbemondóban elhangzó külföldi szöveg, legyen az akár angol, akár német. Ők ugyan azt feltételezik, hogy nem anyanyelvi beszélő mondta fel a szövegeket, de hamar kiderül, hogy nem ez a baj. Amit ők Hunglishnak vélnek, azaz magyarosan eltorzítva mondott angolnak, az valójában német helyes angolsággal felmondott szöveg, akár még azt is el tudom képzelni, hogy akivel rögzítették, anyanyelveként beszéli az angolt. A gond az, hogy a magyar helynevek erőltetetten magyarul hangzanak el, és ez számomra is vissza-visszatérő tárgya elmélkedéseimnek: melyik külföldi fogja tudni, hogy hogyan is van írva Vác, vagy Csomád, vagy – ami pont akkor hangzott el – Szatymaz?

Fiume Str. Cemetery
A Nemzeti Sírkert tavasszal – saját felvételem

Eszembe jutott, amikor az egyik legkedvesebb barátnémmal és tündér-keresztlányommal a fiumei úti temetőben összefutottunk egy milánói lánnyal. Nem tudtuk honnan jött, én először arra tippeltem, hogy talán Argentínából, mert Bíró László József sírját kereste (ami Buenos Airesben van). Bíró találta fel a golyóstollat (pontosabban a hozzá szükséges tintapasztát, mert a műszaki alapelveket sokan mások is kiagyalták már), meg sok mást is, és élete jelentős részét Argentínában töltötte, ezért ott jobban szokták ismerni, mint itthon. És ez a lány is pont Bíróra volt kíváncsi, pedig a „budapesti Père-Lachaise” sok más hírességnek is végső nyughelye – de nem is ez a lényeg. Történetesen mindhárman elég jól beszéltük az angolt, így jól elbeszélgettünk vele. Amikor szétváltunk, drága barátném nemtetszésének adott hangot, mert a társalgás közben következetesen „Bjúdapeszt” néven emlegettem fővárosunkat. Nem nagyon ellenkeztem vele, főleg, hogy egyetemi tanulmányaira és skóciai professzorára hivatkozva érvelt az igaza mellett, és érvelése igencsak meggyőző volt. Én meg csak azt tudtam, hogy ez így valahogy nincs rendben.

baggolymondjahewMivel „pofátlanul” oda szoktam menni a tétovázó külföldiekhez és felajánlom nekik, hogy segítek, ha igénylik, elég gyakran beszélgetek turistákkal. Rendszerint angolul, de újabban olaszul, sőt, néha még spanyolul is (ami abból áll, hogy ők beszélnek, én meg hümmögök, és olasz-spanyol-piréz szótöredékeket mormogva mutogatok). És egyre jobban megerősítenek a hitemben, hogy többre mennek Bjúdapeszttel, mint Boo-dah-peshttel. Említettem a 100E buszról szóló gondolatmenetemben, hogy az angol turistákat mennyire megzavarja akár még a Deák tér kimondott és leírt alakja közötti kapcsolat látszólagos hiánya. Nagyjából annyira, mint ahogy a kelta nyelvekben járatlan magyart zavarná egy velszi (Cymraeg) Casnewydd Newport helyett, vagy Llundain London helyett, bár London kevésbé van Walesben, mint Newport. 🙂 Főleg, hogy Casnewydd írásképe valószínűleg halovány elképzelést sem sugall a kiejtésről (holott a velszi nyelv legalább annyira következetesen fonetikus mint a magyar, vagy még jobban is), nem is beszélve Caerdydd (Cardiff) vagy Abertawe (Swansea) esetéről. A magyar nyelv fonetikája is teljesen logikátlan annak, aki germán vagy újlatin (romance) nyelvekhez szokott, de még a szláv nyelvekhez képest is. Holott mi tudjuk, hogy mennyire szigorú (és a hasonulások, együtthangzások esetében mennyire nem).

KZS_2456_S_bw
Útbaigazítás a 4-es metró Rákóczi téri megállójában. A „pályaudvar” is kemény dió az ide látogatóknak – saját felvételem

No már most, az idegen nyelvben magyarított nevekkel ugyanolyan mesterkéltté válik a szöveg, mintha a nújork-ból éppen hazatért ismerősünk azt mesélné, hogy land’n érintésével érkezett, ahonnan a csannel-en keresztül vonattal ment parí szívéig, ahol még eltöltött pár napot, aztán vín és bratyiszlává felé vette az irányt, de eltévedt és kosice főterén jött csak rá, merre jár. A józan magyar New Yorkot, Londont, Csalagutat, Párizst, Bécset, Pozsonyt és Kassát várna és mondana, és legjobb esetben is tömény sznobizmussal vádolná ismerősünket. És ebben az esetben még nem is lenne olyan zavaró a dolog, mert azért nagyjából lehet tudni, hogy Bratislava az nekünk Pozsony, Wien Bécs, Paris a mi Párizsunk és London nekünk kimondva is London.

Amikor a külföldi Magyarországra jön, rendszerint nem sok mindent tud a szokásainkról, a nevezetes és kevésbé nevezetes helyekről, és mivel elég siralmas még mindig az idegennyelv-tudásunk úgy általában, kénytelen táblákról és térképekről tájékozódni. Megint csak a 100E buszról szóló bejegyzésre kell visszautaljak, hogy az ilyen írásos tájékoztatásunk milyen színvonalon áll.

bagolymondjacirillMostanában bejárta a netet az a kiírás, amit egy déli határmenti nagyvárosunk áruházában találtak, és arról tájékoztatta a Szerbiából átlátogatókat, hogy „афа-виссзаигенилес аз угифелсзолгалатон” („áfa-visszaigénylés az ügyfélszolgálaton”), alatta “repeat in English”. Nem ér nevetni! Sajnos sokszor ilyen színvonalú, amivel „vendégvárunk”, csak legfeljebb nem ennyire látványosan. Ha csóringer külföldinek azt mondjuk, hogy a Vác felé induló vonatot keresse, akkor elképzelése sem lesz, milyen írásképet kellene látnia, nem is beszélve mondjuk Győr vagy Nyíregyháza esetéről. Ezeknek a neveknek az olvasásához már némi gyakorlat és magyar íráskép-ismeret kell.

KZS_2410_S_bw
Kálvin téri labirintus – hogyan tájékozódnál, ha még a neveket is alig tudnád kibogarászni? – saját felvétel

Ebben segíthet az, ha megpróbáljuk úgy mondani a neveket, ahogy ők mondanák, bár fogalmam sincs, hogyan mondaná egy amerikai Nyíregyháza nevét. Vácot rendszeresen Vesz alakban ejtik. Egy alkalommal a vonaton spanyol utasokkal találkoztam, akik kétségbeesetten próbálták (eredménytelenül) megtudni, hogy vajon hányadik megálló lesz Xiomed. Mivel ők sem tudtak a spanyolon kívül más nyelvet, így angolt sem, és az utasok többsége sem nyikkant meg csak magyarul, jó időbe telt, mire megfejtettem, hogy Csomád állomásáról van szó – szerencsére még mielőtt odaértünk volna. De hiába is mondtam volna nekik, hogy a Csomád névre figyeljenek, mert annak semmi értelme nem volt számukra.

És mi is jártunk így, mégpedig Ausztriában, holott a német nyelvről azért van fogalmunk, és a német ortográfia sem idegen számunkra. Na jó, az osztrák kiejtés az, de szokjuk már egy ideje. Liezen város nevével voltunk bajban, mert a szállásadónk sehogyan sem értette, hogy Lí-cen mi lehet, mi meg váltig állítottuk, hogy ott voltunk délután. Legalább öt perc kellett, mire homlokára csapott: „Lic’n?” Na ja…

bagolyshySzóval Hunglisht igértem a címben, és mégsem arról van szó, hanem az ellenkezőjéről, amire sajnos nem tudok közkeletű elnevezést: az angol szövegben erőszakosan magyarosított, vagy csakazértis magyarosan ejtett magyar szavakról. A külföldinek – kiváltképp az első látogatása alkalmával – nagy probléma a rossz tájékoztatás, és az, hogy feltételezzük, hogy el tudja olvasni, de legalábbis ki tudja bogarászni, és főleg: kiejtett alakjában is felismeri a neveinket és szavainkat. Ezért aztán a metróban az amúgyis kissé affektáló, ízig-vérig angol kiejtéssel beszélő hölgy “magyarizálva” mondja a megállók neveit (“New-got-thee tear” és hasonlók), és következetesen Budapeshtről beszél. Nem mondom, egy baráti beszélgetésben, ahol igazán nincs tétje (tájékozódási szempontból) a dolognak, elfogadom a magyaros helyneveket, bár nekem továbbra is a Land’n, Parí, Vín jut eszembe róla, mint elrettentő példa.

bagolymondjatengwarDe a turistát segítsük már, hogy úgy segítünk, hogy ő is értse. És ez nem a „Las-san és han-go-sabb-an” módszere kell legyen, hanem az, hogy az ő nyelvén (is) beszélünk.

Esetleg – utópia FTW! – IPA-jelekkel, fonetikai átírással is megtámogatjuk a fontosabb feliratokat. Bár az IPA-t nálunk nagyon kevesen értik és olvassák, van létjogosultsága. Ahogy a sokkal jobb, átgondoltabb, és bővebb tájékoztatásnak is.

Bagolymondjatranslit

A címkép a M3 metró Kálvin téri állomásán, a 4-es metró átjárójánál készült saját felvételem.

 

PC, NPC kipécézősdi

Illetlen dolog valakit nyomoréknak, süketnek, vaknak, stb. nevezni, főleg akkor, ha az illető valóban az.

bagolypapolIlletlen dolog a származás, vallás, bőrszín, termet, adottságok, egészségi állapot és csomó minden más alapján megkülönböztetni embereket. Pont.

Állítólag Amerikában (mondjuk inkább úgy, hogy az Egyesült Államokban) találták ki erre, hogy a “politikailag korrekt” avagy politically correct, rövidítve PC emberek minősítést nem tartalmazó megnevezésekkel illetik az ilyesmit, ha már éppen muszáj megnevezni valahogy. Kezdetben ugyanis voltak az olyan jellemzők, mint például a „néger”, ami szabályos szitokszóvá minősült, és durva sértéssé vált. Pedig semmi mást nem jelentett, mint azt, hogy az illető fekete. Mármint bőrszínét tekintve. És nagyon gyorsan a műveletlen, tanulatlan rabszolga, majd a bűnöző életre kényszerülő nincstelen és az általa ellátható munka hiányában munka nélkül tengődő emberek bélyege lett, aztán még tovább módosult, és újabb és újabb megbélyegző tartalmak rakódtak rá. Ezért politikailag inkorrekt lett bárkit négernek nevezni, de hát időnként muszáj volt a bőrszínre utalni. Így lett előbb fekete (black people) majd afro-amerikai.

Hasonló gondolatok mentén lett a nyomorékból kihívásokkal élő, a süketből halláskárosult, a szegényből hátrányos helyzetű, a tanulatlanból alacsony iskolázottságú, és így tovább. Mára van kihívásokkal élő és adottságaiban korlátozott, csak hogy a problémákat ne kelljen nevükön nevezni. Mert valójában erről van szó.

bagolymondjagyerekekEgy régi Grimm-mesében szerepelt egy gonosz manó, aki azzal a feltétellel volt hajlandó lemondani a királyné egyetlen gyermekéről, ha kitalálják a nevét. Mivel mesebeli a történet, természetesen kitalálták, és Roncibonci megnevezésével a probléma is egy csapásra megoldódott. A („nagybetűs”) Életben ez persze nem így működik, a néven nevezéstől még nem oldódik meg semmi. Csak épp könnyebb megtalálni a megoldást, ha legalább a probléma nevét tudjuk.

Manapság a politikai korrektség már ezt akadályozza. Az üzletszerű kéjelgést megélhetési célból űző nagy baj az, hogy fontosabbá vált a PC maszatolás, mint a problémák tényleges, hatékony, és főleg végleges megoldása. Főleg az utóbbi, hiszen ha valaki minden héten-hónapban segítségre szorul, sokkal több „bőrt lehet lehúzni” róla, mintha csak egyszer kerülnének kapcsolatba vele a „jóakarói”. Ezért hát rengeteg halláskárosult szövegeléssel igyekeznek vizualitás terén kihívásokkal élővé tenni megélhetés szempontjából hátrányos helyzetű, mit sem sejtő, jótét lelkeket, akik így talán elfogadják, hogy fogyatékkal élni nem is olyan rossz és kilátástalan, és valójában mindenki nagyszerűen boldogul gondoskodó társadalmunkban, hiszen lám, milyen megértő, hátrányos minősítésektől mentes jelzők segítik a beilleszkedés helyett talán éppen kiemelt figyelmet igénylőket.

Közben az Államokban olyan kifejezések terjednek el, amik rávilágítanak, mennyire álságos is az egész. És persze nem csak ott. De álljon itt egy példa a tengeren túlról – egyre több embertől olvasom-hallom, amikor valóban letettek valami értékeset az asztalra, és az eredményükre fel akarják hívni a figyelmet, hogy I’m dat niggah, avagy szabad, stíluscentrikus fordításban én vok az a nigger [aki elérte az eredményt]. Mondják ezt feketék, fehérek, tarkák ázsiaiak és mindenféle származású népek. A Google érdekes módon csak rap szövegek és tévé-hírműsorból ollózott mémek révén tud róla, a jelenség még csak elterjedőben van, de nyitott szemmel olvasva egyre gyakrabban találkozni vele.

john_cleese_2008_bigger_crop
John Cleese 2010-ben – forrás: from Paul Boxley’s John Cleese derivative work: Beao (John Cleese 2008.jpg) [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

Aztán a Youtube-on linkszörfölve rábukkanok egy nagy angol színész egyik talkshow-ban tett kijelentésére. A „nagy” jelzőt mindenképpen megérdemli a termete miatt, de John Cleese szerintem valóban figyelemre méltó személyiség, akire jellemző, hogy észreveszi és szóvá is teszi a társadalom visszásságait. Cleese BAFTA–díjas, Emmy–díjas, és a Hal neve Wanda forgatókönyvéért még Oscarra is jelölték, mellesleg egy madagaszkári lemúr fajt és egy aszteroidát is elneveztek róla. De legtöbben a Monty Python-beli szerepei miatt szeretik. Pontosabban: szeretjük.

Sajnos annyi PC-hez kapcsolódó felvétele van fent, hogy most meg nem mondom, melyikből származik ez a sommás véleménye:

A politikai korrektség lószar. Csak szőnyeg alá söpörjük vele a dolgokat.

Mert hát ki akarna átsegíteni a forgalmas út zebráján egy megélhetési kihívásokkal élő  szépkorú, látáskorlátozott és térben és mozgásában dezorientált személyt, amikor ott az a szegény idős néni is, aki alig lát és éppen csak biceg?

bagolymondjamindigfilm

Címkép: By Michael McCauslin (http://www.flickr.com/photos/michale/2210230378/) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Alagút, fény, meg a végük

Vannak értelmetlenül kegyetlen dolgok, amiket még csak nem is gonosz szándék, csak közöny és a felelőtlenül hanyag gondolkodás számlájára kell írni. És ez még rosszabb. De…

bagolymondjairgumburgumNem csak a harag, a közöny is rossz tanácsadó.

Időnként megijeszt, mennyire kevés időm jut bizonyos dolgokra, és köztük olyanokra is, amik valójában fontosak – de mivel csak nekem fontosak, háttérbe szorulnak. Talán ez a legfőbb oka, hogy október vége van már, de ebben a hónapban ez az első bejegyzés itt.

Tulajdonképpen már ebben is benne van egy kicsit az, amit a bejegyzés bevezetőjében írtam: jelen esetben az idő, főként másnak az ideje (pontosabban az én időm mások szemében) pusztán az által értéktelenedik el, mert nem azé, aki épp rendelkezik vele. És ez a fajta közöny még csak nem is a legrosszabb.

Nagyvarad_ter_04-IMG_7094_resizeAz, ami a bejegyzést kiváltani szándékozta már hónapok, pontosabban évek óta, nem más, mint a Nagyvárad téri aluljáró.

Még 2011. végén, 2012. elején fotóztam, egy feladat kapcsán, az említett aluljárót és metróállomást. Nem volt egyszerű, kevés fény, a járókelők gyanakvása sok problémával szembesített, de egyik sem volt akkora gond, mint amit egyes arra járóknál tapasztaltam. Az aluljáró forgalmas, rendszerint hullámokban özönlik el a metró és a villamos utasai. A közelben a SOTE révén is sok diák jár, és most már Nemzetvédelmisek is, de mégsem ők adják az összkép alapját. Nem a diákok, hanem az idős, a beteg, vagy más miatt mozgásukban gátolt, esetleg korlátozott emberek.

Nagyvarad_ter_02-IMG_3398_resizeA Nagyvárad téri aluljáróhoz minden irányból csak lépcsőkön lehet lejutni, és a felszínen sincs a közelben gyalogátkelőhely. Messzebb van: nem is olyan régen a villamosmegálló túlsó végén kialakítottak egy jelzőlámpás zebrát az Orczy úton, és a Heim Pál kórház előtt is van egy régi átkelőhely. Ennek a jelzőlámpának olyan időzítése van, hogy még Usain Bolt is csak két részletben tudna átérni rajta, annyira rövid ideig zöld az útpálya mindkét felén. Középen egy keskeny járdasziget van, alig-alig védve az autóktól, amelyek az Üllői út adottságait kihasználva általában elég gyorsan haladnak el körülötte. Ott állva a biztonságérzetem nagyjából annyi, mint egy autópálya leállósávjában, bal oldali kerék cseréje közben. Matematikailag kifejezve limes 0.

Nagyvarad_ter_14-IMG_4025

Persze nem csak az aluljáró akadálymentesítetlensége jelent akadályt. A metróállomásra sem vezet mozgólépcső, nincs lift, és az utasforgalom irányát sem vették figyelembe amikor az amúgy széles feljáróknak csak a szélére helyeztek el korlátot. A mozgáskorlátozott, sérült, öreg, vagy szimplán csak kisgyerekes utasok számára ez már-már sziszifuszi erőfeszítést igényel – talán csak azért nem pontosan azt, mert szerencsére nagyon ritkán lökik vissza őket a lépcső tetején. A fotózás alatt tűnt fel először, mennyire nehezen jutnak fel az egészséges felnőttek ergonómiai igényeihez igazított lépcsősoron, és azóta nem csak rendszeres megfigyelője vagyok, de időnként, amikor a térdemmel, bokámmal gondom volt, saját bőrömön is kipróbálhattam, mit jelent fel- és lejutni ott. Nehéz.

Nagyvarad_ter_11-IMG_7154

IMG_3773A metróállomás egy nagy tér, amit körbefutó galéria határol, ahová három széles lépcső vezet. Bőven lett volna hely akár hidraulikus liftek kialakítására, de még korlátlift telepítésére is, de egyik sincs. A közöny kegyetlensége abban jelenik meg, hogy a térről, leginkább az aluljárón keresztül, illetve a metró felől, rengeteg beteg ember igyekszik a Szent István kórházba, a Szent László kórházba, a Kardiológiai Intézethez, a Munkaegészségügyi Központba, akik közül sokan mozgássérültek. A gyerekkocsival küzdő szülők is sokszor vívják az eléggé kilátástalannak tűnő harcot az akadálypályán, mivel a Heim Pál kórház is főként innen érhető el, és rendelőintézet is van a közelben. Sőt, két olyan munkaegészségügyi rendelő is, ahol kimondottan a foglalkozási ártalmaktól és munkahelyi balesetek utóhatásaitól küzdő, sérült emberek felülvizsgálatával foglalkoznak.

Az Egyesített Szent István és Szent László Kórház tudtommal a legnagyobb méretű magyar egészségügyi létesítmény. És elsősorban a mindenfajta akadálymentesítést nélkülöző Nagyvárad téri aluljárón keresztül lehet elérni. Ez nem más, mint az alagút a fény végén. Ami ráadásul dudál.

Nagyvarad_ter_07-IMG_3345

Pár nap, és elkezdődik a hármas metró rekonstrukciója, a maga káoszával és forgalmi zavaraival, egyelőre az újpesti végállomástól a Lehel térig terjedő szakaszon. Ezt egy éves határidővel tervezik megoldani, ezt követi majd a déli szakasz, meg úgy az egész. A tájékoztató szerint a tervben szerepel az állomások felújítása és a Lehel tér, illetve Nagyvárad tér megállók teljes korszerűsítése is.

Ez ad némi reményre okot, talán lesz akadálymentes feljutási lehetőség a kórházak felé, és a metrótól az aluljáró szintje felé is. Még nem tudni, mivel a felújításnak szánt honlap szerint sincs fedezete ennek az építési fázisnak. Sajnos egyelőre sokkal nagyobb az esély arra, hogy minden marad a régiben, és a küzdelem a lépcsőkkel. Nem vénnek való vidék, ahogy egy régi filmcím mondta…

bagolyhuzzaPCC

Valamennyi kép saját felvételem.

Az igazságtalan utókor

Az utcanév nem jár automatikusan. Meg manuálisan se nagyon. Sőt, nem is feltétlenül érdemeken alapul, hogy kiről neveznek el utcát.

bach
J. S. Bach – forrás: Elias Gottlob Haussmann [Public domain], via Wikimedia Commons

Ha hű lennék a szokásaimhoz, akkor most jó hosszú, érdekes, vagy inkább érdektelen összehasonlításoktól hemzsegő litániát írnék Barényi Béláról és Johann Sebastian Bachról. De fáradt vagyok, és ilyenkor nehéz egy több mint háromszáz éve elhunyt zeneszerző-óriást egy fáradhatatlan közlekedési mérnökhöz hasonlítani. Mit nehéz? Szinte lehetetlen!

Pedig annyi minden közös bennük! Például egyikről sincs közterület elnevezve Budapesten. Pedig van Elvis Presley park, Dankó Pista utca (na jó, nem egy frekventált helyen), Rejtő Jenő utca (meg is érdemli!), Endresz György utca (kíváncsi lennék, hányan tudják, hogy az első magyar óceánrepülő volt), Szabolcska Mihály utca (kettő is – amúgy nem volt ő rossz ember, csak nem bírta a szimbolizmust), Hadrianus utca (nyilvánvaló nemzeti hősünk), és még eldöntendő, hogy a Magyar Emberek Oltalmazójáról az Orbánhegyi út vagy az Istenhegyi út van-e elnevezve. Aztán van Sinkovics Imre utca (tőle se sajnálom!), Ganz Ábrahám utca,  Gaal Mózes utca (ifjúsági író, pedagógus és helytörténeti nagyság volt a Tisztviselőtelepen), és persze van Bánki Donát utca és Csonka János tér,  tehát az autóközlekedés Barényihoz hasonló úttörői közül is kaptak néhányan ilyen elismerést. Nem tudom, hogy ehhez mi köze van Bachnak, de neki meg ott van Elvis és Dankó Pista. Beismerem, hogy annyira nem jó párosítások.

Start der Pkw-Sicherheitsentwicklung durch Béla Barényi
Barényi Béla – forrás: By Ismeretlen [Public domain], via Wikimedia Commons

Nos hát, mivel Barényi Béla közel sem olyan közismert, mint ahogy megérdemelné, röviden csak annyit írok róla, hogy 1939-ben, már végzett gépészmérnökként bement egy meghallgatásra a Daimler–Benz céghez. Az akkor 32 éves ifjú titán meglepte az interjút készítőket: nem a szokásos szerény, „Önöktől szeretném eltanulni a szakma csínját-bínját” hozzáállással állt elébük, hanem kb. azzal a kirohanással, hogy „Kérem, Önök mindent rosszul csinálnak!”. Aztán elmagyarázta. Amikor aztán a menedzsment egyik tagja a Daimler–Benz fejlesztésére keresett megfelelő embert, emlékezett Barényira, és odahívta a céghez. “Egy olyan cég, mint a Daimler–Benz, nem élhet meg szájára tapasztott kézzel. Maga 15–20 évvel előre gondolkodik. Nálunk, Sindelfingenben maga egy külön világban fog dolgozni. Minden, amit kitalál, a szabadalmi irodánkba kerül.” Barényinak legalább negyedannyival több szabadalma volt, mint Edisonnak, több mint 1200 – ha nem nézzük azt, hogy egy-egy találmányát több országban is bejegyeztették. Ha nézzük, 2000 fölé ugrik a szám.

1969_mercedes-benz_280_sl_28w_11329_roadster_282011-10-3129_02
Pagodatetős Mercedes SL280 roadster, a különlegesen megerősített tetejével – forrás: By OSX (A feltöltő saját munkája) [Public domain], via Wikimedia Commons

A szabadalmai lényege pedig nem a gyorsabb és erősebb autókról szóltak, hanem az emberről, aki az autóban ül. Az utasok védelmére kitalálta a járművek passzív védelmét, például az ütközés energiáját elnyelő gyűrődő zónákat, a párnázott műszerfalat, a biztonsági kormányoszlopot és pedálokat, elhajló emblémákat és rejtett ablaktörlőket (az elütött gyalogos sérüléseinek enyhítésére), és a ponton-Mercit nagy szilárdságú utascellájával, meg a pagodatetős W113-at, ami borulás esetén is megvédte az utasát, és a tetejét nagyon jól ki lehetett használni kempingezéskor. Barényi ugyanis imádott kempingezni. Ja, és Ferdinand Porsche tőle is lenyúlt egy kicsit a VW Bogárhoz (meg a TATRA mérnökeitől, Hans Ledwinkától és Járai Páltól – róla se sokat tudni), meg a Porsche sportkocsikhoz.

mercedes-benz_219_ponton
Ponton-Merci (W105) – Forrás: –
By InSapphoWeTrust from Los Angeles, California, USA (Mercedes-Benz 219 Ponton) [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

A fejlesztési elvei máig meghatározzák a Mercedes biztonsági filozófiáját. Fel sem lehet talán becsülni, hogy hány ember életét mentették meg a találmányai. Egyedülálló módon még életében bekerült a Detroit Automotive Hall of Fame-be, az autóipari Hírességek Csarnokába – pedig az majdnem olyan, mint a Darwin–díj, szinte előfeltétele a jelölt halála. Sindelfingenben utcát neveztek el róla (kb. 20 méter hosszú, de jó sok sávos), sőt, az egyetemi éveitől tartó Austro-FIAT kapcsolatok révén az olaszországi Terrachinában is (ez már hosszabb, és a tengerpartra visz). Magyarországon nagyon sokáig nem is ismerték, nem nagyon beszéltek róla, és a közelmúltban is egyedül egy helyen neveztek el róla utcát: Kecskeméten a Mercedes gyárhoz közeli egyik bekötőút az ő nevét viseli. Kicsit „a kutyának meg nesze!” stílusban, de legalább megtették. Német honban a Mercedes jobban ápolja az emlékét, és pár éve még a Műszaki Egyetemmel közös programjukat is Barényi nevével fémjelezték – nem tudom, hogy az létezik-e még.

bagolymondjaversenyezzDe Budapesten nem viseli közterület a nevét, ahogyan Johann Sebastian Bachnak sem. Őt nem mutatom be. Csak azért említem, mert a köztudatban sokan úgy hiszik, hogy van róla elnevezve egy csomópont, a Budaörsi út, az Alkotás utca és a Hegyalja út találkozásánál, pedig az az említett három utca után kapta, rövidítésként a BAH-csomópont nevet. Miből állna „engedni a népakaratnak” (na jó, a köz-tévhitnek), és átkeresztelni Bach-csomópontra? Volt is erre kezdeményezés, de 2000-ben elutasította a fővárosi közgyűlés.

bagolymondjaezegykocsi

Címkép: BAH-csomópont – László Eisenbacher [CC BY 3.0], via Wikimedia Commons CC BY 3.0]

Hotep di niszu

Amikor az ember egyiptológiával, például az egyiptomi nyelvvel, írással kezd foglalkozni, az egyik első formula, amit megtanul, a „hotep di niszu” – „áldozat, amit a király ad”…

Hotep-di-niszu-revSzakkarában történt talán, de annyi biztos, hogy egy óbirodalmi sírban, hogy az egyik útitársunk félhangosan feltette a költői kérdést a szépen kidolgozott hieroglifák láttán:

– Mi lehet vajon oda írva?

Odanéztem, hogy mire vonatkozik a kérdés, és egy szépen faragott álajtóra esett a tekintetem, hengertagja fölött (mert neki olyan is van) az áldozati asztalt ábrázoló domborművel, felette és körülötte a gondosan kifaragott felirattal. Mire észbe kaptam volna, már mondtam is a sokszor ismételt szöveget:

– Áldozat, melyet a király ad eme istennek, Anubisznak, Aki A Hegyén Van, az Istensátor Élén Állónak, hogy adassék halotti áldozat gyanánt ezer kenyér, ezer korsó sör, ötszáz szárnyas… – aztán megakadtam az útitárs meglepett arcát látva.

– Te ilyen jól tudsz egyiptomiul? – kérdezte döbbenten.

Huuuu-fuHát sajnos nem. Az egyiptomi nyelvű kezdete alapján csak „Hotep di niszu” néven ismert formula annyira alap, hogy minden áldozati szöveg ezzel kezdődik. Mert az áldozatot mindig a király adta (aki csak az Újbirodalom idején lett fáraó, és ez a név valójában a palotájára utalt, mert a „Nagy Ház” kifejezésből módosult – mintha II. Erzsébet angol királynőre a „Buckingham-palota” néven utalnánk). Az istenekkel csak a király tarthatta a kapcsolatot, vagy helyettesei, a főpapok, de ők is a király nevében jártak el. És ahhoz, hogy a sír tulajdonosa megkapja halotti áldozatát, azt először a királynak kellett felajánlania a megfelelő isten számára. Ez nem olyan különös dolog, sok vallásban az a szerepe az áldozatnak, hogy azt a megfelelő isten megsokasítva, tökéletesítve adja vissza az embereknek, elsősorban az áldozatot bemutatónak, vagy a kedvezményezettjének. A „Hotep di niszu” is eredetileg a megszólított isten díszítő jelzőivel és dicséreteivel kezdődik, majd az áldozatok változatos terjedelemben előadott felsorolása következik, gyakran az „és minden szép és jó dolog, mely az istenek asztalára méltó” joker-kifejezéssel, majd az áldozat kedvezményezettjének címeivel és nevével zárul – mert az áldozatokra méltónak is kellett lenni. Innen ismerjük olyan sok pap és elöljáró címeit,  míg egynéhány, a gyermekük révén kedvezményezetté vált személynél az egyetlen cím megközelítő jelentése a „nagyra becsült”.

Orvosieszk.jpg
Orvosi eszközök egy Kom Ombó-i áldozati asztalon – saját felvétel, © 2006 KEMET = Az Ókori Egyiptom

Az áldozatot amúgy fel is kellett mutatni, ezért gyakoriak a szépen kidolgozott, alaposan megrakott áldozati asztalok, amelyeken szó szerint embermagasságig, vagy még tovább tornyosulnak azok a dolgok, amikkel az elhunytat el szeretnék látni. Főleg abban az esetben, ha az illető maga a király volt. Az áldozati asztalokon nagyon sok minden lehetett, és egy-egy személy az egyik istennek ezt, a másiknak azt ajánlhatott fel. Így találunk olyan áldozati asztalt, amin élelmiszerek vannak, másikon a hatalom, vagyon megnyilvánulásai, de még a késői, ptolemaida korból is akad izgalmas áldozati asztal, például az a Kom Ombó-i darab, amely az orvosi eszközök széles választékát ajánlja fel, és várja vissza. Az istennek látnia kell, hogy mit várnak tőle.

Primitív dolog? Ahhoz képest az áldozat felmutatása nagyon széles körben elterjedt, akár még a keresztény szertartásokban is megtaláljuk, az oltári szentség felmutatásakor. És ez elindított bennem egy olyan gondolatsort, ami a mai hit látens, soha be nem vallott, de jelenlévő megnyilvánulásaira mutat rá. Mert mit is mutatunk be mi valójában áldozat gyanánt? Meglepő módon hasonló dolgokat, mint az ókori Egyiptom lakói, csak éppen mi nem vagyunk annyira tudatában az egésznek – szerintem.

És itt most át is adom a szót a képeknek, a következtetéseket pedig Rád bízom, ahogy azt is, hogy elgondolkodj, és eldöntsd, vajon igazam van-e.

csatka0
Csatkai búcsú – saját felvétel © 2014 Minden jog fenntartva
csatka1
Csatkai búcsú – saját felvétel © 2014 Minden jog fenntartva
S Pietro — St. Peter's — Szent Péter bazilika
Michelangelo: Pietà (Róma, Szent Péter székesegyház) – saját felvétel © 2017 Minden jog fenntartva
rotonda
Róma, Pantheon – saját felvétel © 2017 Minden jog fenntartva
San Gimignano
San Gimignano, Dóm  – saját felvétel © 2017 Minden jog fenntartva
Pisa, the Dome
Pisa, Dóm (Keresztelő Szent János)  – saját felvétel © 2017 Minden jog fenntartva

Csoda ezek után, ha a mindennapjainkat leginkább a kézikészülékeink töltik ki és alig marad magunkra időnk? Amit felajánlunk, megsokasítva kapjuk vissza…

bagolymondjakmt

A címképen: Ihi, óbirodalmi koronaherceg és I Pepi helytartója álajtajának áldozati asztala, közvetlenül felette a „Hotep di niszu” formulával (jobbról balra olvasható) – saját felvétel, © 2004 KEMET = Az Ókori Egyiptom