Virtuálisan valós valami

Valószínűleg nem lesz új neked sem, ha figyeled az internet térnyerését és elhatalmasodását mutató jeleket. Az „internet of things” (IoT) lassan olyan szinten ül rá mindenre, hogy… hogy arra a Twitteren, Facebookon terjedő példa is csak enyhe ízelítő.

bagolyvisszanézPersze megint Amerika, mármint az Egyesült Államok, ahol az emberek kényelméért bármit képesek beáldozni – még az emberek kényelmét is.

Történetesen azt találták ki, hogy a nyilvános vécéket egy szellemes, más területeken már bevált módon próbálják meg tisztán és mégis elérhetően tartani. A már korábban emlegetett autómegosztásnál, vásárlásoknál és ezer más egyébnél bevált módon. A megoldás a “Dolgok világhálója”, az Internet of Things, avagy rövidítve IoT.

Maga a rendszer nem új, és alapvetően egy segítő szándékú vezérelv áll mögötte: adjunk internet elérést a magunk körül lévő eszközöknek, hogy azokkal minél kevesebb dolgunk legyen. Ne kelljen nekünk frissíteni rajtuk a pontos időt, a működtető szoftver javuljon meg magától, a kávéfőző olvassa ki a naptárunkból, hogy másnap hányra legyen kész a kávé, és a hűtőgép rendelje meg másnapra a pizzát, ha azt látja az előjegyzéseink között, hogy vendégeket várunk egy közös otthoni pizzázásra. A tévé mondja meg a jövő heti műsort is és játssza le a kedvenc filmet akkor is, ha az nincs meg nekünk. Sőt, a lakásunk (mint korszerű okosotthon) értesüljön az autónktól vagy a telefonunktól, hogy két saroknyira vagyunk, kapcsolja be a világítást, állítsa be a hőmérsékletet, hűtse be az esti sört és készüljön fel a zár nyitására, oldja fel a riasztót. Ja, és rendeljen virágot a Kedves születésnapjára, meg keressen megfelelő hangulatú zenét a meghitt ünnepléshez is. Szép új világ, talán még annál is szebb, amit Aldous Huxley megálmodott – és minden adott hozzá. Csak internet legyen. És ez az internet, illetve ez az internet használati mód a “dolgok világhálója”, az IoT.

A cukiság az az egészben, hogy a rendszer hiába védett sokszorosan, minden védelemnél eljön az a szint, amikor már rátelepedik a használójára, és túlzássá válik, és ilyenkor az ember elkezd ellenteremteni: aláásni a saját biztonságát nyújtani hivatott rendszabályokat. Így a szigorúan őrzött hitelkártya-adatainkat egy interneten, nem teljesen átlátható módon védett adatabankra bízzuk, amihez aztán hozzáférést adunk a hűtőnek és a kávéfőzőnek, hogy legyen pizza és kávé, és a lakás is tudjon virágot rendelni, no meg a filmkölcsönzés díját, azt a pár forintot hadd ne nekünk kelljen átutalni. Mert a kényelem fontos, azt szolgálja az egész, nem?

bagolyshyAztán jönnek a hírek, hogy hány email-fiókot törtek fel egy korábban nem ismert biztonsági hiányosság miatt, ami a kelet-piréz gyártmányú, ID10T osztályú okosfridzsider szoftverében rejtőzött, és így hány bankszámlához sikerült hozzáférést szerezni, mivel az előrelátó felhasználó, csak hogy el ne felejtse, a banki adatait is a levelezőrendszer jelszavával védte… És még lehetne folytatni a gondosan kiküszöbölt védelmek és tudatosan beépített gyenge pontok miatt lehetséges károkat, amik, ha megtörténhetnek, meg is fognak történni. Mert a technika és a sötét web (a káros szofrverek és rosszindulatú felhasználók által használt internet) ilyen. Ha vissza lehet élni valamivel, akkor vissza is fognak élni vele. Nagyon.

00
Photo by Noppon Loylersla from Pexels – CC0 licenc alapján szabadon felhasználható

De mi baj lehet abból, ha egy nyilvános vécé használja az internetet? Esetleg jelzi a kezelőknek, hogy idegen tárgy, például esernyő maradt ott? Esetleg azt, hogy Joe megint túl sokat ivott, és  ki kellene utána takarítani, mert nem találta el a céltárgyat? Sőt, azt, hogy Ellie néni rosszul lett, és orvosi segítségre van szüksége? Ezek tök jó dolgok lehetnének, de a rendszer mégsem erre használja a netet, hanem arra, hogy akinek nem az a szüksége menedékhelyre, az ne tudja használni. Egy ügyes, ingyenesen letölthető alkalmazás a telefonokra, és az nyitja-zárja a szemérmesen pihenőnek nevezett restroom ajtaját. Az app pedig – nyilván az illetéktelen használat kiszűrésére – regisztrációhoz kötött. De ehhez nem kell semmi különösebb, csak egy Egyesült Államok-beli telefonszám…

A külföldi, ha a saját számát használja a városban, akár össze is csinálhatja magát.

Egy részről a számítástechnika szürkezónájában ismerős, öntudatos népek által az IoT helyett használt IoS (Internet of Shit, a Minden Szar Világhálója) szó szerinti értelmet nyert, másrészt meg elmondható, hogy Amerikában megint sikerült egy megoldásra problémát találni. És az is valami.

bagolymondjahudekinos

A címkép Fotó: James Donovan, forrás: Pexels.com – CC0 licenc alapján szabadon felhasználható.

Képünk hozzá

Amikor fényképet készítesz valakiről, mindig nehéz megtalálni a kulcsot ahhoz, hogy ne akarjon bohóckodni, viselkedni, megjátszódni, alád vagy föléd rendelődni. Ugye?

BagolymondjaodaisAmikor rámered az emberre az Egyszemű Szörnyeteg, polgári nevén az objektív, mindenki máshogy reagál. A legtöbb embert feszélyezi, hogy valami olyasmi történik, ami merőben természetellenes: életének egyetlen, pár századmásodperces pillanata kimerevedik, megnézhető és számonkérhető lesz, lényének e pillanata feltárul mások előtt.

Mindenki máshogy reagál erre: sokan bohóckodnak, ijedt, fintorgós vagy idétlen képet vágnak, vagy akár szándékosan grimaszolnak, pózzal karikírozzák önmagukat. Nehéz eset!

Egy időben úgy voltam ezzel, hogy aki hülyéskedik a fényképezőgép előtt, az nyilván így akarja megmutatni magát, tehát viselje el, hogy hülye képek készülnek róla. Gonosz egy álláspont, most már tudom. Annak, aki éppen feltárja, kimerevítésre és számonkérhetővé tételre kínálja századmásodpercnyi önmagát, segíteni kell. Egy nagyon bátor, és csipetnyi önfeladással járó dolgot készül elviselni, amit a fényképet készítő személy teljesít be rajta, egy idegen akarat. És a gép mögött állók közül nagyon sokan, még a kifejezetten hozzáértők közül is, elfelejtik, hogy milyen felelősségük van: hogy jogukban áll megválasztani a pillanatot, és amíg a megfelelő el nem jön, jogukban áll nem fényképezni, amíg nem készült fel rá a modell, avagy fényképük alanya, ha úgy kevésbé hangzik ijesztően.

Az elmúlt napokban számos portrét fényképeztem, igyekezve megadni minden segítséget, amit többnyire – és elismerés érte mindannyiuknak – nagyon pozitív azonnali visszajelzéssel nyugtáztak azok, akik ilyen bizalmukba fogadtak. És ez alatt fogalmazódott meg bennem valami, ami csírájában már ott volt, és most úgy érzem, hogy mindig is ezt a kulcsot kerestem, ami – remélhetőleg és a jelek szerint is – segít feloldani az objektív-frászt. Jöjjön hát egy mantra, amit háromszor szükség szerinti számban el kell mondania annak, aki fényképez, és átadnia annak, akit fényképeznek.

Itt a gépben van Valaki. Valaki, aki fontos Neked, akinek majd egyszer meg akarod mutatni ezt a képet. Lehet, hogy még nem is ismered ezt a valakit, lehet, hogy még meg sem született, és lehet, hogy már el is távozott, de valahol még mindig lát Téged. Gondolj most erre a valakire, erre az egyetlen egy személyre, és érezd át, hogy ez az objektív most az ő ablaka. Neki mutasd meg magad, és ne törődj mással!

Úgy érzem, hogy nekem ez most működött, működik, és remélem, hogy egy hasznos segítséget adok vele, hogy megoszthattam Veled.

bagoly_glass

A címkép forrása a PixaBay.com via Pexels.com, és CC0 licenc alatt bármely legális célra forrásmegjelölés nélkül, szabadon felhasználható.

 

L’art pour…

Egy művészeti témájú külföldi közösségi portálon kaptam néhány kérdést (sokadmagammal) arról, hogy mi a művész, mi a művészet, ki vagyok én mint művész, mikor és hogyan válik valami alkotássá és hasonlók. Elgondolkodtam a dolgon, mielőtt válaszoltam volna, aztán utána is, hogy a válasz talán ide is elég fontos. Íme.

bagoly_glassKérdés: Ki vagy te, mint művész?

Nekem ez hibás kérdésnek tűnik, már csak azért is, mert nem tartom magam művésznek. A kérdést inkább úgy tenném fel, hogy művész lennék egyáltalán? Mi a művészet? Miért művészkedik az ember, és amit alkot, az valóban művészi, vagy csak kijelentik róla? A magam részéről én ugyanaz vagyok „művészként” mint műalkotás-fogyasztóként (bizony!), autóvezetőként, kereskedőként és önjelölt borkedvelőként (miközben hozzá se érhetek bármihez, ami borra emlékeztet). Én csak én vagyok. Művésszé az tehet, aki művészetnek tartja, amit csinálok, és műalkotásként, művészi üzenetként olvassa a dolgaimat, legyenek bár képek, írások, zene, vagy épp a csend. Ha létezik Művészet, az szerintem tudatos közlés kell legyen, ki- és elmondhatatlan üzenetek átadása, és a művészi színvonalat az jelenti, amikor valaki megtorpan az alkotás előtt, és akár egy másodpercre is elgondolkodik a… dolgokon. Nem határozhatom meg, hogy min, de kivált egy reakciót, amit egyébként nem váltana ki más. A műalkotás-fogyasztó ugyanis különleges jogokkal bír: jogában áll félreérteni, belemagyarázni, alá- és túlbecsülni, továbbgondolni és átértelmezni figyelmének tárgyát, és ebben az esetben a „félreérteni” és „belemagyarázni” fogalmakat abban az értelemben használom, hogy a „saját felfogása és egyedi belátása szerint érteni, az alkotói szándéktól függetlenül”. Mert nincs művészet befogadó nélkül, és nincs művész a műalkotás-fogyasztó nélkül. Én meg ugyanaz a fickó vagyok, akár „alkotok” akár nem, és legfeljebb az tehet művésszé, ha te, amikor ránézel egy cuccra amit csináltam, és azt mondod, hogy „hm, ez érdekes” – és ezzel a tettel csinálhatsz belőlem művészt a saját hasonlatosságodra.

Egy megjegyzés: bár mára a „fogyasztó” szitokszóvá silányodott, kénytelen vagyok ezt a kifejezést használni a szemlélő, műélvező szavak helyett. Aki szemlél, „műélvez”, az nem feltétlenül ért meg bármit is abból, amit szemlél. Lehet, hogy csak azért néz műalkotásoknak gondolt dolgokat, mert az menő és trendi, meg a szomszéd is csinálja, nem beszélve a Mariskáról a hatodikon. (Ő aztán úgy műélvez, hogy a kritikusok csak őt keresik, mielőtt recenziót írnának.) A fogyasztó ellenben fogyasztani akar a megszemlélt dologból, nyerni akar belőle valamit: gondolatokat, energiát, boldogságot, eszméket, hatalmat, búbánatot, vigaszt, hírnevet, példaképeket, bankszámladuzzadást és bármi egyebet, amit csak kigondolni képes. A fogyasztó ezért odafigyel és dönt: „ez a céljaimhoz felhasználható”, „erre érdemes odafigyelnem”, tehát ez művészi, mert…  …mert kielégíti a szükségleteit, elvárásait. Persze fontos dolog, hogy amíg a hétköznapi értelemben az ilyesmit önös érdeknek és pénzhajszolásnak vagyunk hajlamosak értelmezni, jelen esetben a megszerzett jószág nem (feltétlenül) anyagi érték, hanem tudás, ismeret, elégedettség, együttérzés, érdeklődés – bármi lehet, amit a művészet adhat.

Mit akarsz üzenni a művészettel?

bagolyshyNe foglalkozz vele! Ha be tudod fogadni az úgymond-művészetemet, és fel tudod javítani segítségével a jelenlétedet a világban, akkor úgyis tudod. Amit én szándékozom, az másodlagos, vagy még kevésbé fontos. Ha véletlenül úgy alakul, hogy közös nevezőre jutunk, és olyan módon segít a világban való jelenléted fejlődésében, ahogy én szerettem volna ebben segíteni, akkor (épp abban a pillanatban) jó és művész vagyok, de ha nem, akkor is az számít, hogy miként fogadod be és fogyasztod a gondolataimat és szándékaimat. Ha valaha is meg kell fogalmaznom egyfajta manifesztumot, művészi hitvallást, az a Műalkotás-fogyasztó szabadsága címet fogja viselni, és a mű értelmezésének és előremutató félreértelmezésének jogáról fog szólni. Vagy ahogy akarod. Ha én akarnám meghatározni az irányt, nem művész lennék, hanem mű-ész, avagy diktátor. Ha nem tudok olyat felmutatni, ami elmozdít valamilyen általad áhított irányba, akkor nem vagyok művész.

Hol?

Itt és Most. Na jó, ülj le kényelmesen, lazíts, mert egy Titkot fogok elmondani Neked. Bonyolult lesz és eszement. Annak kell lennie, mert az ősi egyiptomiaktól tanultam. Tényleg.

A világ teremtése egy most is folyamatosan zajló esemény. A Szep Tepy, azaz Első Alkalom óta zajlik, amikor az Ősdomb kiemelkedett az Üresség óceánjainak mélységéből (vagy az Óceán Ürességének mélyéről). Nem értettek ők sem egyet, hogy pontosan miképpen zajlott le a dolog, de abban igen, hogy isteni tett volt a kiváltója, mint a Logosz a keresztény és zsidó tanok szerint. A világ akkor Elkezdődött Teremtődni, és ez azóta is fennálló állapot, azóta is tart. Ennek következményeként két különböző fajta Örökkévalóság jött létre, amelyek folyamatosan egymás mellett, együtt léteznek.

bagolymondja_djetAz egyik a Dzset, amelynek a hieroglif írásban a  jel a determinatívuma. A Dzset az az Örökkévalóság, ami szilárd, és megingathatatlanul áll ellen minden erőnek, hatalomnak, vágynak, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja. Mondtam én, egy az ókori Egyiptomból származik, őrült ugyan, de végtelenül bölcs.

bagolymondja_nehehA másik a Neheh, és ennek a fény a determinatívuma. Ez az örökké változó és bizonytalan Örökkévalóság, félelmetes és megismerhetetlen, amely elnyel minden akaratot, hatalmat és bölcsességet, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja.

Amint írtam, ez a két Örökkévalóság folyamatosan létezik, egymás mellett párhuzamosan, állandóan átváltozva egyikből a másikba, miközben a Folyamatos Teremtés hajtóerejét jelentik. a Neheh kezdete a Dzset vége, és a szinguláris pont a kettő között, ahol a Neheh Dzset-té kövül, egy végtelenül apró, kiterjedések nélküli diszkrét pont: az ÉPPEN MOST. Más megközelítésben a Neheh alakítható és örökké változó Örökkévalósága a Jövő, míg a Dzset a megkövesedett és megváltoztathatatlan Múlt (még ha meg is hamisítják időnként). És ez mindenhol jelen van térben és időben. Ennek ismeretében értsd, amikor azt írom, hogy Itt és Most.

Mikor?

Erre vagy idézd fel az előző válaszomat, vagy fogadd el, hogy „amikor időm engedi”.

Miért?

Miért is ne?

BagolymondjaodaisTalán azért, mert át akarom adni az ötleteimet, gondolataimat, érzéseimet, vonzalmaimat és ellenérzéseimet másoknak. Meg akarom osztani magam másokkal, hátha hasznát veszik a jelen-létüknek, jobbá tudják tenni általa az életüket. Ha meg akarsz ismerni mindenkit és fejlődni általuk, arra a művészet a megfelelő eszköz. Legalábbis általában kevésbé ártalmas mint korlátozni, dirigálni, erőszakkal kényszeríteni és meggyilkolni másokat. És ezt szeretem benne.

Ja, és még egy indok: végtelenül önző vagyok. Azt akarom, hogy évezredek múlva is emlékezzenek rám. Nem véletlen hogy a kedvenc íróm Ptahhotep vezír tjati, aki valamikor i. e. 2400–2200 táján élt és alkotott, nagyjából 4500 éve, és intelmei ma is fontosak és használhatók. Szeretnék olyan lenni mint ő. Igyekszem olyan lenni mint ő. 😀

Hogyan?

bagolyvisszanézMegfigyeléssel, gondolkodással, érzéssel és együttérzéssel. Intuícióval és empátiával. Tollal és fényképezőgéppel. Ecsettel és számítógéppel. Örömmel, mélységes szomorúsággal, dühösen és elfogadóan, örökké nyitottan a csodákra, amikben részesülünk. Hiszek abban, hogy kevésbé vagyok fontos a sivatagi homokszemnél, az óceán cseppjénél. Az életem értéktelen, ha nem töltöm meg értékkel. Ezért hát nagy-nagy igyekezettel. De a végső választ úgyis Neked kell megadnod erre a kérdésre, annak függvényében, hogy az első visszakérdésemre hogyan válaszoltál.

Ami az eredeti válaszokból kimaradt…

Sokszor keveredem vitába, amikor azt állítom, hogy a művészet a művész döntése, és csak az művész, aki dönt és szándék által vezérelve alkot. Nagyon sok mindent fel szoktak hozni ez ellen, de meggyőzni még eddig nem sikerült senkinek. A fő ellenérvek között olyanok szoktak lenni, mint például a dadaizmus legjelesebb képviselőinek véletlenszerű dolgai, a „talált tárgyak” műalkotásként való kiállítása, a gesztusfestészet, vagy zenében az olyan művek, mint John Cage 4′ 33″ című darabja. A fotográfiában sokan igyekeztek más módon feloldani a döntések és választások jelentette „korlátot”, sikertelenül. És amikor megjelenik ilyen esetben a döntések mögött a tudatos véletlen, mint alkotóerő, elég sokan szoktak furcsán nézni rám, pedig hát… Na jó, inkább nézzünk példákat.

John Cage: 4′ 33″

bagolymondjawelldoneCage a zenei avantgarde egyik izgalmas alakja, aki Moholy-Nagy László, Marcel Duchamp, Piet Mondrian társaságát is élvezhette, és a hatásukat véletlenül sem tagadhatná le. Zenei kísérletei közül a legfontosabbnak a 4′ 33″ című darabját tartják, amely a buddhizmus és a zen iránti kíváncsiságát tükrözi. A darab előadójának a darab időtartama alatt (ami alapesetben négy perc harminchárom másodperc) nem szabad csinálnia semmit, hagynia kell, hogy a környezet hangjai szóljanak. Azt gondolná az ember, hogy ennél véletlenszerűbb, kevésbé tudatos mű nincs is, holott Cage csak tudatosan áttestálta a megszólaló hangok meghatározását az előadóra, aki a darab helyszínét, időpontját, és ezzel a környezeti csendjét kiválasztja. Aligha lehet teljesen függetleníteni egy ilyen választást a tudattól, mivel maga a véletlenszerű választás is egy tudatos tevékenység. Eleve kizár például minden olyan helyszínt, amit az előadó valamilyen tapasztalatához köt. A darab ezért az eredeti koncepciója szerint előadhatatlan. Az Amadinda ütősegyüttes azonos című lemezén szerepel ugyan: a rögzítéshez használt technikát kivitték egy mezőre, ahol nem zavarja semmi (ez már egy tudatos választás) és felvettek négy perc harminchárom másodpercnyi anyagot a rét hangjaival (ami megint csak egy választás eredménye!) és – ami a felvételt igazán érdekessé, és egyben az eredeti koncepcióba ütközővé teszi – az érkező vihar zajaival. Az, hogy a vihar jöttét öt perccel korábban még nem tudták, a hangjaira nem számítottak, eléggé valószínűtlen.

Marcel Duchamp: Forrás (A fürdőszobák Buddhája)

454px-duchamp_fountaine
Marcel Duchamp: Fountaine (Forrás) (1917) – Marcel Duchamp [Public domain], via Wikimedia Commons

A dadaizmus egyik legsokoldalúbb alakja megszállottja volt a véletlenszerűségnek, sorsszerűségnek. Számos botrányos műve között az egyik legismertebb az a ready-made, azaz készen talált darabja, amit az Armory Show kiállításra küldött be még 1917-ben. A dolog többszörösen pikáns, és jellemző példája a döntésekkel irányított véletlenszerűségnek. Duchamp-t a kiállítás szervezésére kérték fel, ő pedig tesztelni akarva szervezőtársainak tényleges mindenre nyitottságát, egy utcán talált piszoárt küldött be az akkori szaniteráruk legismertebb gyártójának, Robert Mutt nevének rápingálása után. Amikor a többiek elutasították a művet, Duchamp is elutasította a szervezői felkérést. A tárgyválasztásában benne volt a tudatos igény a polgárpukkasztásra, a kollégái és művésztársai megbotránkoztatására. Később számos kiállításon szerepelt a „mű”, és ez is Duchamp hatása: ha bárki más állított volna ki ilyet, akkor is hozzá kötötték volna. Egyébként az elfektetett piszoár az alakja miatt kapta a nemhivatalos alcímét, és számos parafrázisa készült, akár még aranyból is.

Véletlen-fotográfia

tourist vs statue
Turistafejű szobor – saját felvétel, © 2015–2018 Kostyál Zsigmond “HoremWeb”

Annyiféle oldalról és megközelítésből találkoztam már vele, hogy nem is próbálnék példát mondani rá. A megközelítések elég különbözőek tudnak lenni, mégse találkoztam még olyannal, ami valóban független lett volna az alkotó tudatos döntésétől. Az egyik visszatérő koncepció az, amikor a fotós találomra elindul valamerre, és a legkisebb ellenállás alapján mindig arra fordul, amerre a legkönnyebbnek látszik az út, majd egy tetszőleges ponton megáll, és készít egy képet. Ez eléggé véletlenszerűnek hangzik, de már a kiindulási pont kiválasztása is egy tudatos döntés, ami eléggé behatárolja az eredményt, nem beszélve a megállás időpontjáról és helyéről, arról, hogy merrefelé néz a kamera az exponáláskor…

A másik kedvelt koncepció a feldobott kamera esete. Az alkotó beállítja a fényképezőgépen az önkioldó időzítőjét, majd a levegőbe dobja a kamerát, hogy az röptében exponáljon. A kép ez esetben is csak erősen korlátozva véletlenszerű: a helyszínt, a feldobás irányát, erejét, lendületét, az időzítőn beállított időt a fotós határozza meg, tudatos döntés alapján (még akkor is, ha az annyi, hogy „hármat tekerek rajta, és lesz ami lesz”). A három tekerés – főleg egy gyakorlott fotós esetében, aki pontosan ismeri a gépét – már erősen körülhatárolja a lehetőségeket és nagyjából megjósolható beállítást eredményez.

treefall
Forgás –Saját felvétel © 2015 Kostyál Zsigmond “HoremWeb”

Tehát a tudatosság kizárása, a döntések elkerülése, a szándéktalan alkotás mind-mind egy-egy tudatos döntés, egy szándék megvalósítása. A kivitelezésénél szinte teljesen lehetetlen elkerülni tudatos elemeket, amik kihatással vannak az alkotásra. Ha egy csimpánz kezébe nyomunk egy festékes ecsetet, az eredmény akkor is az lesz, amit tudatosan elhatároztunk: egy csimpánz ecsetvonásai, amik valamiféle nem emberi, de csimpánz-szükségszerűségeket követve lesznek rendezettek. A gibraltári majmok egyikére rögzített, bizonyos frekvenciájú hangokra exponáló fényképezőgép esetén is ott van a majmok szokásainak ismerete, a környezeti hangok megjósolhatósága, és a tudatos döntés, hogy egy gibraltári majom határozza majd meg, hogy hol és mikor exponál a gép.

Ellenben lehet tudatosan, átgondoltan és üzeneteket megfogalmazva is olyan dolgot létrehozni, ami nem művészi, nem művészet, és hatástalan. De hát régóta tudott, hogy a dilettánsok nagyon ügyesek.

bagolypapol

A címképként látható fotogramm saját alkotásom. Minden jog fenntartva.

Kérdezni emberi dolog

Kérdezni jó és hasznos, de jól kérdezni egyfajta adottság, vagy inkább (megszerezhető) tudás. Avagy, a vevőnek jogában áll nem tudni. De mit és hogyan?

bagolymondjahuuuuuMindenki ismer olyat, amikor az eladó rosszul kezel bizonyos helyzeteket, nem megfelelő stílusban válaszol, vagy nem arra, amire a kérdés vonatkozik. Mindenkinek volt már szerintem kellemetlensége abból, hogy az eladó lenézően közölt olyan termékadatokat, amik egyáltalán nem tűntek triviálisnak. Sajnos bőven akad ilyen. Az már kevésbé kerül szem elé, amikor fordul a helyzet, és a vevő az, aki átesik a traktor másik oldalára. Nyilvánvaló, hogy aki elad, annak muszáj tudnia kezelni azt, hogy a vevő információkat akar a vásárlás előtt, legyen szó a szög rozsdásságának fokáról, vagy a körnégyszögesítő nyugalmi teljesítményfelvételéről extrém téli körülmények között. Ezek azok a kérdések, amelyek teljesen érthetőek és megválaszolandóak akkor is, ha az ember még csak nyári körülmények között körnégyszögesített, és a rozsdás szög görbültségét fontosabb paraméternek tartja. Valahol itt válik el egymástól az eladó („… hmm … tuggya a fene” válasszal) és a kereskedő („utána fogok nézni, a műszaki leírásban nincs sajnos utalás rá” válasszal).

No csak onnan jött a gondolat, hogy bejött a nagykerbe Kedves Vevőné (nyilván nem így hívják), aki amúgy maga kiskereskedő Napadpöpecházán, tehát azért kéne értsen közös szakmánkhoz, mintegy negyven éve, amióta ezzel foglalkozik. Kezében hevenyészett rajz, amin egyes vonalak bizonyos dolgokra emlékeztetnek, mások meg inkább a kondenzcsíkokra a szolnoki repülőnapon, orrom alá tolja és kérdez.

– Te vagy itt, a kolléganőd nincsen, mert nem látom, elment vagy csak nincs bent, vagy szabadságon van és mikor jön vissza? Meg tudod nekem mondani, hogy ez mennyibe kerül és van-e ilyen, de persze biztos nincs, ugye, mert ez már egy régi modell, de figyelj már, adjál nekem ilyet, fekete kellene rózsaszín szívecskékkel, a kolléganőd akkor már nem is lesz vagy ebédel, jön ilyen?

– Igen, nem, áruért ment, egy óra múlva ér vissza. – próbálok lépést tartani a kérdéseivel, de nem vesz levegőt, azt hozott otthonról, tartalékból megoldja.

– De most akkor lesz ilyenetek mert ugye már két éve nem gyártják de adjál ilyet légszíves mert nektek biztos van ugye nincs? – vált magasabb fokozatra, amikor érzékeli, hogy próbálok megfelelő válaszokat adni, és úgy általában: segíteni. – De most figyelj, ugye ez nem ugyanaz – mutat egy teljesen más termékre – és ebből van ilyen színű, vagy nekem inkább egy fekete kellene mint ez csak nem ilyen, hanem a piros szívecskés és olyan fakó piros, tudod, rózsaszín, ugye nincs? Ez most fekete és kerek? Mert nekem a szögletes jobb volna, de ugye van kerek is – az van a kezében – és ezt most oda tudod nekem adni, mennyibe kerül, de te biztos nem tudod, mikor jön vissza a kolléganőd, nyaral?

Odaadom a kezébe a szögleteset, és közben megpróbálom megemlíteni neki, hogy egy pillanat türelmét kell kérjem, mert meg kell keresnem az árát. Ezen még jobban felbátorodik. A következő szóözönből már olyan kétségeiről is fény derül, mint a tapintható dolgok iránti gyanakvása, és a létezésbe vetett hitének hiánya: megkérdezi, hogy amit a kezében tart, az tényleg olyan színű-e, tényleg az a minta van-e rajta, és biztos vagyok-e benne, és miért nincs olyan színű, mint amit éppen a kezében tart, de siessek, mert a férje kint várja a fizetős parkolóban. Előkotor még két terméket, amiknek megkérdezi az árát, de mire mondanám, már vissza is rakja, és másikat kérdez. Megmondom azoknak az árát, mire előveszi az előző két terméket, hogy akkor inkább azt kéri, mennyi lesz? És akkor ez most piros, vagy fekete és mikor lesz az, ami két éve nincs, és siessek, mert a parkolóőr éppen akkor ért oda a kocsihoz, amikor a férje bedobta a pénzt és jött vissza a jeggyel és már biztos lefényképezték és ott vár. De tényleg, ez nem kerek?

BagolymondjawtfKözben érkezik egy másik vevőm, Ügyes Aranka (neki sem ez a neve) iparművészi hajlamokkal megáldott „kisiparos” a hölgy, és egyre jobban látszik rajta, hogy mennyire feszélyezi a helyzet. Kedves Vevőné végül kitalálja, hogy mit szeretne elvinni, és mi az, amiről csak beszélgetni akart (szerintem valóban az van-e a kezében, és ami rá van írva, az betűkből áll-e, és szerintem is látszik-e), majd még egy terméket visszavesz, hogy mégse kell, mert hátha mégsem lesz jó, mert bár kereket kért a megrendelője, de ez kerek. Aztán jajgat egy sort, amiért számlát kell írnom, és próbál sürgetni, mert a férje már biztos börtönben van, parkolójegy-mutogatásért.

Aranka próbálna kisomfordálni, úgy érzi, hogy itt most nem tenné fel a kérdéseit, mert bár eddig kedves voltam és mosolygós (kifelé), de hátha nála fogok robbanni. Nem teszem. Megjegyzi, hogy milyen birka-türelemmel kezeltem a helyzetet és elnézést kér, mert bizony most ő is kérdezni fog. Valamiért nem rémít meg ezzel, biztatom, hogy nyugodtan tegye.

– Remélem, hogy én sosem leszek ilyen! – jegyzi még meg, és előveszi a telefonját, mutat egy képet. – Azt szeretném elérni, hogy ilyen legyen, amit csinálok. Tudsz olyat adni hozzá, ami menne ehhez? Milyen hosszút javasolsz, ha hasonló méretű lesz a használója, mint én?

Fordul egyet a világ. Van egy teljesen világos cél, és olyan kérdések, amikre ugyan nem lehet egyértelmű választ adni, de pontosan be lehet határolni, hogy milyen alternatívák vannak, és hogyan lehet elérni őket. Pontosít, beszélgetünk arról, hogy az alternatívái milyen esetben jobbak a másiknál, és milyen esetben kevésbé jók, aztán dönt, és örül, hogy értelmes, célra irányuló segítséget kapott. És én is nagyon örülök, mert Aranka hozott egy problémát, amit együtt megoldottunk, és sikernek éreztük mindketten. A megoldott stresszhelyzet tipikus, feltöltő és lélekemelő hatása!

Alapvető különbségek? Az első eset a kérdés kedvéért feltett értelmetlen kérdések áradata, a megoldhatatlan stresszhelyzet, amikor a probléma feloldására  esély sincs, mert a partner akadályozza. Jellemző rá, hogy olyan kérdések hangoznak el, amelyekre a kérdező tudja a választ, és azért ezeket teszi fel, mert amire kíváncsi lenne, azt meg sem tudja fogalmazni – jellemzően azért, mert akkor kiderülne, hogy nem tud valamit, és akkor csorba esne az énképén. Meg így is, de azt nem veszi észre.

A másik esetben a céltudatosság, az összeszedettség segít. Mit akarok elérni, mit kell hozzá tudnom, honnan tudom meg, mit kell hozzá megszereznem, honnan szerezhetem meg, hogyan tudom célravezetően felhasználni, és az eredmény azt hozza-e, amit el akarok érni? – ez a gondolati lánc volt, amire Ügyes Aranka felfűzte a kérdéseit, és saját magának is, másnak is sikerélményt nyújtott ezzel.

De ehhez szükséges volt az, hogy a legelső kérdést megfelelően tegye fel, még saját magának. A bölcsnek ennyi is elég.

bagolymondjahukkk

A címkép forrása: Pexels.com & Pixabay (C00 – Public Domain)

Az egyiptomi csaj titkos élete

Korábban már írtam a destruktív demokráciáról, és most is ezt a csontot rágom, más oldaláról kezdve. Hú, de bizarr képzavar! – huhogja a bagoly.

bagolymondjawelldoneVolt már korábban egy bejegyzésem a szövegek, ideológiák, koncepciók jelentés- és értékvesztéséről, amit az ókori irodalom kapcsán tanult kifejezéssel illettem úgy, hogy a szövegek demokratizálódása. Ez a bejegyzés is erről szól, csak most egy eddig nem említett műfaj, a sláger kapcsán. Nézzük csak… Igen, nézzük, mert a témának választott dal népszerűsége miatt számos Youtube-felvételt tudo kínálni Neked. De csapjunk is a lovak alá!

Volt hajdanában-danában egy dal, amit az egész Mediterrániumban ismertek, kedveltek, és számtalan változatban játszották, többféle szöveggel, és szinte számtalan címmel. Márpedig ha egy számnak számtalan címe van, az számos érdekes kérdést vet fel…

Első visszakövethető emléke egy, az 1927-ben készült felvétel, bár abban az időben török, perzsa, örmény, arab, sőt indiai változatáról is tudtak. A felvétel egy isztambuli születésű görög énekeshez, Theodotos „Tetos” Demetriadeshez kötődik, aki az 1921-es görög-török konfliktus idején emigrált az Egyesült Államokba. Az ő változata az ottani görög emigránsok körében hallatlan népszerűségnek örvendett, mivel az elhagyott óhazát fedezték fel benne, annak szépségeivel és örömeivel. A felvétel címe Misrlou volt. Nem érthető? Nem csodálom, akkor is elég egzotikusnak és rejtélyesnek számított. A szó töve az egyiptomi arab Miszr, azaz Egyiptom (gondolom nem érdekel, hogy az ókori – újbirodalmi – egyiptomi nyelvben ez Muszr, ami feltűnően hasonló, csak egy mássalhangzó-váltás van benne). Ebből az akkori török -lı képzővel lesz egyiptomiak, ennek a nőnemű egyes számaként a misrlou egyiptomi muszlim nőt jelent – ha keresztény lenne, Aigyptioi (Αιγύπτιοι) volna, de nem az. Figyeld meg, tök máshogy hangzik. Jut eszembe: hangzás… Itt egy 1927-es felvétel róla, érdemes meghallgatni.

Tetos nosztalgikus szerelmi dalt kerített egyiptomi muszlim barátnője köré, és ez az affér a New York-i görögök számára olyan volt, mint amikor Friderikusz Sándor Naomi Campbellnek tette a tévében a szépet egy interjú során. Most divatos kifejezéssel volt benne wow!-faktor rendesen. Fel is dolgozták jónéhányan, és a változatok nem engedték feledésbe merülni, csak a rá rakódó „mögöttes tartalom” változott. Görögországba is visszajutott, ahol 1930-ban egy másik ottomán görög, Michalis Patrinos játszotta lemezre Athénban, az utcai zenészek divatos rebetiko stílusában. Tetos egyiptomi csaja az óhazában is sikert aratott. Sőt, Patrinos felvétele is bejárta New York görög köreit és a nem-görögök között is egyre népszerűbb lett. És persze nem ez volt az egyetlen feldolgozás, csak hát a minőségük nem nagyon tette emlékezetessé a többit.

bagolymondjamivanottGörög, arab, sőt, angol változata is készült, és mivel a különböző szerzői jogi igényeket akkor senki nem támadta meg, a negyvenes évek táján különféle szerzők komponistaként, szövegíróként nevükre vették a dalt, ami egy ennyi változatban népdalként létező darabnál eléggé kérdéses lenne ma. Harry Jones változata 1941-ben slágerlistás lett, az eladások alapján a 22. helyig jutott fel. Kicsit anakronisztikusnak hat, de igen, már akkor is volt slágerlista.

A negyvenes évek derekán aztán a Mediterránium más vidékeire is visszaszivárgott a dal, és 1943-ban jiddish, 1944-ben libanoni arab változat is készült, sőt, 1947 körül egy arab-amerikai szólista, Anton Abdelhab is rögzített arab nyelvű verziót, „Amal” címmel.

Aztán, amikor 1946-ban Jan August amerikai zongora- és xilofonművész (az „Egyszemélyes duett”) bravúros zongoraátirata (kiejthetőbbé tett Misirlou címen) megjelent, sőt, a slágerlisták 7. helyéig emelkedett, a dal jelentősége is megváltozott. Íme az új verzió:

Innentől a Misrlou nem hazafias emigránsok nosztalgiája volt, hanem bravúrdarab. A bravúrdarabokat meg főleg bravúros előadók játsszák, főleg olyanok, akik saját tudásukat éppen csak elkezdték csillogtatni, és szeretnék rá mindenki figyelmét felkelteni. 1962 áprilisában egy kissé félszeg zenész fedezte fel magának, és bár nem tudta August helyezését megdönteni, sokkal ismertebb lett az ő surf rock feldolgozása.  A fiatal gitárost Dick Dale-nek hívták, az ő változatát pedig Miserlou címmel préselték bakelitbe. Tényleg nagyszerűen adta elő, de a hajdani mondanivalót már régen kár lenne keresni rajta. 1963-ban az Ed Sullivan Show-ban így játszotta el:

Az 1937-ben Richard Antony Monsour néven született fiatalember ezzel a tudásával kivívta magának a Surf Rock Királya címet, és dalát nem sokkal később az 1963-as Surfin’ U.S.A. albumán a Beach Boys is feldolgozta. Dick Dale amúgy libanoni származású őseitől „örökölte” a dalt, és elmesélte, hogy attól kapott kedvet az előadásához, amikor nagybátyja egy lanthoz hasonló keleti hangszeren, az oud-on játszotta ezt – egyetlen húron.

A dal ekkor lett igazán világszerte ismert, és az addigi számos feldolgozása exponenciálisan szaporodott. 1967-ben olasz, 1971-ben török változat jelent meg (Missirlù és Yaralı Gönül címmel), új szöveggel, de született orosz, szerb, örmény, hawaii és talán piréz változata is Előadták klarinéttól ukulelén át az üvegpoharakig és selyempapírba bugyolált fésűig mindenen.

Amolyan közismert háttér-örökzöld lett, amíg a filmgyártás vérengző zsenije, Quentin Tarantino fel nem figyelt rá, hogy a Ponyvaregény című filmjének főcímzenéjévé tegye. Innen már csak egy pár lépés volt (mint Alyr barátom rámutatott, Luc Besson francia rendező Taxi című filmjén keresztül) a Black-Eyed Peas együttes intellektuálisnak nehezen nevezhető, hazafias görög érzelmektől teljesen mentes változata, a sokat mondó Pump It! (kb. Toljad neki!) címmel lett akkora siker, hogy még  némelyik hazai együttesnek is tetszett pár felvétel erejéig. Miért is? Döntsd el, ímhol van e:

Talán érzékelhető a dal szépségének és pályafutásának íve, ahogyan a görög emigránsok óhazára emlékezéséből némi jelentésbeli módosulással a hip-hop himnusza, olyan mélységesen mélyreható szöveggel, ami nagyjából abból áll, hogy „Nyomjad neki, utálnak minket, azért utálnak, mert mi jobbak vagyunk, jobban toljuk, mert utálnak minket, de attól még toljuk, királyok vagyunk”. Meg sem próbálom híven lefordítani, mert annyira értelmetlen, és ráadásul jogdíjas.

Nem ér annyit.

Bagolydalol

A címkép zenészlányokat ábrázoló falfestmény részlete Nakht XIX. dinasztia-korabeli sírjából, a thébai „nemesi” sírterületről – kora miatt közkincsnek minősülő kétdimenziós alkotás hű leképzéseként feltételezhetően nem jogosult szerzői jogvédelemre.

A Nagy Arci Helyzet, avagy hogyan súroljuk hatékonyan az őrület határát?

Kicsit gondolkodóba ejtett pár dolog, és érdekes kapcsolódásokra leltem, amelyeket tulajdonképpen a szemünk elé rejtettek el…

bagolyshyAz volt a Nagy Felismerésem, hogy mennyire gazdag a magyar nyelv: még az arcátlanság arcát is ezerféle módon mutatja be. De legalábbis … őőő … sokféle módon.

Mert ugye vannak dolgok, amiknek megtételéhez az egyszerű hétköznapi jómunkásembernek nincs pofája – más viszont pofátlanul megteszi, mert van pofája hozzá. De a pofátlanság nem éppen jópofa, bármennyire is pofásnak látszik, vagy bármennyire is sokat (vagy jól) pofázik az, aki megteszi. És az ilyeneknek aztán van bőr a képén, és még elég vastag is, hogy nem sül le a bőr a képéről. Mert képtelenség, hogy valaki képes legyen ilyenre. De ha van képe hozzá, akkor nem is annyira. Mindenesetre az arcátlansághoz nagy arc kell, de legalábbis az, hogy arctalan maradjon az elkövető. Mert az igazán arcpirító dolgokhoz senki sem adja az arcát, és aki szembesül a szemtelenséggel, annak azt mondják, hogy szemen szedett hazugság, amivel szembesíteni próbálja azt a szemetet, aki szemesnek gondolja magát.

Folytathatnám még, de nem teszem. Még a szememre vetnék, hogy túl sokat pofázom és arcoskodom, és képes vagyok túlbecsülni a képességeimet, ami ugye képtelenség.

Hallgass inkább zenét! És ha a szövegét is érted, ha ráérzel a képek által is sugárzott életérzésre, hozzáállásra, akkor talán reményt ad a sok képtelenség után, hogy sokszor a legőrültebb dolgok azok, amik a legnormálisabbak. Nézd csak meg ezeket az arcokat!

bagolymondjazavarban

A címkép a Pexels.com ingyenes gyűjteményéből származik, és az ottani információ szerint CC0 licenc alatt bármilyen legális célra szabadon, az alkotó megnevezése nélkül felhasználható.

Csököny

Amikor Isten nem enged az istennek se…

bagolymondjadicsak2001 ősze rossz időszaka volt az amerikai polgári repülésnek is, mint sok minden másnak. Mert sok minden megváltozott akkor, a világ egészen furcsa fordulatot vett, nem biztos, hogy jót. Szeptember 11. volt a fordulópont.

Az akkor 26 éves Hilda Yolanda Mayol a World Trade Center földszinti éttermében dolgozott azon a nevezetes napon, amikor a régi világ szó szerint is összedőlt körülötte. Ő megmenekült, és joggal hihette, hogy biztonságban van: az emberek legtöbbjének egy katasztrófa sem jut egész életében (szerencsére), és akiknek mégis részük van ilyesmiben, vagy ott vesznek, vagy egész életükben emlegetik. Ritka az olyan, hogy valakire újabb katasztrófa leselkedjen – ritka, de nem lehetetlen.

Két hónappal és egy nappal később, 2001. november 12-én az American Airlines 587-es járata a New York-i John Fitzgerald Kennedy repülőtérről a Dominikai Köztársaság fővárosába tartott, San Domingóba, és Hilda Yolanda Mayol joggal gondolhatta, hogy végre nyugodt vakációnak néz elébe, hiszen szerencsés: túlélte a 9/11-et és a Karib-tengeren fog pihenni. Azt azonban nem tudta, hogy a gépe, egy Airbus A300B4-605R a japán nemzeti légitársaság Boeing 747-ese után száll fel. És túl hamar. Az Airbus a Jumbo Jet légörvényébe került, és a gépet vezető első tiszt túlreagálta a turbulenciát. Annyira igyekezett egyenesbe hozni a repülőt, hogy azt már nem bírta ki a szerkezet: előbb a függőleges vezérsík vált le, majd az irányíthatatlanná váló gép hajtóművei is, és a törzs Queens Belle Harbor nevű negyedébe csapódott. A gépen tartózkodók mind odavesztek, és a földön is öt halálos áldozatot szedett a baleset.

Nem elég egy katasztrófát túlélni: mindet túl kell.

bagolymondjaversenyezzValamikor a nyolcvanas években történt (sajnos nem találtam pontos adatokat, így a memóriámra kell hagyatkoznom), hogy a Mecsek Rallye-n egy nagyon balszerencsés baleset történt: az egyik versenyautó úgy sodródott ki a kanyarban, hogy egy fának ütközött, amiről a kanyar biztonságosnak gondolt belső oldalára csapódott, és több nézőt elsodort. Egy fiatal párt is, akik közül a fiú életét veszítette, de úgy zuhant a lányra, hogy az életben maradt.

Néhány hónappal vagy talán egy évvel később Taszár közelében volt egy másik furcsa baleset: egy teherautó platójáról elszabadult vaslemez a mögötte haladó menetrend szerint közlekedő buszt borotválta le. Az utóbbi baleset még szerencsésnek is mondható, mert egyetlen halálos áldozata volt csak: a lány, aki túlélte a Mecsek Rallye-t.

A sors időnként roppant csökönyös tud lenni.

bagolymondja_elefántAhogy Hilda Yolanda Mayol történetét olvastam, és beugrott a Mecsek Rallye-t túlélő leány esete, és ismét Várady-Csontos Győző barátom jutott eszembe (akit nem így hívtak). Meséltem már róla, Az elefánt és a halál című bejegyzésben, amikor azt a nézetét fejtegettem, hogy a látszólag értelmetlen halál, például egy kisgyerek halála is értelmet nyerhet, ha elhisszük, hogy létezik sors, karma, és esetleg lélekvándorlás is. Egyes életeknek, pontosabban egyes inkarnációknak véget kell érni ahhoz, hogy akár az adott egyén, akár mások előrébb jussanak a saját lelkük fejlődésében, amely majd a beteljesedéshez vezet, legyen az a Szamszára, megvilágosodás, Buddhává válás, Utolsó ítélet, vagy egylényegűvé válás, egyesülés a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúval. (Igen, ilyen is van.) Nem a cél, az út a lényeg – a cél csak jutalom.

És ha az ember csökönyös és nem akarja követni az útját, másik úton jut ugyanoda. Vagy, az elefántos példával élve: ha a lépcsőkorlát gombjához próbálunk menekülni, mindig lesz ott egy hajcsár, aki az elefánt kevésbé szalonképes feléhez penderít.

Nem muszáj elhinni, sőt, nem is biztos, hogy igaz. De vannak helyzetek, amiket könnyebb így elfogadni. „Így megy ez” – Vonnegut szavaival élve.

bagolymondjagondterhelt

 

A címképen: Az American Airlines N14053 lajstromjelű Airbus A300-asa, amely Queens egyik lakónegyedére zuhant 2001. november 12-én. – By JetPix [GFDL 1.2 or GFDL 1.2], via Wikimedia Commons