A profi

Reggel van, alig múlt fél nyolc, az aluljáró közepén hangyákat megszégyenítve nyüzsögnek a népek metrópótlótól metróig. Zárt, a teljes lejáratot betöltő sorban vonulnak, alig lehet kijönni tőlük a metróállomásról.

Az aluljáró középső része viszont nyugalmas, egy ember alacsony kempingasztalra pakolja ki a csokoládét, amit szeretne eladni, mellette az öregúr a saját verseiből próbál valami kis pénzt csinálni. Tőlük jobbra összecsukható széken hetvenesnek kinéző ember hangol, játszik néhány riffet az elektroakusztikus gitáron. Társa, egy nagyobb figura (született zenész) az egyik metróőrrel beszélget. Aztán a gitáros feltekeri az erősítőt, imprózik egy kicsit bemelegítésként. Meleg, barátságos gitármuzsika, nem túl fantáziadús, csak amolyan toccata, hogy ráálljon az akkordokra és futamokra az ujja. Aztán a hegedűs bólint, és elkezdi ő is amint a gitár a Leon a profi zenéjének kíséretére vált.

Kitűnő prímás lehetett, kár, hogy az régen volt. Technikásan játszik, de tökéletesen lélektelenül. A lírai dallam szétesik, a nagyívű legato nála értelmetlenül szaggató pizzicato, a szünetekbe mindenféle bravúros trillákat csempész be, és a darab, az eredetileg fájdalmasan szép, vallomásra emlékeztető lírai dal ízeire hullik.

Gyilkos! Megölte Leont, a profit!

És ez még nem is a legnagyobb baj.

Korábban rendszeresen játszott az aluljáróban két fiatal srác, egy nagy, göndör szaxofonos és gitáros kísérője. Az erősítő használatot valószínűleg tőlük leste el a két cigányzenész. És nem is elégedtek meg ennyivel! Az erősítő maximumra van náluk tekerve, talán még a magas hangokon is toltak egy kicsit (padlóig), így a hegedű túlgerjed, fémesen sikoltozik, és már semmi zenei nem marad a hangjában, inkább egy táblát kaparó körömhöz vagy fogászati fúróhoz hasonlít.

Ja, és említettem, hogy sosem játsszák végig A profit? Nagyjából egy kétperces zanzásított verziót prüntyögnek, elvégre az átvezetések, az elbeszélő dallamok nem olyan ismertek, így a refrén szól önmagába visszafordulva. Ha meghallom őket játszani, inkább elmenekülök az aluljáróból – amúgy sem maradnék ott, mert nincs minek, de így kimondottan sietek, szinte futólépésben iszkolok előlük.

És közben arra gondolok, hogy azok a kereskedők, ellenőrök, és egyéb népek, akik az aluljáróban kénytelenek dolgozni, hogyan bírják ezt, és mit tehetnek e kínzás ellen? Az egyiküket egyszer megkérdeztem. Rángatózó szájszeglettel mondta, hogy semmit. A tekintete azonban elárulta, hogy lennének ötletei, és némelyik akár élet kioltására is alkalmas lenne, ha nem lenne ő maga becsületes, jóindulatú ember.

Annak idején az „átkosban” – mert mindig, minden kornak van egy „átkos” előzménye – volt egy olyan próbálkozás tudtommal, hogy az utcazenészeknek ORI vizsgát kellett volna tenniük.

Lehet, hogy szükség lenne rá.