Kerekek nélkül

Két különböző történet, két repülő balesete, meglepő hasonlóságokkal. Érdekes módon nem tűntek még fel másnak?

bagolymondja_fly7472020. május 22-én a pakisztáni nemzetközi légitársaság (PIA = Pakistani International Airways) 8303-as járata tragikus körülmények között egy lakónegyedre zuhant. A gép utasai közül ketten csodával határos módon túlélték a balesetet, mindenki más életét veszítette. Most, három nappal később úgy tűnik, hogy a balesetben lerombolt épületekben nem volt halálos áldozat, csak nyolc sérült – ami szintén csodával határos.

2000. július 4-én a Malév 262-es járata Szalonikiben szenvedett balesetet. Ott senki sem sérült meg, szerencsére. A két esetnek azonban nagyon hasonló vonásai vannak.

A Malév a szaloniki járatot általában Boeing 737–300-as géppel repülte, de annak meghibásodása miatt egy régi, leselejtezés előtt álló Tu–154-es indult el Ferihegyről. A gép jó állapotban volt, a kora és az, hogy ki akarták vonni már a forgalomból, nem játszott szerepet a balesetben. A repülő azonban a vártnál gyorsabban ért a céljához, néhány dologra nem jutott elég idő…

tupolev_tu-154b-22c_malev_-_hungarian_airlines_an0613422
A 2000-ben Szalonikiben balesetet szenvedett Tu–154-es 1996-ban, a portugál Faro repterén – Pedro Aragão / CC BY-SA 3.0 GFDL

Szalonikihez közeledve egy hegylánc fölött nagyon alacsonyan kellett átrepülniük, volt, hogy alig 100 méterre egyes csúcsoktól. A gép fedélzeti rendszerei ezt érzékelve vészjelzést adtak, hogy túl közel a föld, és ki kell engedni a futóművet. Valójában azonban még távolabb volt a leszállópálya, ezért az idegesítő jelzést a pilóták kikapcsolták, hogy ne vonja el a figyelmüket az épp valóban aktuális tennivalókról. Végül a vártnál korábban vették fel a kapcsolatot a szaloniki repülőtér irányításával, ahonnan megtudták, hogy a kijelölt 28-as kifutót épp elfoglalja egy másik járat, ezért a magyar gép manőverezni kényszerült. Amint a Boeing 757-es felszállt előlük, megkezdték a leszállást, de a nem megfelelő megközelítés miatt felgyorsultak az események, összetorlódtak tennivalók, így a kötelező ellenőrző listát sem olvasták végig, amiből pedig kiderült volna, hogy a futómű nincs kieresztve – a vészjelző rendszer pedig, ami erre figyelmeztethette volna őket, ki volt kapcsolva. A repülőtéren állt egy másik Malév gép is, annak pilótája (egy másik beszámoló szerint a szaloniki toronyban szolgálatot adó magyar irányító) adta le nekik a vészjelzést: „Malév, startoljatok át!”

A MA 262-es pilótái azonnal meg is kezdték a műveletet, de a repülő már túl alacsonyan volt, és a gép futóművek nélkül földet ért. Nagyjából 4–500 métert csúszott a kifutó betonján, mire a hajtóművek elérték az átstartoláshoz szükséges teljesítményt, és újra levegőbe emelték a repülőt. A gép felemelkedett 3300 lábnyi, biztonságos magasságba, ahol különféle ellenőrzéseket hajtottak végre, sikeresen kiengedték a futóművet, és bő negyed órával később a Tu–154-es óvatosan, de végül is gond nélkül leszállt.

tupolev_tu-154_ha-lcr_at_thessaloniki_-_2018-04-30_-_andy_mabbett_-_01_28cropped29
A HA-LCR végnapjaiban, a szaloniki reptéri tűzoltóállomás mellett – Andy Mabbett / CC BY-SA

A HA-LCR („El-Cé-Róbert”) azonban olyan szerkezeti károsodást szenvedett a hasra szállás során, hogy már nem volt érdemes megjavítani. A Malév leírta és a szaloniki repülőtéren hagyta, ahol egy ideig a tűzoltók gyakorlatozásra használták, majd végül szétvágták – de ez egy másik, eléggé kalandos és szomorú történet része. Ami számunkra itt érdekes, az a repülő vezetőinek hibája, a behúzott futóművel földet ért gép újbóli felemelkedése, és végül a sikeres landolása.

A pakisztáni repülő sajnos nem volt ilyen szerencsés, de több hasonlóság akad azért a jelenleg, a baleset után három nappal rekonstruálható eseményekben.

A belföldi járatot egy Airbus A320 típusú gép repülte Lahorból Karacsiba. Ez a gép sem volt éppen fiatal, 2004-ben repült először, eleinte egy kínai légitársaság színeiben, majd tíz évnyi szolgálat után került Pakisztánba. Az eddigi adatok szerint rendben karbantartott repülőről van szó, amelynek a hajtóműveit 2019 augusztusában cserélték újakra. Az utolsó ellenőrzése 2020. március 21-én volt, és akkor semmi olyan hibát nem találtak, ami a balesetet okozhatta volna. Forrásaim szerint a gép vezetői is gyakorlott, az A320-as típuson is nagy tapasztalattal rendelkező pilóták voltak. Ennek ellenére a jelenlegi adatok alapján feltételezhető, hogy a tragédiát pilótahiba okozhatta.

bagolymondjagondterheltNem sok dolog publikus eddig, de hozzáférhető például a repülő és az irányítás közötti párbeszéd felvétele. Ebből úgy hangzik, hogy a gép már a légtérbe érkezéskor is problémával küzdött. A leszállási engedély kiadásakor az irányító a repülőtér mindkét pályáját a gép rendelkezésére bocsájtotta, és megkérdezte, hogy a gép vezetői „kényelemben érzik-e magukat”. Ez a kérdés bajt jelez. Az irányítás amúgy is általában csak akkor kérdez a pilótáktól, ha valami nincs rendben, az “are you comfortable with this” kérdés pedig azt takarja, hogy az irányító szerint valami nincs rendben a géppel, bár nem utal arra, hogy mit talál problémásnak. Ami még nagyobb baj, az egy figyelmeztető jelzés, ami a mondat közben hallható – a repülőgép szapora hangjelzése a futóművel kapcsolatos hibák közül többet is jelezhet, de akár mást is, ez nem egyértelmű a felvételen. Más észlelések és utalások azt sejtetik, hogy a gép “hot and high”, vagyis túl gyorsan és magasan érkezik a kifutópályához. Az Airbus jellegzetessége, hogy a gép megpróbál vigyázni magára, és például nem engedi kiereszteni a futóművet olyan nagy sebességnél, ami a futómű-burkolat vagy a szerkezet károsodását okozhatná. Az említett hang akár azt is jelezhette, hogy ugyan megpróbálták kiereszteni a futóművet, de a nagy sebesség miatt ezt nem lehetett végrehajtani – hogy valójában mi volt a helyzet, azt viszont addig nem lehet tudni, amíg a fekete dobozok elemzésével nem végeznek a vizsgálatot végző hatóságok és szakemberek.

Az egyik túlélő arról számolt be, hogy a gép utasterében minden normálisnak tűnt, majd hirtelen nagy robajjal és rázkódással földet értek, aztán újra a levegőbe emelkedtek. Valóban ez történt. A repülő behúzott futókkal érte a leszállópálya betonját, jóval azon a szakaszon túl, ahol a gépet biztonságos letenni. Miközben a kapitány megpróbált átstartolni, a hajtóműgondolákon csúszott pár száz métert, aztán kicsit felemelkedett, majd megint csúszott, valamivel hosszabban, aztán újra – összesen talán 700 métert (a forrásaim ebben nem tűnnek megbízhatónak). A repülő szikrákat vetett, kormos nyomokat égetett a betonba, de aztán végül felemelkedett, és megpróbált újra ráfordulni a leszállópályára.

Sajnos az A320 hajtómű gondoláinak alján egy sor létfontosságú berendezés kapott helyet, amelyek nélkülözhetetlenek a motorok működéséhez. Ezek sérülése olyan súlyos volt, hogy a már levegőbe emelkedett gépen mindkét hajtómű leállt, és a szemtanúk szerint legalább az egyik ki is gyulladt. A rendelkezésre álló fotók egyikén jól látszanak a gondolák alján a csúszásból származó sérülések koromcsíkjai, és az is, hogy a gép törzséből kinyílt a RAT, az a kis propelleres áramfejlesztő, ami mindkét motor elvesztése esetén az irányításhoz szükséges elektromos energiát biztosítja. Ez a kettős hajtóműleállás esetén automatikusan aktiválódik, tehát akkor már a motorok álltak. A gép egy ipari kamera felvételei szerint később ki tudta engedni legalább a főfutókat, de addigra olyan sokat veszített a sebességéből, hogy „átesett” – már nem keletkezett a szárnyain annyi felhajtóerő, hogy a levegőben tudjon maradni. Az Airbus a repülőtér közvetlen szomszédságában épült Model Colony negyed épületeire esett, és legalább huszonöt házat lerombolt. A romok között megtalált egyik hajtómű turbinalapátjai épek voltak, ami szintén azt igazolta, hogy a gép már álló motorokkal zuhant le.

bagolymondja_howdyplanesAz eddigi ismereteink valahol itt érnek véget. Különféle források különféle eseménysorokat vázolnak fel, de a közös bennük nagyjából annyi, amit itt leírtam. Számos találgatás kelt már szárnyra, az eleve rossz hajtóműtől és beragadt futóműtől kezdve, de biztosat majd vagy egy év múlva lehet tudni, amikor a vizsgálatok várhatólag befejeződnek.

Nem tudok arról, hogy a repülőgépet korábban kivonták-e a járványveszély miatt a forgalomból, vagy a pilóták kényszerpihenőn lettek volna. Ebből következően azt sem, hogy a pakisztáni légitársaság milyen eljárásokat követett a koronavírus elkerülésére. Arról sem tudni még semmit, hogy az utolsó hetébe érkező Ramadan volt-e befolyással a történtekre – azon kívül, hogy a gépen sok kisgyermekes család utazott, akik a szent hónap végén esedékes ünnepségekre igyekeztek haza.

A hasonlóság a Malév szerencsétlenül járt gépével tehát nagyjából ennyi: egy vélhetőleg pilótahibából eredő elrontott megközelítés miatt futómű nélkül szállt le a gép, hosszan csúszott a betonon, majd újra felemelkedett, vélhetően a későn indított átstartolási kísérlet hatására. A MA 262-es járaton lévőknek sokkal nagyobb szerencséjük volt – részben azért is, mert a Tu–154-es hajtóművei nem a szárny alatt vannak, hanem magasan a törzs mellett és – a kettes hajtómű esetében – fölött. Így azok a hasra szállás során nem szenvedtek sérülést, míg az Airbus szárny alatti hajtóművei gyakorlatilag az első felületet képezik, ami ilyenkor földet ér.

boeing_767-35d28er29_sp-lpc_28599991425829_28329
A Varsóban hasra szállt Boeing 767-es –Korbio from Warsaw, Poland / CC BY-SA

Maga a hajtómű elhelyezés persze nem jelent akadályt egy futómű nélküli hasra szállás esetén, ha az megfelelően elő van készítve. Egy hasonló kialakítású Boeing 767-es 2011. november elsején hajtott végre sikeres hasra szállást a varsói Chopin repülőtéren, miután a hidraulikus rendszer hibája miatt nem lehetett kiereszteni a futóművét. A 231 utas közül senkinek sem esett baja, bár a gép ez esetben is olyan szerkezeti sérüléseket szenvedett, hogy le kellett selejtezni.

bagolymondjabocsanat

— a PIA 8303-as járat áldozatainak emlékére —

Címképen: A balesetet szenvedett repülőgép hat évvel korábban Dakkában Shadman Samee from Dhaka, Bangladesh / CC BY-SA

Régi és ismerős történet

Mindenki emlékszik, vagy legalábbis hallott róla, hogy egyszer egy repülőgép csapódott a legmagasabb New York-i felhőkarcolóba. De kevesen ismerik ezeket a részleteket…

bagoly_jaj747Az Empire State Building ugyanis nem omlott össze, szerencsére. Halálos áldozat is kevesebb volt, és a világ nem változott meg az eset miatt olyan gyökeresen. A Mitchell B–25-ös bombázó hatalmas károkat okozott, de az épület kibírta. Július 28-a nem vált ikonikus dátummá – sokan már nem is hallottak az esetről.

Mindez nem 2001-ben történt, hanem 1945. július 28-án. Szombat volt, ködös, kellemetlen szombat, nem az a szép napos típus, amit az ember júliusban elképzel. Ennek ellenére a massachusettsi Bedford Army Air Field légibázisról Newarkba kellett áthelyezni a 41- 30577-es lajstromszámú, Old John Feather Merchant becenevű repülőt. A gépet az akkor 27 éves (Lt. Col.) William F. Smith alezredes vezette, a másodpilóta a 31 éves (SSgt.) Christopher S. Domitrovich főtörzsőrmester volt. A gépen volt egy utas is, Albert Perna repülőmérnök a Haditengerészettől, aki eltávot kapott, és felkéredzkedett a gépre, hogy a lehető leghamarabb hazajusson Newarkba.

Mitchell B–25 bombázó
Egy Mitchell B–25 bombázó, hasonló ahhoz, amit William F. Smith alezredes vezetett – Rennett Stowe from USA [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

New York ködbe burkolózott. A rossz időjárási viszonyok miatt Smith kapitány leszállási engedélyt kért a LaGuardia repülőtértől, de a zéró látótávolság miatt elutasították a kérést, és azt tanácsolták, hogy folytassa az útját Newark felé, ami már nem is volt olyan messze. A torony tájékoztatta, hogy a felhőalap 1000 láb, azaz 300 méter, de Newark felé jobb az idő. “Jelenleg az Empire State Building tetejét nem is látom” – tette hozzá a légiirányító. Hogy megtudja merre jár, Smith kapitány alacsonyabbra ereszkedett. Próbált ismerős pontokat keresni, amik alapján tájékozódni tud, és észre is vette a Chrysler Building kecses tornyát, de talán nem ismerte fel. Mindenesetre nem balra fordult, Newark felé, hanem jobbra. Aztán hirtelen ott volt előtte egy másik felhőkarcoló, vészes közelségben sejlett elő a ködből. A kapitány felhúzta a gépet és igyekezett kitérni. Sikerült is – de ekkor egy még magasabb épület bukkant elő, New York legmagasabb felhőkarcolója: az Empire State Building. Már nem maradt idő, hely és teljesítmény egy újabb kitérő manőverre.

BagolymondjakonyvmolyJames W.  Irwin tanácsadó, korábban pedig szerkesztő volt a Chicago Herald and Examiner újságnál, és éppen egyedül dolgozott a 75. emeleti irodájában. Nyolc perccel délelőtt tíz előtt hallotta meg a repülőgép zúgását. Szokatlanul erős volt a hang, túlságosan is erős. Ijedten indult a hall felé – és ekkor becsapódott a bombázó. A lökéshullám elsodorta, ahogy a pont akkor megérkező liftből kilépő liftkezelő lányt is, akit a terem másik végébe csapott. Olyan érzésük volt, mintha az épület egy arasznyit ugrott volna, de ahogy elült a robaj, kiderült, hogy nem szenvedett végzetes szerkezeti sérülést. Nanette Morrison, a Carl Byoir Associates gépírónője még látta is a repülőt előbukkanni a ködből, és először integetett a pilótának, aztán észbe kapott, hogy rendellenes, amit lát. Hasonlóan ahhoz az ötven-hatvan emberhez, akik a 86. emeleti kilátóteraszról próbáltak gyönyörködni bármiben, ami a ködből látszik. Például egy mélyen alattuk érkező repülőben. A következő pillanatban a gép a 79. emelet magasságában az épületbe fúródott, jóval a rémült gépírónő felett, de a kilátó látogatói alatt. 

bomber_crashed_into_empire_state_building_1945
A Mitchell B–25 bombázó roncsai valahol a 78. és 79. emelet között – Acme Newspictures [Public domain], via Wikimedia Commons

A becsapódás ereje széttépte a gépet, és az egyik hajtómű lövedékként száguldott át a falakon, hogy a szomszédos háztömb tetején, 270 méterrel lejjebb, egy tetőtéri grafikai stúdióba csapódjon. A másik hajtómű a futóművel együtt egy liftaknába zuhant. A gép egyes darabjai a forgalmas 34. utcára hullottak. A gép tartályaiban maradt üzemanyag tűzgömbként kapott lángra, több emelet magasságban égett, és – némileg ironikus módon – hője még a ködöt is szétoszlatta. Szerencsére azonnal akadtak az épületben, akik segíteni tudtak, és a tűzoltók is hamar a helyszínre érkeztek. A gép három utasán kívül így „csak” tizenegy halálos áldozatot követelt a tragédia, és a huszonnégy sérült közül csak hat állapota volt súlyos.

A baleset több okból is Guinness-rekordot ért. Egy liftkezelő kisasszony,  Betty Lou Oliver a liftben rekedt, amely a lökéshullámtól és a gép liftaknába csapódó darabjaitól leszakadt. A kabin a fiatal lánnyal az alagsorig zuhant, de csodák csodájára, Betty Lou Oliver túlélte a szörnyű zuhanást. Mire becsapódott, a liftakna alján rengeteg kábel és más roncs gyűlt össze, ami csillapíthatta az ütést, és szakértők azt is feltételezik, hogy a szűk liftaknában mozgó járószék dugattyúként besűrítette maga alatt a levegőt, ezzel is lassítva a becsapódást. A fiatal nő így is összeégett, szétroncsolódott a lába és a gerince is eltört. És azóta is világcsúcstartó, bár valószínűleg meglett volna e hírnév nélkül is…

A másik rekordot a NYFD tűzoltói érték el: a 72. és 86. emelet között kialakult tűzvészt mindössze negyven perc alatt megfékezték, és ezzel a mai napig a felhőkarcolókban legmagasabban kontrollált tűzesetként kerültek a Rekordok könyvébe.

A pilóta és a másodpilóta azonosíthatatlanságig összeégett, Albert Perna testét pedig csak napok múlva találták meg – ő is az egyik liftakna aljáról került elő. A nevét sokáig azért nem hozták nyilvánosságra a sajtóban (ami egyébként akkoriban szokás volt), hogy először a hozzátartozói értesüljenek a haláláról.

Ahogy a 2001. szeptember 11-i eset, úgy ez is változtatott a világ menetén, bár közel sem olyan léptékben. De hozzásegített ahhoz, hogy életbe léphessen a Federal Tort Claims Act nevű törvény, ami lehetővé teszi, hogy civilek kártérítésért perelhessék az Egyesült Államokat. A törvényt ugyan csak 1946. augusztus 2-án léptették életbe, de visszamenőleges hatállyal, így ennek az esetnek az áldozatai is kérhettek egyedi kártérítést. A légierő ugyan felajánlott egy összeget a károsultaknak, de az igencsak alacsony volt.

empire_state_building_plane_crash_wreckage_1945
A gép roncsainak eltakarítása – Acme Newspictures [Public domain], via Wikimedia Commons

Az Empire State Building helyreállítása évekig is eltartott, mert bár a becsapódás nem okozott végzetes szerkezeti károkat, a helyreállítás elképesztő összegbe, sokmillió dollárba került. Az épület azonban következő hétfőn, vagyis két nap múlva megnyitotta a kapuit, és a 70. emelettől lefelé több emeleten is folytatódott az élet a maga medrében. The show must go on.

bagolymondja_howdyplanesA vizsgálatok azt állapították meg, hogy az adott körülmények között Smith kapitány túl alacsonyan repült, megszegve az ilyen körülményekre vonatkozó szabályokat. New York akkori szabályozása szerint repülő csak 5000 láb (kb. 1600 méter) magasságban repülhetett volna a város fölé, és 1500 láb (500 méter) volt az a legalacsonyabb magasság, amit vészhelyzetben, a gép és utasai megmentése érdekében engedélyeztek. Az Empire State Building 1250 láb, azaz 381 méter magas, így ez a szint még biztonságosnak volt tekinthető. A B–25-ös bombázó alig több mint 300 méter magasan csapódott az épületbe, és akkor már emelkedett…

Pedig William F. Smith alezredes, a gép kapitánya nem volt kezdő, sőt. Kiváló pilóta volt, aki ezer, harci körülmények között repült órányi tapasztalattal rendelkezett, és számos kitüntetéssel ismerték el az eredményeit. Negyvenkét bevetést repült az európai hadszíntéren, és még a Croix de la Guerre francia kitüntetéssel is jutalmazták. A tény, hogy le akart szállni a LaGuardián, jelzi, hogy mennyire tudatában volt a körülményeknek. A repülési tervének utolsó szakaszát repülte már, előírás szerint „vizuális kontaktus” alapján, azaz a földi referenciapontokat kellett felismernie és követnie. Az egyik ilyen referencia volt a Chrysler Building, és a vizsgálati adatok szerint ott éppen további segítséget akart kérni a földi irányítástól. Az eltévesztett forduló tehát nagy eséllyel a pilóta túlterheltségére volt visszavezethető – és ez egy olyan probléma, amit még ma sem sikerült tökéletesen kiküszöbölni, bár nagyon sok minden segíti a mai pilótákat.

bagolymondjagondterhelt

Forrás: Daily News, New York, 1945. július 29. 3. oldal, 13. oldal, 14. oldal

 

A címképen: Az Empire State Building és háttérben az épülő One World Tower – Sam valadi [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Igazi olasz design!

Az olasz konyha világhíre olyan apróságokon (is) alapul, hogy még a tészta formáját is gondosan megtervezik, hogy a lehető legtöbb szósz tapadjon rá. Már ahol. És már amilyen sikerrel…

bagoly_glassAz olasz formatervezés világhírű. Pont. Ezen kár is lenne vitatkozni.

Az olasz formatervezés méltán világhírű. Ez is nehezen vitatható.

De nem minden olasz formatervezés világszínvonalú, vagy éppen szép, praktikus, használható, vagy éppen csak jó. Bár imádom a könnyed, ötletes és dinamikus megoldásaikat, gyakran meglehetősen egyszerű, mégis tetszetős formáikat, időnként bohókás, máskor elegáns megközelítésüket, újra és újra rá kell jönnöm, hogy a Made In Italy (minden olasz próbálkozással szemben) rendkívül alkalmatlan promóciós címkének, mert nem közvetít minőségi termékre utaló információt. Vagy ha igen, akkor az… olyan olasz. És ez jelent jót is, rosszat is, és néha nem pont úgy, mint ahogy első pillanatra látszik.

320px-fiat_panda_first_iteration_in_umbria
Első generációs Fiat Panda Umbriában – forrás: Charles01 (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Az 1980-as év egyik legcsúnyább autó újdonsága a Fiat Panda volt, bár kétségtelenül magán viselte az akkori olasz autótervezés jegyeit. Nem véletlenül: az ItalDesign stúdióban a világhírű Giorgetto Giugiaro tervezte [akinek szignóját amúgy számos csúnyácska autó, például a lengyel Polonez (ami korának egyik legbiztonságosabb autója volt, még a szigorúbb amerikai törésteszteken is átment), a Škoda 105/120 család (sok-sok kelet-európai háztartás nélkülözhetetlen eszköze), vagy éppen az általam is használt és nagyon kedvelt, de nagyon bumfordi Daewoo Kalos –avagy GM/Chevrolet T200 alap– is viseli]. Giugiaro a Panda tervezési elvét farmernadrághoz és katonai helikopterhez hasonlította. Nem egyszerű képlet, de ha meghallgatjuk, pontosan hogyan is gondolta ezt, egy remek ötlet formálódik szavaiból:

«La Panda (…) è come un paio di jeans, che sono poi un vestire semplice, pratico, senza fronzoli. (…) Ho cercato di portare in questa auto lo spìrito delle costruzioni militari, in particolare degli elicotteri, ossia di mezzi leggeri, razionali, nati per assolvere nel modo migliore a certi scopi»

(Giorgetto Giugiaro,
megjelent: La Stampa 114. évfolyam 26. szám, 1980. február 2.
idézi: az angol Wikipédia Fiat Panda szócikke)

Így már egyértelműbb, nem? Őőő… ezek szerint nem. Szóval arról van szó, hogy „A Panda (…) olyan, mint egy farmernadrág, vagyis egy egyszerű, praktikus, minden sallangtól mentes ruhadarab. (…) Azt akartam, hogy ez az autó a katonai eszközök szellemét viselje, kiváltképpen a helikopterekét, ami alapvetően azt jelenti, hogy a jármű legyen könnyű, célratörő és racionális.” Ezt tulajdonképpen sikerült is elérnie, és a Panda praktikuma és faék-egyszerűsége sokaknak jelentett megoldást arra, hogy legyen egy fenntartható járművük. Bár akkoriban a fenntarthatóság még nem volt divatszó. Az autó a viszonylag egyszerűen előállítható karosszériaelemek miatt meglehetősen szögletesre sikerült, és még az első ajtó is hagyományos, „budiajtó” zsanérral készült, ami az első tesztek után – gyalogosvédelmi, biztonsági szempontok miatt – kapott egy fekete műanyag burkolatot (ez látszik a motorháztető és az ajtó között).

320px-ferrari599_a6_1
Ferrari 599 Fiorano egy francia pályán – Sovxx (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

A Panda három dologban hasonlít mondjuk egy Ferrari 599 Fioranóhoz. Mindkettőt a FIAT gyárai készítik. Általában mindkettővel el lehet jutni A-ból B-be (feltéve, hogy azok közút mentén elhelyezkedő helységek). Végül mindkettő minősége erősen függ a szerelők aktuális kedvétől. Nem hiába, olasz termékek, nagy adag olasz hozzáállással készítve. Persze ebben azért van némi különbség is: a Ferrari minőségbiztosítása komolyabb, sokkal nagyobb műgonddal tervezik és gyártják a karosszériát, motort, és a legtöbb dolgot. De belül, és a részletekben sok-sok közös apróság rontja az összképet. (És a Ferrari könnyebben is kap lángra, de ez minden szupersportkocsi közös problémája a teljesítmény és a hőelvezetés ellentmondásai miatt.)

Tehát érdekes módon, a csúnya kis népautó is komoly formatervezői bravúrok eredménye, és a káprázatos, méregdrága sportkocsi is megszenvedi a laza hozzáállást. Nem is akárhogyan! Létezik olyan Ferrari modell (emlékeim szerint a GTO), amelyiknél a hátsó ülést csak úgy lehet megközelíteni, ha előre dönti az ember az első ülést – de ehhez előbb ki kell nyitni a motorházfedelet, különben nem lehet az ülés megfelelő karjához férni. Sőt, számos olyan Ferrari akad, amelyiknél a lábtér annyira szűk és oldalra eltolt, hogy a vezetőnek ferdén kell ülnie az ülésben. De ez utóbbi megint csak számos (többnyire olasz tervezésű) szupersportkocsira igaz.

No de hát éppen a könnyed, laza dolce vita miatt szeretjük az olaszokat! 🙂

üregibagolyHozzá kell tegyem, hogy az autó, és éppen a Panda, véletlenszerűen kiragadott példa. Mondhatnám nyugodt lélekkel az Olivetti irodagépeit, amelyek látványosan geometrikus formáikkal nehezen illeszkednek az ergonómiáról kialakított elképzeléseinkbe, de sajátos stílusuk mégis összefér a használattal, és ez valahol igazolja a világhír jogosságát. Vagy említhetem a Manfrotto fotós állványait (amelynek legyőzhetetlen vetélytársa az ugyanahhoz a Vitec cégcsoporthoz tartozó, és már több mint száz éves Gitzo), és amelyek úgy önmagukat kategorizáló csúcstermékek (a maguk szegmensében), mint a Ferrari sportkocsi, vagy a Lamborghini traktor (igen, traktor – a bikás gyártó mezőgazdasági munkagépei még markánsabbak, mint az autói). És ugyanakkor, a Manfrotto, a Gitzo, a Lamborghini is magán viseli, szinte márkavédjegyként, a saját hibáit.

pexels-photo-276511Az olasz bútorgyártás is fogalom, és főleg a tervezés miatt. De ez nem jelenti azt, hogy az átlagos olasz designer bútor kényelmes, tartós, könnyen tisztán tartható, vagy praktikus. A látszat szinte fontosabb, mint ezek a tényezők, a kényelem akár fel is áldozható a külcsín oltárán. Egy, a mi szemünkben dúsgazdag üzleti partnerünk hatalmas, kétszintes loft lakásán járva feltűnt, hogy mennyire elvész a funkció a térben, mennyire rideg és emberidegen az egész. Amiben még az is megerősített, amikor lehuppantam a túl alacsony, túl széles, túl mély designer kanapéra, amelyik úgy nézett ki, mintha szivacsból hamisított téglákat házasítottak volna egy focipályával. A lakás tele van élhetetlen térrel, és az olyan fontos látványelemek, mint például a szintek közötti üveglépcső, elcsúfítva szenvedik azt, hogy az alsó részen egy sötét, megvilágítást alig kapó zugból indul, fent pedig a lépcső vonalában egy nem túl dekoratív, eternitszürke műmárvány festésű oszlop lóg a lépcső kilépőterébe. A hatalmas üvegablakok nagyszerű kilátást nyújtanak – egy olyan ipari városrészre, amit inkább takarni kellene, és vidáman beengedik az esőt az illesztéseknél. Ez utóbbi kimondottan olasz népszokásnak tűnik, nagyon sok helyen találkoztam már vele. De itt, a drága, minőségére büszke épület esetében egészen bizarrnak tűnt. Bár nem annyira bizarrnak, mint a szardíniai Tancamanna üdülő folyosóján a világítóablakból szemerkélő eső.

Ugyanakkor az olasz hozzáálláshoz, a dolce vitához hozzá tartoznak az ilyenek, amikre illik vállat vonni, és kézfejünket tenyerünkkel felfelé a mellkasunkhoz szorítva kissé kifelé fordítani és széjjelebb tárni, némi ajakbiggyesztő állemelintéssel: che importa?  Kit érdekel? Legfeljebb azt, aki az esőben bőrig ázott – a saját lakásában.

bagolyvihoghuhuhuuu

 

A címképen: Igazi olasz spagetti! – Forrás: pexels.com, under CC0 licence

Cégünk készséggel áll az Ön rendelkezésére, asszonyom

A Nagy Grabovszki varázsmondata a Macskafogóból sokak számára az automatikus segítségnyújtás tömör összefoglalása. „Ez esetben nyomja meg a nagy piros gombot, és nyugodjon békében!” – az ikonikus mondat pedig a hasonló rendszerek korlátait is bemutatja.

bagolymondja_fly747Ma kaptam hírt arról, hogy az autós és turisztikai célú GPS-készülékek gyártójaként közismert, de amúgy ipari navigációban is nagyot alkotó Garmin varázsolt egyet. Útnak indítják a GARMIN G3000 új autoland emergency alrendszerét, amelyet repülőgépek számára fejlesztettek ki, és teljesen automatizálja az utazó magasságról való leszállást – beleértve azt is, hogy ő maga dönt, mikor kell megkezdeni az ereszkedést, hogyan osztja be a repülő mozgási és helyzeti energiáját (ami a repülés egyik legfontosabb kulcsa), kommunikál a földi irányítással és a meghatározott kifutóra landol, leállítja a gépet és fogadja a gratulációkat. Az utolsó, a gratulációkkal kapcsolatos dolog álhírnek tűnik.

A helyzet annyira szép, hogy nem így igaz.

Ahhoz, hogy a rendszer működni tudjon, képesnek kell lennie mindent befolyásolni a gépen, a hajtóművektől az áramlásrontókig, irányítófelületektől a kerékfékekig és az orrfutó kormányáig. Ehhez pedig az szükséges, hogy mindezek elektronikusan működjenek, lehetőleg mechanikus kapcsolat nélkül, azaz fly-by-wire rendszerben.

Két ilyen géptípus létezik jelenleg, a Piper M600 és a Cirrus Vision Jet. Mindkettő üzleti repülőgép, az a fajta, miket a már emlegetett Kennedy Steve csak „gazdag népek” néven emlegetett hívójel helyett. És ezek közül is a csúcsfelszereltségű változatok alkalmasak a GARMIN G3000 e kiegészítésének használatára. És azok sem állandóan.

bagolymondja_howdyplanesMert alapvetően a GARMIN G3000 autoland emergency nem arra készült, hogy kiváltsa a pilótát, vagy kizárja a döntéshozatalból. A rendszer – ahogy a neve is mutatja – egy vészhelyzeti segédeszköz arra az esetre, ha az összes (az üzleti gépeknél gyakran egy, de nagy általánosságban is csak kettő) pilóta képtelenné válik a repülő irányítására. De hát előforulhat az ilyen?

Sajnos elő. Korábban már írtam arról az úriemberről, John Wildey-ről, aki éjszaka, sötétben hajtotta végre első leszállását, a levegőben elhunyt barátja gépével (és túlélte). De nem csak szívroham vagy más hasonló betegség okozhatja a pilóták tehetetlenné válását, hanem – az Airplane! című film óta közismerten – ételmérgezés, a pilótafülkét érintő baleset, vagy súlyos műszaki hiba is. Nem is olyan régen fordult elő, hogy egy kínai repülő madárral ütközve elveszítette a pilótafülke egyik szélvédőjét, és a másodpilótát kevés híján kiszippantotta a légnyomáskülönbség. Hasonló eset már korábban is történt, amikor egy levegőben ütközés folytán tört ki a kapitány szélvédője, és derékig kivitte a légnyomás – mindkét esetben szerencsés kimenetelű szerencsétlenség történt, és a gépek le tudtak szállni. De volt már olyan, amikor nem.

640px-helios_airways_boeing_737-300_5b-dby_prg_2005-3-31
A Helios Airways Boeing 737-31S típusú gépe (5B-DBY), amely 2005. augusztus 14-én szenvedett balesetet – forrás: Alan Lebeda [GFDL 1.2 or GFDL 1.2], via Wikimedia Commons

Egy másik jellegű baleset volt a görög Helios légitársaság Larnacából Athénbe és onnan Prágába tartó 522-es járatának katasztrófája, amikor a pilótafülke személyzete valahogy kifelejtette a légnyomásszabályozó ellenőrzését és beállítását. Egy korábbi probléma miatt ezt a rendszert a műszakiak manuálisra állították az egyik szervizajtó nyomáspróbájához, és úgy felejtették. A gép felszállás után fokozatosan veszített a belső légnyomásból, és ezt mindenféle módon jelezte is, de a személyzet összetévesztette a jelzéseket egy másik rendszer jelzéseivel, amiket viszont tévesnek gondolt. A gépen lévők előbb-utóbb valamennyien eszméletüket vesztették – az utasok később, mert közülük néhányan használták a „véletlenül” eléjük hulló oxigénmaszkokat. Csakhogy azok kapacitása is csak húsz percre elegendő (ami elég is ahhoz, hogy a pilóták megfelelő reakciója esetén a gép lélegzésre alkalmas nyomású magasságra ereszkedjen). A pilótákon hamarosan úrrá lettek az oxigénhiány, a hipoxia első jelei, például a racionális gondolkodás képességének elvesztése, és bár kapcsolatba léptek a korábbi ellenőrzést végző mérnökkel, nem sikerült értelmezniük annak kérését, hogy ellenőrizzék a kabinnyomást biztosító rendszert, hogy vissza van-e állítva automatikusra. Hamarosan megszűnt minden kapcsolat a repülő vezetőivel, és amikor a gép nem jelentkezett be az athéni reptér megközelítésére, majd túlrepült a célon, vadászgépeket küldtek a renitens jármű elfogására. A gép automatikusan repült az utoljára megadott magasságon és irányban, és nem volt, aki módosítani tudta volna a programját. Órákkal később aztán a hajtóművek sorra leálltak, ahogy elfogyasztották az összes üzemanyagot, és utoljára még a kísérő vadászgépek láttak egy személyt a pilótafülkében küzdeni a hipoxiával és az ismeretlen rendszerekkel, két “Mayday” jelzést is próbált küldeni valaki, de aztán a repülő Grammatiko mellett lezuhant és megsemmisült. Egyetlen, gyenge vigasz lehet, hogy addigra már aligha volt élő ember a fedélzeten.

Nos, a GARMIN G3000 autoland emergency az  ilyen esetekre lett kitalálva. A gyártó ismertető videójában egy nagy piros gombként jelenik meg az utastérben. Ha a  gép irányítás nélkül marad, csak meg kell nyomni, és a rendszer megkeresi a leghamarabb elérhető repülőteret, figyelembe veszi a magasságot, irányt, üzemanyag-mennyiséget, kifutó hosszát, és megtervezi a leszállást. Ez után kapcsolatba lép az ATC-vel (légiirányítás), jelzi, hogy veszélyhelyzetben van, és megkezdi a leszállást. Ha kell, körözni is tud, hogy kellő magasságra ereszkedhessen, és leszállás után megállítja a gépet, leállítja a hajtóműveket, és szóban tájékoztatja az utasokat a további tennivalóikról.

bagoly_jaj747A Helios 522-es járatának pilótafülkéjében kétségbeesetten életéért küzdő egyetlen túlélőnek ez a rendszer esélyt adott volna arra, hogy megnyomja a nagy piros gombot, és ne nyugodjék békében, hanem éljen tovább. Sőt: ha időben észlelik a pilóták tehetetlenné válását (erre a légi utaskísérők ki is vannak képezve!) akkor már korábban a vezető utaskísérő megnyomhatta volna a gombot, nem csak egy, de talán valamennyi utas életét megmentve.

Nyilván felmerül a kérdés, hogy mi van abban az esetben, ha valaki terroristaként nyomja meg a gombot. Erről nem szól a fáma (természetesen, hiszen bizonyára titkos, hogy hogyan lehet megakadályozni a rendszer rosszindulatú használatát), de minden ilyen rendszert ki tudnak iktatni a pilóták, ha kezükben akarják tartani az irányítást.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a szükséges szinten kiépített fly-by-wire rendszerek még nincsenek meg a legtöbb repülőn, és talán nem is lesznek ilyen szinten megvalósítva a nagy utasszállítókon – egész egyszerűen azért, mert a biztonság érdekében túlbiztosítással (redundáns, azaz ismétlődő, egymás szerepét átvenni képes rendszerekkel) oldanak meg mindent, és a GARMIN G3000 autoland emergency-hez szükséges elektronikus irányítás még nem tart azon a szinten.

bagolymondjalufi

A címképen: Garmin G3000 avionikai rendszer egy Cirrus VisionJet SF50 fedélzetén – JetRequest.com [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Egy kártyányi emlék

A 2001. szeptember 11-én leomlott World Trade Center-ikertornyok alatt találtak néhány Canon fényépezőgépet is. A csúcskategóriás EOS 1-esek teljesen összetörtek, felnyíltak, a bennük lévő film tönkrement. A harmadik gép egy alapszintű kis, „kezdetleges” digitális EOS D30 volt. A fizika azt sem kímélte meg, de a benne lévő CompactFlash kártyáról sikerült megmenteni néhány képet – egy fotóriporter halála előtti pillanatait.

bagolymondja_compactSzeptember 15-én találták meg Bill Biggart maradványait, és csak az ujjlenyomatai alapján tudták azonosítani. Előkerült a jegygyűrűje, a pénztárcája huszonhat dollárral, két fotós táskája, és három fényképezőgép – Biggart dolgozni ment az ikertornyokhoz, a vérbeli fotóriportert, a “news junkie”-t a munkája és szenvedélye hajtotta oda, ahonnan inkább elmenekülni kellett volna. Hitelesen, testközelből, pontosan tájékoztatni – van egy réteg, az újságírók, fotósok, videósok hírszolgáltatásban működő rétege, akik számára ez olyan jelentőségű feladat, mint egy jó orvosnak az élet megóvása. Biggart jó fotóriporter volt: amikor kutyasétáltatás közben hírt kapott, hogy egy repülő csapódott a World Trade Centerbe, hazarohant a gépekért, és magától értetődően tette, amit egy tudósító kötelességének tart.

A történetét leírhatnám, kiszínezhetném, de méltatlan lenne hozzá. Közel sem lenne olyan hiteles, ahogy ő elvárta volna. Egyébként is megtették már: Völgyi Attila fotóriporter szívszorítóan olvasmányos, és átélhető történetet írt le a blogján.

Régi Canon digitális tükörreflexes fényképezőgép objektív nélkül
Canon EOS D30 – forrás: Valtteri Vuorikoski [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Bill Biggart képei közül a legprofibb Canon EOS 1 vázakkal készített, filmre fényképezett fotók ott pusztultak az északi torony romjai alatt. A gépeket szétzúzta a rájuk zuhanó száztíz emelet, a vázak, a kazetták szétnyíltak. A kis EOS D30 is megnyomorítva hevert gazdája mellett, az objektív leszakadt róla, de a CompactFlash kártya, ami benne volt, szinte sértetlen maradt. Az előkerült felszerelést Biggart özvegye, Wendy Doremus férje barátjának és kollégájának, Chip East fotóriporternek adta oda, hátha tud vele valamit kezdeni. East nem sokat tudott tenni, egyedül a memóriakártyáról sikerült lecsalogatnia százötvennégy fényképet. Ezek a képek nem csak a New Yorkot ért tragédiáról és a mentésben dolgozó hősök erőfeszítéseiről számolnak be, de arról is, hogy a hírek megszállottjai mennyire hasonlóan működnek, mint a tűzoltók, a mentők – mindent feltesznek arra, hogy ott legyenek, ahol a legnagyobb a baj, és hírét vigyék azoknak, akiknek tudniuk kell róla.

A képek sora egyre közelebb visz a katasztrófához, egyre jobban bevon a menekülők és a mentésen dolgozók körébe. Elszánt, időnként bizakodó, életekért mindenre kész emberek, tűzoltók, rendőrök, mentők, önkéntesek és menekülők, sérültek, porlepte autók és papírhalmok, értelmetlen díszletté töpörödött jelzőtáblák és utcalámpák mellett óriásként álló emberek láthatók. Biggart képei egyre közelítenek, egyre feljebb irányulnak az objektívek, a végén alulról felfelé, függőlegesen tartva fényképezi az északi tornyot. A kis digitális gép órája nincs nyári időszámításról visszaállítva, ezért az utolsó felvétel fájldátuma 2001. szeptember 11-én 09:28:24 – másfél perccel az előtt készítette, hogy az északi torony is összedőlt.

421px-12.6.11billbiggartpanels-66byluiginovi1
Bill Biggart neve a a Ground Zero emlékfalán – forrás: Nightscream (Luigi Novi) [Public domain], via Wikimedia Commons

Bill Biggart képeit szerzői jog védi, és a hagyatékát kezelő Estate of Bill Biggart egy válogatást az emlékét őrző honlapon is bemutat. Érdemes megnézni, és érdemes megemlékezni a fotósról, aki még alkalmazott fotográfusként kezdett tudósítani, elsőként a Wounded Knee-beli 1973-as indiánlázadásról. Harcterekről tudósított Észak–Írországból és a Közel-Keletről, az Öbölháborúból, majd visszatért. Bemutatta a New York-i közélet számos apróbb-nagyobb eseményét, és ügynöksége, az Impact Visuals  mellett a Reutersnek és az AFP-nek is dolgozott. Képei rendszeresen jelentek meg számos kisebb jelentőségű napilap mellett a The New York Times-ban is.  Ma a Ground Zero déli medencéje emlékfalának S-66 jelű paneljén találjuk a nevét. A Smithsonian és a National Museum of American History is emléket állított neki. Gépeinek maradványai a washingtoni Newseum szeptember 11-éről szóló tárlatán vannak kiállítva.

Bill Biggart volt a 9/11 egyetlen hivatásos fotós áldozata.

bagolymondjabocsanat

A címképen: Porlepte 911 áldozatok – forrás: Don Halasy [Public domain], via Wikimedia Commons

Az óriásokat legyőzik a törpék

2019. február 14. nem csak Valentin-nap volt, hanem a polgári repülés és az utasszállítók szerelmeseinek nagy napja is. De nagyon szomorú napja.

bagolymondja_howdyplanesIgazából az egész történet már a legelején sántított egy kicsit, és előrevetítette a végét. Amikor az Airbus 2005-ben megkezdte az A380 (nem hivatalos becenevén Super-Jumbo) sorozatgyártását és 2007-ben a Singapore Airlines a menetrendi forgalomba állítását, kizárólag az utasszállításra fókuszált és a gépen minden az utazási komfortnak, csendes üzemnek és az utasszállítóknál jellemző gazdaságossági paramétereknek volt alárendelve. Amikor az A380 a tervezőasztalra került, a hosszú távú repülés igen költséges volt, és ezt úgy próbálták megoldani, hogy regionális központi repterekre szállították az utasokat a kisebb településekről (amik akár Budapest méretű nagyvárosok is lehettek), majd egy nagyobb géppel eljuttatták a célállomáshoz legközelebbi központhoz, ahol ismét kisebb géppel vitték tovább az úticélhoz. A regionális központként szolgáló reptér, ha felrajzoljuk a térképre az oda ráhordó járatokat, úgy néz ki, mint egy régimódi, küllős kocsikerék agya, angolul hub – innen származik az air hub vagy hub airport elnevezésük.

hub-to-hub
Hub-to-hub közlekedési modell (saját grafika)

Ez az utazási modell elég kényelmetlen az utasnak. Mondjuk elindul Budapestről Frankfurtba egy kisebb géppel, mondjuk Airbus A320-szal, délelőtt tizenegykor. Délután egyre oda is ér, aztán a tranzitban vár egy órát (ami kevés, ha bármi késés adódik), és a következő hosszútávú járattal kettőkor továbbrepül Houstonba. Az út tizenegy és fél órás, este negyed hétre ér (ha minden jól megy) a George Bush International Airportra, ahol három és egynegyed órányi várakozás után indul tovább a gépe Laredóba. Ez az út alig másfél óra, így helyi idő szerint éjjel tizenegykor kezdhet kicsekkolni. Beleszámolva másfél órás check-int és fél órás check-out időt, a reptereken várakozott valamivel több mint hat órát, és repült tizennégy és fél órát. Persze a check-in és check-out elháríthatatlan időveszteség, de a tranzitban töltött négy és fél óra akkor is sok, és főleg, nagyon fárasztó. A kétezres évek adott technikája mellett azonban ez a modell jelentette a legkisebb környezeti terhelést, leggazdaságosabb üzemeltetést és a legalacsonyabb viteldíjakat. Ez az úgy nevezett hub-to-hub utazási mód a mai napig jellemző a kevésbé forgalmas, de kellőképpen távoli célpontok között, és jellemzőjük, hogy a köztes, hosszú szakaszt különösen nagy befogadóképességű, szélestörzsű utasszállítók szolgálják ki, az adott példa esetében (amit menetrendből kértem le) Boeing 777-es, míg a csomópontra és csomópontról való utazást Airbus A320 és Embraer ERJ–145, amelyek rövidebb vagy közepes távolságokon üzemeltethetők leggazdaságosabban.

bagoly_jaj747A repülőgépek üzemeltetése elképesztően magas költségekkel jár, már maga a repülőtér betonján való gurulás, az úgynevezett taxizás is vagyonba kerül egy-egy gép esetén, ezért próbálkoznak sok nagy repülőtéren azzal, hogy a gépeket vontatók viszik ki egészen a felszállópályáig. A költségek nőnek, ha nő a gép mérete, de nem arányosan. Főleg nem akkor, ha a magasabb költségek sokkal több utasra oszlanak meg – ez a gondolat állt a különösen nagy befogadó képességű óriásrepülők megalkotásánál, amilyen a jelenlegi Boeing 747-800 (450~467 utas) és az Airbus A380 (legzsúfoltabb kialakítása esetén 853, jellemző elrendezésénél azonban csak 644 utas). Ilyen sokan egyszerre azonban csak a kiemelten fontos irányokban szoktak utazni, és legjobb esetben is napi egy-két járatot lehet gazdaságosan megtölteni. Az utasok azonban a gyorsuló életvitel mellett nem szeretnek ritkán induló járatokhoz igazodni, ha van más lehetőség is.

Sok légitársaság tehát más modellben találta meg az „aranyhalat tojó tyúkot”, és kisebb, olcsóbban repülhető, de immár kellően nagy hatótávolságú, kevés személyzettel és kisebb, olcsóbban használható repülőterekre is alkalmas gépekkel igyekezett ellátni az igényeket. Szinte háztól házig, de legalábbis kisebb várostól kisebb városig repülve, több járattal biztosítottak átszállás és tranzitban elvesztegetett idő nélküli utazásokat, és ez a kiindulási ponttól célpontig, avagy point-to-point modell éppen azokat az utasokat találta meg, akik leginkább rászorultak a repülésre, gyakran volt rá szükségük, és tudtak is áldozni rá: az üzletembereket. Nyilván nem azokat, akik magángépen repülnek a dolgukra, amikor kedvük és érdekük tartja, hanem akik szorgos hangyaként átugranak Budapestről Frankfurtba egy tárgyalásra, Londonba a szakmai kiállítás előadására, és másnap még Rómában is megkeresik a legfontosabb partnerüket, de estére egy pesti étterembe kell vinniük a fő beszállítójuk képviselőjét. Ők azok, akik akár egy kicsit többet is fizetnek egy kilométerért, de időhöz vannak kötve, sokat utaznak, és semmit sem utálnak jobban a tranzitnál. És ők vannak többen. Számos kisebb légitársaság, akár Európában is, ezekből az utasokból tud megélni, és ha van is hosszútávú járatuk, az inkább presztízs, mint üzlet. Ráadásul az ilyen utakat kiszolgáló repülők akár fél óra alatt megfordulhatnak egy reptéren, és mehetnek a következő járatra, tehát a gépek kihasználtsága is lényegesen jobb, ami a gazdaságosság szempontjából kulcsfontosságú. De mivel az utaslétszám kicsi, nem lehet monstrumokkal repülni, hanem a 80-200 fős gépek közül választanak, leginkább az A320 típuscsaládot, a 737-es Boeing különféle változatait, vagy újabban az Embraer, Bombardier gyártmányokat. Az új piac átrendezte a gyártók palettáját is, és a nagy múltú McDonnel–Douglast bekebelezte a Boeing, a kedvelt MD-80-as típust pedig 717-es néven forgalmazta tovább. Az óriások pedig egyre gyakrabban maradtak kellő utaslétszám nélkül, és a hub-to-hub útvonalak száma lecsökkent.

point-to-point
Point-to-point közlekedési modell (saját grafika)
800px-boeing_747-800_lufthansa_28734941256629
Lufthansa Boeing 747-800 a lengyelországi Gdańsk repülőterén –forrás: Grzegorz Jereczek from Gdańsk, Poland [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

A tervezés évei alatt sok minden fejlődött  a repülőgépgyártásban is, részben az A380 hatására. A Boeing, amely akkoriban elégedett volt az 1968-ban útjára indított, és rendkívüli népszerűségére tekintettel Királynőnek becézett 747-es sorozat éppen gyártott változataival, sürgősen nekiállt, hogy korszerűsítse a típust. A Boeing ugyanis azt a filozófiát követte, hogy ami nem romlik el, azt nem kell megjavítani, és ha egy konstrukció bevált, akkor azt inkább kis lépésekben korszerűsítik, minthogy eldobják és nekilássanak egy új típus számos kudarcforrást rejtő fejlesztésének. Az akkori újratervezés és alapvető korszerűsítés eredménye lett a 747-800 és annak egy kisebb, valamint egy teherszállító változata, de mellette jelentős fejlesztésen esett át a nagyon népszerű 737-es család és útnak indították a 777-es a 787 Dreamliner, avagy sokszor használt megjelenítés szerint Dream)liner típusokat. A 777 volt az első, teljes egészében számítógéppel tervezett utasszállító, a Dream)liner pedig az első túlnyomó mértékben kompozit anyagokból épített, és ettől legalább 20%-kal könnyebb repülőgép. Ezek a gépek jellemzően kevesebb, többnyire 250–350 utas számára tudtak helyet biztosítani, de az üzemeltetésük költségei jelentősen csökkentek, és az egy utasra jutó költség összevethetővé vált a nagyobb befogadóképességű óriásokéval. A kisebb kapacitású, de hasonlóan gazdaságos gépekkel pedig lehetett több időpontban indítani a hosszútávú járatokat is, és egy London–New York útvonalon a napi egy-két gép helyett akár hatot is meg lehetett tölteni úgy, hogy a légitársaság nyerjen rajta.

110831_a380_jfk_airport_new-york
Lufthansa A380-as a New York-i Kennedy repülőtéren –forrás: Gunnar Richter Namenlos.net [CC BY-SA 3.0], from Wikimedia Commons

A gigászokkal a másik probléma az, hogy túl nagyok és nehezek is. Az Airbus A380 olyan nagy, hogy sok repülőtéren nem is tudják fogadni, és még a New York-i Kennedy repülőtéren is csak bizonyos részeken mozoghat, mert nem mindenhol bírja el az infrastruktúra az 560 tonna felszállósúlyú gépet. Az óriások további kellemetlen tulajdonsága az, hogy hatalmas turbulenciát, azaz légörvényt keltenek maguk mögött. Ez minden gép után keletkezik, és a gép nyomvonalán, egy adott szögben süllyedve terjed, majd elenyészik. A legtöbb utasszállító légörvénye akkora, hogy egy kis sportgépet halálos veszélybe sodorhat. A 747-esek és a többi szélestörzsű repülő a hasonló méretű gépekre is veszedelmes légörvényt kavar. Már írtam róla, hogy ezt jelenti a repülőgépek hívójele után biggyesztett “heavy” jelző: a forgalomirányítók és a többi közlekedő számára jelzi, hogy a gépet jobb nem megközelíteni. Egy szélestörzsű repülő felszállása után négy percig nem lehet másik gépet indítani, mert akár halálos balesetet is okozott már az ilyen örvény. Az A380-as légörvénye azonban még nagyobb, és nem négy percet kell várni arra, hogy szétoszoljon, hanem többet – ezért van Amerikában az A380-asok hívójele után a “super” vagy “super heavy” megjelölés.

Az utasok egyébként imádják az A380-ast: a legzajosabb részén is összehasonlíthatatlanul halkabb a vetélytársainál, és olyan simán repül, mintha semmi nem jelenthetne akadályt számára. Ráadásul a baleseti statisztikája is lenyűgözően jó: tizenkét év alatt egy motorhiba miatti kényszerleszállást hajtottak végre a típussal, és egy gurulás közben koccant egy másik repülőnek. Egyik balesetnél sem volt személyi sérülés, és egyik esetben sem volt kijavíthatatlan kár. Ennél jobb statisztikával talán csak a Dream)liner büszkélkedhet, de az szinte még nem is repült. (A 747-800 statisztikája is tiszta, ha jól tudom, de maga a típuscsalád sok balesetben volt érintett.)

united_airlines_28n3696229_boeing_787-9_dreamliner_departing_sydney_airport
United Airlines Boeing 787 Dream(iner felszálláshoz készül Sydney repterén – forrás: Bidgee [CC BY-SA 3.0 au]

És akkor itt a nagy dilemma: repüljünk kényelmes körülmények között, de ritka járatokhoz igazodva, vagy repüljünk elfogadható, de kevésbé luxus körülmények között, de kevesebb várakozással és gyakoribb járatokkal? Ez a kérdés sokáig tisztázatlan maradt, és egyes légitársaságok az előzőt részesítették előnyben. Ezek nagy flottákat építettek ki nagy kapacitású repülőkből, és a hub-to-hub elven próbáltak fő csomópontok közötti hosszútávú járatokat üzemeltetni. Ilyenek, mint a Singapore Airlines vagy az Emirates, vagy akár a Lufthansa és a British Airways, az Airbus A380 fő vásárlói voltak, és az előzetes megrendeléseik alapján az Airbus nagy jövőt látott a típusban. Még újabb, nagyobb változattal is számoltak, és kidolgozták egy új, hosszabb, nehezebb és nagyobb kapacitású altípus, az A380-900 előzetes terveit is, valamint az alaptípus A380-800 teherszállító változata is szóba került elvi szinten, A380-800F jelzéssel, mert többek között a FedEx, az UPS és az Emirates is érdeklődött ilyen lehetőség iránt. Sajnos a típus kezdeti késedelmei miatt ez az érdeklődés nem vált rendeléssé, és a teherszállító változat tudtommal tervekig sem jutott.

bagoly_jettel_setal2019 elején az Emirates képviselői újratárgyalták a függő megrendeléseiket az Airbusszal, és súlyos döntést hoztak: jelentősen lecsökkentették az A380-asra adott rendeléseiket. Nem álltak el az Airbus mellől, de az újabb és kisebb, de hosszabb távú típusokra váltották át az opcióikat, az A350-es mellett a korábbi, de korszerűsített A330-300 és A330neo típust választották. Korábban hasonló döntést hozott több más légitársaság is, és a repülés amatőr szerelmeseit rossz hír fogadta Valentin-nap alkalmából: az Airbus bejelentette, hogy kivezeti az A380-as típust, nem fejleszti tovább és nem fogad újabb rendeléseket. Még két év, amíg legyártják a már megrendelt darabokat, aztán vége, a gyártósorok dolgozói egy részét átveszik más típusaik gyárai, más része pedig új munkahely után kell nézzen. Ez egész Európának rossz hír, mert az A380-ast sok országban gyártották, és komplett repülőgép-szekciókat szállítottak a toulouse-i összeszerelő üzembe. Nomen est omen: Toulouse nagyon hasonló, mint angolul a to lose, azaz veszíteni.

Airbus A350-941 F-WWCF MSN002 ILA Berlin 2016
Airbus A350 gyári színekben – forrás: Julian Herzog [CC BY 4.0]

Hogy mi lesz a Királynővel, a nagy vetélytárs Boeing 747 Jumbo Jettel? A Boeing is szembesült már ezzel a tendenciával, és az utasszállító gépekre kapott rendeléseik egyre kisebb hányada szól a 747-ről, inkább a 777 és 787 típusokat keresik a légitársaságok. Csakhogy a 747-nek van teherszállító altípuscsaládja is, amelyik fontos kereskedelmi helyet tölt be. Kevés gyártónak van ekkora kapacitású teherszállító gépe – az Iljusin óriása, a Mria egyetlen egy példányban létezik, és a kisebb testvéreiből se sok épült, az üzemeltetésük pedig bonyolultabb és költségesebb, mint az ezerszám készülő Boeingeké. A 747 ráadásul rendelhető nyitható orrszekcióval, önrakodó képességgel, a kiszolgálása minden nagyobb reptér számára rutinfeladat, és az elmúlt közel ötven évben olyan robosztus és megbízható technikává nőtte ki magát, hogy a nagy cargo cégek tökéletesen bíznak benne – a luxemburgi CargoLux, az egyik legnagyobb légi teherszállító csak 747-esekkel repül, és az amerikai Atlas is erre a gépre épít. A Királynő tehát nem kapott mattot, sőt.

Az Airbus A380-nak nincs teherszállító változata, az eredeti elképzelésekből semmi nem valósult meg. A kisebb Airbus típusoknak van, és azok sikeresek is. Hasonlóképp sikeres a Boeing 777 teherváltozata, és kedvelt típus a 767-es teherszállító is, és hat darab 737-400F tehergép a magyar ASL Airlines Hungary légitársaság (az ASL Group leányvállalata) kötelékében, magyar lajstromjellel repül. Ezek egyike 2016. augusztus 5-én a bergamói repülőtéren túlfutott a kifutón, és a közeli autópályán nehezen magyarázható biztosítási eseményt okozott pár autósnak. (Képzeld el, amikor bemész a biztosítóhoz, és előadod, hogy az autópályán összeütköztél egy Boeing 737-essel, és persze a repülő volt a hibás…)

1280px-cargoair_-_boeing_737-400_-_lz-cgu_-_cologne_bonn_aiport-7473
Két DHL Boeing 737-400F Köln-Bonn repülőterén, közöttük egy DHL UK Boeing 757-200SF – forrás: © Raimond Spekking via Wikimedia Commons

Így múlik el a világ dicsősége, szokták mondani. Én személy szerint a hozzá nem értők bizakodásával remélem, hogy az A380 ennél azért hosszabb életű típus lesz. A már legyártott példányok továbbra is megkapják mindazt a gyári figyelmet, ami jár nekik, lesz alkatrész utánpótlás és javító bázis, és mivel a repülők életkora akár sok-sok tíz év is lehet, az elkészült 222 példány még sokszor el fog repülni Magyarország légterében, azt hiszem. És ez esély arra is, hogy még lehet igény és akarat egy, a Boeing 747-800F-nél valamivel nagyobb teherszállító típusra is, és újraéled a gyártás. De az idő ennek látszólag ellene dolgozik.

 

bagolymondja_fly747

A címképen: Airbus A380 a gyártó színeiben –forrás: Björn Strey [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

Így bízz magadban

Sir Terry Pratchett nem véletlenül lett OBE, azaz a Brit Birodalom Lovagja: bölcsességét jó alaposan humorba rejtette, mert úgy jobban fáj ugyan, de sokkal vidámabb.

Ha töretlenül megbízol magadban,
rendíthetetlenül hiszel az álmaidban,
és kitartóan követed szerencsecsillagodat…


…nos, még akkor is simán levernek azok, akik
kőkeményen dolgoznak,
folyamatosan tanulnak, és
nem olyan világ lustái, mint Te!

Címképen: Sir Terry Pratchett OBE – forrás: Myrmi [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

Fordítva

Ismét egy olyan légi esemény, ami végül nem lett hír, mert nincsenek áldozatok. Csak hősök.

bagolymondja_fly7472018. november 11-én 13:31-kor felszállt egy repülőgép Lisszabon repülőteréről, majd 15:20 körül leszállt a szintén portugál Beja repterén. Mindenki túlélte a repülést. Ezzel nagyjából az út összes pozitívumát felsoroltam. Ami a két időpont között történt a géppel, az a valószínűtlenül sokkoló mértékben bizarr pokol színjátéka.

A kazah Air Astana légitársaság brazil gyártmányú Embraer ERJ-190LR típusú repülőgépe úgynevezett C típusú nagyjavításon volt a portugál Alvercában, és hazafelé tartott. Utasok nem voltak a gépen, csak a hat fős személyzet. Az időjárás valahol a pocsék és a csapnivaló között járt félúton: szakadt az eső, időnként viharossá fokozódott a szél, főleg Lisszabontól északra, ahol a hegyek még jól meg is kavarták. A KZR 1388 hívójelű utasszállítónak éppen arrafelé kellett volna repülnie.

Amikor a gép elérte a 4000 láb (nagyjából 1200 méter) magasságot, egy sor műszer hibát jelzett, és teljesen ellentmondó, megbízhatatlan értékeket kezdett mutatni. A kapitány erre tekintettel kikapcsolta a robotpilótát, hogy kézi vezérléssel maga repülje a gépet, és ezzel egy olyan pokoljárás vette kezdetét, amit a legrosszabb hollywoodi filmek esetében is roppant túlzásnak tartana a néző. És ez nem film volt. A gép egyszerűen nem engedelmeskedett, és teljesen irányíthatatlanná vált. A személyzete sürgősen a legmagasabb fokú vészhelyzetet jelentő Mayday-üzenetet küldött, és a rádiók transzponderét a 7700-as kódra állította: „lezuhanunk!!!”

bagolymondja_howdyplanesA kapitány és a forgalomirányítás rádióbeszélgetéseinek hangfelvétele gyakorlatilag az egyetlen támpontom az eseményeket illetően, ezért sajnos nem tudom néven nevezni a szereplőket, pedig nagyon megérdemelnék. Félelmetes a pánikot hallani a kezelőszervekkel birkózó pilóta hangjában, és az elszántságot, hogy a sűrűn lakott terület fölötti légtérből minél előbb kivezesse a vezethetetlen gépet. A FlightRadar24 légtérfigyelő alkalmazás térképén a gép útvonala a lámpa körül megrészegülten keringő rovar röptére emlékeztet, teljesen össze-vissza, hirtelen 180 fokos irányváltásokkal, folyamatosan balra tartó elfordulásokkal. A pilóták nagyon hamar arra a döntésre jutottak, hogy a gépet minél előbb le kell tenni az égből, lehetőleg egy darabban, de még fontosabb, hogy ne lakott területen. Arra az elhatározásra jutottak, hogy az adott helyzetben talán a vízre szállás lenne a legkevésbé veszélyes, és erre az eleinte csak 36 tengeri mérföldre (kb 55 kilométerre) lévő óceán tűnt a legalkalmasabbnak, de számításba vették annak a lehetőségét is, hogy a Tejo folyóra próbáljanak leszállni.  Az irányítás megpróbálta azt javasolni nekik, hogy a közeli és napsütötte Faro repterén próbáljanak meg leszállni, de a pilóták hangjában egyértelműen ki lehetett hallani: nem bíznak abban, hogy bárhová is el tudnak jutni. Minden ilyen kísérletüknek egyetlen feltétele volt: irányítani a gépet. És ezt nem lehetett. A repülő időnként orsózott vagy dugóhúzóba került, függőlegesen a föld felé fordult, máskor emelkedni kezdett, a műszerek pedig nem is nagyon tudták követni az eszelős mozgását, és mivel nem azonos értékeket mutattak a tartalékaikkal, ezért feltételezni lehetett, hogy teljesen téves adatokat adnak.  A lisszaboni légi irányítás ez után megpróbálta az ilyenkor szokásos eljárásokkal a legközelebbi reptérre, vagy kis sportrepülőtérre irányítani a gépet – volt egy a közelben, ahol a viszonylag kis méretű Embraer le tudott volna szállni – de a pilótákat egyetlen egy dolog érdekelte: az éppen repült irányban milyen messze van a tenger, és hogyan tudnának vízre landolni. A kérdésre nagyon nehéz volt válaszolni, mert mire az irányt kimondta bárki, a gép már másfelé fordult – rendszeresen pont az ellenkező irányba, mint kellett volna. A pánik már ott volt a pilótafülkében, és közel járt ahhoz, hogy a kapitányon is átvegye az uralmat. A rádiófelvételekből csak úgy sugárzik a halálfélelem. A viharzóna pedig közeledett, az idő lassan olyanná vált, amilyenben egy tökéletes géppel sem repülnek az utasszállító pilóták. A repülő személyzetének a zárt felhőzetben semmilyen hiteles információja nem volt arról, hogy hol, milyen magasan, és milyen irányba repülnek, emelkedik-e vagy süllyed a gép.

KZR1388profile
Az elszabadult repülő sebességének (sárga) és magasságának (kék) változása a repülés ideje alatt. Ennél csak a repülési iránya nagyobb káosz… – forrás: FlightRadar24.com, Public Domain

A légi irányítás egy idő után belátta, hogy itt az egyetlen dolog, ami segíthet, ha valamiféle használható információhoz jutnak a repülőn. A Portugál Légierő két F–16-os vadászgépet emelt a magasba, hogy fogják el az utasszállítót (azaz repüljenek a közelébe és kövessék minden mozgását), és lássák el annyi és olyan pontos információval, amennyire csak lehet. Talán negyed órába telt, mire a riasztástól számítva a géphez ért a két vadászgép, és felajánlották, hogy levezetik a repülőt az általa kiválasztott leszállóhelyig, de a kapitány az irányítással küzdve már egyfajta csőlátásra állt rá: az az egyetlen dolog járt az eszében, hogy addig levegőben tartsa a repülőt, amíg a tengerre nem tudja tenni. A vadászok társasága azonban két dolgot eredményezett. Már nem voltak annyira egyedül és magukra hagyottan, és ez segített fejben lassan kitisztulni. Másrészt megszólalt az Embraeren a TCAS.

bagoly_jettel_setalA TCAS egy nagyszerű találmány, több olyan balesetet is megelőzött már, amelyben két repülő a levegőben ütközött volna, és több olyan hasonló baleset történt, ahol elkerülhető lett volna a tragédia, ha gondolkodás nélkül, pontosan követik a TCAS utasításait. A TCAS ugyanis elemzi az érzékelt gépek útvonalát és sebességét, és a pályaadatok alapján szóban utasítja a pilótát az azonnali, leghatékonyabb kitérő manőverre. A rendszer annyira fejlett és pontos, hogy a két gép bizonyosan ellenkező irányba tér ki, ha követik a TCAS utasításait – sajnos történt olyan tragédia, ahol a pilóták jobban hittek az irányításnak, és ez halálos áldozatokat követelt. Ezért a pilótákat arra képzik, hogy a TCAS utasítását azonnal, mérlegelés és késlekedés nélkül hajtsák végre. Olyan ez, mint egy varázsütés, hirtelen minden kétség elillan, és az egyetlen dolog, amit tenni kell: engedelmeskedni. Ez maga a bizonyosság.

Talán az is segített a kazah gép pilótafülkéjében, hogy a vadászgép túl közel került, és bár nem jelentett veszélyt az utasszállítóra, de a TCAS kitérő manővert parancsolt. A kapitány kérte a mentőakció parancsnokát, hogy tartson nagyobb távolságot, és tisztább fejjel lassan sikerült kiismernie, hogy a gép kaotikus mozgásában mégis van valamiféle rendszer. Egyes irányítóeszközök egyáltalán nem működtek, mások viszont megfelelően viselkedtek, a gép oldalirányú vezetését lehetővé tevők pedig kissé aszimmetrikusan dolgoztak, és pontosan fordítva, mint ahogy kellett volna. A jobbra térített gép balra fordult, de balra döntve balra dőlt, és hasonlók. (Ezek nem tények, hanem a röppálya alapján megkísérelt találgatások.) A kapitány egy órás gyilkos küzdelem árán kiismerte, hogyan tud hatni a gép mozgására, és lassanként letett arról, hogy csobbanjon. A vadászgépek kapitánya pedig elvégzett néhány számítást, visszajelzéseket adott arról, hogy merre, milyen gyorsan és milyen magasan mennek, és javasolta, hogy próbáljanak meg Beja kis repülőterén leszállni. Megkezdték az ehhez szükséges manővereket, miközben még világosabb lett, hogyan lehet terelgetni a makrancos repülőt, és bő másfél órás horror után megközelíthették a 19-es kifutót.

KZR1388airborne_34
Az érintett repülőgép, amikor éppen jól működik – a kazah Yerbol Yespol felvétele

Bár a vadászgépek parancsnoka út közben is folyamatosan irányította az Embraert, hogy az a leszállópálya vonalába tudjon repülni, ez nem sikerült elsőre. A gépnek meg kellett szakítania a leszállást, mert nagyon letért a pályáról. A második kísérlet hasonló eredménnyel járt – bár Beja időjárása lényegesen jobb volt, élénk volt a szél, és ismét elsodródtak oldalirányban. Harmadszor is meg kellett próbálni – és harmadszorra sikerült, bár akkor is nagyon a kifutó szélére sodródott a repülő. A harmadik leszállásról a vadászgépek célkövető rendszere videófelvételt is készített, amin elég ijesztő mértékben sodródik el a fű – és szerencsére egy lebetonozott kitérő – felé az Embraer.

Egy portugál hírportál szerint a leszállás során ketten a kazah gép személyzetéből könnyebben megsérültek, őket biztonság kedvéért kórházba vitték, de estére már ki is engedték. A kazah légitársaság helyi képviselőjét, aki Bejába sietett, szívroham gyanújával kellett kórházba vinni, de szerencsére rövid megfigyelés után ő is távozhatott. A két F–16-os is leszállt, mert tankolniuk kellett, aztán visszatértek a bázisukra. Az eseményt természetesen vizsgálják, és valószínűleg még sokáig fogják is vizsgálni, de egyelőre úgy tűnik, hogy a nagyjavítás után rosszul rakták össze, vagy rosszul állították be a csűrők és a magassági kormány vezérlését – de ez csak találgatás még, a vizsgálat hosszú lesz. Egy biztos: a kazah pilóták csodát tettek!

rui_cambraia_beja_mayday_11_11_18_173f512e83763a98af46905daa88a16ed228eb35
A gép a kényszerleszállás után Beja repülőterén – Ruí Cambraia felvétele

Egy repülős fórumon egy portugál F–16 pilóta (aki nem vett részt ezen a bevetésen) elmesélte, hogy hetente többször riasztják őket utasszállító repülőgépek elfogására, de ilyen eset nem szokott előfordulni. Leggyakrabban azért kell felvenniük a kapcsolatot az utasszállítókkal, mert a légi irányítással nem sikerül a rádiókapcsolatot felvenniük vagy tartaniuk. Néha egészségügyi vészhelyzet is előfordul, de irányíthatatlanná váló gép nem. A pilóta arra is kitért, hogy mennyire büszkék rá: a NATO elvárja, hogy a riasztást követően 15 perc múlva levegőbe emelkedjen az első gép. A gyakorlatban ez öt perc körül szokott megtörténni, és Portugáliában 15 perc után már az elfogás, vagyis a célként megjelölt repülőgép közelébe repülés is megtörténik. Ami nagyon nagy teljesítmény! Ugyanott olyan pilóták is elismerésüket fejezték ki, akik hasonló Embraer gépeket repülnek. A típus még nem teljesen elektronikus irányítású, mint az Airbus gépek, hanem közvetlen, szervórásegítős kapcsolat van a kormányfelületek és a kezelőszervek között, de ha ezeket fordítva kötik be, az olyan, mintha az ember keresztbe fogná a kormányt és úgy próbálna biciklizni. 4 000–10 000 méterrel a földfelszín felett. Ezért az elismerő szavakból nem volt hiány, és kijutott az Air Astana kiképzési rendszerének is, amiért ennyire felkészült személyzettel repülnek. Milyen kár, hogy nem állhat itt a nevük! Sajnos azonban még nem sikerült rábukkannom, kik voltak az eset igazi hősei. De hát az igazi hősök gyakran szándékosan kerülik, hogy megismerjék őket.

bagoly_jaj747

A címképen az érintett repülőgép látható, a kazah Yerbol Yespol felvételén.
(Engedélykérés folyamatban — licence request pending)

A helyi tévétársaság felvételei a leszállási kísérletekről és sikeres leszállásról:

Karinthy vs Google

Karinthy utánozható ugyan, de utolérhetetlen. A számítógéppel meg sokkal egyszerűbben és gyorsabban megcsinálhatunk dolgokat, amiket számítógép nélkül nem is kellene megcsinálnunk. És újabban fordítani is tudnak. Legalábbis annyira, mint én dísznövényeket nemesíteni. („Tessék mondani, ez dísznövény?” – „Nem!”)

bagolymondjacirillAz emlékezetes szöszben Ady Endre A Tisza-parton című versén mutatja be Karinthy a műfordítás rejtelmeit, és azok buktatóit. Az írás zseniális (természetesen), és minden bizonnyal szerzői jog is védi, úgyhogy inkább nem emelem át ide: aki nem ismeri, vagy kedvet kapott újraolvasni, megtalálja az Így irtok ti lapjain, vagy éppen a Képtelenség eme oldalán. Ez az írás az egyik nagy kedvencem az irodalmi paródia óriásától, és ez vett rá arra néhány éve, hogy kipróbáljam, hogy egy másik óriás, a Google hogyan boldogul a feladattal.

Persze ide most kellene egy kötelező mentegetőzés, mai magyar nevén obligatory disclaimer, mi szerint a Google Fordító a hétköznapi szövegek statisztikai egyezőségeken és közösségi foltozgatásokon alapuló, értelemszerű fordításra törekvő algoritmusa nem arra való, hogy irodalmi szövegeket cibáljunk át egyik nyelvről a másikra – de ez a kutyát sem érdekli, amikor az ember arra kíváncsi, hogy teszem azt a kedvenc dalszövegben mit énekelhetnek az adott szakaszban. Szóval mindenki fordít vele mindenről mindenre (pontosabban: mindenről angolra, és arról a másik mindenre), így igenis elvárás a tökéletes műfordítás, vagy az annál is jobbabb. (Valóban nincs ilyen szó a magyarban, de sokal kifejezőbbebb, nem?)

Ady Endre Muhi Sándor grafikus rajzán
Ady Endre portréja – Muhi Sándor grafikus alkotása (Muhi Sándor grafikus) [CC BY-SA 3.0 ], via Wikimedia Commons
Kezdetben adott volt tehát Ady:

Jöttem a Gangesz partjaitól
Hol álmodoztam déli verőn.
A szívem egy nagy harangvirág,
és benne finom remegés,
az erőm.

Tényleg szép ez a vers! Érthető is, hogy Karinthy, és a paródiában emlegetett fordítója miért is veselkedett neki. A Google azonban nem torpant meg gyönyörködni, hanem fordított, mint a gép:

Ich kam vor der Küste des Ganges
Wo kann ich im Süden Schläger Traum.
Mein Herz ist ein großer Glockenblume,
und enthalten feine Zittern,
meine Stärke.

Én meg még mindig nem tudok németül, úgyhogy szerencsém volt, hogy éppen kéznél volt a Google Fordító. Segítségül hívtam, hogy árulja el, mi lett a német változatban, és ezt kaptam:

Azért jöttem partjainál a Gangesz
Hol tudok álmodni klub délen.
A szívem egy nagy harang-virág,
és tartalmaznia finom remegés,
erőm.

Finoman előbukkant az angol közvetítőnyelv, ahogyan a déli verőből „klub” lett „délen” – a club angolban bunkósbotot, és egyes ütésre használt sporteszközöket is jelenthet. Aki üt, az ver is, logikus, nem?

Ha már adott volt a lehetőség, próbaképpen lefordíttattam a kapott szöveget németre is, és mivel majdnem egyezett a fordítás az előzővel, valamint mert alapvetően nem áll tőlem távol némi gonoszkodás, még egy kört futtattam a szoftverrel. Aztán még néhányat. A Google egész jól vette az akadályt, mert innentől alig változott a szöveg a fordítások során. Ezt kaptam németül:

Ich kam vor der Küste des Ganges
Wo kann ich Dream Club South.
Das Herz ist ein großer Glockenblume
und beinhaltet einen feinen Tremor,
Performance.

Érdekes lenne megtudni, hogyan lett a német Stärke szóból angol Performance a német szövegben, és más szó miért nem alakult át. A magyarítása is meglehetősen stabilan maradt ez:

Azért jöttem partjainál a Gangesz
Hol lehet Dream Club South.
A szív egy nagy harangvirág
és tartalmaz egy finom remegés,
Teljesítmény.

Mindenesetre látszik, hogy a Karinthy-féle invenciózus félregondolásokat és Leiter Jakabokat a gépi fordítás – minden egyéb értelemmel egyetemben – gondosan kiküszöböli.

bagolymondjaszobraszDe persze, akinek kalapácsa van, mindent szögnek néz. Így még egyszer lesújtottam, és ezúttal malájra, majd magyarra fordítottam a szöveget, és szépen kirajzolódtak az alapvetően szellemes és hasznos technika korlátai. Íme a végeredménye:

Azért jöttem partjainál a Gangesz
Hol lehet Dream Club South.
A máj egy nagy harangvirág
és a tremor,
Teljesítmény.

Az a Dream Club South igen jól megvetette a lábát! Érdekes szemléletbeli kérdés, hogy a szív egyszerű belsőségként májjá lépett elő, de valahol érthető. Egy hivatásos szinkrontolmácsról is van olyan történet, hogy mivel épp nem jutott eszébe piréz nyelven a „macska” ezért kutyának fordította egy uniós plenáris ülésen a felszólaló fő-fő politikus rögtönzött példabeszédét, majd újabb problémába ütközött, amikor a kutya felmászott a fára, és lenyávogott a tűzoltókra. De hát az élet ilyen, az nem köszön.

TLV 2018-2019 thumbnailNo de gondolod, hogy megálltam itt? Hát nem. Mivel éppen akkortájt írtam feladatokat az éppen aktuális Tolkien Levelező Versenyre, ördögi tervet eszeltem ki. A Gyűrűk Ura egy rövidke bekezdését adtam a Google Fordítónak, azzal a céllal, hogy a visszanyert szövegből árulják el a versenyzők, hogy miről is lehet szó! Íme az eredeti, amelyben Aragorn, azaz Vándor számot vet Boromir holtteste felett:

– Eltávozott hát Denethornak, az Őrtorony Urának örököse! Keserű vég. A társaság széthullott. Kudarcot vallottam. Gandalf hiába bízott bennem. Most mit tegyek? Boromir azt hagyta örökül, hogy Minas Tirithbe menjek, magam is ezt tenném szívem szerint; de hol a Gyűrű és hol a Hordozója? Hol találom őket, s mit tehetek, hogy a Küldetés ne érjen szomorú véget?

bagolymondjakínaiA történeti pontosság kedvéért íme a köztes nyelven is álljon itt – igen, kínaira fordítva – a szöveg:

所以他離開了守望台之王的繼承人Denethorn! 苦澀的結局。 該公司破產了。 我坦白了。 甘道夫徒勞地信任我。 我現在該怎麼辦? Boromir留下她的遺產去Minas Tirith,我會自己做; 但是Ring和它的載體在哪裡? 我在哪裡可以找到他們以及我可以做些什麼來阻止特派團陷入悲傷的結局?

És az eredmény, ami a visszafordítás során keletkezett, és ami igencsak sok borsot tört szegény versenyzők orra alá:

Így hát elhagyta Denethornot, az őrtorony királyának örököst! A keserűség vége. A vállalat csődbe ment. Őszintén szólva. Gandalf hiába bízik bennem. Mit tegyek most? Boromir hagyta örökségét Minas Tirith-nek, magam csinálom, de hol van Ring és a fuvarozója? Hol találhatom meg őket, és mit tehetek, hogy megállítsam a missziót egy szomorú befejezéssel?

A Google javára legyen szólva: a mostani oda-vissza fordítás sokkal értelmesebb eredményt adott, mint az öt évvel ezelőtti.

Hogy mi ebből a tanulság? Több is van. Az egyik, hogy nyelvet tanulni, sőt, még inkább nyelvet beszélni hasznos és jó dolog. Ahogy Lomb Kató mondta: az idegen nyelv az egyetlen dolog, amit még rosszul tudni is érdemes. A másik, hogy bármilyen hasznos, és sok segítséget nyújt egy fordítóprogram, fenntartásokkal kell fogadni az eredményt. De elvetni azért kár lenne!

bagoly_glass

A címképen egy ismeretlen fotográfus felvétele: Karinthy Frigyes (1930 körül). Közkincs – [Public domain], via Wikimedia Commons

Nézz, nézz a fény felé

Nagyjából toposz már, akár a Nyugat epikával kacérkodó westernjeit, akár a (szocialista) Kelet erőltetetten pozitív „szocreál” filmjeit nézzük, amikor a főhős a történet végén feszesen kihúzza magát, és felemelt fejjel tekint a fénybe (nyugaton a naplementébe, keleten a napkeltébe). A magyar Legvidámabb Barakk meg valahogy itt ragadt a kelet és nyugat között középen. Hova néz a Mi Hősünk? És minek a végén?

BagolymondjakonyvmolyEz az írásom eredetileg egy tanfolyami házi feladatnak indult, aztán kissé komolyabb dolog lett belőle. A benne tárgyalt fénykép szerzői jogvédelem alatt áll, ezért nem illesztettem be. A kritika megértéséhez azonban legalább annyira fontos, mint az, hogy kiről szól és mikor készült, ezért javaslom, hogy nézd meg itt, egy aukciós ház katalógusában.

Benkő Imre:
Csirmaz Miklós villanyszerelő, Ózd, 1989

Benkő Imre 1968-tól az MTI fotósa volt, jól ismerte a szocreál elvárásait és jelképrendszerét. Ugyanakkor egy nyitott, érzékeny fotográfus, számos díj, többek között a W. Eugene Smith Alapítvány ösztöndíj jutalmazottja (2016-ban Prima Primissima–díjat is kapott), így nem lehet neki idegen a Nyugat képi jelképrendszere sem (bár azt írja, hogy akkor még nem járt nyugaton). 1986-ban a Képes7 munkatársaként ellátogatott Ózdra, ami akkor A Magyar Nehézipar Fellegvára volt (sic!), és

„[a]z első találkozáskor a gyár fényszegény csarnokában, a vasmunkások megdöbbent szoborarcát látva, tudtam, hosszú távon visszajárok majd”
Forrás: A hét fotósa – Válogatás Benkő Imre legendás sorozataiból. Mai Manó Ház (2017. 12. 28.)

– írta erről az élményről. Az ipari táj és a hősei, a jómunkásemberek  szürreális együttélése olyan történet, amit már Vadas Ernő is fényképezett (Ózd, Vasváros, 1954-ben). Míg az ötvenes években Ózd egyfajta ígéret földje volt, a nyolcvanas évek végén már a megvalósulatlan ígéreté. Benkő Imre a következő évtől harminc éven át rendszeresen járt vissza, és egy nagy lélegzetű fotó-esszében foglalta össze amit az első kilenc év alatt látott (Acélváros, Ózd, 1987–1995). Végigkísérte a szocializmus Nagy Álmának szertefoszlását, az erőltetett, ideológiai alapú gazdaságpolitika romba dőlését és az Acélváros ezt követő széthullását. Azt a kataklizmát, ami az emberek: a hősei életét gyökeresen változtatta meg.

Csirmaz Miklós villanyszerelő nem fiatal ember, sokkal inkább kortalanul öreg. Fejét kissé felemeli, tekintete a magasba szegeződik, ahogy a fénybe néz. És valahogy mégsem a bevezetőben felidézett optimista toposz jelenik meg – a fény távoli, cseppet sem a napkelte vagy napnyugta meleg és bíztató fénye. Körülötte szakadék szikláiként tornyosulnak a vasszerkezetek és csővezetékek, az Acélváros szurdokának legmélyén állhat, és legvalószínűbb, hogy a zárlatos kapcsolót védő biztosítéktáblát próbálja megtalálni. Mert az igazi hős racionális, még a katarzis kapujában is szívósnak és keménynek látszik, mint a kiszáradt tómeder töredezett iszapja, melynek mintázatát ott viseli az arcán.

Ez a fejtartás is ismerős, persze nem én lennék, ha nem ókori egyiptomi párhuzamra bukkannék itt is: a királyszobrok jellemző tartása volt ez. Kissé felemelt fej a mindennapok fölé emelkedés jeleként, enyhén felfelé forduló tekintet az isteni szférákkal való kapcsolat gyanánt – az istenként tisztelt királyok jellegzetes ábrázolása volt, azoké, akik akkoriban a Két Ország stabilitását és az Örök Igazság, a Maat háborítatlanságát voltak hivatottak biztosítani. Csirmaz Miklós ugyanazzal a mozdulattal néz az ég felé, ahogyan Hafré dioritszobrai tették, de a várakozás mégsem ugyanaz. Eredetileg Hafré szobrai is egy hasonlóan sötét és monumentális, kevés fénypászmával megvilágított helyen álltak, a piramisa alatti völgytemplom T alakú szoborcsarnokában – mégis a beszüremlő fény és a hasonló tartás mennyire mást jelent! A felemelt fej nem az isteneket, csak a hétköznapi gondokból való kiutat keresi, a felfelé kalandozó tekintet sem a Maat igazságának biztosítékát kutatja, csak egy zárlatos kapcsolóét, és a templom többtonnás, tükörfényesre polírozott gránitblokkjai helyett egy ipari szörnyszülött káosza veszi körbe. De hát minden örök, főleg a mulandóság.

Aztán van egy másik toposz is, az ágyban, félig takaró alá kucorodó kisgyereké, akik fölé a mesék és gyermeki fantázia szörnyei és félelmei magasodnak. Az acélstruktúrák és csővezetékek hasonlóan tornyosulnak a hősünk fölé is, de ő nem kisgyerek már, nem fél (annyira), és látja a fényt. Mi lesz, ha végül elnyeli a vas szörny – és ami még ijesztőbb: mi lesz, hogyha nem? Mi lesz akkor, ha a sok évtizedes munkaviszonyát érvényteleníti a jövő, és munkanélküliségbe taszítja? 1989-ben készült a kép, ekkor még nem volt rendszerváltás, csak éppen érkezett. Mindenki tudta, hogy nagy változás közeledik, hiszen az első lépéseket már megtették az ország vezetésében hanggal bírók, de senki sem volt tisztában vele, hogy ezek mivel fognak járni. Ózd leépítése ugyan már korábban elkezdődött, és a jelek, mint az ómenek általában, nem sok jóval kecsegtettek. Csirmaz Miklós nagyjából hasonló helyzetben érezhette tehát magát, mint Jónás a cethal gyomrában. Az időszak bizonytalanságát jól jellemzi a nagyszerű rádiós, Déri János sziporkája:

„Az nem realista, aki nem hisz a csodákban!”

Barnowl

Benkő Imre mennyire átgondoltan, szigorúan és célratörően komponál! A kissé alulról fényképezett arc hősiességét a kép aljára helyezés kérdőjelezi meg. Az „ipari táj” szimmetriatengelyre központosított tömege csak fokozza az ábrázolt világ nyomasztó voltát, a tónusokkal gazdagon rajzolt részletek ritmusosan vezetik felfelé a mélyre kalandozó tekintetet. Ugyanúgy felfelé igyekszünk nézni, mint a főhős, akinek orra, szorosan összeszorított szája nyílhegyet rajzol a kép legfontosabb részére – az arcra. A szokatlan vágás, amellyel jóformán lefejezi Benkő szegény ártatlan villanyszerelőnket, fokozza az elidegenítettség, reménytelenség, embertelen világ érzését. A felülről érkező „isteni” fény (mely alig párszáz éve még az áldás csalhatatlan jele volt az alkotásokon), az arrafelé tekintő arc, a csillanó szem ellenpontba kerül az által, hogy fentről egy második, lefelé irányuló háromszög is megjelenik. A kép feszültséggel teli és minden látszólagos mozdulatlansága ellenére örvénylik – szemünket felfelé vezeti, de újra és újra visszacsalja. Az arc, a ráncok élessége és a háttér enyhe összemosódása tovább erősíti ezt a hatást. Sajnos eredetiben nem láttam még, így nem tudom, hogy a szemcséssége a tömörített formátumból ered, vagy az eredeti nyersanyag választás, kidolgozás módja adja-e, de az is erősít a rozsdásság, az ipari létesítmény piszka és elhanyagoltsága érzetén. Benkő Imrének mégsem ez a kedvenc felvétele, hanem a gázálarcos karbantartókat ábrázoló, ahol az egyik munkás földön fekszik – szerinte

 

[a]nnak a konstrukciója inkább az én fotográfiai világomat, a szürreális látásmódot képviseli. Ha arra kérnek, hogy reprezentáljam a munkásságomat négy képpel, hat képpel, inkább azt teszem be. Titokzatos, a gyár szövetrendszere, a kábelek, rácsok is jól láthatók azon.”
Forrás:  Varga Attila: Ózdot és a Szigetet is máshogy ismernénk nélküle – Magyar Nemzet Online, (2016. 10. 16.)

Valóban jobban látszanak – de ugyanúgy jelen vannak Csirmaz Miklósról készült képén is. Formai letisztultsága, könnyen érthető volta miatt ez utóbbi lett híresebb. Saját maga Henri Cartier-Bressont és Jozef Koudelkát nevezi meg, mint szemléletére legnagyobb hatást gyakorló elődöket, de látásmódja, munkamódszere (nagylátószögű objektívvel az emberek közt, velük együtt élve mutatja be a történetüket) több kortárs alkotóval is rokonítja (példa gyanánt lásd az akkor már tíz éve elhunyt W. Eugene Smith pittsburgh-i, vagy a „nőklapjás” ismerős Korniss Vendégmunkás sorozatát).

Benkő Imre Csirmaz Miklós villanyszerelőről készült képe kiválóan olvasható, őszinte és erőteljes kép, amely önmagában is összefoglalja a korszak legégetőbb kérdéseit: a munkahelyek tulajdonváltás miatti bizonytalanságát, a tervgazdaság életképtelenségét és az ezekből fakadó egzisztenciális bizonytalanságot. Szigorú szabályok szerint felépített kompozíció támogatja az együttérzést, amely harminc év távlatából is pontosan átérezhető, átélhető, így méltán lett a 2018-as Benkő Imre-életmű kiállítás plakátján is főszereplő.

bagolymondjafotozik