A baglyok állítólag bölcsek. Annyira biztosan, hogy ne vegyék magukat túl komolyan…
Itt-ott hallott, olvasott, tévedésből lenyúlt vagy elkunyerált vidám vagy frappáns dolgok
Ha az ikrek nagyon hasonlítanak egymásra, sok-sok fejtörést okozhat. Időnként még a legprivátabb magánszférában is – ha…
– Tényleg van a menyasszonyodnak egy ikertestvére?
– Bizony, van!
– És nem tévesztetted még össze őket? Vagy nem próbáltak meg helycserével megviccelni?
– Nem, dehogy is!
– És miért vagy ilyen biztos benne? Hogyan különbözteted meg őket?
– Tudod, Andinak hosszú barna haja van, András meg rövid hajú és bajuszos.
Címkép: Ágon ülő áldozat – Forrás: Pexels.com CC0 licenc alapján
Ez is a vírus miatt… (???)
Idén az április érdeklődés hiányában elmarad.
A minap egy nagyon kedves barátommal fotózást tartottunk, és erről elég áttételesen ugyan, de eszembe jutott egy történet. Valójában városi legenda, legalább háromféle változatával találkoztam már, de annyira mégsem közismert, így remélhetőleg új lesz Neked is…
Nevezzük Johnnak a főhősünket, akit persze nem is így hívtak – a történet legtöbb változatában legalábbis nem. John fiatal rendőrtiszt, nem egészen pályakezdő, és nem is magyar, így a lehetőségekhez mérten egész jól is keres. Sokat dolgozik, az igaz, de arrafelé nagyjából meg is becsülik a rend őreit – ami szintén bizonyítja, hogy nem magyar történetről van szó.
Az eset idején John éppen pihenni indult. Előzőleg egy megterhelőbb időszakot teljesített a munkahelyén, elég sok túlórával és szellemileg is, lelkileg is fárasztó feladatokkal, amiket rendre megfelelően teljesített is. Járt hát neki a pihenő, nem nagy dolog, csak egy hosszú hétvége. Debbie, a szemrevaló menyasszonya ezt az időt mindenképpen a távol élő szüleinél akarta tölteni, aminek ugyan megvoltak a maga árnyoldalai is, másik oldalon viszont a közeli tengerpart, a nem túl forgalmas, homokos strand vonzóvá tették az ötletet. Nagy nehézségekkel bepakoltak mindent az apró és nem is túl fiatal Lotus Elise-be, amit John második menyasszonyaként emlegetettek a kollégái. Az aprócska járgány inkább mókás és agilis élményautó volt, mint gyors sportkocsi, a két ülésen kívül egy sporttáskányi csomagtartója volt és egy egyszerű, erős és megbízható Toyota motorja, ami a pici autót mozgékony roadster-ré tette. Kitűnő volt élményautózásra, de ekkora útra kicsit szűkös – elszántság kellett ilyennel nekivágni.
Kellemes csütörtök kora délután volt, amikor elindultak, Debbie kérésére nem a pályán, hanem a kertek alatt. Útba szerette volna ejteni az egyik közeli kisvárost, ahol a nővére élt nyomozó férjével. Ők ugyan nem voltak otthon, a szülőknél terveztek találkozni, de a hely szépségét nem szerette volna kihagyni. Debbie kislány korában élt arrafelé, és ezer emlék kötötte szinte minden fához, minden dombhoz. Johnt más vonzotta a helyhez: a lágyan kacskaringózó vidéki út magával ragadó látványt és mesés vezetési élményt jelentett a kis Lotus kormánya mögött, még akkor is, ha közben egyetlen szabályt sem szeg meg az ember.
Ezért csodálkozott nagyon, amikor leendő sógoráéktól pár percnyire egy villogó rendőrautó érte utol, és jelezte, hogy meg kell állnia.
John félrehúzódott, leeresztette az ablakot és jól láthatóan a kormányra tette a kezét, ahogy illik. A rendőrautóból kiszálló tiszt ismeretlen volt. Pattogó, de udvarias hangon kérte a papírjait, John pedig át is adta azokat ahogy illik, és próbálta volna megmutatni a jelvényét is, de meglepetésére nem volt nála. A tiszt gondosan átnézett mindent, megnézte a kocsi kerekein a profilt, a rendszámtáblát, aztán elővette a noteszét és a tollát.
– Tudja miért állítottuk meg?
– Nem, őszintén megvallva fogalmam sincs. Én is rendőr vagyok, és…
– Mindenki ezt mondja. Tudja, hogy kiskorú gyermeket csak gyerekülésben szabad szállítani?
– Igen… Mit? Nincs is a kocsiban kiskorú gyerek!
– De van. Gyerekülés viszont nincs, és ez így problémás.
John végignézett a teljes utastéren: saját magán, Debbie-n, és… senki más nem is fért volna a kocsiba, de még egy gyerekülés sem.
– Biztos úr, nézzen jobban körül: ide nem fér be más, nem hogy egy gyerekülés.
– Erről van szó. És gyerekülés nélkül gyerek sem szállítható. – felelt a rendőrtiszt, és a noteszéből a legfelső lapot John felé nyújtotta. – Ennek még meglesz a következménye!
John hüledezve vette át a papírt, és egészen elfehéredett, amikor ránézett. Majd Debbie-re.
– Ez most micsoda? Ez… Egy pillanat! Ez most valami tévedés… vagy… ez igaz?
Debbie kissé félénk mosolyát látva könnybe lábadt a szeme és nem tudta, hogy nevessen-e vagy sírjon örömében.
A papíron egy ultrahang-felvétel volt, apró, babszemre emlékeztető pöttyel a közepén.
Címképen: Lotus Elise Series 2 – Chris Watson / CC BY
Néha egy nem egészen adekvát válasz hamar rendbe tehet, vagy alaposan felforgathat dolgokat…
Nem a valóságban történt meg velem.
Illetve egy része igen: az egyik nap SMS-t kaptam egy ismeretlen számról. A készülék kijelezte, de nem tudtam kinek a száma, és akárhogy próbáltam utána nézni, nem tudtam meg ki írt.
A szöveg így szólt:
Ma nem erek ra csak penteken jo nekem
Semmi megszólítás, aláírás, még egy „bocsi” vagy egy tábla csoki se…
És innentől beindult a fantáziám. A bennem lakozó kisördög izibe’ visszaírta a következőt:
Ne szórakozz velem, amit megígértél, úgy legyen! Ha nincs itt 16:00-ra az 50 millió használt, kis címletű bankjegyekben, hamar megtalállak!
Nem küldtem persze ilyen választ, mert ki tudja, esetleg tényleg beállít valaki pontban délután négyre ötvenmillió forinttal, és akkor lekésem a vonatomat. Vagy akár más kellemetlenség is lehet belőle.
De a kisördög tovább pörgött a dolgon, és odabent hamarosan jött is a válasz:
Ne mar Laci vagyok nincs még meg az uj szamom?
Persze más alternatív lezárás is elképzelhető, de én alapvetően békés természet vagyok (ha épp nincs más alternatíva). Szóval megelégedtem a legegyszerűbb lezárással!
(Csak tudnám, ki a fene az a Laci???)
A címkép a Pexels.com gyűjteményéből származik és CC0 lincenc alapján szabadon felhasználható.
Ilyen még sosem volt, és minden képzeletet felülmúl! Világrengető hír, amely megrengeti a világot! Ilyet még sosem láttál az elmúlt három másodpercben!
Persze én vagyok a hülye, mert minek nézek tévét, olvasok internetet, hallgatok vízcsapot…
Azt mondja a tévé, hogy rendkívüli kánikula jön, a hőmérséklet nap közben elérheti, sőt, akár meg is haladhatja a 34°-ot. Hát ilyen még sosem volt! Csak három napja, vagy négy. Aztán összeállítást mutatnak az állatkertből, és beszámolnak arról, hogy hogyan bírják a meleget a trópusi állatok. Egész jól. Persze nekik annyiból nehéz, hogy nem a megszokott környezetükben vannak, amihez Isten az Evolúció segítségével hozzáalakította őket, hanem egy városi parkban, ahol minden csupa beton és aszfalt, a növények itt épp épek és szépek ugyan, de idegenek, és az árnyékuk is kevés. A levegő pedig… nos, arról talán jobb nem is beszélni, mert jobb ugyan, mint húsz éve, de azért elég sok szennyezőanyag van benne. Az pedig nehezíti a nagy meleg elviselését.
Tény, hogy a legmelegebb körülmények között élő állatoknak is biztosítani kell, hogy megfelelően tudják szabályozni a testhőmérsékletüket, de ez minden időben igaz. Az is tény, hogy a nagymacskák szívesen lustálkodnak az árnyékban, főleg, ha házhoz kapják az amúgy levadászandó kaját. Az elefántok is szeretnek pancsolni, a vízilovak pedig… nos, igen, csak a szemük és a hátuk látszik ki a vízből, de hát ezért vízilovak és nem mocsári vagy dagonyalovak. Akármennyire is szenzációként próbálják előadni, ez még messze nem az. Meleg van, igen, de ilyen meleg még egész sűrűn szokott lenni errefelé, legalábbis nyáron, ahogy télen meg a hideg egy olyan szélsőséges dolog, ami teljesen természetes errefelé. Még most is magam előtt látom, amikor a rettenetes mínuszok idején az egyik kereskedelmi tévé stábja felment a Havasokba, és a székely bácsit megkérdezték, hogy
– Milyen óvintézkedéseket foganatosítanak a rendkívüli, akár –20°-ot is elérő hidegben?
– Hogy mi? Mit tetszik kérdeni?
– Hát hogy van-e valami, amit a nagy hideg miatt máshogy csinálnak, mint általában?
–Ja, hát persze. Bégyühet a kutya.
A bulvársajtóban több olyan újság is van, aminél az esti sötétség is évszázados hír, az eső mindig ítéletidő, a szél minden esetben pusztító, és előfordulhat, hogy még az elővigyázatlan gyalogos esernyőjét is kifordítja. Ugyanezek a sajtótermékek a balesetekről előszeretettel adnak részletes beszámolót, ami során minden alkalommal kihangsúlyozzák, hogy az ütközés ereje akkora volt, hogy a balesetet szenvedő autók összetörtek. Ha pedig a tűzoltóknak is akadt munkájuk, akkor a felismerhetetlen szögből fényképezett roncsokat úgy mutatják, mintha a feszítővágó okozta roncsolás is az ütközéskor keletkezett volna.
Mert szenzációnak lennie kell. Nem hír, ha a gyalogos figyelmetlenül lép az úttestre, és körülnézés nélkül átér az utcán, mert épp senki más nem jár arra. Nem hír az sem, ha a tetőcserepek a szép napos időben a helyükön maradnak. És még arra sem bukik manapság a bulvárra szakosodott olvasó, ha a hajnalitól az esti szürkületig sütött a nap – hacsak nem lehet valami olyannal tálalni, amitől ez a jelenség egészen rendkívüli.
A szomorú, hogy a legtöbb ember ezt még szépen meg is eszi.
Annak idején az újságárus suhancok, a rikkancsok „rikkantottak” hasonló híreket. Egyszer én is megpróbáltam, milyen Vasárnapi Híreket árusítani az utcán és érdekes élmény volt. (Hozzá kell tennem, hogy „fiatal voltam és kellett a pénz.”) Főleg az, amikor felidéztem a témába vágó ismereteimet, és elkezdtem az érdekesebb hírek címét, témáját rikkantani. Hát még, amikor az örökzöldeket: „Földönkívüliek jártak a világűrben!” „Fegyverrel leterített szőnyeget találtak az Ecserin – a rendőrség nagy erőkkel kivonult és sikeresen felgöngyölítette!” „Szájba verték, hanyatt esett! A gyilkos a tettes!”
Egyből jobban ment a lap.
Most akkor kiben és hol is van a hiba? Én kérek elnézést…
A címképen: Newspaper on Black Lenovo Thinkpad from Pexels.com (CC0 licenc alapján szabadon felhasználható)
Április elseje egy jelentős évforduló napja, csak senki se venné komolyan, ha akkor írnám.
Annyi szó esik mostanában a Bauhaus századik évfordulójáról, hogy lassan nehezebb elkerülni, mint mindent tudni róla. Nem is nagyon akarok részleteibe menni, csak úgy eltűnődtem: a boltív feltalálása óta nem igazán volt ennyire forradalmian új az építészetben (de, volt azért…), legalábbis olyan, ami ennyire heves hatásokat váltott ki. Van építész ismerősöm (ráadásul német), aki szívből utál mindent, ami a Bauhaus-zal kapcsolatos, mások rajonganak érte (magam is). A sokszor és jogosan gyűlölt „modern” építészet minden gyökérszála a Bauhaus talajába kapaszkodik, és a mai napig meghatározó befolyással van a tervezett környezetünkre. A Bauhaus ugyanis túllépett az építészeten, és a teljes emberi környezet humánus kialakítását tűzte ki célul, minden művészet bevonásával. Így az építészeten túl a grafika, az ipari forma a bútoroktól a villanyírógépig és teáskannáig, a lakberendezés és a lakások ergonómiája, tipográfia és alkalmazott grafika, textil- és ruhatervezés, kert- és térépítészet – egyik sem vonhatja ki magát a Bauhaus érdeklődése alól.
Ez azért is van, mert a Bauhaus tudatosan és bevallottan egy szocialista irányzat volt, erősen politizált háttérrel. De amíg az anarchisták, kommunisták, szociáldemokraták és – az időszak miatt meg kell említeni – nemzeti szocialisták a közéletet, irányítást és hatalmat akarták a közjó érdekébe állítani (micsoda paradoxon!), ez a művészcsoport a közjót, a jó közérzetet igyekezett eljuttatni a dolgozókhoz, kétkezi munkásokhoz. És nem az orosz módszerrel, mi szerint a párt önkéntesei elmentek a parasztokhoz, és megmondták, hogyan kell fogni az eke szarvát, vagy a gyárakba, megmutatni, hogy melyik a kalapács nyele, hanem úgy, hogy az emberek hétköznapjait akarták kellemesebbé tenni szebb és élhetőbb, emberközelibb környezettel, olcsó és tartós, használatra és kényelemre tervezett eszközökkel, kényelmesen viselhető ruhákkal és figyelemfelkeltő, érzelmekre erőteljesen ható látványvilággal.
A Bauhaus közönsége, célközönsége az egyszerű ember volt. Munkáslakásokat álmodtak élhető térré, egyfajta letisztult puritán esztétika, szép, jó minőségű anyagok és átgondolt technológiák mentén formált, világos és magától értetődő környezettel. Nyugalmasabb és pihentetőbb közeggé, ahol a munkát valóban ki lehet pihenni. A gyorsan, sok előre legyártott elemből kialakított házak esetében az élhetőség után a megfizethetőség volt a második fő cél. A Bauhaus korai bútorainak közös nevezője az egyszerű és gyors előállíthatóság, a formák újragondolása az ipari termelés költségeinek csökkentésére, hogy a legszegényebbekhez is el tudjanak jutni a termékeik.
És nem így történt.
A Bauhaus már az 1920-as évek második felében elindult azon az úton, hogy az általuk épített épületekre csak a felsőbb osztályoknak volt elég pénze. Sőt, bőven áldoztak is arra, hogy a Bauhaus eszményének áldásait, a kényelmet, szépséget, az anyagok tiszta szépségét ők élvezhessék. A munkások építészei a gazdagok villáit építették – mint a brnói Tugendhat-villát, vagy a budapesti Vécsey-villát. A Tugendhat-villa államfői találkozók színhelye, reprezentatív épület lett. A Vécsey-villa politikusoknak, külföldi diplomatáknak ad otthont, de eredetileg egy gazdag cukrász villája volt.
Ludwig Mies van der Rohe legfőbb alkotásai avagy magnum opusai közül a Barcelona-pavilon, építészetének összegző műve használhatatlan bemutató-épület, amely méregdrága anyagok bőkezű alkalmazásával épült, és még kiállítási tárgyakat sem lehetett benne elhelyezni annyira nem funkcionális tér, csak a megnyitót tartották „benne”. Gyönyörű, a fantasztikusan szép rajzú márvány és vörös onix, a víz és a gondosan kidolgozott, ritmikus tér igazán nagyszerű élmény, de másra nem jó.
Két tárgy mégiscsak van benne. Az egyik egy szobor, a másik pedig Mies van der Rohe másik főműve, a Barcelona-szék. Építészek, belsőépítészek, designerek körében ez a szék A Szék Esszenciája, és mivel a mai napig is gyártják (és széles körben hamisítják) egy elhivatott designer otthonában mindenképp kell egy legyen, bár az ára bőven … úgysem fogod elhinni, nézd hát meg magad. És ez Bauhaus, a szegények, a munkások bútora. Vagy talán mégsem.
Többször lamentáltam, keseregtem és vernyákoltam azon, hogy az értékek leromlanak elkopnak, ahogy egyre többekhez jutnak az idők folyamán. A Bauhaus valahogy ellene megy ennek. A démosznak szánt olcsó és megbízható termék a szemtelenül gazdag arisztokrácia játszóterén kötött ki. A jól-lét a jólét szimbólumává vált.
A címképen a Barcelona-pavilon, az 1929-es barcelonai Világkiállításra épült német pavilon rekonstrukciója, Ludwig Mies van der Rohe tervei alapján. (Rekonstrukció) –thierrytutin [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons
A grafikák saját rajzaim, Moholy-Nagy László paródiák.
Kezdetben vala az Ige, és az Ige írva vala, és a kevés kiválasztott, aki megtanult olvasni, az el is tudta olvasni, más meg nem. Ezért volt, amit képekben meséltek el, például templomok falain, vagy a lapraszerelt szekrénysor összeállítási utasításán. És a képek statikusak voltak, ezért okos emberek kitalálták, hogyan lehet mozgóképet készíteni, és azóta minden mozog. Az is, aminek nem kéne.
Történt egyszer, még a XIX. század első felében, hogy egy csomó okos és kitartó ember nekiállt a látott képet kémiai, fizikai úton rögzíteni, mert mégis csak más látni valamit, mint olvasni róla. Nagyon nehéz problémával szembesültek, így többen többféle megoldást is találtak rá, Niépce, Dauguerre vagy Talbot csak a kísérletezők, kutatók jéghegyének csúcsát jelentették. Amikor 1839 augusztusában a franciák szabadon hozzáférhető szabadalmat csináltak Niépce és Dauguerre eljárásából, kiderült, hogy mekkora az igény a fényképezésre: aki csak tehette, azaz elég okos és gazdag volt a drága és bonyolult eljárásokhoz, kísérletezni kezdett és egyre jobb, gyorsabb, minőségibb eljárásokat talált meg, fel és ki. Dióhéjban ennyi.
Talbot agyonvédett és drága szabadalma jelentős hátrányt jelentett számára, de eljárásai megvetették az alapját annak, hogy a nyomdatechnika is képessé váljon a fényképek nyomtatására. Egy ideig csak a fénykép alapján készült metszetek jelentettek megoldást arra, hogy például a krími háborúról képanyag kerülhessen az egyre növekvő hatású és érdeklődési körét egyre tágabbra nyitó polgárság elé.
Roger Fentont tekintik az első hadi fotográfusnak, aki az akkori technika mellett még megrendezett beállításokat fényképezett illusztráció gyanánt. Az amerikai polgárháborúban Matthew Brady és csapata játszott hasonló szerepet, és a híreket kísérő fényképek egyre élettelibbek lettek, ízelítőt adtak a „jelen lenni” érzéséből. Az erdélyi származású Szathmáry Pap Károly szinte mindenhol járt, mindent igen igényesen fényképezett, és bejáratos volt az orosz–török háború idején a szultánhoz és a cárhoz egyaránt – a rendkívül sokoldalú művész képei (festmények, akvarellek is!) hitelességükkel és részletességükkel nagy sikert arattak. Az újságolvasó közönség pedig kapott a lehetőségen, egyre népszerűbbekké lettek azok a lapok, amelyek a híreiket képekkel is tudták illusztrálni.
Talbot találmányai ebben a közegben jutottak el a klisékészítés lehetővé válásáig, és nem mellesleg két másik találmány is segített: a litográfiából kifejlesztett ofszetnyomtatás és a metszetnyomtatás számos változatából kifejlesztett (rotációs) mélynyomtatás. Ezek az eljárások olcsóbbá tették a nagy példányszámú nyomtatást, ami a korábbi eljárás (magasnyomás) esetében az ólom és a gyorsan kopó klisék miatt nem volt gazdaságos. A néhány ezres példányszámok helyett ofszetnyomással már több tízezres példányszám nyomása vált a legjövedelmezőbbé, a drágán előállítható, de tartós mélynyomó formákkal pedig százezres, milliós példányszám volt elérhető. Az ofszet megőrizte valamennyire a magasnyomás tiszta, világos és jól olvasható betűképét, de a képek nyomtatásakor ugyanúgy pontokra (raszterre) kellett bontani a képet, mint a magasnyomás esetében, hogy árnyalatokat lehessen ábrázolni. A mélynyomtatás betűszélei a technológiából adódóan fogazottak voltak, kevésbé kontúros hatást keltettek, de a képek minősége jelentősen javult az által, hogy a képpontok a hígabb tinta (tinta, nem festék!) révén eltűntek, össze tudtak mosódni egy homogén felületbe.
Az 1910-es évek második felére forrta ki magát mindkét eljárás, és a sajtónak egészen új távlatokat nyitott. És ebben a képeknek nagyon jelentős szerepe volt.
A háborúk tudósításai megérlelték az emberekben az igényt arra, hogy minél előbb, minél pontosabb híreket kapjanak, átérezhessék, mi is történik, és a gazdaság résztvevőinek kiemelt érdeke volt, hogy ezeket a híreket időben megtudva, ezeknek megfelelően alakítsák üzleti tevékenységüket. A dagályos leírások nem adtak olyan pontos fogalmat a történtekről, mint egy-egy fénykép.
Az első világháború után még inkább megnőtt az igény, immár a szórakoztató tartalmakra, amiket az előző évszázadban még színezett metszetekkel, rézkarcokkal, útikönyvekbe kötött vonalas rajzokkal elégítettek ki. A szatócsboltok pultján már akkor megjelentek a kis kártyákra nyomott képsorozatok, egy-egy távoli, egzotikus hely bemutatásával – pontosan azt a szerepet töltve be, amit manapság az interneten keringő PPS-vetítések foglalnak el. A térhatású fényképezés, ami szinte az első pillanattól kezdve ott volt a fotó történetében, olyan szintű népszerűséget élvezett, hogy sok családnál a nappali fő helyén (ahol ma a tévé áll) míves sztereoszkóp terpeszkedett, és jellegzetes, felül kerekített keretű képpárokat lehetett beléjük tenni, amivel meg lehetett nézni a maguk terjedelmében a piramisokat, Indokína erdeit, az Újvilág városait, vagy akár a közeli kupleráj nyilvánoshölgyeit. Az aktfotózás XIX. századi történetében egy külön, nem túl büszkén vállalt fejezet a bordélyok világának bemutatása…
Tehát a kép, és főleg a fénykép egyre nagyobb teret követelt és kapott. A harmincas években megjelentek az első nagy képes újságok, a Münchner, Frankfurter és Berliner Algemenine Zeitung, amelyek már százezres példányszámban, gyors és minőségi rotációs mélynyomással készültek, és hétről hétre tálalták az újabb képanyagokat, amelyek lassanként egyenrangúak lettek a szöveggel, amit illusztráltak. Angliában a Picture Post már nem csak egyenrangúvá emelte a képet, hanem sajátos, forradalmian új tördelésével, kép-szöveg arányával ki is emelte. A harmincas évek végére a francia Vu (amelynek Robert Capa is sokat fényképezett) már elsősorban képriportokat közölt, egy-két mondatos képaláírásokkal és nagyon rövid, tőmondatos bevezetésekkel kontextusba helyezve a fotókat. 1936 végén a korábbi amerikai vicclap, a Life új tulajdonossal új útra tért, és Amerika legnagyobb képes hetilapjaként szinte csak a képekre épített. Sajátos, nagyon erős vizuális világa mellett a szövegre kevésbé volt szükség, és alacsony ára miatt a rosszabb körülmények között élő, kevésbé művelt emberek számára is elérhető lett. Az dolgozók már várták a pénteket, amikor a Life új száma megjelenik. A példányszáma 1945-ben tetőzött, több mint 13 millió eladott példánnyal!
És a kép felülkerekedett a szövegen, és az emberek rájöttek, hogy olvasni, elképzelni a leírt szöveg tartalmát, jelentését fárasztó dolog. Ráadásul sokkal inkább nyelvfüggő, mint a kép – bár a képi kultúrában is vannak nyelvi és hagyományokban gyökerező sajátosságok. A nagy skandináv bútorcégek (több is) odáig vitte a képekkel való kommunikációt, hogy a használati vagy összeszerelési utasítások legfeljebb sorrend jelzésre használnak betűket. Az írástudatlanság elleni harcban egyelőre az írás áll vesztésre.
Az állóképpel párhuzamosan, és igen dinamikusan fejlődött a mozgókép is, de igazán nagy robbanást a videó, majd a videó rögzítésére alkalmas egyszerű és megfizethető eszközök jelentettek. Amikor pedig a telefonok is elkezdtek jó minőségű mozgóképet felvenni, az internet pedig teret adott ezek használatának, az állókép egyszer csak arra kellett rádöbbenjen, hogy jelentős konkurenciája akadt. Az 50-as évek tudományos-fantasztikus agyszüleménye, videótelefon a különböző üzenetküldő és csevegő alkalmazásokban egészen korán megjelent, majd a telefonhálózatok is képessé váltak videóhívásra, de kiderült, hogy meglehetősen ritkán van az embereknek szüksége arra, hogy a másik fél lássa is, hogy mit csinálnak. Ellenben a világ hiúsága hamar rávette, főleg a fiatalokat, hogy ne csak állóképen, de rövid videókon tudassák a világgal, mennyire menők és milyen jó dolguk van. Ezzel nem is lenne probléma, mert sokkal személyesebb egy mozgókép üzenetben megmutatni az új kiskutyát, a nyaralóhelyet vagy az új ruhát, mint álló képen, és sokkal személyesebb egy videóban puszit dobni a szeretteinknek, mint egy levél aljára biggyesztett XXX jelzéssel tudatni, hogy érezzék magukat csókoltatva.
A gond az, amikor a videó olyan helyekre is beteszi a lábát, ahová nem biztos, hogy kellene. Például az oktatásba, tájékoztatásba.
Ez persze nem így igaz, mert egy megfelelően összeállított mozgóképes anyag nagyon nagy segítség az oktatásban és tájékoztatásban is. Egy videón megmutatni sokkal érthetőbb és szemléletesebb, hogy hogyan esik talpra a macska, vagy hogyan kell egyetlen mozdulattal stokira hajtani az inget. (Mi az hogy stoki? Miféle inget? Megint az őskorban lennénk?) A videó azonban elvárás lett, és számos esetben akkor is alkalmazzák, amikor nem lenne helye.
Nézzünk egy-két példát.
Kerestem egy megoldást egy számítástechnikai hibára, és nem találtam mást, csak videókat a legnagyobb videómegosztón. Végül a legrövidebbre rákattintottam, és egy meglehetősen kínai angolsággal beszélő, láthatatlan valaki köszöntött. Elmondta, hogy mennyire örül, hogy rátaláltam, iratkozzak fel a csatornájára, mert az a Világbéke első számú előfeltétele, és köszöni húsz barátjának, amikben segítettek (fel is sorolta név és tett szerint). Elmondta, hogy mennyire örül annak, hogy milyen szuper fejlesztésekbe ölte a pénzét, csak azért, hogy én (személyesen én!) tisztább, jobb, élesebb, szagosabb és hangosabb képet kapjak, majd elviccelődött két percig valami, szerintem csak kínaiak számára érthető szójátékon és azon, hogy a hülye vigyor nevű arckifejezése mennyire népszerű volt az előző videójában. Négy perc után beletekertem a felvételbe és még mindig ugyanez ment. És még mindig. És még mindig még mindig. Aztán egy elszólásából rájöttem, hogy az információ (tutorial), amiért a videót nézem, már lement. Ekkor elkezdtem visszafelé kattintgatni a felvétel idővonalán, hogy megtaláljam, és sikerrel is jártam, de nagyon nehéz volt. Az információ ugyanis egyetlen képernyőmentés volt, ami leírva kb. így nézett volna ki: „Nyisd meg a Szerkesztés menüben a Beállítások menüpontot és jelöld be az Ez kell neked fülön az Így lesz jó mégis jelölőnégyzetet. Erre ment el több mint tíz perc videózással…
Egy másik esetben egy nagy hardvergyártó cég, területének Rolls Royce-a honlapján próbáltam megtudni, hogyan lehet az eszközükkel a kört quadrilaterális permutációval látens módon négyszögesíteni. (Na jó, nem ezt, de ha leírom mit, hasonlóan értelmetlen blabla lenne a legtöbb embernek.) Találtam is róla három cikket, mind a három arról szólt, hogy az eszközükkel ez nagyon egyszerű, nézzem meg az Így kell! című videójukat. Hézagos bütyöktágítással akarom csinálni, vagy lottyadó segédigékkel, esetleg magashegyi búvármentő módszerrel? Mindre van külön cikk, ami ugyanarra az egy videóra mutat. Szuper! Nézzük a videót.
Gyönyörű, rájuk jellemzően profi bevezető, csillogóan kívánatos logó, bájosan éterikus szépségű zene és még szebb női arc köszönt, elmondja, hogy neki én, az Ügyfél vagyok a legfontosabb, és iratkozzak fel a csatornájukra, mert ez a Világbéke egyetlen hiányzó feltétele, és a következő webinárium segít négyszögesíteni, bármennyire is szeretném. Majd vágás, egy elképesztően jól felszerelt, de amúgy háromszor két méteres alapterületű auditórium, előadói pulpitus, aktív tábla, két projektor, és egy plakátmosolyú kreol bájgúnár előadó. Elképesztően kedves gesztusokkal és hanghordozással közli, hogy ez a felvétel egy webinárium anyaga, vágatlanul, hogy semmiről ne maradjak le. (A webinárium olyan előadás, ahol a hallgatóság nincs jelen, csak online vesz részt.) Azzal elkezd beszállingózni négy-öt hallgató, leülnek az odakészített székekre, a bájgúnár elképesztően kedves léptekkel kimegy, és… két perc semmi. Majd jön a Kopasz Szakértő, megköszörüli a torkát, és elkezd egy laptopon matatni, aztán tájékoztat, hogy a bejelentkezett résztvevők közül még sokaknak nem sikerül az internetes kapcsolatot létrehozni, ezért várunk. Várunk. A Kopasz Szakértő anekdotázik egyet-kettőt, ami érdekes és szellemes is, csak nekem dolgozni kellene azon, amihez feltétlenül szükséges, hogy quadrilineárisan permutáljam a látens körnégyszögesítést, lehetőleg a magashegyi búvármentő módszerrel vagy segédigékkel, de semmiképpen se hézagosan. Eltelt újabb öt perc. A Szakértő megjegyzi, hogy akinek ennyi idő nem volt elég csatlakozni, azt a Hálózati alapismeretek című webináriumára várja (de hogyan, ha nem tud csatlakozni???), és kezdünk. És kezd. Szellemesen, élvezettel beszél a körnégyszögesítés történetéről, a látens módszerek fontosságáról, a quadrilineáris permutáció tévútjairól, és egy Helen nevű lányról, akivel nagyon szeretett volna randizni az egyetemen, de sokáig hiába, majd egy hézagos bütyöktágításról szóló előadásán a lány odament hozzá, majd feleségül ment hozzá. Még mondják azt, hogy az elméleti alapkutatások nem lehetnek romantikusak!? Huszonhét perce nézem a videót, tök érdekes, tele van szellemes megállapításokkal és ügyes kis kapaszkodókkal, amik segítenek a roppant bonyolult elméleti fejtegetéseket átlátni és megérteni. És végre eljutottunk ahhoz a részhez, amire szükségem volt! Mint kiderül, pofon egyszerű, két mondatban el is mondja a Szakértő. Lehet, hogy én vagyok fejlesztési fázisban, de nem értem. Le kellene lassítani, hogy legyen időm felfogni, amit mond, de ugye azt nem lehet. Visszapörgetném, de mivel hosszú a felvétel, nem lehet ám egy-két másodpercnyit, a legkisebb kattintásra is több percet ugrik. Próbálom többször is visszahallgatni, és nagy bánatosan konstatálom, hogy nem vehető ki, homouzionról vagy homoiuzionról beszél-e mert a legfontosabb kulcsszóba a héttagú közönség három tagja köhög és krákog bele. Vissza kellene olvasni a szöveget… de várjunk csak, nincs más erről csak ez a videó! Bánatosan megnézem a hátra lévő hetven percet, érdekes, szórakoztatóan tanít, csak épp a kérdéses téma soha többet említésre sem kerül. Imádom a videó tutorialokat (avagy oktatóanyagokat), csak sajnos ez nem igaz.
Szóval nézem a legnagyobb videómegosztó kínálatát, és ezernyi érdekességet találok, egykorú archív filmfelvételeket a századforduló utcai életéről, a közlekedésről, teljesen hiteles mozgókép felvételeket a Yetiről és a Nagylábúról, sőt, egyet arról is, amikor Jézus megtörli verejtékes arcát Veronika kendőjében. Gyönyörű tájakat, embereket, hogy hogyan élik az életüket, érdekes állatok még érdekesebb és meglepően életteli szokásaikat, üzenetet a Mars-szondától és ámuldozva nézem, micsoda autóversenyzői képességekkel volt megáldva Juan Manuel Fangio vagy Stirling Moss. És örülök a mozgóképeknek, nem érdekel az írott szöveg és a fotó, ha itt van, él, mozog, és hozzám beszél.
És elkeseredve látom, hogy az írott szöveg mennyire elhalványul a saját igényeim között is, pedig a fantáziám varázslatosan jó játék gyanánt töltötte ki az olvasott információk alapján azt az űrt, amit a kép vagy a videó tudott volna megadni – és hiányzik ez az élmény. De minek olvassak, ha megnézhetem készen, mozgásban, és nem kell a fantáziával kipótolnom a Főhős gesztusait, a Hősnő hajának lebbenését és a lenyugvó nap fényében felragyogó tengert…
Olvasni jó. Éppen azért, amiket az imént leírtam, és amiért a képzelet mozgásban tartásával szinten tartja a kreatív gondolkodást, és megmutatja, mennyire alkalmatlan eszköz a mozgókép az élet számos olyan területén, ahol fontos, hogy a saját tempómban éljem meg az élményt, a saját időmben alakuljon a képzeletbeli táj, és a saját képességeim igényelte tagoltsággal érthessem meg a bonyolult magyarázatokat. Mozogni kell. De nem kell mindennek mozogni.
A címkép saját felvételem – © 2015 Kostyál Zsigmond, Minden jog fenntartva
Kié ez a hely? Kinek van igaza itt? Van, ahol ez úgy váltakozik, ahogy az évszakok.
Konpantzia apró és jelentéktelen földdarab. Nem is tudom, miért írok róla. Talán azért, mert a baszk nevén kívül van még neki több is, nevezik úgy is, hogy Île des Faisans, meg úgy is, hogy Isla de los Faisanes. És ha egy jelentéktelen földdarabnak baszk, francia és spanyol neve is van, az rendszerint elég mozgalmas múltat jelent.
Az egész hat méter magas, kétszáz méter hosszú és negyven méter széles volt 2018 januárjában, de erodálódik, azaz egyre fogy. Erről leginkább a Bidasoa folyó tehet. Lakatlan, és tilos a földjére lépni, a ritka ünnepi megemlékezések kivételével. Igen, ez is a mozgalmas múlt része. Baszkföldön az ilyesmi nem egyszerű. Az uralmáért két nagyhatalom versengett – persze nem csak ezért – és elhelyezkedése révén számos királyi látogatás és találkozó helyszíne volt.
1615-ben XIII. Lajos és IV. Fülöp látogatott ide. Mindketten aráikkal találkoztak: Lajos Ausztriai Annával (aki spanyol származású volt). Anna fivére, IV. Fülöp pedig Lajos nővérét, Franciaországi Erzsébetet ismerte meg itt, mint menyasszonyát. Uralkodóként házasodni nem valami romantikus történet.
1659-ben XIV. Lajos követte a példájukat, és a szigeten találkozott először IV. Fülöp leányával, Maria Theresa infánsnővel – ők lettek később a Nagy Dauphin, Lajos királyi herceg szülei – és Maria Theresa itt mondott búcsút apjának és Spanyolhonnak.
1679-ben a spanyol II. Károly is leánynézőben járt itt, és talán valamivel szerencsésebb lehetett, mert a híres szépségnek tartott Orléans-i Marie Louise volt a neki rendelt feleség.
Aztán változtak az idők, és 1721-ben XV. Lajos ugyan itt találkozott először jövendőbelijével, a spanyol Mariana Victoriával, de sosem keltek egybe. A hölgy a portugál uralkodó, I. József felesége lett, XV. Lajos meg lengyel asszonnyal, Marie Leszczyńskával házasodott össze.
Mégsem a nászokról és a francia-spanyol királyi romantikáról nevezetes igazán a sziget, hanem az 1659-es Pireneusi békéről, ami végső soron nem független XIV. Lajos nősülésétől sem. A békekötés a Harmincéves háború végére tette oda a pontot, miután a háborút magát a vesztfáliai békeszerződések zárták le. Csak hát nem egészen, számos vitás dolog feszült a nagyhatalmak között. IV. Fülöpnek nem sok kilátása volt fiú utódra, így Maria Theresa infánsnő házassága a franciák kezére játszhatta volna a spanyol trónt. Fülöp ezért ragaszkodott ahhoz, hogy leánya lemondjon mindenféle trónigényéről, és ezért a furfangos Mazarin bíboros egészen rendkívüli árat kért. Szó szerint: ötszázezer arany ecu értékű hozományt kötött ki, azzal a tudattal, hogy Spanyolország ekkora összeget nem fog tudni kifizetni, így adósként hátrányosabb pozícióban marad a továbbiakban. És Mazarin jól gondolkodott. Ez, mint szerződésszegés, indokot adott arra, hogy IV. Fülöp halála után Franciaország megpróbálja birtokba venni Spanyolország németalföldi javait, később pedig a spanyol örökösödési háborúban is fontos szerepe volt abban, hogy XIV. Lajos saját unokájának, Bourbon Fülöpnek (Anjou hercegének) szerezze meg Spanyolországot.
És mindezek mellett a Pireneusi béke valóban békét is hozott. Európában évtizedekre visszamenőleg nem volt olyan viszonylagos nyugalom, mint ami ez után jött – annak ellenére, hogy ténylegesen nem volt béke, a csatározások kisebb léptékben, de folytatódtak. Európa térképét azonban jelentős mértékben átalakították a Fácánok szigetén kötött szerződés pontjai, és ténylegesen nagyhatalmi szintre emelték Franciaországot, a Habsburgok fölé emelték a Bourbon-házat, meghatározták az alig húsz évvel korábban újra függetlenné vált portugál királyság jövőjét (amely korábban ezer szállal, 1580 után pedig perszonálunió révén kötődött Spanyolországhoz, elsősorban Kasztíliához).
Rendezték a Spanyolország és Franciaország közötti határvonalat is, ami azonban elég furcsára sikeredett. A sík vidéken határkövekkel jelölték ki, kinek merre van a meddig, a hegyekben viszont a geológiára bízták a dolgot. A határ itt „a hegyek gerincén, vízgyűjtők szerint” futott, és a szerződés nem tiltotta meg (tehát kvázi megengedte), hogy a hegyi parasztok szabadon járhassanak át legeltetni a szomszéd országba.
A Bidasoa pedig határfolyó lett, és a torkolatvidékén két fél város között vág át, hogy az óceánhoz fusson. Északon a francia Hendaye, délen a spanyol Irun fogja közre a Fácánok szigetét. Ezek után jó kérdés, hogy a sziget hova is tartozik.
Nos, Konpantzia nem baszk. Kondomínium, vagyis Franciaország is, és Spanyolország is birtokolja. Február 1-től július 31-ig a spanyol Irun közigazgatási része, augusztus 1-től január 31-ig a francia Hendaye-é. A földjére meg a baszkok sem léphetnek, legfeljebb azért, hogy megünnepeljék a Pireneusi békét a szigeten álló emlékműnél.
A címképen a Fácán-sziget – forrás: Zarateman [CC0], from Wikimedia Commons
Az SS Warrimoo története mostanában elég széles körben kering a neten, de úgy gondolom, hogy egy ekkora ötlet megéri, hogy magyarul is elérhető legyen…
Az SS Warrimoo 1892-ben épült egy újzélandi hajózási társaság megrendelésére, és az év május 5-én bocsájtották vízre. Bár Angliában regisztrálták, Ausztrália és Új-Zéland közt szállított utasokat, majd hamarosan gazdát cserélt, és Új-Zéland helyett Kanadába teljesített charter járatokat. 1914-ben besorozták, és csapatszállító hajóként a Földközi-tengeren szolgált, mígnem 1918. május 17-én összeütközött a francia Catapulte csatahajóval. A hadihajó mélységi aknái elmozdultak a raktérben és felrobbantak, mindkét hajót a tenger fenekére küldve. De az SS Warrimoo nem erről lett híres, hanem egy különös tréfáról: kapitánya véghez tudta vinni azt a lehetetlent, hogy a gőzhajó időben és térben „egyszerre több helyen legyen”.
1899. december 31-én éjjel Payton első tiszt berontott a kapitányhoz, és letette elé a navigációs számításait, amelyekből a hajó pontos földrajzi helyzetét határozta meg a csillagok állása alapján. John D. S. Philips kapitány ránézett a papírokra, és azonnal észrevette, amit az első tisztje is. Állítólag ki se kellett mondaniuk a Nagy Ötlet lényegét, mindkettejük számára magától értetődőnek tűnt. A kapitány azonnal kiadta az utasítást egy apró irányváltásra, és meghatározta a hajó új sebességét is.
A papír szerint a hajó mindössze 31 fokpercre volt északra az Egyenlítőtől, a 179. nyugati hosszúsági fok 30. percénél. A hajó egyenesen délnyugatnak fordult. Csendes és tiszta idő volt, ami nagyban a kezükre játszott.
Amikor eljött az éjfél, ellenőrizték a számításokat: az SS Warrimoo pontosan az egyenlítőn volt, a hajó orra már a déli féltekén, a tatja még az északin. Ráadásul a hajó pontosan a dátumválasztó hosszúsági fokon is volt, a hajó orrán így a pontos dátum 1900. január 1. volt, a hajó tatján 1899. december 31. A 105 méter hosszú hajó orra a nyár közepén volt, a hajó tatja a tél közepén. És, bár manapság az évszázadokat úgy számoljuk, hogy a XX. század 1901-gyel kezdődött, az ő számításuk szerint (ami akkoriban állítólag megfelelt a közmegegyezésnek) a hajó orra a XX. században volt, a hajó tatja a XIX. században.
Aztán persze megváltozott a közmegegyezés arról, hogy hol kezdődik egy évtized, egy évszázad, egy évezred, és ezzel elrontottunk egy poént. De hát az emberiség már csak ilyen.
A címképen az újzélandi SS Warrimoo – Forrás: By Allan C. Green (1878-1954) (http://trove.nla.gov.au/version/182160098) [Public domain], via Wikimedia Commons
Már megint egy kis repülés, ezúttal az amerikai légierőtől. Elnézést, de tőlük származnak a legkönnyebben hozzáférhető és legütősebb történetek! 🙂
Egy hatalmas teherszállító gép, a Super Hercules néven elhíresült, légcsavaros Lockheed Martin C-130J tart egy délkelet-ázsiai hadgyakorlatra a Csendes-óceán felett. A gép fontos szállítmánya titkos, és két vadászgép is kíséri, bár a 350 csomó, azaz 650 kilométer per óra körüli sebessége nem igazán kedvez a nagyobb tempóhoz szokott vadászoknak. Ráadásul gyakorlatról van szó, nagyjából mindenki tisztában van vele, hogy az küldetés e szakaszán semmiféle esemény nem várható.
A pilóták unatkoznak a hosszú úton. A két kísérőgép kapitányai megpróbálják színesíteni a bevetést, és mindenféle, a feladattal még éppen csak összeegyeztethető trükköket mutogatnak egymásnak és a teherszállító ötfős személyzetének. Néhány orsót repülnek, még egy-két Immelmann és hurok is belefér, egy-egy kubáni nyolcas, de túl sok azért nem. A lomha tehergép közben szép egyenesen halad előre, ahogy körbe-körbe röpködnek körülötte. Egy idő után ez is megunható.
– Charlie Alpha a Nagy Vasnak: mutassatok már ti is valamit! – mondja a rádióba az egyik vadászpilóta, tudva tudván, hogy annak a manőverezőképessége nagyjából hasonló egy sánta féltégláéhoz. Meglepetésére a Super Hercules kapitánya válaszol:
– Rendben, húzódjatok kicsit vissza és figyeljetek!
A két vadászpilóta kissé nagyobb távolságot tartva lemarad, várják, hogy mit fog csinálni az előttük cammogó monstrum. Ami – minő meglepetés! – szépen, egyenletesen és egyenesen repül tovább, nagyjából rezzenéstelenül. A két vadász türelmes, nyilván rengeteg előkészületet igényel egy ilyen behemótnál minden manőver… Aztán tíz perc múlva a Super Hercules kapitánya újra rádiózik:
– Na, mit szóltok ehhez? Utánam csináljátok?
– Miért, mit csináltál, Nagy Vas? Semmit nem vettünk észre.
– Felálltam, kinyújtóztattam a tagjaimat, elmentem vécére és ittam egy kávét!
– Utállak, Nagy Vas…
A címképen az osztrák légierő egy C-130-as teherszállítója egy Eurofighter Typhoon kíséretében az Airpower16 szemlén – Forrás: By Bundesheer Fotos (Flickr) [CC BY-SA 2.0 ], via Wikimedia Commons
Bagoly mondja: HU! 
.JPG){kind=link}
.jpg){kind=link}
.jpg){kind=link}
.jpg){kind=link}
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!