Karinthy vs Google

Karinthy utánozható ugyan, de utolérhetetlen. A számítógéppel meg sokkal egyszerűbben és gyorsabban megcsinálhatunk dolgokat, amiket számítógép nélkül nem is kellene megcsinálnunk. És újabban fordítani is tudnak. Legalábbis annyira, mint én dísznövényeket nemesíteni. („Tessék mondani, ez dísznövény?” – „Nem!”)

bagolymondjacirillAz emlékezetes szöszben Ady Endre A Tisza-parton című versén mutatja be Karinthy a műfordítás rejtelmeit, és azok buktatóit. Az írás zseniális (természetesen), és minden bizonnyal szerzői jog is védi, úgyhogy inkább nem emelem át ide: aki nem ismeri, vagy kedvet kapott újraolvasni, megtalálja az Így irtok ti lapjain, vagy éppen a Képtelenség eme oldalán. Ez az írás az egyik nagy kedvencem az irodalmi paródia óriásától, és ez vett rá arra néhány éve, hogy kipróbáljam, hogy egy másik óriás, a Google hogyan boldogul a feladattal.

Persze ide most kellene egy kötelező mentegetőzés, mai magyar nevén obligatory disclaimer, mi szerint a Google Fordító a hétköznapi szövegek statisztikai egyezőségeken és közösségi foltozgatásokon alapuló, értelemszerű fordításra törekvő algoritmusa nem arra való, hogy irodalmi szövegeket cibáljunk át egyik nyelvről a másikra – de ez a kutyát sem érdekli, amikor az ember arra kíváncsi, hogy teszem azt a kedvenc dalszövegben mit énekelhetnek az adott szakaszban. Szóval mindenki fordít vele mindenről mindenre (pontosabban: mindenről angolra, és arról a másik mindenre), így igenis elvárás a tökéletes műfordítás, vagy az annál is jobbabb. (Valóban nincs ilyen szó a magyarban, de sokal kifejezőbbebb, nem?)

Ady Endre Muhi Sándor grafikus rajzán
Ady Endre portréja – Muhi Sándor grafikus alkotása (Muhi Sándor grafikus) [CC BY-SA 3.0 ], via Wikimedia Commons
Kezdetben adott volt tehát Ady:

Jöttem a Gangesz partjaitól
Hol álmodoztam déli verőn.
A szívem egy nagy harangvirág,
és benne finom remegés,
az erőm.

Tényleg szép ez a vers! Érthető is, hogy Karinthy, és a paródiában emlegetett fordítója miért is veselkedett neki. A Google azonban nem torpant meg gyönyörködni, hanem fordított, mint a gép:

Ich kam vor der Küste des Ganges
Wo kann ich im Süden Schläger Traum.
Mein Herz ist ein großer Glockenblume,
und enthalten feine Zittern,
meine Stärke.

Én meg még mindig nem tudok németül, úgyhogy szerencsém volt, hogy éppen kéznél volt a Google Fordító. Segítségül hívtam, hogy árulja el, mi lett a német változatban, és ezt kaptam:

Azért jöttem partjainál a Gangesz
Hol tudok álmodni klub délen.
A szívem egy nagy harang-virág,
és tartalmaznia finom remegés,
erőm.

Finoman előbukkant az angol közvetítőnyelv, ahogyan a déli verőből „klub” lett „délen” – a club angolban bunkósbotot, és egyes ütésre használt sporteszközöket is jelenthet. Aki üt, az ver is, logikus, nem?

Ha már adott volt a lehetőség, próbaképpen lefordíttattam a kapott szöveget németre is, és mivel majdnem egyezett a fordítás az előzővel, valamint mert alapvetően nem áll tőlem távol némi gonoszkodás, még egy kört futtattam a szoftverrel. Aztán még néhányat. A Google egész jól vette az akadályt, mert innentől alig változott a szöveg a fordítások során. Ezt kaptam németül:

Ich kam vor der Küste des Ganges
Wo kann ich Dream Club South.
Das Herz ist ein großer Glockenblume
und beinhaltet einen feinen Tremor,
Performance.

Érdekes lenne megtudni, hogyan lett a német Stärke szóból angol Performance a német szövegben, és más szó miért nem alakult át. A magyarítása is meglehetősen stabilan maradt ez:

Azért jöttem partjainál a Gangesz
Hol lehet Dream Club South.
A szív egy nagy harangvirág
és tartalmaz egy finom remegés,
Teljesítmény.

Mindenesetre látszik, hogy a Karinthy-féle invenciózus félregondolásokat és Leiter Jakabokat a gépi fordítás – minden egyéb értelemmel egyetemben – gondosan kiküszöböli.

bagolymondjaszobraszDe persze, akinek kalapácsa van, mindent szögnek néz. Így még egyszer lesújtottam, és ezúttal malájra, majd magyarra fordítottam a szöveget, és szépen kirajzolódtak az alapvetően szellemes és hasznos technika korlátai. Íme a végeredménye:

Azért jöttem partjainál a Gangesz
Hol lehet Dream Club South.
A máj egy nagy harangvirág
és a tremor,
Teljesítmény.

Az a Dream Club South igen jól megvetette a lábát! Érdekes szemléletbeli kérdés, hogy a szív egyszerű belsőségként májjá lépett elő, de valahol érthető. Egy hivatásos szinkrontolmácsról is van olyan történet, hogy mivel épp nem jutott eszébe piréz nyelven a „macska” ezért kutyának fordította egy uniós plenáris ülésen a felszólaló fő-fő politikus rögtönzött példabeszédét, majd újabb problémába ütközött, amikor a kutya felmászott a fára, és lenyávogott a tűzoltókra. De hát az élet ilyen, az nem köszön.

TLV 2018-2019 thumbnailNo de gondolod, hogy megálltam itt? Hát nem. Mivel éppen akkortájt írtam feladatokat az éppen aktuális Tolkien Levelező Versenyre, ördögi tervet eszeltem ki. A Gyűrűk Ura egy rövidke bekezdését adtam a Google Fordítónak, azzal a céllal, hogy a visszanyert szövegből árulják el a versenyzők, hogy miről is lehet szó! Íme az eredeti, amelyben Aragorn, azaz Vándor számot vet Boromir holtteste felett:

– Eltávozott hát Denethornak, az Őrtorony Urának örököse! Keserű vég. A társaság széthullott. Kudarcot vallottam. Gandalf hiába bízott bennem. Most mit tegyek? Boromir azt hagyta örökül, hogy Minas Tirithbe menjek, magam is ezt tenném szívem szerint; de hol a Gyűrű és hol a Hordozója? Hol találom őket, s mit tehetek, hogy a Küldetés ne érjen szomorú véget?

bagolymondjakínaiA történeti pontosság kedvéért íme a köztes nyelven is álljon itt – igen, kínaira fordítva – a szöveg:

所以他離開了守望台之王的繼承人Denethorn! 苦澀的結局。 該公司破產了。 我坦白了。 甘道夫徒勞地信任我。 我現在該怎麼辦? Boromir留下她的遺產去Minas Tirith,我會自己做; 但是Ring和它的載體在哪裡? 我在哪裡可以找到他們以及我可以做些什麼來阻止特派團陷入悲傷的結局?

És az eredmény, ami a visszafordítás során keletkezett, és ami igencsak sok borsot tört szegény versenyzők orra alá:

Így hát elhagyta Denethornot, az őrtorony királyának örököst! A keserűség vége. A vállalat csődbe ment. Őszintén szólva. Gandalf hiába bízik bennem. Mit tegyek most? Boromir hagyta örökségét Minas Tirith-nek, magam csinálom, de hol van Ring és a fuvarozója? Hol találhatom meg őket, és mit tehetek, hogy megállítsam a missziót egy szomorú befejezéssel?

A Google javára legyen szólva: a mostani oda-vissza fordítás sokkal értelmesebb eredményt adott, mint az öt évvel ezelőtti.

Hogy mi ebből a tanulság? Több is van. Az egyik, hogy nyelvet tanulni, sőt, még inkább nyelvet beszélni hasznos és jó dolog. Ahogy Lomb Kató mondta: az idegen nyelv az egyetlen dolog, amit még rosszul tudni is érdemes. A másik, hogy bármilyen hasznos, és sok segítséget nyújt egy fordítóprogram, fenntartásokkal kell fogadni az eredményt. De elvetni azért kár lenne!

bagoly_glass

A címképen egy ismeretlen fotográfus felvétele: Karinthy Frigyes (1930 körül). Közkincs – [Public domain], via Wikimedia Commons

Nézz, nézz a fény felé

Nagyjából toposz már, akár a Nyugat epikával kacérkodó westernjeit, akár a (szocialista) Kelet erőltetetten pozitív „szocreál” filmjeit nézzük, amikor a főhős a történet végén feszesen kihúzza magát, és felemelt fejjel tekint a fénybe (nyugaton a naplementébe, keleten a napkeltébe). A magyar Legvidámabb Barakk meg valahogy itt ragadt a kelet és nyugat között középen. Hova néz a Mi Hősünk? És minek a végén?

BagolymondjakonyvmolyEz az írásom eredetileg egy tanfolyami házi feladatnak indult, aztán kissé komolyabb dolog lett belőle. A benne tárgyalt fénykép szerzői jogvédelem alatt áll, ezért nem illesztettem be. A kritika megértéséhez azonban legalább annyira fontos, mint az, hogy kiről szól és mikor készült, ezért javaslom, hogy nézd meg itt, egy aukciós ház katalógusában.

Benkő Imre:
Csirmaz Miklós villanyszerelő, Ózd, 1989

Benkő Imre 1968-tól az MTI fotósa volt, jól ismerte a szocreál elvárásait és jelképrendszerét. Ugyanakkor egy nyitott, érzékeny fotográfus, számos díj, többek között a W. Eugene Smith Alapítvány ösztöndíj jutalmazottja (2016-ban Prima Primissima–díjat is kapott), így nem lehet neki idegen a Nyugat képi jelképrendszere sem (bár azt írja, hogy akkor még nem járt nyugaton). 1986-ban a Képes7 munkatársaként ellátogatott Ózdra, ami akkor A Magyar Nehézipar Fellegvára volt (sic!), és

„[a]z első találkozáskor a gyár fényszegény csarnokában, a vasmunkások megdöbbent szoborarcát látva, tudtam, hosszú távon visszajárok majd”
Forrás: A hét fotósa – Válogatás Benkő Imre legendás sorozataiból. Mai Manó Ház (2017. 12. 28.)

– írta erről az élményről. Az ipari táj és a hősei, a jómunkásemberek  szürreális együttélése olyan történet, amit már Vadas Ernő is fényképezett (Ózd, Vasváros, 1954-ben). Míg az ötvenes években Ózd egyfajta ígéret földje volt, a nyolcvanas évek végén már a megvalósulatlan ígéreté. Benkő Imre a következő évtől harminc éven át rendszeresen járt vissza, és egy nagy lélegzetű fotó-esszében foglalta össze amit az első kilenc év alatt látott (Acélváros, Ózd, 1987–1995). Végigkísérte a szocializmus Nagy Álmának szertefoszlását, az erőltetett, ideológiai alapú gazdaságpolitika romba dőlését és az Acélváros ezt követő széthullását. Azt a kataklizmát, ami az emberek: a hősei életét gyökeresen változtatta meg.

Csirmaz Miklós villanyszerelő nem fiatal ember, sokkal inkább kortalanul öreg. Fejét kissé felemeli, tekintete a magasba szegeződik, ahogy a fénybe néz. És valahogy mégsem a bevezetőben felidézett optimista toposz jelenik meg – a fény távoli, cseppet sem a napkelte vagy napnyugta meleg és bíztató fénye. Körülötte szakadék szikláiként tornyosulnak a vasszerkezetek és csővezetékek, az Acélváros szurdokának legmélyén állhat, és legvalószínűbb, hogy a zárlatos kapcsolót védő biztosítéktáblát próbálja megtalálni. Mert az igazi hős racionális, még a katarzis kapujában is szívósnak és keménynek látszik, mint a kiszáradt tómeder töredezett iszapja, melynek mintázatát ott viseli az arcán.

Ez a fejtartás is ismerős, persze nem én lennék, ha nem ókori egyiptomi párhuzamra bukkannék itt is: a királyszobrok jellemző tartása volt ez. Kissé felemelt fej a mindennapok fölé emelkedés jeleként, enyhén felfelé forduló tekintet az isteni szférákkal való kapcsolat gyanánt – az istenként tisztelt királyok jellegzetes ábrázolása volt, azoké, akik akkoriban a Két Ország stabilitását és az Örök Igazság, a Maat háborítatlanságát voltak hivatottak biztosítani. Csirmaz Miklós ugyanazzal a mozdulattal néz az ég felé, ahogyan Hafré dioritszobrai tették, de a várakozás mégsem ugyanaz. Eredetileg Hafré szobrai is egy hasonlóan sötét és monumentális, kevés fénypászmával megvilágított helyen álltak, a piramisa alatti völgytemplom T alakú szoborcsarnokában – mégis a beszüremlő fény és a hasonló tartás mennyire mást jelent! A felemelt fej nem az isteneket, csak a hétköznapi gondokból való kiutat keresi, a felfelé kalandozó tekintet sem a Maat igazságának biztosítékát kutatja, csak egy zárlatos kapcsolóét, és a templom többtonnás, tükörfényesre polírozott gránitblokkjai helyett egy ipari szörnyszülött káosza veszi körbe. De hát minden örök, főleg a mulandóság.

Aztán van egy másik toposz is, az ágyban, félig takaró alá kucorodó kisgyereké, akik fölé a mesék és gyermeki fantázia szörnyei és félelmei magasodnak. Az acélstruktúrák és csővezetékek hasonlóan tornyosulnak a hősünk fölé is, de ő nem kisgyerek már, nem fél (annyira), és látja a fényt. Mi lesz, ha végül elnyeli a vas szörny – és ami még ijesztőbb: mi lesz, hogyha nem? Mi lesz akkor, ha a sok évtizedes munkaviszonyát érvényteleníti a jövő, és munkanélküliségbe taszítja? 1989-ben készült a kép, ekkor még nem volt rendszerváltás, csak éppen érkezett. Mindenki tudta, hogy nagy változás közeledik, hiszen az első lépéseket már megtették az ország vezetésében hanggal bírók, de senki sem volt tisztában vele, hogy ezek mivel fognak járni. Ózd leépítése ugyan már korábban elkezdődött, és a jelek, mint az ómenek általában, nem sok jóval kecsegtettek. Csirmaz Miklós nagyjából hasonló helyzetben érezhette tehát magát, mint Jónás a cethal gyomrában. Az időszak bizonytalanságát jól jellemzi a nagyszerű rádiós, Déri János sziporkája:

„Az nem realista, aki nem hisz a csodákban!”

Barnowl

Benkő Imre mennyire átgondoltan, szigorúan és célratörően komponál! A kissé alulról fényképezett arc hősiességét a kép aljára helyezés kérdőjelezi meg. Az „ipari táj” szimmetriatengelyre központosított tömege csak fokozza az ábrázolt világ nyomasztó voltát, a tónusokkal gazdagon rajzolt részletek ritmusosan vezetik felfelé a mélyre kalandozó tekintetet. Ugyanúgy felfelé igyekszünk nézni, mint a főhős, akinek orra, szorosan összeszorított szája nyílhegyet rajzol a kép legfontosabb részére – az arcra. A szokatlan vágás, amellyel jóformán lefejezi Benkő szegény ártatlan villanyszerelőnket, fokozza az elidegenítettség, reménytelenség, embertelen világ érzését. A felülről érkező „isteni” fény (mely alig párszáz éve még az áldás csalhatatlan jele volt az alkotásokon), az arrafelé tekintő arc, a csillanó szem ellenpontba kerül az által, hogy fentről egy második, lefelé irányuló háromszög is megjelenik. A kép feszültséggel teli és minden látszólagos mozdulatlansága ellenére örvénylik – szemünket felfelé vezeti, de újra és újra visszacsalja. Az arc, a ráncok élessége és a háttér enyhe összemosódása tovább erősíti ezt a hatást. Sajnos eredetiben nem láttam még, így nem tudom, hogy a szemcséssége a tömörített formátumból ered, vagy az eredeti nyersanyag választás, kidolgozás módja adja-e, de az is erősít a rozsdásság, az ipari létesítmény piszka és elhanyagoltsága érzetén. Benkő Imrének mégsem ez a kedvenc felvétele, hanem a gázálarcos karbantartókat ábrázoló, ahol az egyik munkás földön fekszik – szerinte

 

[a]nnak a konstrukciója inkább az én fotográfiai világomat, a szürreális látásmódot képviseli. Ha arra kérnek, hogy reprezentáljam a munkásságomat négy képpel, hat képpel, inkább azt teszem be. Titokzatos, a gyár szövetrendszere, a kábelek, rácsok is jól láthatók azon.”
Forrás:  Varga Attila: Ózdot és a Szigetet is máshogy ismernénk nélküle – Magyar Nemzet Online, (2016. 10. 16.)

Valóban jobban látszanak – de ugyanúgy jelen vannak Csirmaz Miklósról készült képén is. Formai letisztultsága, könnyen érthető volta miatt ez utóbbi lett híresebb. Saját maga Henri Cartier-Bressont és Jozef Koudelkát nevezi meg, mint szemléletére legnagyobb hatást gyakorló elődöket, de látásmódja, munkamódszere (nagylátószögű objektívvel az emberek közt, velük együtt élve mutatja be a történetüket) több kortárs alkotóval is rokonítja (példa gyanánt lásd az akkor már tíz éve elhunyt W. Eugene Smith pittsburgh-i, vagy a „nőklapjás” ismerős Korniss Vendégmunkás sorozatát).

Benkő Imre Csirmaz Miklós villanyszerelőről készült képe kiválóan olvasható, őszinte és erőteljes kép, amely önmagában is összefoglalja a korszak legégetőbb kérdéseit: a munkahelyek tulajdonváltás miatti bizonytalanságát, a tervgazdaság életképtelenségét és az ezekből fakadó egzisztenciális bizonytalanságot. Szigorú szabályok szerint felépített kompozíció támogatja az együttérzést, amely harminc év távlatából is pontosan átérezhető, átélhető, így méltán lett a 2018-as Benkő Imre-életmű kiállítás plakátján is főszereplő.

bagolymondjafotozik