Giorgia

Az az igazság, hogy már vagy harmadszor ugrom neki ennek a bejegyzésnek, és mindig azon kapom magam, hogy túl sok mindent kellene elmondanom. Vagy semmit. Giorgia ugyanis nem könnyű eset – sosem volt az, a legtöbb beszámoló nemes egyszerűséggel „tüskés” minősítéssel illeti. Most végre megértettem, hogy mi rejlik a barátságtalan, szúrós modor mögött.
Tehát arról van szó, hogy jó néhány éve foglalkoztatott már, és eleinte csak a férje, Alfred Stieglitz miatt. Volt (és van) némi párhuzamosság is, ami számomra jelentőssé teszi őket, de ahogy egyre többet megtudtam Giorgiáról, úgy vált egyre izgalmasabbá, hogy őt magát ismerjem meg.

Nem sokkal azután, hogy komolyabban tanulni kezdtem a fotográfiát (jó néhány évtizedes önképzés és tévutak után), elég hamar beleütköztem Alfred Stieglitz és Ansel Adams munkáiba. Az előbbinek van egy kézaktokat tartalmazó sorozata, ami finom érzékenységével, szép mozdulataival megfogott annyira, hogy elkezdjek utánanézni. A modell – mint oly sok Stieglitz-képen – a felesége volt, a nála 22 évvel fiatalabb Giorgia O’Keeffe. A megismerkedésük, kapcsolatuk meglehetősen viharos volt, égbe nyúló csúcsok és mélységes mély szakadékok jellemezték. Egy eltökélt fotográfus és ideológus városlakó, és egy érzékeny,  temperamentumos természetimádó festő próbálta meg alakítani egymást, nem egészen olyan sikerrel, ahogy szerették volna, de mindenképpen látványos eredményekkel. De nem erről akartam írni.

Az Atlanti-óceán keleti felén nem olyan divat O’Keeffe, sőt, nagyon sokan legfeljebb mint Stieglitz „nőjét” ismerik (pedig nője elég sok volt, de felesége csak kettő – Georgia a második – és társa csak egy), pedig ahogy Stieglitz az amerikai fotográfiát a festők technikai segédeszközéből önálló művészeti ággá emelte, úgy alapozta meg O’Keeffe az amerikai modernizmusokat, és úgy egyengette az absztrakt festészet és a szürrealizmus útját saját művei által.

Az a kevés ember, aki itthon ismeri, leginkább a hatalmas virág-közelképei révén ismeri, amik nyilvánvaló rokonságot mutatnak a makró fotókkal, és kétes hírre tettek szert a minden irányból rájuk erőszakolni próbált szexista, sőt, időnként pornográf felhangokkal. O’Keeffe mindig is tiltakozott ez ellen, akár a feministák, akár az erénycsőszök próbáltak mindenféle mögöttes erotikus tartalmat tulajdonítani a (végső soron növényi nemi szerveket bemutató) képeinek:

Akik szexuális tartalmakat akarnak ezekbe a képekbe magyarázni, azok a saját piszkos fantáziájukkal kell elszámoljanak.

Pedig Georgia nem csak ez, sőt. A dologhoz hozzátartozik az is, hogy Georgia ideje nagy részét ÚJ-Mexikóban töltötte festéssel, és csak nyaranta tért vissza a George-tóhoz és Stieglitzhez. Férje őszinte rémületére még vezetni is megtanult (ami akkoriban egy nő számára szinte elképzelhetetlen volt), és saját Ford A-modelljével járta a sivatagot. A férje alig három évvel az 1924-es házasságkötésük után belebonyolódott egy újabb kapcsolatba Dorothy Normannel, minek következtében Georgia súlyos idegösszeomlást kapott és végül teljesen eltávolodott a New York-i életüktől, és az emberektől is.

Az új-mexikói Abuiqú közelében ragadt le, és a sivatag vált otthonává, ahol többnapos túrákat tett, és festett. Közben olyan vendégei voltak, mint Edward Weston vagy Ansel Adams, és érdekes módon velük örömmel töltötte az idejét, levetve szúrósságát.

A sivatag nagy szívrabló, ezt már a saját bőrömön is megtapasztaltam (igaz, nem Új-Mexikóban, csak Egyiptomban), és mély nyomokat hagy az emberen. Georgia művészetében többféle szinten is. Bár korábban (már az 1916-ban kiállított szénrajzai előtt is) foglalkoztatta az absztrakció, minek során az alkotása tárgyáról minden felesleges részletet lebontva annak legközvetlenebb lényegét próbálja bemutatni, Taos környéke a színeivel, formáival, monumentális magányosságával és lakóinak egyszerűségével ezt több irányba is alakította. A napszítta csontokban is megtalálta az ünneplésre méltó szépséget („érdekes, hogy a legtöbb ember a halált társítja a csontokhoz, de én szépnek és élőnek látom őket, a létezés önmagában is gyönyörű alapjának” – mondhatta volna, ha tud magyarul, így viszont csak saját, emlékezetből felidézett szabad fordításommal próbálom megmutatni a hozzájuk fűzött gondolatait). De ugyanígy számos képet és újragondolt megközelítést szentelt az abuiqúi ajtónyílásoknak is, vagy az ég kékségének, a szikláknak. Így visszaemlékezve nem jut eszembe képe ezekről a vidékekről, ahol embert is ábrázolt volna – egyet kivéve. Az útjain nem tűrt meg senkit maga mellett, néhány kivételtől eltekintve. Ezek a kivételes egyéniségek például a már említett Weston és Ansel Adams voltak, akik a fotográfia mérföldkövei lettek, és nem csak Amerikában. Weston tárgyfotói (lásd csigák) és Adams monumentális képei az amerikai nemzeti parkokról mind-mind visszavezethetők O’Keeffe világában tett kirándulásaikra is.

Sajnos nem tudok róla, hogy O’Keeffe képei közül bármelyik is látható lenne itthon. Így nagy álmom vált valóra, amikor a bécsi Kunstforum kiállításán végre szembe kerülhettem a festményeivel, és rácsodálkozhattam arra, mennyire lehetetlen az eredeti színeit reprodukálni. (Még a kiállítás amúgy nagyon igényes katalógusának sem sikerült.) Ami még jobban elbűvölt, az a képek könnyed, mégis alapos, érzékeny és átgondolt ecsetkezelésére utaló faktúrája, és az a lényegre törő látásmód, ami az absztrakcióiból kicseng.

Az az igazság, hogy még egy-két órát tudnék áradozni róla, de nem teszem. Ez a videó a Georgia O’Keeffe Museum filmje, ami valamikor a 80-as, 90-es éveiben mutatja be őt. Érdemes megnézni, és meghallgatni, hogy micsoda összeszedett, intelligens ember áll a név és a jellegzetes festmények mögött. Talán ad egy kis ízelítőt abból, miért is van rám olyan nagy hatással.

A felhasznált képekről:
Red and Orange Streak: By Georgia O’Keeffe [Public domain], via Wikimedia Commons
Alfred Stieglitz: Portait of Georgia O’Keeffe (Hands): Alfred Stieglitz [Public domain], via Wikimedia Commons
Untitled (flowers in vase): Georgia O’Keeffe [Public domain], via Wikimedia Commons