Ló pótló pót-ló…

Két apróság metrópótlás esetére, avagy a BKV-s ismerős történetei

bagolymondjaodalesA legjobb rendőrvicceket a rendőrök tudják, a legjobb zsidó vicceket a zsidók, a legjobb Pistikés vicceket az Istvánok… vagy valahogy így.

Régebben volt egy ismerősöm, aki másodállásban villamost vezetett, és tele volt jobbnál-jobb BKV-s történetekkel. Kettő is eszembe jutott, miután a múlt héten elég furcsa hangokat adott ki alattam a hármas metró…

#1. A buszvezető beáll a végállomásra, leszáll, bezárja a buszt, és menne a jól megérdemelt pihenőjére, amikor a diszpécser utánaszól:
– Józsikám, be kéne állnod metrópótlóba, megint nem jár a hármas a Nyugati és a Nagyvárad között.
– Jól van, Aranka, ha az kell… Elvagyok én a csuklóssal az alagútban is, de hogy viszem le a mozgólépcsőn?


#2. Beáll a metrópótló busz a megállóba, a vezető bemondja:
– Déli pályaudvar, végállomás, az ajtók a bal oldalon nyílnak.

Tudod milyen, amikor a zsúfolt buszon 180 ember hátraarcot csinál?

Z

Egy időben CASIO szaküzletben dolgoztam. Számos történet kerül majd ide azokból az időkből, vevőkről és eladókról, de leginkább arról, amire a bagoly is azt mondaná, hogy “húúú…” Az első ilyen azoban legyen egy aranyos történet. De lássuk is, mert hosszabb lesz a bevezető, mint maga a bejegyzés, ha így folytatom 🙂

Kellemes délelőtt a boltban, nyugi van, de nem a tétlenség, hanem a kiegyensúlyozott, tevékeny nyugi – a legjobb, ami a munkát élvezhetővé teszi.

Szemben velem fiatal hölgy, pár dolgot vásárol, áfás számlát kér. A karján kétéves-forma kislány ül, kicsit már unja is a dolgot, fészkelődve keres valami érdekeset. Közben írom a számlát, felkerül rá a két-három tétel, majd egy lendületes Z-alakú vonallal kihúzom az üresen maradt sorokat, véglegessé és megmásíthatatlanná téve az ügyletet.

bagolymondjaawA kislány egy pillanatra megmerevedik, töri a fejét, aztán félhangosan megkérdezi az anyukáját:

– A bácsi miért tette oda a Zorró-jelet?

 

A Talicska

Történet a Talicskáról, aki túl sokat futott

bagolymondjaezegykocsiEgy nem túl közeli, és nem is túl jó ismerős mesélte a történetet, aki igazság szerint nem is az én ismerősöm volt, meg talán nem is úgy hívták – bár nem emlékszem a nevére. 😉

Az időpont valamikor a kétezres évek eleje, amikor igencsak kifizetődő volt Szerbiából kávét, dohányárut csempészni, mert egy-egy körrel is igen nagy pénzt lehetett keresni – természetesen nem legálisan.

A csapat, amiben talán az unokabátyjának a sógorának a nővére egyik ismerőse (na jó, ő maga) is dolgozott, vett egy közismert és megbízható “ex-cucilista” autót, kimondottan A Munka céljára. Szeged környéki kis határátkelőkön keresztül hozták be, ami éppen kelendő volt, naponta többször fordulva – de mivel a csempészést megakadályozandó csak egyszer lehetett egy főnek ki- és belépni, váltott műszakkal dolgoztak. Az volt a fontos, hogy az autó mozgásban legyen, mert akkor keresett. Az pedig mozgásban volt, úgy meg lehetett pakolni, “mint egy taligát”, mondta Bélabá a szomszédban, így aztán rajta ragadt a Talicska becenév. Oda is figyeltek rá, hogy üzembiztos legyen, mindenből a legjobbat kapja, de javítani nem sokat kellett, annál többet kellett a kopó alkatrészeket cserélni. Főleg az után, hogy a határ húsz kilométeres körzetén belül forgolódó módszer egyre rizikósabb lett, ellenben jó pénzt hozott a cuccot tovább vinni Ausztriába… Három műszak ment a kocsival, Talicska csak akkor pihent, amikor éppen egy újabb wellness kezelést kellett kapjon.

Két év alatt belepörgettek a kilométerórába 320 ezer kilométert. Ekkor úgy ítélte meg a csapat, hogy Talicska megszolgált, jobb lesz túladni rajta, mielőtt még betegeskedni kezdene. El is vitték az autópiacra, éppen csak lemosták előtte, meg eltüntették az árulkodó rekeszeket és egyéb nyomokat.

Kiálltak vele a placcra, kitették rá a táblát: két éves kocsi, új árának egyharmadáért eladó. A kutya rá nem nézett. Erre Sanyi, akit nem is így hívtak, kitalálta, hogy írjanak rá magasabb árat. Össze is tanakodtak, és megállapodtak egy olyan összegben, ami az alig használt kétéves autóhoz olcsó, de nem feltűnően olcsó volt. Meg is jött a vevő!

bagolymondjavacsoraVevő Józsi, bár neki sem ez volt a neve, jó alaposan körbejárta, megtapogatta az autót, kipróbálta, benézett a motortérbe, kipufogóba, és megrángatta az első kerekeket is, nézte-nézte, miért ennyi a Talicska. Az meg szerényen tűrte, bírta, és ha voltak esetleg lelki szemei, akkor azok előtt egy nyugodtabb, csendesebb és pihenősebb idő képei jelenhettek meg. Vevő Józsi ugyanis környékbeli nyugalmazott agronómus volt, szerény ember, akinek arra kellett az autó, hogy egy-kéthetente átugorjon vele Hódmezővásárhelyen túlra, a sógorához, besegíteni neki ezt-azt. Talicska kombi volt, és a nagy raktér is előny lehetett időnként, de igazából nem tudta, mi lesz az a kényszerhelyzet, amikor ezt az előnyt ki is tudja majd használni. Ráadásul olyan harapósan méregzöld volt, bár a fényezés nem volt már szép, de rozsdának nyomát se mutatta, és akárhogy nézte, az autó rendben volt. Lealkudott hát még két tank benzin árányit, tenyérbe csaptak, de Vevő Józsit csak nem hagyta nyugodni a Nagy Kérdés. Mivel Sanyi volt az ész, és ő bonyolította a boltot, hozzá fordult:

– Eggyet áruljon mán el, mert csak böki az oldalamat.
– Monnya, hátha én tudom. – válaszolta Sanyi, aggodalmát leplezve.
– Szóval… Egész szép is az autó, jó is az autó, nem látok én benne hibát, csak  egyet nem értek.
– Osztán mit? – ráncolta a homlokát Sanyi.
– Hogy’ a manóba tudott maga két év alatt húszezer kilométert beletenni?

Sanyi csak nyelt egyet, de az Villachig elhallatszott, és nem mert semmi konkrétat se mondani rá, inkább csak a vállát vonogatta.

– Dógozni jártam.

A Talicska kilométer számlálója csak ötszámjegyes volt, és százezrenként körbefordult.

bagolymondjasuhan

A cikk üregi baglyot ábrázoló bevezető képe Matt Lavin (Montana, USA) felvétele, CC BY-SA 2.0 licenccel szabadon használható. Forrás: Wikimedia Commons

Egyformák, mint két tojás

De mi van, ha a két tojás sem egyforma? Egyáltalán, lehet egyforma?

bagolymondjanekemEgy ismerősöm mesélte az esetet, aki egy kis trafikot vezetett a budapesti Nagykörút egyik igen forgalmas helyén. Ennek megfelelően a termékkörük is rendkívül széles volt, talán a balkezes kozákpisztoly hiányzott, de még az sem kizárt, hogy be tudták szerezni.

A hétköznapi igények azonban a dohányárun túl (akkoriban, a kilencvenes évek vége felé) az ital, háztartási vegyiáru felé mutatkoztak leginkább, és persze az édesség kihagyhatatlan volt. Volt is belőle szép választék. Többek között a divatos csoki tojás, amiben kis sárga kapszulában összerakós játék rejtőzik, de az, hogy milyen, teljes mértékben meglepetés. Ennek ellenére egy anyuka ezzel a kívánsággal állt az eladó elé:
– És kérek két ilyen tojást is, de olyat adjon, amiben egyformák a játékok!

Hú! A gyártó kimondottan figyelmet szentel annak, hogy egy kartonon belül ne fordulhasson elő két egyforma tojás – ráadásul semmi nem jelzi, hogy mi van belül, ezért is a meglepetés jelentésű termék a neve. Ám az anyuka is tartogatott egy meglepetést, és teljesen méltányolandó indokkal támasztotta alá a lehetetlen kérését:
– Pedig muszáj lenne, mert az ikreim összevesznek, ha különböző játékot találnak!

Az étel tele van meglepetéssel.

Sorompó

Történet a türelmetlenségről, a sorompóról és a kecskéről, akire nem bíztak káposztát

bagolymondjaijedjmegA helyszín valójában lényegtelen, de valahol kies hazánk egyik felében történt a dolog, éppen a vasúti átjárónál. Képzelj el egy közönséges, ún. sorompóval biztosított vasúti átjárót a semmi közepén. Mellette kis őrház, és egy rét. A réten békésen legelészik a kecske, valami karóhoz kötve. A gazdája megérkezik, eloldozza, indulna hazafelé, ám ekkor…

A sorompó, mint egy isteni beavatkozásra, leereszkedik. A réten a rovarok énekelik a saját szólamukat, a gazda összehúzza a szemét. Valami feszült zene is kellene szóljon, de az csak a westernfilmekben fér a költségvetésbe, Kárpát-medencében nem. A távolban reszkető pont közelít lassan, még annál is lassabban, végül egyre nagyobb, és a sorompó elé beáll. Egyszerű lovaskocsi, a bakján kissé kapatos parasztember. A vonat sehol.

Megjelenik az úton az Opel, beáll a szekér mögé. A sofőr ismerős erre, leállítja a motort, letekeri az ablakot és kilógatja a karját. Időnként behúzza: lapoz. Újságot olvas.

Távoli robaj, egyre közelebb. Nem, nem a vonat. Egy motoros érkezik, és fajtája szokása szerint előre húz a lovaskocsi mellé. A hely elég szűk, mert a ló egészen ráállt a sorompóra. Amikor a motoros mellé ér, megijed, és odaharap. Erre már a motoros ijed meg, és ösztönösen a ló pofája felé üt az öklével. A ló felhorkanva hátrál – a szekér nekimegy a mögötte álló Opelnek. Sima eset?

Persze nagy vita támad, senki sem vállalja a felelősséget. Veszekedés, kiabálás. Erre már a kecskés emberünk is odamegy, akkurátusan kiköti a jószágot, ahogy kell, és nekiáll kifejteni a véleményét. Kisvártatva rendőr is érkezik (éppen arra járt), és ha már odahívják, hát helyszínel, jegyzetel, és csóválja a fejét: az egész eset nem ér annyit, az Opelen alig látszik valami horpadás. Ez persze senkit nem zavar, hiszen itt elvekről van szó: miért részeg a kocsis, miért áll közvetlenül mögé az autós, miért tolakszik előre a motoros, miért harap a ló, miért fontoskodik a rendőr? Miért késik a vonat?

Annyit azért nem késik, és mire az egyezkedés véget ér, régen el is ment. Mindenki megbékél, mindenki menne a dolgára. A kecskés emberünk is. Csak hát hol lehet a kecskéje?

Keresi erősen, nézi az út mindkét oldalán, a vasút mindkét oldalán, még a csalitos felé is eltekint, aztán döbbenten látja, hogy a kecske bizony ott van, ahová kikötötte: ott himbálózik szegény pára a felnyitott sorompó hegyénél…

bagolymondjabocsanat

A lustaság haszna

Rosssini közmondásosan lusta volt, mégis nagy zeneszerzőként tartják számon. De nem róla szól ez a bejegyzés.

bagolymondjazzzIgazából nem tartom hasznosnak, ha lusta az ember, mert rendszerint rengeteg plusz energiát igényel. Ott van például Gioachino Antonio Rossini, aki az anekdota szerint az ágyában fekve komponált. Amikor egy ismerőse meglátogatta (egyes változatok szerint pártfogoltja, a fiatalon elhunyt Vincenzo Bellini), véletlenül leejtett egy lapot az éppen készülő opera partitúrájából. A vendég ugrott, hogy felvegye, de Rossini csak enerváltan legyintett:
— Hagyja, fiam, majd írok egy másikat.

A lustaság terén azonban nem a “pesarói hattyú” a kedvencem, hanem egy angol, bizonyos Isaac Newton. Mit is tudunk Newtonról? Semmit nem lehetett rábízni. Az iskolában is csak azért tanult, hogy bebizonyítsa, magasabb rendű egy vele kötekedő társánál. Azt mesélik róla, hogy amikor a jószág őrzését próbálták rábízni, úgy otthagyta őket, hogy szanaszét széledtek a birkák, a malacok meg széttúrták a szomszéd veteményesét. Aztán egy szép napos délelőttön, a munka dandárja idején leheveredett az almafa alá, és elszunyókált. Egy alma éppen akkor adta meg magát a tömegvonzásnak, és épp eme úriember fejére esett. Más ember erre felkel és odébbáll, esetleg almát szüretel vagy más hasonló hasznos foglalatosságba kezd. De Newton nem így tett. Ő megmagyarázta az esetet.

A dolog igen jól sikerült, olyannyira, hogy komoly elismerést kapott a tömegvonzásra vonatkozó felismeréséért, amit aztán még meg is toldott három törvénnyel, amelyekben a testek tehetetlenségére vonatkozó első törvénye nagyjából azt is megmagyarázta, hogy miért nem kelt fel az almafa alól. Még az uralkodó is nagy kegyben részesítette, és hamarosan Sir Isaac Newton lett belőle, főrang, aki a Parliament felsőházában képviselőként volt jelen. Jelen volt, nem tevékenykedett. Hosszú évekig ült a Felsőház üléstermének számára fenntartott helyén, és ezen évek alatt egyetlen egyszer szólalt fel. Felszólalása szabad fordításban valami ilyesmi volt:
— Uraim, rémes huzat van. Kérem csukassák be az ablakot.

bagolymondjahagyjallogva

Egy valamit azonban nem szabad elfelejteni, pedig nagyon kevesen tudják: Newton találta fel a pénzérmék szélén található recét. Ennek segítségével tudott akkoriban védekezni a pénzhamisítás ellen, és megállapítani, hogy a forgalomban lévő érmék 10%-a hamisítvány. Azért az is valami!