A helyes kritika alapja

A Dunning–Kruger hatás a magyarázat arra, hogy amíg a szakértők folyton kételkednek, a kezdők és a kontárok mindig mindenben holt biztosak.

Sokszor találkozni azzal, hogy a kezdő alkotó, legyen bár író, festő, rajzoló, zenész, színész, bármi (vagy épp fotós), minden munkáját (de legfőképp a legutóbbit) a műfaj csúcsának tartja, és rendkívül nehezen fogadja a kritikát. Aztán ahogy érkezik a tapasztalat és gyűlik a tudás, úgy válik egyre bizonytalanabbá, mígnem eljut egy szintre, amikor súlyosan alulbecsüli a képességeit. Ez az alkotói válság (egyik) ideje. Aki ezen is túl tud lépni, egy idő után elkezdi reálisabban látni a művei értékét, és jobban megtalálni a saját helyét az értékskálán, de rendszerint ez már nem éri el a tényleges értéket, mert mindig ott marad a kétely, amit az első válság okozott. És ez valahol így van jól.

A jelenségnek még szép, tudományosan hangzó neve is van, ez a Dunning–Kruger hatás. A jelenséget a Cornell Egyetemen két brit amerikai kutató, David Dunning és Justin Kruger publikálta 1999-ben, és meg is kapták érte 2000-ben a legértelmetlenebb tudományos eredményeknek járó Ignobel–díjat. Pedig ennek a hatásnak a létezése, működésének ismerete elég fontos ahhoz, hogy az ember túljusson és megeméssze a kezdő lét első kudarcait. Az Ignobel–díjat odaítélő kuratórium talán épp az említett hatás hatására értékelte alul a kutatást.

Amikor a kezdő az ember, a legnehezebb a saját képességeit felmérnie, és elhelyeznie az alkotótársak között. Megfelelő gyakorlat és ismeretek híján nem fogja felismerni sem mások szakértelmét, sem a saját hibáit, sőt, minden kritikát személyes sértésnek is vesz. A saját tökéletes tudásába vetett hite azonban dacos folytatást eredményez, aminek előbb-utóbb fejlődés lesz az eredménye.

Aztán amikor először felfedezi, hogy mennyivel jobbak is vannak nála, jön az elkeseredettség, a teljes kudarc élménye, de megjön a képesség is, hogy maga is rájöjjön, hol mit rontott el – még ha nem is feltétlenül képes arra, hogy helyre hozza, vagy elsőre jól csinálja a dolgokat. Ezek aztán már egy következő szint jellemzői. Amikor pedig eléri a saját művészete csúcsát, már pontosan fogja tudni, hogy mi mindenben kellene még fejlődnie, és ezért egy olyan enyhe alulértékeléssel, és kétellyel fordul a saját munkái felé, amit úgy is lehet hívni, hogy mesterségbeli alázat. Az igazán nagy mester mindig szerény – mondhatnám, de nem lenne igaz.

Felismerve a Dunning-Kruger hatás jelentőségét, már sokkal könnyebb elfogadható és hasznos kritikát nyújtani, kiváltképp azok részére, akik a pályaívük első szegmensén még nem jutottak túl. És ennek az az alapja, hogy meg kell erősíteni a kezdőt, hogy igenis alkosson, és lépjen tovább. Olyan ez, mint amikor a tipegő kisgyerek első lépéseit próbálgatja, és állandóan orra esik. Ez nem kellemes, de nincs az a féleszű szülő, aki eltiltaná a gyerekét a felállástól és lépkedéstől az orra esések miatt. No pain, no gain – mondja az angol: ha nincs fájdalom, nincs nyeremény. 

Ennek fényében a helyes kritika három elemből kell álljon, megfelelő (alábbi) sorrendben:

  1. Rámutat az alkotás erényeire, kiemeli a jó megoldásokat és mindenképpen talál valami értéket a műben

  2. Óvatosan, külső szemlélőként elemezve rámutat a hibákra, és megmagyarázza a kiváltó okokat és a hatásukat.

  3. Kiemel olyan értéket, ami már megvan, de tovább lehet építeni, és arra alapozva megoldásokat, alternatívákat, szemléletmódot javasol.

Nagyon fontos, hogy a kritika ösztönözzön a továbblépésre, és éreztesse, hogy hibázni szükséges. Maga a tanulási folyamat megkerülhetetlen és nincs olyan nagy művész, aki ne lett volna kezdő, és kezdőként ne ugyanazokba a csapdákba, gödrökbe esett volna bele. Ansel Adams, Michelangelo és Beethoven is tök béna volt, amikor először próbálta ki magát. Ahogy a matematikához, úgy a művészetekhez, gyakorlatot igénylő alkotáshoz sincs királyi út.

Aki csak leszól, ledorongol és ócsárol kritika gyanánt, az éppen olyan, mint az egyszeri ember, aki megtiltotta a gyerekének, hogy felálljon, mert akkor arcra eshet.

bagoly_glass

A címkép Burst felvétele a Pexels.com-ról, CC0 licensz alatt szabadon felhasználható

Nézz, nézz a fény felé

Nagyjából toposz már, akár a Nyugat epikával kacérkodó westernjeit, akár a (szocialista) Kelet erőltetetten pozitív „szocreál” filmjeit nézzük, amikor a főhős a történet végén feszesen kihúzza magát, és felemelt fejjel tekint a fénybe (nyugaton a naplementébe, keleten a napkeltébe). A magyar Legvidámabb Barakk meg valahogy itt ragadt a kelet és nyugat között középen. Hova néz a Mi Hősünk? És minek a végén?

BagolymondjakonyvmolyEz az írásom eredetileg egy tanfolyami házi feladatnak indult, aztán kissé komolyabb dolog lett belőle. A benne tárgyalt fénykép szerzői jogvédelem alatt áll, ezért nem illesztettem be. A kritika megértéséhez azonban legalább annyira fontos, mint az, hogy kiről szól és mikor készült, ezért javaslom, hogy nézd meg itt, egy aukciós ház katalógusában.

Benkő Imre:
Csirmaz Miklós villanyszerelő, Ózd, 1989

Benkő Imre 1968-tól az MTI fotósa volt, jól ismerte a szocreál elvárásait és jelképrendszerét. Ugyanakkor egy nyitott, érzékeny fotográfus, számos díj, többek között a W. Eugene Smith Alapítvány ösztöndíj jutalmazottja (2016-ban Prima Primissima–díjat is kapott), így nem lehet neki idegen a Nyugat képi jelképrendszere sem (bár azt írja, hogy akkor még nem járt nyugaton). 1986-ban a Képes7 munkatársaként ellátogatott Ózdra, ami akkor A Magyar Nehézipar Fellegvára volt (sic!), és

„[a]z első találkozáskor a gyár fényszegény csarnokában, a vasmunkások megdöbbent szoborarcát látva, tudtam, hosszú távon visszajárok majd”
Forrás: A hét fotósa – Válogatás Benkő Imre legendás sorozataiból. Mai Manó Ház (2017. 12. 28.)

– írta erről az élményről. Az ipari táj és a hősei, a jómunkásemberek  szürreális együttélése olyan történet, amit már Vadas Ernő is fényképezett (Ózd, Vasváros, 1954-ben). Míg az ötvenes években Ózd egyfajta ígéret földje volt, a nyolcvanas évek végén már a megvalósulatlan ígéreté. Benkő Imre a következő évtől harminc éven át rendszeresen járt vissza, és egy nagy lélegzetű fotó-esszében foglalta össze amit az első kilenc év alatt látott (Acélváros, Ózd, 1987–1995). Végigkísérte a szocializmus Nagy Álmának szertefoszlását, az erőltetett, ideológiai alapú gazdaságpolitika romba dőlését és az Acélváros ezt követő széthullását. Azt a kataklizmát, ami az emberek: a hősei életét gyökeresen változtatta meg.

Csirmaz Miklós villanyszerelő nem fiatal ember, sokkal inkább kortalanul öreg. Fejét kissé felemeli, tekintete a magasba szegeződik, ahogy a fénybe néz. És valahogy mégsem a bevezetőben felidézett optimista toposz jelenik meg – a fény távoli, cseppet sem a napkelte vagy napnyugta meleg és bíztató fénye. Körülötte szakadék szikláiként tornyosulnak a vasszerkezetek és csővezetékek, az Acélváros szurdokának legmélyén állhat, és legvalószínűbb, hogy a zárlatos kapcsolót védő biztosítéktáblát próbálja megtalálni. Mert az igazi hős racionális, még a katarzis kapujában is szívósnak és keménynek látszik, mint a kiszáradt tómeder töredezett iszapja, melynek mintázatát ott viseli az arcán.

Ez a fejtartás is ismerős, persze nem én lennék, ha nem ókori egyiptomi párhuzamra bukkannék itt is: a királyszobrok jellemző tartása volt ez. Kissé felemelt fej a mindennapok fölé emelkedés jeleként, enyhén felfelé forduló tekintet az isteni szférákkal való kapcsolat gyanánt – az istenként tisztelt királyok jellegzetes ábrázolása volt, azoké, akik akkoriban a Két Ország stabilitását és az Örök Igazság, a Maat háborítatlanságát voltak hivatottak biztosítani. Csirmaz Miklós ugyanazzal a mozdulattal néz az ég felé, ahogyan Hafré dioritszobrai tették, de a várakozás mégsem ugyanaz. Eredetileg Hafré szobrai is egy hasonlóan sötét és monumentális, kevés fénypászmával megvilágított helyen álltak, a piramisa alatti völgytemplom T alakú szoborcsarnokában – mégis a beszüremlő fény és a hasonló tartás mennyire mást jelent! A felemelt fej nem az isteneket, csak a hétköznapi gondokból való kiutat keresi, a felfelé kalandozó tekintet sem a Maat igazságának biztosítékát kutatja, csak egy zárlatos kapcsolóét, és a templom többtonnás, tükörfényesre polírozott gránitblokkjai helyett egy ipari szörnyszülött káosza veszi körbe. De hát minden örök, főleg a mulandóság.

Aztán van egy másik toposz is, az ágyban, félig takaró alá kucorodó kisgyereké, akik fölé a mesék és gyermeki fantázia szörnyei és félelmei magasodnak. Az acélstruktúrák és csővezetékek hasonlóan tornyosulnak a hősünk fölé is, de ő nem kisgyerek már, nem fél (annyira), és látja a fényt. Mi lesz, ha végül elnyeli a vas szörny – és ami még ijesztőbb: mi lesz, hogyha nem? Mi lesz akkor, ha a sok évtizedes munkaviszonyát érvényteleníti a jövő, és munkanélküliségbe taszítja? 1989-ben készült a kép, ekkor még nem volt rendszerváltás, csak éppen érkezett. Mindenki tudta, hogy nagy változás közeledik, hiszen az első lépéseket már megtették az ország vezetésében hanggal bírók, de senki sem volt tisztában vele, hogy ezek mivel fognak járni. Ózd leépítése ugyan már korábban elkezdődött, és a jelek, mint az ómenek általában, nem sok jóval kecsegtettek. Csirmaz Miklós nagyjából hasonló helyzetben érezhette tehát magát, mint Jónás a cethal gyomrában. Az időszak bizonytalanságát jól jellemzi a nagyszerű rádiós, Déri János sziporkája:

„Az nem realista, aki nem hisz a csodákban!”

Barnowl

Benkő Imre mennyire átgondoltan, szigorúan és célratörően komponál! A kissé alulról fényképezett arc hősiességét a kép aljára helyezés kérdőjelezi meg. Az „ipari táj” szimmetriatengelyre központosított tömege csak fokozza az ábrázolt világ nyomasztó voltát, a tónusokkal gazdagon rajzolt részletek ritmusosan vezetik felfelé a mélyre kalandozó tekintetet. Ugyanúgy felfelé igyekszünk nézni, mint a főhős, akinek orra, szorosan összeszorított szája nyílhegyet rajzol a kép legfontosabb részére – az arcra. A szokatlan vágás, amellyel jóformán lefejezi Benkő szegény ártatlan villanyszerelőnket, fokozza az elidegenítettség, reménytelenség, embertelen világ érzését. A felülről érkező „isteni” fény (mely alig párszáz éve még az áldás csalhatatlan jele volt az alkotásokon), az arrafelé tekintő arc, a csillanó szem ellenpontba kerül az által, hogy fentről egy második, lefelé irányuló háromszög is megjelenik. A kép feszültséggel teli és minden látszólagos mozdulatlansága ellenére örvénylik – szemünket felfelé vezeti, de újra és újra visszacsalja. Az arc, a ráncok élessége és a háttér enyhe összemosódása tovább erősíti ezt a hatást. Sajnos eredetiben nem láttam még, így nem tudom, hogy a szemcséssége a tömörített formátumból ered, vagy az eredeti nyersanyag választás, kidolgozás módja adja-e, de az is erősít a rozsdásság, az ipari létesítmény piszka és elhanyagoltsága érzetén. Benkő Imrének mégsem ez a kedvenc felvétele, hanem a gázálarcos karbantartókat ábrázoló, ahol az egyik munkás földön fekszik – szerinte

 

[a]nnak a konstrukciója inkább az én fotográfiai világomat, a szürreális látásmódot képviseli. Ha arra kérnek, hogy reprezentáljam a munkásságomat négy képpel, hat képpel, inkább azt teszem be. Titokzatos, a gyár szövetrendszere, a kábelek, rácsok is jól láthatók azon.”
Forrás:  Varga Attila: Ózdot és a Szigetet is máshogy ismernénk nélküle – Magyar Nemzet Online, (2016. 10. 16.)

Valóban jobban látszanak – de ugyanúgy jelen vannak Csirmaz Miklósról készült képén is. Formai letisztultsága, könnyen érthető volta miatt ez utóbbi lett híresebb. Saját maga Henri Cartier-Bressont és Jozef Koudelkát nevezi meg, mint szemléletére legnagyobb hatást gyakorló elődöket, de látásmódja, munkamódszere (nagylátószögű objektívvel az emberek közt, velük együtt élve mutatja be a történetüket) több kortárs alkotóval is rokonítja (példa gyanánt lásd az akkor már tíz éve elhunyt W. Eugene Smith pittsburgh-i, vagy a „nőklapjás” ismerős Korniss Vendégmunkás sorozatát).

Benkő Imre Csirmaz Miklós villanyszerelőről készült képe kiválóan olvasható, őszinte és erőteljes kép, amely önmagában is összefoglalja a korszak legégetőbb kérdéseit: a munkahelyek tulajdonváltás miatti bizonytalanságát, a tervgazdaság életképtelenségét és az ezekből fakadó egzisztenciális bizonytalanságot. Szigorú szabályok szerint felépített kompozíció támogatja az együttérzést, amely harminc év távlatából is pontosan átérezhető, átélhető, így méltán lett a 2018-as Benkő Imre-életmű kiállítás plakátján is főszereplő.

bagolymondjafotozik