A baglyok állítólag bölcsek. Annyira biztosan, hogy ne vegyék magukat túl komolyan…
Ha az ikrek nagyon hasonlítanak egymásra, sok-sok fejtörést okozhat. Időnként még a legprivátabb magánszférában is – ha…
– Tényleg van a menyasszonyodnak egy ikertestvére?
– Bizony, van!
– És nem tévesztetted még össze őket? Vagy nem próbáltak meg helycserével megviccelni?
– Nem, dehogy is!
– És miért vagy ilyen biztos benne? Hogyan különbözteted meg őket?
– Tudod, Andinak hosszú barna haja van, András meg rövid hajú és bajuszos.
Címkép: Ágon ülő áldozat – Forrás: Pexels.com CC0 licenc alapján
Ez is a vírus miatt… (???)
Idén az április érdeklődés hiányában elmarad.
A minap egy nagyon kedves barátommal fotózást tartottunk, és erről elég áttételesen ugyan, de eszembe jutott egy történet. Valójában városi legenda, legalább háromféle változatával találkoztam már, de annyira mégsem közismert, így remélhetőleg új lesz Neked is…
Nevezzük Johnnak a főhősünket, akit persze nem is így hívtak – a történet legtöbb változatában legalábbis nem. John fiatal rendőrtiszt, nem egészen pályakezdő, és nem is magyar, így a lehetőségekhez mérten egész jól is keres. Sokat dolgozik, az igaz, de arrafelé nagyjából meg is becsülik a rend őreit – ami szintén bizonyítja, hogy nem magyar történetről van szó.
Az eset idején John éppen pihenni indult. Előzőleg egy megterhelőbb időszakot teljesített a munkahelyén, elég sok túlórával és szellemileg is, lelkileg is fárasztó feladatokkal, amiket rendre megfelelően teljesített is. Járt hát neki a pihenő, nem nagy dolog, csak egy hosszú hétvége. Debbie, a szemrevaló menyasszonya ezt az időt mindenképpen a távol élő szüleinél akarta tölteni, aminek ugyan megvoltak a maga árnyoldalai is, másik oldalon viszont a közeli tengerpart, a nem túl forgalmas, homokos strand vonzóvá tették az ötletet. Nagy nehézségekkel bepakoltak mindent az apró és nem is túl fiatal Lotus Elise-be, amit John második menyasszonyaként emlegetettek a kollégái. Az aprócska járgány inkább mókás és agilis élményautó volt, mint gyors sportkocsi, a két ülésen kívül egy sporttáskányi csomagtartója volt és egy egyszerű, erős és megbízható Toyota motorja, ami a pici autót mozgékony roadster-ré tette. Kitűnő volt élményautózásra, de ekkora útra kicsit szűkös – elszántság kellett ilyennel nekivágni.
Kellemes csütörtök kora délután volt, amikor elindultak, Debbie kérésére nem a pályán, hanem a kertek alatt. Útba szerette volna ejteni az egyik közeli kisvárost, ahol a nővére élt nyomozó férjével. Ők ugyan nem voltak otthon, a szülőknél terveztek találkozni, de a hely szépségét nem szerette volna kihagyni. Debbie kislány korában élt arrafelé, és ezer emlék kötötte szinte minden fához, minden dombhoz. Johnt más vonzotta a helyhez: a lágyan kacskaringózó vidéki út magával ragadó látványt és mesés vezetési élményt jelentett a kis Lotus kormánya mögött, még akkor is, ha közben egyetlen szabályt sem szeg meg az ember.
Ezért csodálkozott nagyon, amikor leendő sógoráéktól pár percnyire egy villogó rendőrautó érte utol, és jelezte, hogy meg kell állnia.
John félrehúzódott, leeresztette az ablakot és jól láthatóan a kormányra tette a kezét, ahogy illik. A rendőrautóból kiszálló tiszt ismeretlen volt. Pattogó, de udvarias hangon kérte a papírjait, John pedig át is adta azokat ahogy illik, és próbálta volna megmutatni a jelvényét is, de meglepetésére nem volt nála. A tiszt gondosan átnézett mindent, megnézte a kocsi kerekein a profilt, a rendszámtáblát, aztán elővette a noteszét és a tollát.
– Tudja miért állítottuk meg?
– Nem, őszintén megvallva fogalmam sincs. Én is rendőr vagyok, és…
– Mindenki ezt mondja. Tudja, hogy kiskorú gyermeket csak gyerekülésben szabad szállítani?
– Igen… Mit? Nincs is a kocsiban kiskorú gyerek!
– De van. Gyerekülés viszont nincs, és ez így problémás.
John végignézett a teljes utastéren: saját magán, Debbie-n, és… senki más nem is fért volna a kocsiba, de még egy gyerekülés sem.
– Biztos úr, nézzen jobban körül: ide nem fér be más, nem hogy egy gyerekülés.
– Erről van szó. És gyerekülés nélkül gyerek sem szállítható. – felelt a rendőrtiszt, és a noteszéből a legfelső lapot John felé nyújtotta. – Ennek még meglesz a következménye!
John hüledezve vette át a papírt, és egészen elfehéredett, amikor ránézett. Majd Debbie-re.
– Ez most micsoda? Ez… Egy pillanat! Ez most valami tévedés… vagy… ez igaz?
Debbie kissé félénk mosolyát látva könnybe lábadt a szeme és nem tudta, hogy nevessen-e vagy sírjon örömében.
A papíron egy ultrahang-felvétel volt, apró, babszemre emlékeztető pöttyel a közepén.
Címképen: Lotus Elise Series 2 – Chris Watson / CC BY
Néha egy nem egészen adekvát válasz hamar rendbe tehet, vagy alaposan felforgathat dolgokat…
Nem a valóságban történt meg velem.
Illetve egy része igen: az egyik nap SMS-t kaptam egy ismeretlen számról. A készülék kijelezte, de nem tudtam kinek a száma, és akárhogy próbáltam utána nézni, nem tudtam meg ki írt.
A szöveg így szólt:
Ma nem erek ra csak penteken jo nekem
Semmi megszólítás, aláírás, még egy „bocsi” vagy egy tábla csoki se…
És innentől beindult a fantáziám. A bennem lakozó kisördög izibe’ visszaírta a következőt:
Ne szórakozz velem, amit megígértél, úgy legyen! Ha nincs itt 16:00-ra az 50 millió használt, kis címletű bankjegyekben, hamar megtalállak!
Nem küldtem persze ilyen választ, mert ki tudja, esetleg tényleg beállít valaki pontban délután négyre ötvenmillió forinttal, és akkor lekésem a vonatomat. Vagy akár más kellemetlenség is lehet belőle.
De a kisördög tovább pörgött a dolgon, és odabent hamarosan jött is a válasz:
Ne mar Laci vagyok nincs még meg az uj szamom?
Persze más alternatív lezárás is elképzelhető, de én alapvetően békés természet vagyok (ha épp nincs más alternatíva). Szóval megelégedtem a legegyszerűbb lezárással!
(Csak tudnám, ki a fene az a Laci???)
A címkép a Pexels.com gyűjteményéből származik és CC0 lincenc alapján szabadon felhasználható.
Az SS Warrimoo története mostanában elég széles körben kering a neten, de úgy gondolom, hogy egy ekkora ötlet megéri, hogy magyarul is elérhető legyen…
Az SS Warrimoo 1892-ben épült egy újzélandi hajózási társaság megrendelésére, és az év május 5-én bocsájtották vízre. Bár Angliában regisztrálták, Ausztrália és Új-Zéland közt szállított utasokat, majd hamarosan gazdát cserélt, és Új-Zéland helyett Kanadába teljesített charter járatokat. 1914-ben besorozták, és csapatszállító hajóként a Földközi-tengeren szolgált, mígnem 1918. május 17-én összeütközött a francia Catapulte csatahajóval. A hadihajó mélységi aknái elmozdultak a raktérben és felrobbantak, mindkét hajót a tenger fenekére küldve. De az SS Warrimoo nem erről lett híres, hanem egy különös tréfáról: kapitánya véghez tudta vinni azt a lehetetlent, hogy a gőzhajó időben és térben „egyszerre több helyen legyen”.
1899. december 31-én éjjel Payton első tiszt berontott a kapitányhoz, és letette elé a navigációs számításait, amelyekből a hajó pontos földrajzi helyzetét határozta meg a csillagok állása alapján. John D. S. Philips kapitány ránézett a papírokra, és azonnal észrevette, amit az első tisztje is. Állítólag ki se kellett mondaniuk a Nagy Ötlet lényegét, mindkettejük számára magától értetődőnek tűnt. A kapitány azonnal kiadta az utasítást egy apró irányváltásra, és meghatározta a hajó új sebességét is.
A papír szerint a hajó mindössze 31 fokpercre volt északra az Egyenlítőtől, a 179. nyugati hosszúsági fok 30. percénél. A hajó egyenesen délnyugatnak fordult. Csendes és tiszta idő volt, ami nagyban a kezükre játszott.
Amikor eljött az éjfél, ellenőrizték a számításokat: az SS Warrimoo pontosan az egyenlítőn volt, a hajó orra már a déli féltekén, a tatja még az északin. Ráadásul a hajó pontosan a dátumválasztó hosszúsági fokon is volt, a hajó orrán így a pontos dátum 1900. január 1. volt, a hajó tatján 1899. december 31. A 105 méter hosszú hajó orra a nyár közepén volt, a hajó tatja a tél közepén. És, bár manapság az évszázadokat úgy számoljuk, hogy a XX. század 1901-gyel kezdődött, az ő számításuk szerint (ami akkoriban állítólag megfelelt a közmegegyezésnek) a hajó orra a XX. században volt, a hajó tatja a XIX. században.
Aztán persze megváltozott a közmegegyezés arról, hogy hol kezdődik egy évtized, egy évszázad, egy évezred, és ezzel elrontottunk egy poént. De hát az emberiség már csak ilyen.
A címképen az újzélandi SS Warrimoo – Forrás: By Allan C. Green (1878-1954) (http://trove.nla.gov.au/version/182160098) [Public domain], via Wikimedia Commons
Ha már az előző bejegyzésben egy kiváló, és kiváló humorú ATC-ről (Kennedy Steve-ről) esett szó, még egy hasonlóval találkoztam, amin annyira jót mulattam, hogy gonoszság lenne kihagynom.
Egy Észak-Skócia-i sziget irányítótornyának nyugdíjazott irányítója mesélte az esetet egy honlapon, ahol a magafajta veterán ATC-k osztották meg a legkedvesebb emlékeiket. A történet megér egy mesét!
A helyszín azt hiszem Sumburgh, (amit egyébként most találgatok, mert sajnos épp nem találom a forrást, meg amúgy is megváltoztattak gyakorlatilag minden nevet és referenciát), és annyira kicsi, hogy a térkép nagyítva ábrázolja. A Shetland-szigeten lévő apró repülőtér gyakorlatilag keresztben parttól partig végig ér, és legfontosabb tulajdonsága, hogy a környékbeli „szigetugrók”, vagyis a szigetvilág lakosait egymással összekötő kis repülőgépek irányítását innen végzik. A történetben Ed (akit nem így hívnak), a minden tréfára kész, nyugdíj előtt álló ATC játszotta a főszerepet, és persze Dan, akinek más a neve, és aki elmesélte az említett oldalon.
Az Egyesült Államok Légierejének legféltettebb repülőgépei a B–2 Spirit (Szellem) csupaszárny bombázók. Ezek a hatalmas denevérre emlékeztető, szinte minden távérzékelő számára láthatatlan lopakodó repülők nagyjából a világ minden pénzébe kerülnek (gépenként 2,13 milliárd dollárba, ha a kifejlesztésük költségeit is leosztjuk, de az 1997-es a „listaáruk” is 737 millió dollár), olyan technológiával készültek, hogy azt a Northrop tanítja az UFÓ-knak, és annyira féltik, hogy állítólag nem is nagyon vetik be őket – csak utólag derül ki rendszerint, hogy mégis. Így 1999-ben Koszovót is bombázták, az akkor elsőként bevetett GPS-irányítású JDAM manőverező bombákkal. De most nem ez a lényeg. A hatalmas gépmadarak radarvisszhangja nagyjából akkora, mint egy 10 centis átmérőjű gömbnek, és hasonlóan rejtve van az akusztikus, elektromágneses és infravörös hullámok elől is, nagy repülési magassága miatt pedig a földről sem látszik. Magyarán szólva, onnan tudod, hogy ott van, hogy nem tudod érzékelni.
A koszovói bevetések után tisztelgő látogatásokat tett néhány B–2 a NATO tagországok némelyikében, aztán egy német helyszínről hazafelé átrepültek Észak-Skócia légterén is. Mivel ez már baráti ország fölötti demonstrációs repülés volt, a pontos időpontját, útvonalát, repülési magasságát megadták előre az érintett légterek irányítóinak is, hogy azok ennek ismeretében koordinálhassák a környéken a légiközlekedést. Történetesen az útvonal érintette a már említett apró torony által ellenőrzött légteret is, ahol Dan és Ed némi szakmai izgalommal várták a bombázókat, mert az mégiscsak Esemény, és olyan a legutóbbi jégkorszak távozta óta nem történt arra.
Az előrejelzések hajszálpontosak voltak, és másodpercre a várható időben az amerikai bombázó kötelék parancsnoka bejelentkezett:
– LSI Torony, itt USAF 1079, beléptünk az Önök légterébe, a magasságunk 52 ezer láb, sebességünk 540 csomó. Ez egy üdvözlő üzenet, nem kérünk földi irányítást.
Dan éppen válaszolt volna a hívásra, ám Ed megelőzte: felkapta a mikrofont és a lehető leghivatalosabb hangján válaszolt:
– USAF 1079, itt LSI Torony, értettük, nem kér támogatást. Repülési magasság 52 ezer láb, sebesség 540 csomó, a radarunk szerint a távolságuk 207 mérföld. Jó utat, szerencsés leszállást!
A távolság persze csak az előre jelzett útvonalból adódott, de Ed igen erősen remélte, hogy ez az adat is ugyanolyan pontos, mint a többi.
– LSI Torony, itt USAF 1079, korrekt, köszön… Mi van, 207 mérföldről(?) látnak(?) a radaron??? Maguk most szórakoznak velem???
– Megerősítem, USAF 1079, LSI Torony, igen szórakozunk. És jó szórakozást, szerencsés utat kívánunk Önöknek is, üdvözlet Skóciában!
A történet itt véget ért, sőt, néhány héttel később Ed szakmai története is. Nem ezért: az eset idején már „vágta a centit”, és nem egészen egy hónapja volt a nyugdíjig.
A címképen a Northrop B–2 Spirit roll-out bemutatója 1988-ban
— By Goretexguy [CC BY-SA 3.0 or GFDL], from Wikimedia Commons
A legbiztosabb tudás is kételkedést hordoz magában. A magabiztosság viszont nem velejárója. Tehát…
Tévedhetetlen ember az,
akinek a dolgokról
még csak elképzelése sincs!
Csak úgy eszembe jutott…
A címkép cricketumpire felvétele, a szerző szíves engedélyével.
© 2018 cricketumpire
Forrás: DeviantART (az eredeti kép|a szerző galériája)
Cover image by cricketumpire—thank you for the generous licence.
© 2018 cricketumpire
Source: DeviantART (original image|author’s gallery)
Kissé őszinte ima…
Adj, Uram,
de vigyázz, mert ha erőt adsz, én mindjárt olyat odacsapok…
A címkép saját felvétel
Elon Musk, a Tesla autógyár tulajdonosa és számos, forradalmian új dolog megálmodója és megvalósítója az az űrutazások történelemkönyvébe is beírta magát.
2018. február 6-án Elon Musk űrkutatással foglalkozó magáncége hatalmas sikert ért el: a Falcon Heavy űrrakéta sikeres indítás után kijutott az űrbe, útnak indította a rakományát, majd az újra felhasználható fokozatai visszatértek a légkörbe, és a tervek szerint sikeresen leszálltak. Az többszöri felhasználásra készült űreszközök fejlődése ezzel újabb szakaszába lépett, és Elon Musk, a PayPal megálmodója és megvalósítója, a Tesla Motors tulajdonosa, és számos meglepően nagyra törő és jövőbe mutató ötlet atyja ismét meghökkentette az emberiséget. A pályára állított rakomány ugyanis egy autó volt, egy piros Tesla Roadster, a kormányánál egy szkafanderes bábuval – ő Starman. Akarod látni élőben? Íme:
Szerintem utoljára a Jean-Luc Goddard 1965-ös Alphaville című filmjében utaztak autóval az űrben (Lemmy Caution, a főhős egy Ford Galaxie-nak nevezett Mustanggal érkezik Alphaville-be), bár ebben könnyen lehet, hogy tévedek. Sőt mit több: Geszti Péter a facebookon bebizonyította, hogy az oroszok ezt már 2010-ben megtették egy Lada Nivával (és egy TMA hordozórakétával), akik vissza is tértek, miután meglátogatták (és egy nyomásmérő erejéig lenyúlták) a MIR űrállomást. Érdemes megnézni ezt is, nem hosszú. Вот эта:
Na de félre a tudománnyal, áldozzunk a hülyeség és a humor oltárán. A Lapos Föld Társaság szerint ugyanis az egész egy nagy svindli, és Elon Musk is beszállt a globális összeesküvésbe, amely minden áron el akarja hitetni a világgal, hogy a valójában lapos föld gömbölyű. Szerintük a Telsa Roadster és Starman valahol egy stúdióban áll, és fényeffektekkel, vetített háttérrel akarják velünk elhitetni, hogy az a leggyorsabb autó a világon – több mint tízezer kilométeres óránkénti sebességgel hasít – illetve nem hasít, mert egyrészt az űrben nincs hasítható anyag, másrészt ha a stúdióban áll, nem hasíthat az űrben tízezerrel. De még nyolccal sem.
Ráadásul amilyen bénák ezek a SpaceX-esek, nem valami tudományos kutatásban segítő műszerpakkot tettek a csomagtartóba (ami egy roadster esetében nagyjából akkora, mint egy mosásban összement kispolszki kesztyűtartója, és azt nagyjából elfoglalják a különféle töltőkábelek), és még csak nem is korszerű CO2 lézer-űrfegyvert, ami ripityára lőhetné az Észak-Korea-i atomrakétákat, mielőtt azok még a tervezőasztalra kerülhetnének, hanem az egész repülést beáldozzák holmi reklámcélokra. Ebben van valami. Ha nem lenne reklám az egész, én sem tudnám, hogy a korábbi, egyszer használatos rakéták fellövésekor kb. 24 tonna terhet lehetett űrbe juttatni 350 millió dollárért kilónként, így meg 90-ből megvan, újrafelhasználható eszközökkel. Meg azt se tudnám, hogy a Tesla Roadster ilyen veszettül gyors. Musk tudja mit csinál!
De azért neki sem sikerül minden. A Teslát eredetileg egy Föld–Mars körüli nyújtott ovális alakú pályára akarták állítani, de talán nem volt elég jó a térerő, vagy kijutott a füst az egyik processzorból – a lényeg, hogy egy számítástechnikai baki miatt az autó most a Föld és a Nap körüli oválpályán kering. Csak megjegyzem, hogy az Egyesült Államokban amúgy is az oválpályák dívnak, olyanok, mint az indianapolisi “Brickyard”, ahol a legendás Indy500-as futamokat futják, vagy Daytona, vagy… vagy a sok-sok egyforma és jellegtelen, padlógázas oválpálya. Ahogy az általam oly nagyra tartott John Fitch mondta egykor: Európában a versenyautók tudnak fékezni és mindkét irányba kanyarodni, ami sokkal érdekesebb. Valóban, de hát az űrben is csak oválpályák dívnak, a szlalomot még nem sikerült megvalósítani. Vagy ha igen, nagyon messze van a célvonal a starttól. Az pedig nem kedvez a tévéközvetítéseknek, ami miatt nincs reklámbevétel, és az elmaradt bevételek miatt becsődöl az egész. Szóval ez az oka, hogy a bolygók is rendszerint oválpályán keringenek. (Vannak akár kaotikusnak nevezett pályák is, de ott a kutya se tudja követni a szabályokat, csak a legkorszerűbb számítógépek garmadáját használó egyetemi matematikusok. Doublepluslplusungood, ahogy Orwell 1984-ében mondanák Newspeakül. Jó, hogy Orwellnek nem lett – még – igaza.)
Aztán nézem, hogy ha esetleg évtizedek múlva visszatér a Tesla Roadster a Földre, mit lehet majd vele kezdeni. Mennyit érhet, ha használt autóként akarnak megválni tőle? Nyilván csillagászati összegekbe kerül majd (jé, szó szerint!) a nevezetesség okán, és tovább emeli az értékét az, hogy első tulajdonos kínálja eladásra. Ugyanakkor a megtett kilométerek jócskán lenyomják az árat, nem beszélve arról, hogy milyen hatással lehet az űr, a napsugárzás, az űrben lebegő részecskék, mikrometeorok, szélsőséges hőmérséklet-változás, és a sok hasonló a karosszériára. Valószínűleg elkel majd egy újrafényezés, de akkor meg már nem az eredeti állapot, ami a nevezetességen ront. A motor viszont szinte új marad, elvégre elektromos, és az űrben amúgy sem az hajtja az autót. És ne feledjük: ez a leggyorsabb autó a világon! Ugyanakkor a kimaradt szervizelések, amelyek néhány tízezer kilométerenként (mondjuk kétóránként) esedékesek voltak, megint csak lenyomják az árat. Igaz, olajcsere nem szükséges egy elektromos autóban, de a gumikat is le kell cserélni ötven-hatvanezrenként, a fékfolyadék is könnyen felforrhat az űrben, és a fényszórók is hajlamosak bemattulni az intenzív UV-sugárzástól, ami a Nap közelében várható. Szóval azért megfontolandó egy ilyen vásárlás.
Csakhogy még ez sem igaz ám maradéktalanul. Starman Tesla Roadstere nem új autó, és Starman sem az első tulajdonos. A kocsi első generációs példány, tehát valamikor 2008 és 2012 között készült, a Lotus Elise alapjaira, csak éppen egy őrült nagy akkumulátorral és egy sportkocsisan nyomatékos villanymotorral, ami túltesz jónéhány robbanómotoros sportautón is. A nagyon pici méregzsák 248 lóerős volt és 4 másodperc alatt gyorsult álló helyzetből százra, ami majdnem akkora gyorsulás, mint a szabadesésé. Elektromos autóhoz képest alacsony az 1,3 tonnás tömege is. Az nem sokat nyom a latban, hogy három és fél óra alatt lehet teljesen feltölteni, mert az űrben nagyon kevés a konnektor vagy a 380 voltos töltőfej. De azért nem elhanyagolandó, ha az űrutazás után felkerül a hasznaltauto.hu oldalára.
Elon Musk annyira tudatában volt annak, hogy itt most nem az űrkutatás Nagy Lépéséről van még valójában szó (bár tény, hogy nagy lépés azért ez is), hogy az egészből élő online showműsort csinált, ami tele van utalásokkal és kikacsintásokkal, és rendkívül komolyan vett komolytalansággal. Starman neve tisztelgés a nemrég elhunyt David Bowie előtt, és a kocsiban lévő hifi is Bowie Space Oddity című számát játssza újra és újra. Még szerencse, hogy ez az űrben nem hallatszik, mert pár nap után már elkezdené unni a legnagyobb rajongó is. A műszerfal közepén lévő kijelzőn egy hasznos tanács olvasható: “Don’t Panic”. Ez a „semmi pánik” Musk egyik meghatározó olvasmányélményének és örök kedvencének, Douglas Adams Galaxis utikalauz stopposoknak című könyvének mottója, és a könyvbéli Utikalauz borítójának felirata. A tervezett Föld–Mars pálya a SpaceX egyik célkitűzését, a Mars-utazást volt hivatott propagálni, maga az autó pedig a Tesla Motors céget. Azt nem tudni, hogy vajon a kilövés költségeit a PayPal segítségével egyenlítették-e ki… Starman szkafandere is a SpaceX saját fejlesztése, és szerencse, hogy Starman csak bábu, mert az űrruha még nagyon messze van attól, hogy élő embert lehessen rábízni.
Bocsánat, lehet, hogy kicsit vulgáris leszek, amikor megemlítem, hogy az egész felhajtás minduntalan Kurt Vonnegut szavait juttatja eszembe. Ő ha jól tudom, akkor az első holdrakéta fellövésekor mondta a maga kéretlenül és kendőzetlenül őszinte stílusában, hogy “It’s a tremendous space-fucking!” – „Ez egy oltárinagy űrbekúrás!” Vonnegut nem is annyira a szenzációt kereste ezzel, és sosem volt kenyere a céltalan trágárság, egész egyszerűen belefoglalta azt a véleményét is, hogy a jellemzően férfiak dominálta tudomány tekintélyes részben farokméregetés és szexuális pótcselekvés is. Ezzel persze lehet vitatkozni, Vonnegut vállaltan megosztó személyiség volt, akit a mai napig utál az amerikaiak durván 40 százaléka (a másik negyven százalék oda van érte, további ötven százalék meg azt sem tudja kicsoda, és hogyan kell százalékot számolni). Valahogy mégis azt érzem az egész műsor miatt, hogy itt is erről van szó.
Ettől függetlenül nagyon drukkolok Elon Musknak és minden munkatársának, hogy sikerrel járjanak, és a legközelebbi teszt során egy (lehetőleg plüss) baglyot küldjenek a Marsra, és az sem ártana, ha azt mondaná, hogy „hu”. Lehetőleg magyarul.
Köszönet a címképért a SpaceX vállalatnak, akik azt CC0 licenc alapján szabadon használhatóvá tették. A CC0 licenc alatti képeknél nem szükséges a forrásra hivatkoznom, de ha szükséges lenne, akkor az állna itt, hogy: By SpaceX (Falcon Heavy Demo Mission) [CC0 or CC0], via Wikimedia Commons – de mivel nem kell, ezért nem írtam ide. (Affenébe… mégis itt van?)
Morfondíroztam már azon itt, hogy a hozzánk látogató turistáknak mennyire meg tudjuk nehezíteni a dolgát, de azzal még nem foglalkoztam, hogy milyen hatalmas lehetőségeket hagyunk ki, amivel a lakóhelyünkön ismeretlenként felbukkanó hazánkfiait lehetne bosszantani. Az utcanevek határtalan lehetőségeket rejtenek!
Tulajdonképpen két irányból érkezett az ötlet, vagy talán még több felől. Még gimnazista koromban szembesültem azzal, hogy a Karinthy Frigyes utcán a 24-es szám után a 30-as következett, és nem létezett a cím, a 28-as ház, ahová mennem kellett volna. Álltam már csodálkozva és naivan a Salgótarjáni út egyik felén, azon elmélkedve, mekkora kerülővel tudok átjutni a másik felére, amit a vasút elválasztott tőlem (és csak a villamos jár át felette, én meg persze kocsival voltam, amivel nem illik villamosra szállni). És azt is nagyon szerettem, amikor némelyik lakótelepen minden utcát ugyanúgy hívtak, és a házak számozása alapján egy túlburjánzott amőba formáját álmodták utca gyanánt térképre a telep tervezői. De ezeken túl annyi lehetőség van még!
Mert ott van még az olyan utcanevek sora, amelyekről nem egyértelmű, hogy utcanevek. Kis utca, Névtelen utca, Második utca – határtalan soruk rengeteg mulatságos pillanatot szerezhet a helybelieknek, akik az arra járó idegent simán rászedhetik úgy, hogy közben a való igazat és az igaz valót mondják neki. Csak sajnos nem élünk ezekkel a lehetőségekkel eléggé. „Pedig igény az lenne rá” – mondhatnám Hofi Géza emlékezetes szavaival. Legyen erre példa az alábbi kis párbeszéd:
– Elnézést, egy pillanatra… Ismerős vagy errefelé?
– He? Ja… persze. Toljad.
– Tudnál segíteni, hogy merre találom az Ismeretlen Bárt?
– Höhö, szórakozol velem, mi?
– Nem, állítólag tényleg ez a neve. Itt van a címük is, de szerintem elírták… Nézd csak, itt a cégkártyájuk.
– Másik utca 8? Ja, tudom melyik az, persze, jó hely. Szoktak ilyen izék lenni. Itt van nem messze.
– Meg tudod mondani, hogyan jutok oda?
– Meg hát, figyi. Kocsival vagy?
– Nem, csak megtámasztottam, hogy el ne dőljön. Persze, kocsival.
– Az egy kicsit macerásabb lesz, de nem gáz. Szóval menj el a Második utcáig, az itt van mindjárt a Harmadik utca után kettővel.
– Te most szívatsz?
– Nem, tényleg így hívják őket. Itt a következő, ha erre mész, akkor az Előző utca. Utána következik az a széles főút, a Kis utca. Aztán jön a Harmadik utca, a Tér köz, a Fél utca, és a következőnél kell balra fordulnod, az a Második utca.
– Ne már, ez komoly? Nem semmi nevek…
– Ugye? Kellett vagy hat év, miután ide kerültem, hogy tájékozódni tudjak közöttük…
– Mikor kerültél ide?
– Itt születtem. Höhö, beugrottál, mi? Na figyi, a Második utcán fordulj balra, és menj el a Bármelyik utcáig. Ott kell jobbra menned, és … ja, igen, figyeld a táblákat, mert az kábé a nyolcadik a balos kanyar után.
– Ja, hogy ez is egy utcanév?
– A Bármelyik utca igen, a balos kanyar az nem. Megvagy még, tudsz követni?
– Hát… reménykedem.
– Pedig jobban jársz, mert ez a környék nagyon zűrös a GPS-ekkel is. Na, tehát: Második utca, ott balra fordulsz, mész vagy nyolc utcányit a Bármelyik utcáig, ott jobbra, de figyelj, mert két utca van Y alakban. Az első a Nemez utca, de neked nem az kell.
– Mármint a Nemaz utca kell?
– Nem, olyan itt nincs, szerencsére. Hanem az Y egyik ága a Nemez utca, a másik ága a Rossz út. Állítólag régi hagyomány miatt hívják így, de tényleg elég rázós.
– Jól hangzik… vagy nem is…
– Na, ha rátérsz a Rossz útra, onnan nyílik a Nemoda utca, és azon ha végig mész, akkor balra van a Másik utca.
– Milyen másik utca???
– Hát a Másik utca, ahol az Ismeretlen Bár van. Amit keresel.
– És ez neked itt van nem messze?
– Persze, csak az egyirányú utcák miatt ilyen bonyi kocsival. De ha itt leparkolsz, akkor gyalog öt perc.
– Őőő… akarom tudni, hogy merre?
– Sima ügy. Ott az Itt út, ott besétálsz, és a Nemezen átvágsz a Sín térig, azon keresztülsétálsz, és aztán a Semmin át még húsz méter.
– Mármint a Nemez utcán?
– Nem azon, hanem a Nemez közön. Az egy másik. De ott van mindjárt a Másik utca. A Semmi sétány másik oldalán.
– Kösz, megpróbálom gyalog. Hol tudok itt leparkolni?
– Hát itt nem nagyon tudsz, de talán ott a Tilosban. Mármint a Tilos park parkolójában. Ott szokott lenni hely.
– Hát öregem, köszi, de csak reménykedem, hogy a frankót mondtad, mert viccnek kicsit durva!
– Legyél nyugodt, a frankót mondtam. Illetve nem, mert a Tilos park volt régebben Franco park, csak átkeresztelték a Tilos Rádió miatt, mert egyszer volt itt valami forgatás velük. De légy nyugodt, bárki szívesen segít, ha eltévedsz. Nem olyan rossz környék ez a Bermuda-negyed!
A címkép a rákosfalvi lakótelep egyik épületét ábrázolja, ahogy egy luxusautón tükröződik, és saját felvételem.
Bagoly mondja: HU! 
.jpg){kind=link}
.jpg){kind=link}
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!