Reggel van, alig múlt fél nyolc, az aluljáró közepén hangyákat megszégyenítve nyüzsögnek a népek metrópótlótól metróig. Zárt, a teljes lejáratot betöltő sorban vonulnak, alig lehet kijönni tőlük a metróállomásról.
Az aluljáró középső része viszont nyugalmas, egy ember alacsony kempingasztalra pakolja ki a csokoládét, amit szeretne eladni, mellette az öregúr a saját verseiből próbál valami kis pénzt csinálni. Tőlük jobbra összecsukható széken hetvenesnek kinéző ember hangol, játszik néhány riffet az elektroakusztikus gitáron. Társa, egy nagyobb figura (született zenész) az egyik metróőrrel beszélget. Aztán a gitáros feltekeri az erősítőt, imprózik egy kicsit bemelegítésként. Meleg, barátságos gitármuzsika, nem túl fantáziadús, csak amolyan toccata, hogy ráálljon az akkordokra és futamokra az ujja. Aztán a hegedűs bólint, és elkezdi ő is amint a gitár a Leon a profi zenéjének kíséretére vált.
Kitűnő prímás lehetett, kár, hogy az régen volt. Technikásan játszik, de tökéletesen lélektelenül. A lírai dallam szétesik, a nagyívű legato nála értelmetlenül szaggató pizzicato, a szünetekbe mindenféle bravúros trillákat csempész be, és a darab, az eredetileg fájdalmasan szép, vallomásra emlékeztető lírai dal ízeire hullik.
Gyilkos! Megölte Leont, a profit!
És ez még nem is a legnagyobb baj.
Korábban rendszeresen játszott az aluljáróban két fiatal srác, egy nagy, göndör szaxofonos és gitáros kísérője. Az erősítő használatot valószínűleg tőlük leste el a két cigányzenész. És nem is elégedtek meg ennyivel! Az erősítő maximumra van náluk tekerve, talán még a magas hangokon is toltak egy kicsit (padlóig), így a hegedű túlgerjed, fémesen sikoltozik, és már semmi zenei nem marad a hangjában, inkább egy táblát kaparó körömhöz vagy fogászati fúróhoz hasonlít.
Ja, és említettem, hogy sosem játsszák végig A profit? Nagyjából egy kétperces zanzásított verziót prüntyögnek, elvégre az átvezetések, az elbeszélő dallamok nem olyan ismertek, így a refrén szól önmagába visszafordulva. Ha meghallom őket játszani, inkább elmenekülök az aluljáróból – amúgy sem maradnék ott, mert nincs minek, de így kimondottan sietek, szinte futólépésben iszkolok előlük.
És közben arra gondolok, hogy azok a kereskedők, ellenőrök, és egyéb népek, akik az aluljáróban kénytelenek dolgozni, hogyan bírják ezt, és mit tehetnek e kínzás ellen? Az egyiküket egyszer megkérdeztem. Rángatózó szájszeglettel mondta, hogy semmit. A tekintete azonban elárulta, hogy lennének ötletei, és némelyik akár élet kioltására is alkalmas lenne, ha nem lenne ő maga becsületes, jóindulatú ember.
Annak idején az „átkosban” – mert mindig, minden kornak van egy „átkos” előzménye – volt egy olyan próbálkozás tudtommal, hogy az utcazenészeknek ORI vizsgát kellett volna tenniük.
Lehet, hogy szükség lenne rá.
A címkép saját felvételem
Elgondolkodtam azon, hogy manapság mennyire pénzzé lett az idő.
Meg az, hogy nem is olyan rég… őőő… de, nagyon is olyan régen, még volt olyan, hogy monoszkóp és szünetjel, és a Müller Péter Iván egyik együttesének egyik száma még meg is énekelte, hogy
És ahogy eszembe jutnak a dalszöveg sorai, rádöbbenek arra, hogy a 80-as évek underground szövegei valahogy megint értelmet és létteret kapnak. Már megint fokozódik a drámai feszültség, megint gyakran érezni úgy, hogy ez a város egy távoli bolygó, meg, hogy ami most van, már elmúlt rég. Sőt,
Hallgatom a Café del Mar egyik 2017-es összeállítását, kellemes háttérzene (még a stílus neve is az, „ambient” meg „chill-out”, arra való, hogy nyugtatólag hasson, miközben mást csinálsz, de azért arra is jó legyen, hogy a zenehallgatás legyen a fő tevékenység), közben egy elég monoton munkába merülök, és így, muzsikára, elég jól haladok is vele. Finom dolgok ezek, dallamos, harmonikus, változatos ritmusok szólnak, néha azon veszem észre magam, hogy hozzá igazodom, sőt, tánclépésben teszem meg azt a két métert, amin belül ide-oda kell mozognom a műveletek során. Majdnem fél órája szól a zene, amikor rafinált, összetett ritmusra váltanak a dobok, egyszerű, de jól összehangolt motívumokat játszanak a szintik és a gitár, aztán megszólal egy szándékosan éterien könnyed, gyönyörű női énekhang és – majdnem összeomlik az egész varázslat. Az angyalian csengő hang ugyanis azt énekli, hogy
Igen, valóban ez egy olyan sztereotípia, ami általánosan sújtja a német nyelvet. Teljesen megértem, hogy egy német számára, akinek az anyanyelvéről mondanak ilyen sommás, és ráadásul negatív véleményt, ez mennyire rossz érzés lehet. Főleg, ha lépten-nyomon azzal találkozik az ember, hogy szeretett hazája számára oly sokat jelentő nyelve másoknak kellemetlen, ronda, stb. Igazságtalanságnak kell tűnjön, és hát valóban az is.
Számomra – és ezzel aztán végképp a szubjektív értékelés talajára lépek – egy nyelv szépségét a ritmusa, dallama, azaz „zenéje” és a kifejezőeszközeinek ereje, tömörsége és hatékonysága adja. Az utóbbi szempontjából az egyik legszebb nyelv lehetne az óegyiptomi, amelyik megkapóan erőteljes és célratörően tömör. Ami miatt mégsem jöhet igazán szóba egy ilyen összevetésben, az mindössze annyi, hogy a hangzásáról elképzelésünk se nagyon lehet. Persze, az utód kopt nyelv alapján szoktak róla véleményt mondani, de hát a tűzijátékot sem a füstje alapján tartjuk szépnek 😀 Az olaszt és a spanyolt a dallama és ritmusa teszi széppé, és – amennyire valóban megítélhető – az akkád hangzásvilága is hasonló lehetett. A francia csücsörítős tónusai már elvesznek a harmóniából, míg több sémi nyelvnél a számunkra idegen hangok „akadós” keménysége töri meg az élményt, amit az ismeretlen beszéd hallgatása jelenthet. Több keleti nyelvnél viszont éppen a túlságos lágyság válik zavaróvá.
#2. Ha már szóba kerültek a menedzserkalkulátorok: idősebb úr, láthatóan nyugdíjas áll előttem, igen gondosan felkészült, lényegre törő kérdésekkel szűri ki, melyik lehet az a típus, ami neki a legmegfelelőbb. Kellemes modora van, és látszik, hogy ő is szimpatikusnak talál, elbeszélgetünk a különféle funkciók hasznáról, a technika fejlődéséről, és lassan meghozza a döntést is, kiválasztva egy visszafogott, középkategóriás modellt, ami feltehetőleg nem bosszúságot, hanem segítséget hoz nyugdíjas éveibe.
Azt mondják, hogy Kodály Zoltán öregkorára kissé morózus lett, aki hajlamos volt beletemetkezni a gondolataiba, és nagyon zsémbelt, ha e tevékenységében butaságokkal zavarták.
Új dolgot találni, új meglátást felfedezni ritkaság. A legtöbb saját, zseniálisnak vélt gondolatomról és elképzelésemről kiderült, hogy valaki előttem már kigondolta, elképzelte, sőt, meg is valósította és publikálta is.
Sokan tudják, hogy 
Egy barátja az esküvő előtti hetekben félrevonta a zeneszerzőt:
Igazából nem tartom hasznosnak, ha lusta az ember, mert rendszerint rengeteg plusz energiát igényel. Ott van például 
Bagoly mondja: HU! 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!