Idén az április érdeklődés hiányában elmarad.
Hiányában
Ez is a vírus miatt… (???)
Címke: web
Jelek, szavak, titkos dolgok
Önkiszolgáló világ: nehezítsük meg az életünket, ne másnak kelljen fáradoznia ezen!
Mostanában sorra kapom minden felől a felszólításokat, hogy a beléptetés módja megváltozott, mostantól erősebb védelem óvja a magánéletemet, ezért adjam meg, valljam be, tegyem közzé, kürtöljem szét, áruljam el, de mindenképpen titkos jelszóval, mert nehogy megtudja valaki. És a jelszó legyen olyan, amit senki nem tud megfejteni, és legyen benne kis- és nagybetű, számjegy, írásjel, egy csipetnyi só és kiscica, mert az mindennek jót tesz, ha kiscica is van benne.
A jelszavamra aztán gondosan vigyázzak, ne használjam máshol, és ne írjam fel, ne áruljam el, ne jegyezzem meg…
Na jó, eredetileg „ne felejtse el” a javaslat, de az nem illik a sorba és távol is áll az emberi természettől. Mindenre csak a gépek emlékeznek, de azok mindenre is. Arra is, ami már rég nincs, nem is aktuális, és a feledés homálya hetvenhét rétegben kellene rejtse. Az ember felejt, és kész. Mit is akartam írni?
Az a gondom a jelszavakkal, hogy igen kreatívan generálom őket, egy algoritmus alapján. Ehhez adott több kultúrkör számos nevezetes eleme, véletlenül sem születési- vagy más dátum, hozzátartozó neve. Aki fel akarja törni a jelszavamat, annak minimum, hogy tudnia kell, ki volt Hemetniszueterneheh társa a királynő bárkáján (Tutankhamon nővérének, Anheszenpaatonnak a társalkodónője a nevezett hölgy és az a bizonyos társa), és hogy hívták a sötétkék mágust. Vagy a világoskéket, mert ezt mindig összekeverem, lévény szinte teljesen egyformák. Az adott szolgáltatáshoz asszociálok még egy fogalmat (pédául: Google → kémközpont) és ezt kombinálom a jelen esetben Hemetniszueterneheh társának nevével. Innen egy másik szabály szerint pár karaktercsere, és a csipetnyi só következik. (Sózásnak hívják azt, amikor egy oda nem kapcsolódó, rendszerint véletlen jelsor elemeivel még kombináljuk a tárolandó jelszót.) Nem sok, két karakter már elég szokott lenni. A kapott eredmény megjegyezhetetlen, rendszerint csak rekonstruálni tudom, mert az alkotóelemeket tudom kötni a szolgáltatáshoz.
Legyen egy példa (ami természetesen nem valós): a Terminátor című filmből ismert Skynet szolgáltatásainál a belépőkódomhoz adott az égiek közül mondjuk Zeusz – de ő túl logikus lenne, tehát a B. Neje, Héra. A kapcsolódó fogalom a kék szín, angolul blue, aminek két határoló betűje lesz a másik alkotóelem. Eddig ott tartok, hogy Herabe. Legyen só a 13-as „szerencseszám” négyzete: 169. Ezt meg kell jegyeznem, és azt is, hogy hova „sózok”. Célszerű, ezért ritkán alkalmazott módszerem az, hogy az egyes számokat a nekik megfelelő karakterpozícióba teszem: az egyes lesz az első, a hatos a hatodik, a kilences a kilencedik: 1Hera6be9. Kéne még valami írásjel is, és az éghez logikusan adódik a csillag (asterix) karakter. A helye megint megjegyzendő, és mivel a 13-as szám volt a kulcs a „sóhoz”, az egyes vagy a hármas helyre teszem, de a számok helyét megőrzöm. Az egyes már foglalt az 1 miatt, tehát a harmadik karakter lesz a csillag. A jelszó tehát 1He*r6ab9e. Ha még nem lenne elég bonyolult a jelszó, akkor a kis- és nagybetűkre találnék valami, csak saját logikámmal követhetőt, például ne Héra első betűje, hanem az utolsó, és a színkód utolsó betűje legyen nagy: 1he*r6Ab9E – de ez már nem csavar annyit a dolgon, hogy a Skynet miatt még ezt is bevállaljam. Ha pedig mégis felírom valahová a jelszót, az kb. annyi lesz, hogy
Skynet az égi hitves szerencsecsillaga.
A lényeg az, hogy egyedi, a saját ismereteimre és gondolkodásmódomra jellemző elemekből, és hasonlóan felépített, nehezen kitalálható logikát követő emlékeztető éppen annyi (és csak annyi) támpontot adjon, hogy törnöm kelljen a fejem, mit is jelent. Ha nekem törnöm kell, a jelszavamat megfejtő ember vagy gép még inkább meg fog szenvedni vele.
Vagy használ valami olyan alkalmazást, ami megjegyzi a billentyű leütéseket, esetleg más módon figyeli, hogy mit írok be. Mert amíg a jelszót be kell vinni a gépbe, addig mindig ott lesz a leggyengébb láncszem. Ha pedig a mostanában megjelenő, egyre több pénzintézetnél bevezetett, mobil tokenes, jelkódos, mindenképpen még egy (elveszíthető!) eszközt igénylő rendszerekre gondolok, arra is kell gondoljak, hogy ismét egy újabb, a felhasználótól független, nem kellőképpen ismert és kiismerhető, és egyelőre ismeretlen hibákat tartalmazó réteg került a felhasználó és a biztonsága közé.
Meg arra is gondolok, hogy a jelszófeltörők mindig egy lépéssel előre járnak, a védelem fejlesztésével szükség szerint meg kell várni, hogy mi ellen kell védeni.
Mindez csak arról jut eszembe, hogy a bankom szoftverfrissítés címén kitiltott a mobilos alkalmazásukból, sőt, a kártyámhoz sem enged hozzáférni, hiába ültem egy óra hosszat a bankfiókban. Sőt, az egész úgy derült ki, hogy sürgősen fizetnem kellett volna a – vésztartalékként használt – hitelkártyával, és nem lehetett.
Hol is van a biztonság?
A címkép prágai szerelemlakatokról készült, saját felvételem. Minden jog fenntartva.
Gyorsan! Gyorsan!
Azt mondja az ostoba reklám, hogy nincs idő a fejfájásra, használjam a… mit is? Úgy elhadarták, hogy ki is ment a fejemből. Rossz reklám, de hát hamar munka ritkán jó. Mégis minden mindig hamarabb, gyorsabban, felületesebben kell.
Az említett reklám semmiféle támpontot nem ad ahhoz, mi fogja gyorsan elmulasztani a fejfájásomat, ezért rengetegszer el kell ismételniük ahhoz, hogy megunjam megjegyezzem. De annyiszor nem fogom megnézni, nem én! Nincs időm ilyesmire!
A kolléganőm meg valami egyszerű, olcsó receptet keres, hogy a hétvégéjét ne a konyhában töltse. Ki is köt egy oldalon, ami a címével azt ígéri, hogy fillérekből, pillanatok alatt készíthet finomságokat. A honlap szinte minden receptje úgy kezdődik: vedd meg a tasakos instant [írd ide a kedvenc ételed nevét] készítményt, adj hozzá vizet, forrald fel és tedd bele … és itt minden különböző recept másik két fűszert más-más mennyiségben ajánl. Végül is lehet, hogy gyors, talán még olcsó is, de a főzéshez már régen nincs köze. A receptekhez sem.
Nézegetem a kedvenc művészeti-közösségi oldalamat (a linkek között megtalálod, hogy a DeviantART az) és feltűnik némelyik alkotó elképesztő technikai tudása – meg az, hogy mennyire nem képesek kilépni egy adott stílusból, forma- és színvilágból. Mintha a fejlődésnek valami rettenetes gátat szabna. Közös vonás: mindegyikük hozza a linket, hogy a festmény elkészüléséről szóló gyorsított videó hol nézhető meg. Mindegyik úgy nevezett speedpaint, aminek az a lényege, hogy a részletgazdag, látványos festmény minél rövidebb idő alatt készüljön el. Egy A3-ashoz hasonló méretű alkotás három óra alatt – ez még csak nem is ritkaság. Egy másik alkotó, történetesen író és költő az illető, slash párbajra hív: villámverselés, ki tud rövidebb idő alatt szonettet, ódát, húszsoros szabadverset vagy hatvan versszakos aforizmát költeni? Nagyon büszkék a sebességre, akik összemérték vele a tudásukat, csak éppen a kész művek sablonosan összecsapottak, túlságosan is alkalomhoz kötöttek, két hét múlva már az aktualitásukat is elfelejtjük, és elértéktelenednek.
És eközben folytatódnak a reklámok, nagyobb sebességű internet, nagyobb sebességű jegyvásárlás, nagyobb sebességű hivatalos ügyintézés, mindennek gyorsulnia kell. Édesapámat még napokig benn tartották a Szemklinikán a szürkehályog-műtétje után, én dél körül kerültem a műtőbe és délután fél ötkor úton voltam haza. Persze nem én vezettem. Annyira még nem gyors a módszer.
Aztán olvasom, hogy bezárt a vadonatúj Kormányablak, mert nincs munkaerő, sőt, a másik is, amit szintén most újítottak fel, alakítottak át gyorsabbá. Nincs ember, és nincs ember, aki ezt az állandó hajszát bírná. És az a szomorú, hogy nem csak a Hivatal szűnik meg létezni hanem egyes emberek is – például azok, akik a hajtás miatt megcsömörlött, magára hagyott egészségügy maradékának igénybevételére szorulnak, és nem jut rájuk már idő, mert… mert nincs idő még a fejfájásra sem. Megrázóan sok ilyen példával találkozom a hírekben, pletykákban, és sajnos a leghitelesebb forrásokban is.
A fényképezőgépemről is megtudom a híradásnak álcázott reklámokból, hogy már gagyi, mert másodpercenként csak hat képet tud exponálni, és a legújabb tükör nélküli, úgy nevezett MILC gépek már ennek a sokszorosát tudják, szinte a mozgóképes kamerákéval vetekszik a sebességük. Érdekes, hogy a kezelhetőségük mégis lassabb, mint az én gépemé. De hát ki akarja állítgatni a gépet, amikor ez által lemaradhatsz valamiről? Történetesen az, aki egyedit, a sablonostól jobbat, értékesebbet akar csinálni.
Aki, ha verset ír, évekig érleli és javítgatja. Aki, ha novellát, könyvet ír, évekig vadászik a megfelelő adatokra, és legalább ugyanannyi ideig mérlegeli a szöveg és a narratíva tempóját, hangvételét, nézőpontját – az összhatást. Aki egy igekötőn, egy rímen is napokig dolgozik, ízlelgeti-próbálgatja, hogyan lesz jobb amit kiad a kezéből. Nem csak jó, szuper, esetleg kiváló – hanem annál is jobb.
Ansel Adams, az amerikai fotográfia egyik legnagyobb alakja, nagy tudású elméleti szakember, teoretikus és gyakorlatban is kiváló fotós azt írta: ha egy évben van négy jó képed, boldog lehetsz, nagyszerű fotós vagy. Ő volt az, aki a negatívokat úgy nagyította, hogy a kép egyes részeit gondosan kielemezte, és a megfelelő módszerekkel gyorsította vagy lassította a hívást, erősítette vagy csökkentette a fényt kis maszkok kivágásával és a megfelelő helyen való mozgatásával, sőt, helyi vegyi beavatkozásokkal is. Módszerét, amit Zóna rendszernek nevezett el, még a korabeli fotográfusok is pepecselősnek és követhetetlenül aprólékos manipulációnak tartották. A kritikusainak képeit alig-alig látod, és fogalmad sincs, kik voltak – de ha bemész a svéd lakberendezési áruházba, és veszel egy szép tájképet a szobád díszítésére, mondjuk a Yosemite Nemzeti Parkról vagy a Grand Canyonról, akkor nagy valószínűséggel Ansel Adams egyik fotójára esik a választásod. Aki annak idején kiment a kocsijával a vadonba, és amikor megtalálta a megfelelő helyet, akár napokra is ott maradt, amíg a fényviszonyok, felhők, a levegő tisztasága, hőmérséklete, minden a megfelelő nem lett. Kivárt.
![Enheduanna, Sargon király (címzetes?) leánya – forrás: Mefman00 [CC0], <a href="https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Enheduanna,_daughter_of_Sargon_of_Akkad.jpg">via Wikimedia Commons</a>](https://bagolymondjahu.files.wordpress.com/2019/06/427px-enheduanna2c_daughter_of_sargon_of_akkad.jpg?w=141&h=253)
Egy kiváló magyar fotográfus, Vadász Sándor, akit örömmel tartok mentoromnak is, úgy fogalmazta meg ezt, hogy
Nem az számít, hogy a fényképezőgéped hány képet készít egyetlen másodperc alatt, hanem csak az, hogy Te képes vagy-e egyet, maradandót alkotni…
Mit is jelent maradandót alkotni?
Nem tudom, talán az (első egyiptomi) Lépcsős piramis építőjét Imhotepet, vagy a sumer-akkád feminista(!) írónőt és politikust, Enheduannát kellene megkérdezni. De a válaszukban biztos nem lesz jelen az a fogalom, hogy „gyorsan!”
A címképen:Színes ceruzák a Pexels.com gyűjteményéből – CC0 licenc alatt bármyely legális célra szabadon felhasználható
Add meg a jelszavad, és megmondom, ki vagy!
Állandóan jönnek az újabb és újabb értesítések, hogy a biztonságom érdekében milyen újabb módszerekkel védenek. Ki elől?
Most éppen a levelező rendszerünk figyelmeztetett, hogy cseréljem le a jelszavam, mert szerinte semmit nem ér, ugyanis nincs benne írásjel. A „borzasztó gyenge jelszó” közepére tettem egy kötőjelet, és egyből „fantasztikusan erős” lett. Magának a jelszónak se így, se úgy nincs értelme, jelentése, és nekem se mondana semmit, ha nem egy szokásos séma (egy algoritmus) alapján generálnám. Az semmi. Legyen benne írásjel!
A bankok, akikkel kapcsolatban vagyok, sorra állnak át arra, hogy a webes felület használatához a telefonnal kell azonosítanom magam. A telefonos használathoz persze nem. És sokkal könnyebb megszerezni bárki rosszindulatúnak a telefonomat, mint a webes jelszavam, erre azért odafigyelek. Igaz, a telefonomra is.
Ugyanakkor a telefonommal már egy érintéssel fizethetek, semmi kódot, egyebet nem kér a legtöbb esetben. Ha az ujjlenyomatomat nem akarom használni, egy négy számjegyes PIN is elég, ami magától értetődően erősebb védelem, mint a webes jelszavam. (Nem!)
Ráadásul a telefonos applikációban kevesebb dolgot tudok elintézni, nehezebben, mert a felület pici, a betűk rosszul olvashatók, és az egyik banknál még tetézik azzal is, hogy a ciánkék alapon fehér betűkkel szórakoznak velem. Émelyegjenek napestig.
De akkor most hogyan is van ez? Ki véd kit, kitől? Az az érzésem, és ez egyre erősebb, hogy a bank, az e-mail szerver, a webáruház saját magát igyekszik védeni, nagy ívben mellőzve azt, hogy nekem, felhasználónak, ügyfélnek, vásárlónak – eltartónak! – mi lenne az érdekem. Közben az érintéses kártyás fizetésnél a bank szakértője szerint szinte kódolatlanul mennek nagyon érzékeny adatok, amiket egy komolyabb jelerősítővel meg lehet szerezni, és onnan egy felkészült bűnöző bármimhez hozzáférhet – a banki rendszerek védelmi hibája miatt.
És akkor még nem beszéltünk az összefonódásokról, hogy a legelterjedtebb e-mail szolgáltató tengernyi mélyen összefonódott azzal az óriáscéggel, amelyik minden rezdülésemről, szokásomról tudni akar, és ki akarja használni arra, hogy rávegyen bármire – jelenleg még csak arra, hogy mit vásároljak és hol, de akár arra is meglenne már a hatalma (az információi által), hogy elementáris mélységekig beletúrjon az életembe. Tudja, hogy hol lakom, merre közlekedek, mennyit keresek, kik a fontosak számomra, cukrozom vagy borsozom-e a káposztás tésztát, és mekkora lófej fér az ágyamba.
Én viszont tartsam mindig a kémkedései fő eszközét magamnál (igen, a telefonomat), és bízzak benne mindennél jobban (igen, a cégben és a telefonban egyaránt).
Quod custodiet ipsos custodes?
– kérdezhetné a művelt görög, aki tud latinul. „Ki óv meg az oltalmazóimtól?”
A címkép Proparak munkája a Pexels.com oldaláról, CC0 licenc alatt szabadon használható.
Karinthy vs Google
Karinthy utánozható ugyan, de utolérhetetlen. A számítógéppel meg sokkal egyszerűbben és gyorsabban megcsinálhatunk dolgokat, amiket számítógép nélkül nem is kellene megcsinálnunk. És újabban fordítani is tudnak. Legalábbis annyira, mint én dísznövényeket nemesíteni. („Tessék mondani, ez dísznövény?” – „Nem!”)
Az emlékezetes szöszben Ady Endre A Tisza-parton című versén mutatja be Karinthy a műfordítás rejtelmeit, és azok buktatóit. Az írás zseniális (természetesen), és minden bizonnyal szerzői jog is védi, úgyhogy inkább nem emelem át ide: aki nem ismeri, vagy kedvet kapott újraolvasni, megtalálja az Így irtok ti lapjain, vagy éppen a Képtelenség eme oldalán. Ez az írás az egyik nagy kedvencem az irodalmi paródia óriásától, és ez vett rá arra néhány éve, hogy kipróbáljam, hogy egy másik óriás, a Google hogyan boldogul a feladattal.
Persze ide most kellene egy kötelező mentegetőzés, mai magyar nevén obligatory disclaimer, mi szerint a Google Fordító a hétköznapi szövegek statisztikai egyezőségeken és közösségi foltozgatásokon alapuló, értelemszerű fordításra törekvő algoritmusa nem arra való, hogy irodalmi szövegeket cibáljunk át egyik nyelvről a másikra – de ez a kutyát sem érdekli, amikor az ember arra kíváncsi, hogy teszem azt a kedvenc dalszövegben mit énekelhetnek az adott szakaszban. Szóval mindenki fordít vele mindenről mindenre (pontosabban: mindenről angolra, és arról a másik mindenre), így igenis elvárás a tökéletes műfordítás, vagy az annál is jobbabb. (Valóban nincs ilyen szó a magyarban, de sokal kifejezőbbebb, nem?)
Jöttem a Gangesz partjaitól
Hol álmodoztam déli verőn.
A szívem egy nagy harangvirág,
és benne finom remegés,
az erőm.
Tényleg szép ez a vers! Érthető is, hogy Karinthy, és a paródiában emlegetett fordítója miért is veselkedett neki. A Google azonban nem torpant meg gyönyörködni, hanem fordított, mint a gép:
Ich kam vor der Küste des Ganges
Wo kann ich im Süden Schläger Traum.
Mein Herz ist ein großer Glockenblume,
und enthalten feine Zittern,
meine Stärke.
Én meg még mindig nem tudok németül, úgyhogy szerencsém volt, hogy éppen kéznél volt a Google Fordító. Segítségül hívtam, hogy árulja el, mi lett a német változatban, és ezt kaptam:
Azért jöttem partjainál a Gangesz
Hol tudok álmodni klub délen.
A szívem egy nagy harang-virág,
és tartalmaznia finom remegés,
erőm.
Finoman előbukkant az angol közvetítőnyelv, ahogyan a déli verőből „klub” lett „délen” – a club angolban bunkósbotot, és egyes ütésre használt sporteszközöket is jelenthet. Aki üt, az ver is, logikus, nem?
Ha már adott volt a lehetőség, próbaképpen lefordíttattam a kapott szöveget németre is, és mivel majdnem egyezett a fordítás az előzővel, valamint mert alapvetően nem áll tőlem távol némi gonoszkodás, még egy kört futtattam a szoftverrel. Aztán még néhányat. A Google egész jól vette az akadályt, mert innentől alig változott a szöveg a fordítások során. Ezt kaptam németül:
Ich kam vor der Küste des Ganges
Wo kann ich Dream Club South.
Das Herz ist ein großer Glockenblume
und beinhaltet einen feinen Tremor,
Performance.
Érdekes lenne megtudni, hogyan lett a német Stärke szóból angol Performance a német szövegben, és más szó miért nem alakult át. A magyarítása is meglehetősen stabilan maradt ez:
Azért jöttem partjainál a Gangesz
Hol lehet Dream Club South.
A szív egy nagy harangvirág
és tartalmaz egy finom remegés,
Teljesítmény.
Mindenesetre látszik, hogy a Karinthy-féle invenciózus félregondolásokat és Leiter Jakabokat a gépi fordítás – minden egyéb értelemmel egyetemben – gondosan kiküszöböli.
De persze, akinek kalapácsa van, mindent szögnek néz. Így még egyszer lesújtottam, és ezúttal malájra, majd magyarra fordítottam a szöveget, és szépen kirajzolódtak az alapvetően szellemes és hasznos technika korlátai. Íme a végeredménye:
Azért jöttem partjainál a Gangesz
Hol lehet Dream Club South.
A máj egy nagy harangvirág
és a tremor,
Teljesítmény.
Az a Dream Club South igen jól megvetette a lábát! Érdekes szemléletbeli kérdés, hogy a szív egyszerű belsőségként májjá lépett elő, de valahol érthető. Egy hivatásos szinkrontolmácsról is van olyan történet, hogy mivel épp nem jutott eszébe piréz nyelven a „macska” ezért kutyának fordította egy uniós plenáris ülésen a felszólaló fő-fő politikus rögtönzött példabeszédét, majd újabb problémába ütközött, amikor a kutya felmászott a fára, és lenyávogott a tűzoltókra. De hát az élet ilyen, az nem köszön.
No de gondolod, hogy megálltam itt? Hát nem. Mivel éppen akkortájt írtam feladatokat az éppen aktuális Tolkien Levelező Versenyre, ördögi tervet eszeltem ki. A Gyűrűk Ura egy rövidke bekezdését adtam a Google Fordítónak, azzal a céllal, hogy a visszanyert szövegből árulják el a versenyzők, hogy miről is lehet szó! Íme az eredeti, amelyben Aragorn, azaz Vándor számot vet Boromir holtteste felett:
– Eltávozott hát Denethornak, az Őrtorony Urának örököse! Keserű vég. A társaság széthullott. Kudarcot vallottam. Gandalf hiába bízott bennem. Most mit tegyek? Boromir azt hagyta örökül, hogy Minas Tirithbe menjek, magam is ezt tenném szívem szerint; de hol a Gyűrű és hol a Hordozója? Hol találom őket, s mit tehetek, hogy a Küldetés ne érjen szomorú véget?
A történeti pontosság kedvéért íme a köztes nyelven is álljon itt – igen, kínaira fordítva – a szöveg:
所以他離開了守望台之王的繼承人Denethorn！ 苦澀的結局。 該公司破產了。 我坦白了。 甘道夫徒勞地信任我。 我現在該怎麼辦？ Boromir留下她的遺產去Minas Tirith，我會自己做; 但是Ring和它的載體在哪裡？ 我在哪裡可以找到他們以及我可以做些什麼來阻止特派團陷入悲傷的結局？
És az eredmény, ami a visszafordítás során keletkezett, és ami igencsak sok borsot tört szegény versenyzők orra alá:
Így hát elhagyta Denethornot, az őrtorony királyának örököst! A keserűség vége. A vállalat csődbe ment. Őszintén szólva. Gandalf hiába bízik bennem. Mit tegyek most? Boromir hagyta örökségét Minas Tirith-nek, magam csinálom, de hol van Ring és a fuvarozója? Hol találhatom meg őket, és mit tehetek, hogy megállítsam a missziót egy szomorú befejezéssel?
A Google javára legyen szólva: a mostani oda-vissza fordítás sokkal értelmesebb eredményt adott, mint az öt évvel ezelőtti.
Hogy mi ebből a tanulság? Több is van. Az egyik, hogy nyelvet tanulni, sőt, még inkább nyelvet beszélni hasznos és jó dolog. Ahogy Lomb Kató mondta: az idegen nyelv az egyetlen dolog, amit még rosszul tudni is érdemes. A másik, hogy bármilyen hasznos, és sok segítséget nyújt egy fordítóprogram, fenntartásokkal kell fogadni az eredményt. De elvetni azért kár lenne!
A címképen egy ismeretlen fotográfus felvétele: Karinthy Frigyes (1930 körül). Közkincs – [Public domain], via Wikimedia Commons
Bagoly mondja: HU! 
_k%C3%B6lt%C5%91.jpg){kind=link}
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!