Címke: viselkedés

Pityu itt van a vonaton!

Persze nem is így hívják, és persze nem is ez az érdekes benne. Sokkal inkább egy jelenség, egy hozzáállás, amit fel- és előidéz.

Pityu valószínűleg hatéves lehet, de ezt elég nehéz megmondani róla. Beteg szegény. Nagyon sovány, nagyon szemüveges (itt most el lehetne sütni valami elcsépelt hasonlatot az ásványvíz tárolásával kapcsolatban), nehezen, artikuláltan és darabosan mozog. Most már egyedül, mindenféle segítség nélkül is tud járni, de amikor először találkoztam vele, még egy XXL-es gyerekkocsiban tologatták, később géppel a lábán gyakorolt a szép új FLIRT vonatok végén lévő lépcsőkön. A három lépcsőfokot szinte fanatikus eltökéltséggel mászta meg, félórákat küzdve-kapaszkodva, és nem csak a szinte elviselhetetlen fájdalom látszott a mozgásán, de a hegymozgató akarat is, amivel szembeszállt a fájdalommal. Pityu most már önállóan jár, túl van a botozós korszakon is, és bár kacsázik, kiforduló térdekkel küzdi magát előre, de egész magabiztos, lábfeje már nem fordul oldalra a fáradtságtól. Kegyetlen dolog egy ilyen kis ember szenvedése és azt látni, hogy mekkora erőfeszítéssel és hittel dolgozik a saját gyógyulásán, ugyancsak elgondolkodtató. Szívből kívánom neki, hogy sikerüljön leküzdenie a betegségét, és teljes, boldog és kiegyensúlyozott életet tudjon élni.

Ugyanakkor nem igazán örülök neki, amikor Pityu közelében kell utaznom. Pityu ugyanis kvázi hiperaktív: folyamatosan fejleszti magát, egy pillanatnyi pihenő nélkül, és ezt folyamatosan kommentálja is. Ugyanakkor betegsége a szellemére is hatással van, fejlettségi szintje szellemi téren is alacsonyabb, mint ami a kora indokolna. Ezen is sokat dolgozik: szituációs játékokat játszik, próbálja magába szívni környezete valamennyi információját, elraktározni mindent, ami történik körülötte, vele, vagy csak úgy. És mindezt visszamondja. Sokszor. Hangosan – nagyon hangosan. Tulajdonképpen ebben is sikeres (aminek nagyon örülök!), és most már megpróbálkozik az olvasással, és büszkén újságolja mindenkinek, hogy neki már saját könyve is van, sőt, könyvei. És a hatósugarában utazókhoz oda is viszi és meg is mutogatja.

És tulajdonképpen itt kezdődik a probléma.

Az utóbbi időben szinte követelménnyé vált, hogy a vonatok (villamosok, metrók) egyetlen, osztatlan térrel rendelkezzenek, és ne akadályozza semmi, hogy az utasok egyenletesen oszoljanak el, szabadon jussanak a szerelvény egyik végéből a másikba. Az elgondolás önmagában tetszetős, de igencsak elhibázott, mert az utasok rendszerint nem élnek ezzel a lehetőséggel – sem vonaton, sem metrón, sem villamoson. Mindegyik közlekedési eszköznél rendszeres, hogy egy-egy ajtónál (ami a népszerű leszállóhelyek kijáratához legközelebb van) tömegnyomor alakul ki, két ajtónyival arrébb meg alig vannak. Az átjárhatóság eszmény, de nem erény, és sokkal kevesebben élnek vele, mint ahogy azt a forgalomszervezés teoretikusai elképzelték. (Tudom, csúnya-rossz közlekedők, tessék azonnal ideálisan viselkedni!)

Az átjárhatóságot valójában két dolog használja ki: a zaj és a bűz. Pityu esetében a folyamatos tevékenysége (hangsúlyozom: nagyon fontos, és elismerést érdemlő tevékenysége!) nagyon zavaró tud lenni, amikor fáradtan, gondterhelten, leginkább csak nyugalomra vágyva száll vonatra az ember. A vonat azért kritikusabb ebből a szempontból, mert hosszabb távon és rendszerint hosszabb ideig utazunk vele. Pityu, egy időben, amikor közlekedett, nem nagyon figyelt arra, hogy miben kapaszkodik meg, mire markol rá, hogy felhúzza magát – nem is lehetett elvárni tőle akkoriban. (Ma már ilyen szempontból is sokat fejlődött!) Máig röstelkedem, hogy egyszer, szélsőségesen elcsigázottan és fáradtan elszunyókáltam, és amikor a karomat ragadta meg, hogy lépcsőzzön egy kicsit, ellöktem magamtól, és talán még rá is kiabáltam. Nem rosszindulatból: amikor elszundítottam, még nem voltak ott a szomszéd ülésen, csak a hirtelen „támadás” riasztott fel – nem tudtam mire vélni az erősen belém markoló, tépő kis kezet.

De nem is Pityu jelenti a fő problémát, mert rajta kívül sokkal kellemetlenebb utastársak is akadnak. A reggelente hangoskodó diákok is még a jobbik fajta zavaró tényezőt alkotják. Az is idegőrlő tud lenni, amikor a túl hangosan hallgatott, rossz minőségű fejhallgatókból a vonat másik végében is hallható módon ciripel valami nagyon buta, mesterkélt ál-hiphop zene (nem a hiphop műfajjal van a gondom, csak azzal, amikor rossz). A kiránduló osztályokkal szemben azonban már nincs menedék, és a mosdatlan, harsány, gusztustalanul viselkedő-beszélő-szagló „hátrányos helyzetűek” kötekedése, fenyegetően tolakodó és zajos, minden rendelkezésre álló légteret betöltő jelenléte még annál is sokkal súlyosabb. Amikor az anya megállapítja, hogy tele a pelus (méretéből ítélve még azt is elhinném, hogy napok óta), és mindössze annyit tesz, hogy elújságolja a két üléssorral odébb lévő pereputtynak is, vagy amikor felháborodottan kiabálva sérelmezi, hogy a kalauz már megint azt akarja, hogy ő jegyet vegyen, és fizessen azért, hogy utazhat – ez megoldhatatlan problémát tud okozni. Fordult elő olyan, hogy békés nihilbe merülve vártam a vonat indulását, amikor felszállt egy kb. tízévesekből álló, legalább két osztálynyi csapat, és a kísérő „pedagógus” (szégyene a megnevezésnek) rám szólt, hogy adjam át a kölyköknek a helyet, inkább leszálltam, mert az egész szerelvényen nem akadt volna nyugodt centiméter. És a következő vonatra a korábban említetthez hasonló, primitív és önző viselkedésű csürhe érkezett – de még egy órányi várakozást már nem tudtam bevállalni, úgy meg pláne nem, hogy semmi sem garantálta volna, hogy ott már nyugodt körülmények között lehet utazni.

A megoldás persze az lenne, ha a teljes hosszában akadálymentesen átjárható szerelvényeken valamennyi akadály azért csak lenne, kialakítanának könnyen használható, de a zajt, bűzt, és más zavaró effekteket legalább tompító válaszfalakat. Furcsa módon ezt a vonatot gyártó cég Svájcban futó szerelvényein meg is oldották, egy vékony üvegfallal, amin még ajtó sem volt, csak egy úgy nevezett légfüggöny. Ez az átjárásban sem jelentett gondot, és valamennyit csökkentett (vidám diákok utaztak a szomszéd szakaszban, tehát teszteltem is), és a kialakítása sem lehet eget verően drága. Ha a szellőző rendszerből nem lehet kialakítani a légfüggönyt, egy egyszerű lengőajtó még akkor is költséghatékony megoldás lehet.

Az akadálymentesítés amúgy sem éri el a célját. A létrejött folyosó szűk, csomaggal is nehezen mozognak rajta, mozgássérült meg jobb, ha meg sem próbál átjutni a szerelvény egyik részéből a másikba. A kocsik közti harmonikák sem teszik ezt lehetővé, és az ülések kialakítása is olyan, hogy aki kényelmesen akar elhelyezkedni, könyökét-vállát-lábát kénytelen kirakni a folyosóra.

Szóval alapvetően nem Pityuval van a probléma. Energiája és gyógyulni akarása valódi hőssé emeli ezt a kis embert, és nagyon szurkolok neki, hogy sikerrel járjon. A közlekedésszervezésnek kellene tanulnia a példájából.