1986. szeptemberében az Ohio állambeli Clevelandben is úgy gondolták, hogy a léggömb mókás, ártalmatlan, és szép színes. A héliummal töltött lufi szépen felszáll, ha elengedik, aztán van, amelyik elrepül, van, amelyik visszahull, és van, amelyik nagyot pukkanva megszűnik léggömbnek lenni. Akár melyiket is nézzük, gyermeki öröm és vidámság az egész (legalábbis a felnőttek számára). Sőt, ha több van belőle, akkor még izgalmasabb. Ha pedig igazán sok van belőle, akkor még arra is jó lehet, hogy a Guinness Book of Records lapjaira is felkerüljön a város.
Ma közel négyszázezer lakosa van Clevelandnek, amelyik Ohio második legnagyobb városa a főváros, Colombus után, és bizonyára nagyon szeretik a lakói, mert egész egyszerűen szép. Nem vagyok nagyon oda az amerikai városépítészetért, mégis azt kell mondjam, hogy Cleveland egyben van. Gondosan kialakított parkok, egymással harmonizáló új épületek és élhető, gyalogosközlekedésre is alkalmas, kerékpárutakkal, fákkal és virágokkal ékesített utcái mutatják, hogy több az ottaniak számára a város, mint a szokványos alvóvárosok.
1986-ban biztos sok minden más volt, de akkoriban is még többen, bő nyolcszázötvenezren éltek ott, és a jelek szerint lelkesedtek az ötletért, hogy rekordot döntsenek. A United Way of Cleveland nevű nonprofit szervezet gyűjtést indított a nagy ötlet megvalósítására, és azt tűzték ki célul, hogy elhódítják Disneylandtől a legtöbb egyidejűleg felbocsájtott léggömb világcsúcsát.
Egy léggömb felfújása időbe kerül, és akkor is fárasztó, ha nem puszta tüdőből, hanem héliumos palackból kell feltölteni. Egy perc körül lehet, amíg az ember előkészíti a lufit, beleengedi a héliumot, és gondosan lezárja, majd valami módon biztosítja, hogy ne menjen idejekorán a magasba, mert az ugye nem számít a rekordba. Az egyidejű felbocsájtás is problémás, de szerencsére a rekordkísérlethez nem kell másodperce egyszerre elengedni őket. Ezért hatalmas fém rácsszerkezeteket építettek, amikre hálót feszítettek ki, és azokba gyűjtötték a kész lufikat. A szerkezetek nem is nagyon fértek volna el máshol, mint a Public Square, Cleveland főtere parkjának füves részein, a park nyugati oldalán, éppen szemben a Katonák és Tengerészek Emlékműve, és az a mögött magasodó Közkönyvtár meglepően elegánsan brutalista épülete előtt. A Könyvtár toronyszerű blokkjából a tér felé nyúlik egy aulaszerű szárny (nem ismerem a belő kialakítását), amelynek hatalmas üvegfelülete mögött kitűnő kilátás nyílt az eseményre – meg is telt az épület. De a tér is hasonlóan benépesült, mert ennyi léggömböt rengeteg embernek kell fújnia-töltenie-elengednie. A cél ugyanis nem kevesebb, mint másfél millió lufi felbocsájtása volt. Voltak olyan aktivisták, akiknek annyira kikezdte a sok léggömb felfújása a kezét, hogy minden ujjukra ragtapaszt tekertek, hogy megvédjék a bőrüket. A lufikat a város népe hordta a hálókba, a gyerekektől az idősekig mindenki, és népünnepély lett, boldogság, móka és kacagás, mire elkezdődött a felbocsájtás előtti visszaszámolás.
Márpedig a visszaszámolás előbb kezdődött a tervezettnél. Az Erie-tó felett egy magasnyomású front közeledett a városhoz, és annak érdekében, hogy az ne akadályozhassa meg az akciót, tíz perccel előbbre hozták a nap fénypontját. A téren állók hangosan számoltak a ceremóniamesterekkel, és egyszerre engedték ki a hálókat, ahonnan gomolygó tömegben emelkedett fel a színes forgatag, mint valami élőlény, vagy mint egy – némiképpen ismerős, és baljós – gombafelhő, teljesen körbevette és eltakarta a Terminal Tower ötvenemeletes tornyát. A hálóból csápok és amőbakarok, gomolygó csoportok szabadultak ki, aztán lassan szétoszlottak a levegőben, és egyre magasabbra emelkedtek. A tömeg örvendezett, pár ijedt gyereknek pedig el kellett magyarázni, hogy nem valami szörny, veszedelmes élőlény ette meg a felhőkarcolót, hanem többek között az ő lufijuk is.
Aztán megérkezett a vihar. A léggömbök félig leeresztve, megviselten, szakadtan hullottak alá az égből, de még azok közül is sok visszaesett, amelyekben megmaradt a gáz. A várost és az Erie-tó partját ellepték a színes, de valahogy már kevésbé vidám lufik. A szakadó esőben nagyjából mindenki érezte, hogy ez nem egészen így kellene legyen.
Az igazi baj másnap derült ki. A rendőrség és a parti őrség két horgászt keresett, akik eltűntek a viharban. Az Erie-tó hatalmas: szélesebb, mint a Balaton hosszában, és majdnem négyszáz kilométer hosszú – mintha Győrtől Debrecenig érne. Egy ekkora víz felett a viharok is nagyon veszélyesek, és semmi nem akadályozza meg a bajba került halászokat, hogy nagyon messzire elsodródjanak, legfeljebb a széljárás. A vihar pedig a város felé fújt, ezért joggal feltételezték a mentést koordináló szakemberek, hogy az eltűntek is valahol a közelben kellene legyenek. A csónakjukat meg is találták, egy móló betonfalához csapódott, és minden benne volt: horgászbotok, mentőmellények, felszerelés – csak a két horgász a csónak motorja hiányzott. Rohamosan csökkent az esély arra, hogy életben találják őket.
A Parti Őrség motorcsónakokkal és kisebb hajókkal cirkált azon a vízterületen, ahol várható volt, hogy felbukkanjanak, de nem várt körülmény nehezítette a munkájukat: a víz felszíne tele volt színes kerek léggömbökkel. Sűrűn úsztak a felszínen, legfeljebb karnyújtásnyira egymástól, és teljesen ellehetetlenítették, hogy egy mentőmellényt, viharkabátot, vagy lebegő embert észre lehessen venni. A levegőből nézve ugyanez volt a helyzet. A rekordkísérlet tragédiába torkollt, a két halász holttestét napok múlva találták csak meg.
Közben a város lakói azon is elkeseredtek, hogy a város szép partját, takaros és rendezett utcáit elborították a „halott” léggömbök. Százezerszámra. Mindenki mástól várta, hogy majd eltakarítják onnan, a United Way of Cleveland pedig nyilván nem rendelkezett megfelelő erőforrásokkal erre a munkára – ők csak a gyűjtést, előkészületeket és a felbocsájtást szervezték, és nem gondoltak rá, hogy ilyen kimenetele lesz az örömünnepnek.
Aztán egyszer csak fogyni kezdtek a léggömbök, és senki sem tudta, hogy hova lesznek. Csak úgy eltűntek, nem voltak a tavon, a tóban, az utcákon és a tereken sem, legfeljebb néhány, a hatalmas tömeg egy apró töredéke, amit már el lehetett takarítani. A város fellélegezhetett, hogy elmúlt a veszély, megszabadultak a rekordkísérlet melléktermékétől.
Clevelandben nem tudták, hogy hol vannak a lufik, de száz kilométerrel északabbra, Kanadában igen. Odasodorta őket a szél, és a kanadai környezetvédők, meg katasztrófavédelmi szakemberek takarították el, rengeteg munkával.
Tovább rontva az amúgy is tragikus helyzetet még egy csapás sújtotta Cleveland lakóit.
A Guinness Book of Records nem hitelesítette a rekordot, a halálos áldozatokra, környezetei katasztrófára való tekintettel. Másfél millió lufi hiába indult vándorútra, és a clevelandiek is hiába dolgoztak annyit az összegyűjtésükön és felbocsájtásukon, hogy még a következményekre se jutott erejük és idejük gondolni.
Mert hát ők azt tudták, amit szegény Füles is a Micimackóban: hogy a sok-sok lufi sok-sok öröm, móka és kacagás.
A címképen Cleveland látképe az Erie-tó felől, a kék Superior Viaducttal. A három legmagasabb épület balról jobbra a Key Tower, a Közkönyvtár és a Terninal Tower, mindhárom a Public Square-en. – Forrás: By Nincs megadva géppel olvasható szerző. Feltételezhetően Avogadro94~commonswiki (a szerzői jogi adatok alapján). [CC BY-SA 2.5 ], via Wikimedia Commons
Rövid dokumentumfilm egykorú felvételekből, Nathan Truesdell rendezésében a Youtube-on
Tegyük még hozzá, hogy annyira hangos, hogy akik használják, időnként a kézjelekkel való kommunikációt is alig hallják, és amikor a leghosszabb, a hőmérséklete jócskán meghaladja a víz forráspontját. És csak úgy mellesleg, korlátozott időutazásra is alkalmas. Volt. Túlélt egy halálos katasztrófát, és két ország is nemzeti kincsének, tekinti, igazi legendává vált.
Azt viszonylag sokan tudják, hogy a Concorde utánégetővel, a kiáramló égésgázok és levegő túlhevítésével szállt fel, és szintén utánégetővel érte el a repülési magasságát és sebességét. De az utánégető rendkívül sokat fogyaszt, és rendkívül forró, ezért csak korlátozott ideig lehetett használni. Viszont a Concorde képes volt arra, amit szupercirkálásnak hívnak: utánégető nélkül is fenn tudta tartani a hangsebesség kétszereséhez közeli sebességét – nem ritkán át is lépve azt. A nagy deltaszárnyak különleges megoldásokat követeltek, például az üzemanyag egy részét meg kellett spórolni ballasztnak, hogy ne legyen irányíthatatlanul orrnehéz a gép. Viszont egy másik érdekes hatása az volt, hogy a repülő nem hagyta abba az emelkedést, csak ha a sebességét is csökkentették. A Concorde lételeme a nagy magasság és a nagy sebesség volt, nem az a légtér, ahol a többi utasszállító „téblábolt”.
A Concorde egyszerre volt csodálatos, ámulatot keltő, nagyszerű gép, és félelmetes, káros, és gyűlöletes. A repülő csak az induláskor taxizva elégetett két tonna üzemanyagot, mégpedig eléggé jól látható módon: sötét koromfelhőt húzva maga után. A hangja nagyon jellegzetes volt és ezért a szerelmesei számára ugyanolyan kedves, mint nekünk magyaroknak a balatoni nyaralásokat idéző tipikus NOHAB-hang. De a Concorde hangját szeretni egy különleges elmelállapot, és ha ehhez hozzá vesszük, hogy a Londonból felszálló Concorde Bristol és Cardiff között lépte át a hangsebességet, feltételezhetjük, hogy elég kevés velszi kedvelte a hangrobbanása miatt. Az Egyesült Államok, Kanada és Malajzia megtiltotta a Concorde-ok számára a légterük használatát, amit az Egyesült Államok később feloldott.
Aztán meg persze beugrott a szállóigévé vált mondat, az Apolló–13 balesetének híres-hírhedt bejelentése, csak egy kicsit átalakult a fejemben:
Bagoly mondja: HU! 
.jpg){kind=link}
_short-lived_Pepsi_logojet.jpg){kind=link}
.jpg){kind=link}
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!