Beszélni nehéz, mindennél nehezebb

Na tessék, már megint nem bírok magammal, és Ptahhotepet idézek… Pedig nem is az egyiptomi kultúráról, a helyes viselkedésről, illedelmes beszédről jutott eszembe az agg vezír megállapítása, hanem az idegen nyelvekről. Idegen nyelven beszélni különösen nehéz.

bagolymondjakínaiOnnan jutott az egész eszembe, hogy mostanában (nagyjából fél éve) az olasz után (és közben) belevágtam a spanyol nyelv (bocsánat, kasztíliai) elsajátításába. Korábban is vonzott, már középiskolás koromban, meg egy kicsivel az után is foglalkoztatott a gondolat, hogy meg kellene tanulni, de akkor valahogy elrettentett egy rosszul megírt tankönyv, meg az, hogy magamra voltam utalva: se tanfolyam, se ismerős nem tudott volna segíteni. Most azonban a Zöld Bagoly és a mögötte munkálódó közösség, no meg a DeviantART háza táján megismert spanyolajkú (argentin, mexikói, sőt, spanyol) ismerősök is motiválnak, így nekiveselkedtem a spanyol kurzusnak az ingyenes webes nyelvtanfolyamnak. Elvégre az ingyé’ szerzett tudás minden pénzt megér! 😉

Most aztán elmondhatom magamról, hogy ¡Yo hablo español! bár a Zöld Bagoly olyanokra is megpróbál rávenni, hogy furcsa, identitászavaros kijelentéseket tegyek, mint például Soy un caballo, yo hablo inglés. Ez azért elgondolkodtató. Ilyenkor az ember elkezdi böngészni az adott feladat fórumát, ahol a többi nyelvtanuló-nyelvgyakorló egymást támogatva kérdez, válaszol, és poénkodik. Innen aztán kiderül, hogy ez egy spanyol nyelvterületen népszerű rajzfilm egyik karakterének a szövege, és aki otthon van a nyelvben és a rajzfilmes kultúrában, annak rendkívül mulatságos.

Valójában sokkal mulatságosabb, nevetségesebb, vagy éppen meghökkentőbb az, ahogy a spanyol nyelvtanfolyamon nagy számban hemzsegő Egyesült Államok-beli nyelvtanulók  a nyelvtanuláshoz állnak. A fórumon feltett kérdésekből és válaszokból sok minden kiderül róluk (is), és egészen elképesztő időnként. Történt például egy példamondatnál, amelyik úgy szólt, hogy El oso come conejos, hogy nagyjából ezer… na jó, többszáz felhasználó tiltakozni kellett a különösen brutális kegyetlenség ellen, hogy a medve ne egyen nyulakat, mert a nyuszi aranyos, és két füle van és puha bundácskája, és különben is, micsoda brutális világ, be kellene tiltani, sóval beszántani, és monnyonle  és kéremkapcsojjaki. Ez még olyan hogyismondjamcsak, amolyan könnyed laza kor- és kórkép, az azonban már többet elmesél a kérdezőről (akit egyből egy tucatnyian támogattak), amikor abba kötött bele, hogy a spanyol miért olyan nyakatekerten képezi a birtokos viszonyt, hogy el zapatos de Miguel, miért nem jó nekik a Michael’s shoes „mint minden nyelvnek!” Na ja, az összes általa ismert nyelvnek, mint az amerikai és az angol, meg az ausztrál és az „ír” (-országi angol) meg a „skót” (Skóciában beszélt angol).

Szóval megint csak eszembe jutott az állatkert és a kerítés mérete.

Pedig amúgy a fórumokon sok-sok segítőkész anyanyelvi beszélő is van, akik nagyon hasznos segítséget nyújtanak, főleg annak ismeretében, hogy a Duolingo teljesen elhanyagolja az olyan felesleges terheket, mint a nyelvtan és a nyelvi szerkezet. Majd a példákból megtanulod! – huhogja a Zöld Bagoly. Persze tényleg sok mindent meg lehet tanulni, rá lehet jönni, és vannak dolgok, amiket még jobban el is sajátít az ember, ha a maga kárán tapasztalja ki, vagy végeláthatatlan ismételgetésekkel begyakorolja, például az igeragozást. Az ilyen unalmas és hosszadalmas ismétlésekben kimondottan szórakoztató társ Duo, mert hogy az oldal kabalájának, a Zöld Bagolynak ez a neve.

bagolymondjacirillA neheze azonban az, amikor meg kellene szólalni. Az olasszal viszonylag könnyű dolgom volt, mert rendre rá voltam kényszerítve, hogy olaszokkal és olaszul beszéljek, és az üzleti partnereim is egész nagy türelemmel voltak a nyelvgyakorlási célú dadogásaim iránt, gyakran bátorítottak is, amikor én már régen visszatértem volna korunk lingua francá-jára, az angolra. Az (üzleti és magán) utazásaim során gyakran kellett olaszul boldogulnom, szállást foglalni és iránymutatást kérni, szóval azzal egész jól rá voltam kényszerítve, hogy használjam.

A spanyollal más a helyzet. Nincsenek spanyolul beszélő ismerőseim sem az üzleti életben, sem a barátaim között, csak az interneten. Ott meg rendre próbálkozom is, állítólag elég jól, de nagyon lassan: egy-egy mondat összeállítása legalább fél óra. És az argentin barátaim következetesen angolul válaszolnak, holott legalább egyikük gyűlöli az angol nyelvet még a falklandi háború óta (bár részleteket nem mesélt arról, hogy milyen szál köti hozzá). A másik azonban inkább féltésből nem ír nekem spanyolul: annyiféle, területtől, társadalmi rétegtől, és ezer más dologtól függő szleng jelentése van rengeteg szónak, hogy nagyon könnyű félreérteni dolgokat, vagy éppen teljesen jó szándékkal sértőt mondani. Annyira, hogy erről még egy nagyon frappáns szám is készült, ha tudsz angolul vagy spanyolul, érdemes megtekinteni.

Aztán meg egy nagyon kedves barátnémmal beszélgettünk valamiről, amiről eszembe jutott egy dolog, de már nem tudom, mi volt az. Na jó, ez igazából Zotya mondata volt jó huszonegynéhány éve, de azóta is kedvenc… 😀

Tehát arról beszélgettünk, hogy mennyire felejti az olaszt, amióta nem kell naponta használnia, és arról, hogy hiába tanul meg az ember egy nyelvet, ha nincs lehetősége naponta gyakorolni, lehetőleg éles helyzetben. Mert ugye ott van az orosz, amit nyolc évig tanultam, de egy nemkedves tanárom, aki maga is utálta, mivel a kedvenc nyelve helyett kellett tanítani annak idején, velem is megutáltatta. Manapság időnként visszajön egy-egy foszlány, és a mai napig tudom fejből Lermontov versét a tenger kék ködén fehérlő vitorláról amely a napsütésben is a vihart keresi, de nem biztos, hogy megértem, ha elmagyarázzák, hogyan jutok el az Operába. („Gyakorolni kell, sokat gyakorolni!” – válaszolta erre állítólag Kodály, akiről már úgy is régen esett itt szó.) 

És ott van az angol, amiből olyan gyenge voltam a gimiben, legalábbis a tanárom szerint, hogy legfeljebb a skótok értettek volna meg, és azok is csak akkor, ha már kellően sokat ittak. Aztán jött a kilencvenes évek kintről hozott technikáinak áradata, és a használati utasítások fordítása igencsak megdobta a nyelvi önbizalmamat, és amikor egy üzletben dolgozva abba a helyzetbe kerültem, hogy muszáj volt megszólalnom (sőt, muszály, mert a baráti körömben ez a „muszáj” szó felsőfoka), akkor hirtelen bekattant, hogy nem kell helyesen beszélni. Tök mindegy, hogy mondom, csak értsék meg. Jól mondani ráérek a következő (vagy az az utáni) alkalommal. És ez egy olyan felismerés volt, ami gyakorlatilag a végsőkig leminősítette a magyar nyelvoktatást, főleg az akkorit, de talán még a mostanit is.

bagolymondjahessinnenMert hát mi  volt? Meg kellett tanulni a szép brit kiejtést, a helyes segédigéket és a szórendet, természetesen az irodalmi angol szintjén, aminek esetleg a BBC-angol jöhetett a közelébe, de az is csak lábujjhegyen és nagyon-nagyon óvatosan. Akkoriban a dalszövegek kezdtek értelmessé válni számunkra, és a Bikicsunájt már Big in Japan-nek hallottuk (persze a Bikicsunáj sokkal később lett mém), de minden tele volt szlenggel és amerikanizmusokkal. Szépen be is gyakoroltuk a XIX. századi nagypolgári angol nyelv egyfajta paródiáját, és ha eltértünk tőle, akkor vagy a tanár tolt le, vagy mi szégyelltük el magunkat, de nagyon alaposan. És amikor hirtelen lehetett műholdas tévén angolul tévézni, kiderült, hogy olyan poros és avítt az angol tudásom, mint Balassi verselése egy szles… na jó, slash-, vagy villámverselő viadalon, és amikor a vevő a korábban nevezett üzletben megkérdezte, hogy meddig van nyitva a szomszéd utcában a pénzváltó, visszanéztem rá, és meglepetésemben egy addig tiltottnak vélt amerikanizmussal közöltem, hogy azt még a büdös életben nem láttam nyitva. Egészen megrémültem, hogy nem a szép XIX. századi nagypolgári angolságommal válaszoltam, hanem egy ilyen szedett-vedett kifejezéssel, de a vevő felderült arccal dicsért meg, hogy milyen jó az angolom. Aztaaa, ez értette a Tiltott Nyelvet!

Tehát mindaz, amit tanultam a gimiben, isá, por ës homou vogymuk. Akkor valami eltört bennem. Szerencsére nem a nyelvhasználat igénye, hanem a szép beszédé, mert ráéreztem arra, évztizeddel korábban, hogy Ptahhotep gondolataival találkoztam volna, hogy [szépen] „beszélni nehéz, mindennél nehezebb.” És onnantól fogva nem is erőltettem, hanem mondtam, ahogy jött, és ha nem értették, mondtam kicsit máshogy, ha meg megértettek, örvendeztem neki, és folytattam ugyanúgy, hibásan és szóismétlésekkel, rosszul ragozva és kifelejtett segédigékkel, és akikkel beszéltem, azok is örültek, és bátorítottak. Persze, hogy tanultam közben, mert olvastam, tévéztem, zenét hallgattam, és ezrével (szó szerint ezrével!) fordítottam használati utasításokat, és tojtam a Szép Brit Kiejtésre meg a BBC-angolra. Aztán Egyiptomban megkérdezte az idegenvezető, hogy mit keresek a magyar csoporttal, és mennyit éltem az Egyesült Államokban. De ezt meséltem már.

Szóval az a baj, hogy az iskolának tanulunk. Különösen a nyelvet. Annyira oda tanulunk, hogy akinek több nyelvvizsgája van, az sem mer megszólalni, mert mi lesz, ha rosszul mondja. A külföldi partner meg majd kiátkozza, hamis pénzzel fizet a kasszánál, selejtet szállít vagy egyszerűen csak a másik szállodába megy, ahol nem beszélnek hibásan, csak mutogatva. Hát nem így van. A külföldi örül, ha megért minket, ha megértjük őt, és ha merünk rosszul beszélni csak azért, hogy ő ne tévedjen el, vagy éppen a számára szükséges szolgáltatást kapja meg. Beszéljen helyesen, aki tud!

Persze ez továbbra is cél, lehetőleg beszéljünk helyesen, de nem az a fontos. Az csak dekor, díszcsomagolás.

bagolymondjashyElmesélek egy történetet. A testvérem Indiában egy ashramban töltött pár hónapot, és ott tanult meg angolul is, ausztráloktól, akiknek a konyhán segített. Képzelheted, ausztrál angol Indiában… Gyakran csak pislogok, amikor angolul beszél, csakhogy el kell ismerjem, jól csinálja. Nyelvtanilag nem, a szókincse egészen különleges (egyes szavakat egészen furcsa jelentésben használ), de megérteti magát tűzön-vízen át. És meg is értik. Amikor egy külföldi kiállításon egy thai partnerrel való tárgyalásra készültünk, megbökte az oldalamat: „beszélj vele te, sokkal jobban tudsz angolul, és ő is nagyon jól beszél!”. Leültünk a tárgyalóasztalhoz, pár udvarias formula, érdeklődés a másik hogyléte iránt – ezek Keleten kötelező dolgok. És vért izzadtam, mert nem értettem őt, és ő sem engem, folyamatosan visszakérdezgettünk. Aztán azon vettem észre magam, hogy már a testvérem tárgyal, én meg kapkodom a fejem, mert semmit nem értek a Pidgin Englishből, amit mindketten beszéltek.

Szóval mielőtt még ennél is hosszabbra nyújtanám, Ptahhotep igazságát kifordítva is igaznak látom. Mindegy hogyan beszélsz, csak értsenek meg, mert beszélni nehéz, mindennél nehezebb. Ha tökéletesen akarsz beszélni, sosem szólalsz meg, és az iskolának erre kellene először megtanítania, és aztán a helyes beszédre.

Lomb Kató portréja
Lomb Kató – ellenőrizhetetlen forrásból idézet gyanánt átvett kép

Lomb Kató, az első szinkrontolmácsok egyike, a bámulatos poliglott mondta, hogy

„A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni!”

 

Tökéletesen igaza volt!

 

bagoly_glass

A címkép Christopher Plantin többnyelvű bibliájának belső címlapja
(Antwerpen, XVI. század) – Public Domain

A múzsák is korán halnak?

Reneszánsz szépségek nyomában

bagolymondjapiktorIsmét (immáron nagyon sokadszor) megfogott a reneszánsz, és újra két személy izgat – de most nem a csúnya művészek, hanem a gyönyörű múzsáik. Mindkettő igencsak közismert mind a mai napig, bár alighanem csak az egyikük neve mond bármit is korunk műveltebb embereinek, és neki is csak a keresztneve. A másik, időben is később élt hölgyet szerintem mindenki megcsodálta már, de névről csak nagyon kevesek tudnák, hogy ki is ő.

800px-dante_gabriel_rossetti_-_beata_beatrix2c_1864-1870
Beata Beatrix – Dante Gabriel Rossetti festménye Beatrice Portinarinak és imádott, korán elveszített feleségének egyaránt emléket állít

Időrendben az első közülük Bice, aki Firenzében született, 1266-ban, bár közelebbi dátumot nem ismerünk. A jelek szerint egy gazdag firenzei bankár, Folco Portinari leánya volt, és egy másik gazdag firenzei bankár, Simone dei Bardi felesége lett. Az életéről nagyon keveset tudunk, és még kevesebbet tudnánk, ha történetesen nem köszön rá nyolc évesen a nála egy évvel idősebb Dante Alighierire egy majálison, amelyet apja házában tartottak. A kilenc esztendős Dante számára sorsfordító volt ez a köszönés, szerelem az első látásra. Az ilyesmi azonban a kilencéveseknél nem szokott olyan hatású lenni, mint ebben az esetben volt. Bice ugyanis Dante múzsája lett, és ennek eredményeként a világ ma Beatrice néven ismeri.

bagolymondjavalentinFolco Portinari háza nem messze állt azoktól az épületektől, amelyek az Alighieri család tulajdonában voltak, és amelyekről máig sem tudni, hogy melyikben is lakott az Isteni színjáték szerzője. Ugyan mutogatnak egy házat Firenzében, mint Dante szülőházát, de az igazság az, hogy több, egymás közelében álló ház is lehetett az, mivel mind a család tulajdonában voltak, és akár lakhattak is bennük akkor. A Portinari-házhoz egyformán közel voltak, annyira mindenképp, hogy az ifjú Dante találkozhasson szerelmével, vagy legalábbis láthassa őt. Megjegyzem, Portinarinak hat leánya is volt, de nem valószínű, hogy a történet szempontjából ennek jelentősége lenne.

henry_holiday_-_dante_meets_beatrice
Henry Holiday festményén Dante a Ponte Santa Trinitánál vágyakozva tekint fehér ruhás szerelmére, aki nem kisebb megtiszteltetésben részesíti, minthogy köszönésre méltatja. A kép furcsasága, hogy a korabeli ábrázolásoktól eltérően nem vörös öltözetben mutatja Dantét.

Az, hogy Dante mégsem futott össze soha Beatricével, elég különös. Viszont tényként említi Dante a La Vita Nuova című életrajzi művében, hogy mindössze kétszer találkozott szerelmével – az említett majálison, és kilenc évvel később, Firenze utcáin sétálva. Beatrice fehérbe öltözve jött szembe vele, két idősebb hölgy kíséretében, és nyájasan köszöntötte a költőt. Az zavarában megilletődve sietett haza, és sürgősen le kellett dőljön – és Beatricéről, vagy pontosabban Beatricével álmodott. Az álom gyümölcse lett Dante első szonettje az említett Új élet-ben.

Persze különös, hogy Dante eszményi szerelme körül túl sok a nevezetes szám. Inkább azt gyanítom, hogy a költő a lovagi szerelem, németföldi nevén minne emelkedettsége és pusztán intellektuális volta hangsúlyozására kimondottan kereste azokat, és szemérmetesen megfeledkezett a hétköznapi alkalmakról. Vagy azoktól, amikor Bice nem köszönt. 🙂

sonrel_scenes_from_dante_alighieris_la_vita

Az biztos, hogy Dante Beatrice iránti szerelme emelkedett, intellektuális szinten maradt csak, lett légyen bármilyen tartós. Felesége egy másik nagyhatalmú firenzei család sarja lett, Gemma Donati, és több gyermekük is született. Verseiben azonban mindig Beatricéhez szólt, és mindig Beatricét dicsérte, Gemmáról egy szót sem ejtett. Az is igaz, hogy Gemmához egy olyan házassági szerződés kötötte, talán kényszerrel, amit a szülők kötöttek, amikor Dante még 12 éves volt.

bagolymondjaverselBeatrice szépsége, finom előkelősége és kedvessége azonban nem csak Dante szavain keresztül maradtak ránk, hanem a kor krónikása, Giovanni Villani is megemlíti. Firenzében ma is nyomára lelni: végső nyughelye a Santa Margherita de’ Cerchi templomban van, ahová imádkozni járt. 1290-ben, alig 24 évesen hunyt el, nem tudni milyen okból. Dante azonban évtizedekkel később is eszményítette és szuperlatívuszokban emlegette, mint “la gloriosa donna della mia mente“. Ennek hatására számos későbbi művész is emléket állított neki, és “smaragd tekintetének”, többek között egy másik Dante: Dante Gabriel Rossetti. Az angol költő-festő saját feleségét, a kor egyik sokat foglalkoztatott modelljét (aki maga is hírnevet szerzett mint festő és költő), Elisabeth Eleanor Siddalt hasonlította Beatricéhez – amint a fenti képen látható is. (A kép egy évvel Elisabeth halála után készült.) Állítólag a 83 Beatrix nevű aszteroida is neki állít emléket, ám ezt a JPL aszteroida-jegyzéke, ami minden elnevezett objektum adatait, és így névadjuk kilétét is tartalmazza, nem támasztja alá.

1280px-tombofbeatriceportinari
Beatrice síremléke

botticelli-primavera_crop_simonetta
Grácia részlete Sandro Botticelli La Primavera című festményéről

A másik múzsa talán még ismertebb, hiszen a mai napig egyfajta szépségideál, az eszményi nőalak, és életének alig 23 éve alatt gyakorta ünnepelték, mint korának leggyönyörűbb leányát. A Genovai Köztársaságban született, 1453. január 28-án, a genovai nemes Gaspare Cattaneo della Volta és felesége, Cattochia Spinola leányaként. Hogy pontosan hol, az kérdéses. Lehet, hogy Genova városában, de sokkal költőibb lehetőség az, hogy Portovenerében, mely nevének jelentése szerint Vénusz kikötője. 1469-ben, alig 16 évesen találkozott a genovai San Torpete templomban (nem a mostaniban, hiszen azt 1730-ban kezdték el építeni) Amerigo Vespucci távoli unokaöccsével, az ifjú Marco Vespuccival. Marco azért érkezett Genovába, hogy a Banco di San Giorgo bankházban tökéletesítse pénzügyi ismereteit, apja, Pietro akarata szerint. Vagyonos ifjú volt, jó nevű, és nagyon szerelmes Simonettába, így a házasság logikus lépésnek látszott, amire Gaspare is boldogan áldását adta. Előnyös nászt ígért, hogy a Vespucci családnak kiterjedt kapcsolatai voltak Firenzében, főleg a Medici-ház tagjaival ápoltak jó viszonyt, ami akkoriban olyan volt, mint manapság egy korlátlan fedezetű hitelkártya. Így a leány 16 évesen Toszkánába utazott, és érkezése nem maradt észrevétlen.

bagolymondjaszeretiA mennyegzőre Firenzében került sor, Lorenzo “Il Magnifico” Medici jóvoltából a Via Larga egyik palotájában, és a rendkívül fényűző Villa dei Careggi falai között adtak fogadást tiszteletükre. Firenze felső tízezrének férfiúi valósággal megbolydultak az ifjú ara láttán, és olyan nagyságok keresték a kegyét, mint maga A Csodálatos Lorenzo és öccse, Giuliano Medici, valamint a szolgálatukban álló, kirívóan tehetséges festő, Sandro Botticelli. Tulajdonképpen borítékolva volt a botrány, és talán a Mediciek kiváló politikai érzékének  (és hatalmának) köszönhető, hogy Simonetta Vespucci nem véres szerelmi drámák és leszámolások kétes hírű hősnője lett – nyilván szándékaitól teljesen függetlenül. A kor tapintatot nem ismerő, pletykára éhes közélete bizonyára szájára vette volna (nem is beszélve Vasariról), ha erre a legkisebb lehetőséget is adja, de ilyenről nem tudok.

sandro_botticelli_-_the_virgin_and_child_28the_madonna_of_the_book29_-_google_art_project
Sandro Botticelli: Madonna a Gyermekkel (Könyves Madonna)

Valójában nem is igazán tudni, hogy mi történt. Giuliano Medici hosszasan udvarolt a már házas Simonettának, és valószínűleg az ő megbízásából készítette Sandro Botticelli az első festményt róla. Ezt aztán számos újabb követte, és természetesen a művészettörténet két pártra szakadt: az egyik fele meggyőződéssel vallja, hogy a festő is szerelmes volt Simonettába, a másik fele hasonló vehemenciával tagadja, és keresi az ezt kizáró tényeket. Azt sem tudni, hogy Giuliano Medici mennyire jutott közel Simonetta szívéhez, és mit szólt mindehhez Marco Vespucci, a férj. 1475-ben egy lovagi tornán Giuliano szinte már botrányos módon vallotta meg szerelmét a világ előtt: a Botticelli festette szalagján Simonetta Vespucci volt látható, sisakot viselő Pallasz Aténé alakjában, és alatta a “La Sans Pareille” jelmondat, franciául. “A páratlan”. Természetesen ez Simonetta páratlan szépségére kellett vonatkozzon, hiszen már volt a párja Marco személyében. 🙂 Giuliano megnyerte a tornát, és kikiáltották hölgyét “A Szépség Királynőjének”. A Piazza Santa Croce küzdőterénél összegyűlt tömeg magától értetődően átvette a jelzőt, és onnantól fogva Simonetta számított a legszebb nőnek Firenzében, a legszebb nőnek Itáliában, a legszebb nőnek a reneszánsz idején. Sajnos nem sokáig: egy évre rá, 1476. április 26-án már el is távozott, a feltételezések szerint tüdőbaj vitte el.

1280px-sandro_botticelli_-_la_nascita_di_venere_-_google_art_project_-_edited

A szépséges Simonettának azonban csak a teste szállt sírba, a hírneve nem. Ebben leginkább a múzsai szerepe játszott közre, és a zseniális festő, Botticelli. A művész egyes portréiról feltételezhető, hogy valóban Simonetta ült hozzájuk modellt, de számos híres képe, amelyek valószínűsíthetően Simonettát ábrázolják, a múzsa halála után készültek. Valószínűleg mindenki ismer legalább egyet közülük: a Vénusz születése (Vasari által használt, pontosabb címe: Vénusz érkezése) Botticelli legismertebb festménye. De feltételezik, hogy A Tavasz című képén (ld. legfelül) is Simonetta látható, és számtalan portré, madonna-ábrázolás is a múzsa vonásait viseli.

piero_di_cosimo_-_portrait_de_femme_dit_de_simonetta_vespucci_-_google_art_project
Piero di Cosimo Simonetta Vespucciról készült portréja 1490-ből

Több kép is van, amin Simonetta részben vagy teljesen ruhátlanul látható. Egy nemesember felesége, akiért rajongva versengtek a legmagasabb rangútól a legalacsonyabbig a férfiak, vajon állhatott-e mezítelenül modellt? Ez nagyon nem valószínű. Nem csak a kor felfogása miatt, hanem azért is, mert ezek a képek mind halála után több évvel készültek. Viszont szépsége nem csak Botticelli képzeletét ragadta arra, hogy fantáziája rendelkezésére bocsássa az ecsetet: Piero di Cosimo fedetlen keblű Simonettája a szépségideál halála után 14 évvel készült. Épp annyi évvel, amennyi Piero di Cosimo Simonetta halálakor volt. Mégis, Simonetta általa feltételezett alakja számos festményén megjelenik, mint az idealizált szépség – és ebben évszázadokig akadtak követői.

Sandro Botticelli hűséges maradt múzsájához, és sohasem nősült meg. Végakarata szerint Simonetta lábainál helyezték örök nyugalomra 34 év múlva, 1510-ben, a firenzei Chiesa di Ognissanti templomban, amelynek díszítésében is részt vett.

1280px-domenico_ghirlandaio2c_madonna_della_misericordia2c_ognissanti2c_firenzeSimonetta a templom festményein is jelen van: Ghirlandaio Irgalmas Madonna  című képén Vasari szerint balra Amerigo Vespucci, jobbra, fedetlen fejjel Simonetta Vespucci látható.

További lényegtelen információ, hogy bár Simonettáról elnevezett égitestről nem tudni, a 29361 Botticelli aszteroida a festő emlékét őrzi.

bagolymondjaugyan
La Primavera: Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Beata Beatrix: Dante Gabriel Rossetti [Public domain], via Wikimedia Commons
Dante találkozása Beatricével: Henry Holiday [Public domain], via Wikimedia Commons
Jelenetek az Isteni színjátékból (Dante három találkozása Beatricével): By Элизабет Сонрель [CC BY-SA 2.5 or Public domain], via Wikimedia Commons
Beatrice síremléke: By V1adis1av (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 4.0-3.0-2.5-2.0-1.0], via Wikimedia Commons
Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Könyves Madonna: Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Vénusz születése: Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Simonetta Vespuccinak tartott nő portréja: Piero di Cosimo [Public domain], via Wikimedia Commons
Irgalmas Madonna:Domenico Ghirlandaio [Public domain], via Wikimedia Commons