védelem – Bagoly mondja: HU!

Vettem pár éve egy telefont. Olyan okos mobiltelefont, amiről minden reklám és teszt azt mondta, hogy az a pillanatnyi non plus ultra. A tesztek egekig magasztalták, a kellemetlenül magas árán kívül egyetlen egy komoly érv ismétlődött, mintegy hiányosságként: a hatalmas kijelző szélén a lekerekített csiszolás miatt a korábbi típusok kijelzővédő fóliája elválik róla, és mi fogja megvédeni a kijelzőt a karcoktól és sérülésektől? A hatalmas „tepsi” leginkább zsebben fér el, jellemzően a slusszkulcs társaságában, hogy fog az kinézni pár havi használat után?

Nem egészen értettem a problémát. A telefon az akkor épp legkorszerűbb „gorillaüveg” kijelzővel készült, könnyebb azzal tönkretenni valamit, mint véletlenül összekaristolni. Mindenféle tesztvideókon és a forgalmazók által valószínűleg jól megfizetett független fogyasztóvédő reklámszakemberek próbáin légfegyverből lőttek rá, kavicsokra dobták, beton járólappal simogatták, szöget vertek vele és bele, tyúkok ültek rajta, talán még három boszorkány is belemártotta a bal hüvelykjét. A gorillaüveg olyan edzett volt, hogy a járólap sírva kérte a nyugdíjazását.

Nem olyan régen, immár vagy öt év után újra a kezembe került – már nem én használom, és némi nosztalgiával vettem kezembe. Kijelzővédő fólia most sem volt rajta. És karc sem.

Csak onnan jutott eszembe a dolog, hogy valamelyik bevásárlóközpontban igen agresszív marketinggel próbáltak valami csodalöttyöt maszatolni a gorillaüveges telefonomra, ami egy olcsóbb ebéd áráért évekre megvédi a készülékemet. Kérem a hostess kislányt, hogy mutassa meg, hogy néz ki az ő divattelefonja, ami állítólag sokkal jobb, mert Az A Bizonyos Márka (más érv nem nagyon van mellette, vagy ha igen, akkor nem úgy igaz). Karcok, sérülések, és egy hosszú repedés.

– Még nem kezeltem le, de le fogom! – szabadkozik. Megmutatom az én, már két éve használt telefonomat, kiveszem a kulcs mellől a zsebemből: legfeljebb ujjlenyomat van rajta, igaz, az elég sok.

A lány már kezdené is leápolni, de nem adtam oda.

– Látsz ezen sérülést? – kaptam el előle a készülékemet. Ő meg megsértődött.

Csak onnan jutott eszembe, hogy egy közeli hozzátartozóm ugyanolyan telefonja, mint az enyém, csúnya karcokkal, sérülésekkel, és egy keresztbe futó töréssel éktelenkedett az előbb előttem. A kijelzőnek persze semmi baja nem volt, a törés, minden sérülés és karcolás a kijelzővédő „armored glass” fóliát csúfította. Alig használható tőle a készülék, aminek a védelem hiányában semmi baja nem lenne.

Ki véd kit kitől?

“Azt írja” a tévé, hogy a veronai tragikus buszbaleset közvetlen okozója a nem megfelelő szalagkorlát volt. A dolognak számomra különös aktualitása, hogy egy nagyra becsült üzleti partnerünk férje is a buszon veszítette életét. (…)

A feltételezhető ok a híradás szerint az volt, hogy a busz maga alá gyűrte kisebb járművekre méretezett korlátot, majd felcsúszott rá, és onnantól kormányozhatatlanul, szinte sínen haladt a korláthoz túl közel álló beton hídpillérnek. A korlát ráadásul megsérthette a busz alján futó elektromos kábeleket és az üzemanyag-vezetéket, ez okozhatta a drámaian heves és hirtelen fellángoló tüzet.

És erről eszembe jutott a már korábbi bejegyzésekben is emlegetett John Fitch, az amerikai autóversenyző, aki a reimsi 12 órás versenyen levegőbe emelkedett, és aki a Le Mans-i tragédia után eltökélten kutatta, hogyan lehet az autóversenypályákat és a közutakat egyaránt biztonságosabbá tenni.

Fitch tevékenysége nagyon hasonló volt a nem eléggé közismert, magyar származású Barényi Béláéhoz, de amíg Barényi az autók passzív biztonságával foglalkozott, John Fitch a mérnöki képzettségét az utak, és az út menti műtárgyak biztonságosabbá tétele érdekében vetette be. A számos találmánya közül sok meg is valósult, és csak az Egyesült Államokban több tízezer ember életét mentette már meg – de eltérő változatokban, kicsit átdolgozva, továbbfejlesztve a világ szinte minden részén jelen vannak.

Fitch több találmánya a szalagkorlátok biztonságosabbá tételével foglalkozott, és főleg arra irányult, hogy a korláthoz csapódó jármű ne pattanjon el a korlátról (főleg ne pattanjon vissza a pályára), és a korlát se váljon veszélyessé a járműre és a járműben tartózkodókra. Egyik megoldása az energiaelnyelő, rugalmatlanul deformálódó elemekkel szerelt szalagkorlát volt, a Fitch Compression Barrier, amit továbbfejlesztve ma is használnak a versenypályákon, és nem csak az amerikai oválokon, de az európai autóversenyzésben divatosabb, közutat imitáló pályákon is – ilyen mentette meg Fernando Alonso életét az első 2016-os futamon, amikor autója a biztonsági zónán gyakorlatilag átrepülve közvetlenül a falba csapódott, és ennek köszönhette azt, hogy saját lábán sétált el a pozdorjává tört kocsiból. Hasonló történet Kevin Magnussennel is Spa Francorchampsban is, és az energiaelnyelő korlát nélkül valószínűleg ő is az autóversenyzés lehunyt nagyjai között szerepelne, nem a rajtrácson.

Fitch egy másik találmánya a Fitch Displaceable Barrier, egy olyan szalagkorlát volt, aminek oszlopai nincsenek szilárdan rögzítve a talajhoz, hanem elcsúszhatnak rajta oldalirányban, miközben az acél korlát gumiszalaghoz hasonlóan enged utat a járműnek, majd tereli vissza az út szélére. Nagyon hasonló megoldást fejlesztett egy magyar cég is, akik buszokkal is próbálták a saját megoldásukat, sikeresen.

De van John Fitchnek egy még egyszerűbbnek tűnő, és éppen ezért még zseniálisabb találmánya, ami a hídpillérekhez hasonló, mozdíthatatlan akadályok elé helyezve 17 ezer ember életét mentette meg a hatvanas évekbeli első telepítése, és a 2003-ban végzett felmérés között. Az Egyesült Államokban autópályaszerte láthatóak a rendszerint sárga, látszólag találomra kihelyezett műanyag hordók azokon a helyeken, ahol a járművek mozdíthatatlan akadálynak futhatnának. Kevesebben tudják, hogy ez a Fitch Barrier nevű installáció nagyon is tudatos dolog. A hordók nagyjából félig vannak töltve homokkal, és a becsapódó autót igen drasztikusan, de még túlélhető mértékű lassulás árán állítják meg. Talán ez is segíthetett volna, ha a veronai felüljáró pillére előtt is van ilyen. Igaz, ott nagyon szűk volt a hely, ezért volt a szalagkorlát is veszélyesen közel a betonpillérhez. Mégis, jó dolognak tűnik eltöprengeni azon, hogy lehet tenni az ilyen tragédiák ellen.

Tervezem, hogy írok majd a borzalmas, de tanulságos tragédiáról is, ami John Fitch érdeklődését olyan szinten irányította a biztonság problémájára, hogy saját magát használta próbababának a teszteléseknél, mivel a Crash Test Dummies, az ütközések paramétereit rögzítő tesztbábuk technológiája még nem állt rendelkezésre. Az általa igazgatott Lime Rock Park versenypályáján, és más, alkalmas helyeken végzett töréstesztjei során a vele együttműködő autógyártól erre a célra kapott roncsokat és kevésbé roncsokat saját maga vezette a halálos helyzeteket szimuláló ütközésekbe. Fitch kitűnő autóversenyző volt, de még inkább ízig-vérig mérnök. Mire a tesztekig eljutott, mindent kiszámolt (papíron, ceruzával, ahogy mondani szokták), és lemodellezett (jobbára fejben – hiszen a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években járunk). Volt, hogy a betonfalhoz hasonló akadálynak 70 mérföldes, azaz 110 kilométernél is nagyobb sebességgel vezette a tesztautót. A kor technikáját sem vetette meg, természetesen, és nagysebességű kamerákkal rögzíttette az eseményeket, amiből minden töredék másodperc kielemezhető volt. A veszélyre, amit vállalt, a számításaiban, aprólékos gondosságában és ismeretei folyamatos bővítésében bízva ennyit mondott:

Sohasem sérültem meg. Nem volt betervezve.

Ezt kiváló feltalálót és autóversenyzőt méltatlanul kevesen ismerik. Igazság szerint én is véletlenül bukkantam a nevére, és egy kis utánaolvasás végén oda jutottam, hogy megírtam a róla szóló Wikipédia-szócikk első változatát (ami azóta is többé-kevésbé változatlan, lényegét tekintve pedig teljesen az). Ajánlom figyelmedbe, egy nagyszerű és érdekes embert ismerhetsz meg általa.