Hogyan mondjam el neked?

A minap egy nagyon kedves barátommal fotózást tartottunk, és erről elég áttételesen ugyan, de eszembe jutott egy történet. Valójában városi legenda, legalább háromféle változatával találkoztam már, de annyira mégsem közismert, így remélhetőleg új lesz Neked is…

bagolymondjaezegykocsiNevezzük Johnnak a főhősünket, akit persze nem is így hívtak – a történet legtöbb változatában legalábbis nem. John fiatal rendőrtiszt, nem egészen pályakezdő, és nem is magyar, így a lehetőségekhez mérten egész jól is keres. Sokat dolgozik, az igaz, de arrafelé nagyjából meg is becsülik a rend őreit – ami szintén bizonyítja, hogy nem magyar történetről van szó.

Az eset idején John éppen pihenni indult. Előzőleg egy megterhelőbb időszakot teljesített a munkahelyén, elég sok túlórával és szellemileg is, lelkileg is fárasztó feladatokkal, amiket rendre megfelelően teljesített is. Járt hát neki a pihenő, nem nagy dolog, csak egy hosszú hétvége. Debbie, a szemrevaló menyasszonya ezt az időt mindenképpen a távol élő szüleinél akarta tölteni, aminek ugyan megvoltak a maga árnyoldalai is, másik oldalon viszont a közeli tengerpart, a nem túl forgalmas, homokos strand vonzóvá tették az ötletet. Nagy nehézségekkel bepakoltak mindent az apró és nem is túl fiatal Lotus Elise-be, amit John második menyasszonyaként emlegetettek a kollégái. Az aprócska járgány inkább mókás és agilis élményautó volt, mint gyors sportkocsi, a két ülésen kívül egy sporttáskányi csomagtartója volt és egy egyszerű, erős és megbízható Toyota motorja, ami a pici autót mozgékony roadster-ré tette. Kitűnő volt élményautózásra, de ekkora útra kicsit szűkös – elszántság kellett ilyennel nekivágni.

Kellemes csütörtök kora délután volt, amikor elindultak, Debbie kérésére nem a pályán, hanem a kertek alatt. Útba szerette volna ejteni az egyik közeli kisvárost, ahol a nővére élt nyomozó férjével. Ők ugyan nem voltak otthon, a szülőknél terveztek találkozni, de a hely szépségét nem szerette volna kihagyni. Debbie kislány korában élt arrafelé, és ezer emlék kötötte szinte minden fához, minden dombhoz. Johnt más vonzotta a helyhez: a lágyan kacskaringózó vidéki út magával ragadó látványt és mesés vezetési élményt jelentett a kis Lotus kormánya mögött, még akkor is, ha közben egyetlen szabályt sem szeg meg az ember.

Összeboruló fák sötétjében vezető út Írországban
The Dark Hedge (Sötét Sövény), egy írországi mellékút elbűvölő szakasza – Colin Park / Dark Hedges near Armoy, Co Antrim via Wikimedia Commons

Ezért csodálkozott nagyon, amikor leendő sógoráéktól pár percnyire egy villogó rendőrautó érte utol, és jelezte, hogy meg kell állnia.

John félrehúzódott, leeresztette az ablakot és jól láthatóan a kormányra tette a kezét, ahogy illik. A rendőrautóból kiszálló tiszt ismeretlen volt. Pattogó, de udvarias hangon kérte a papírjait, John pedig át is adta azokat ahogy illik, és próbálta volna megmutatni a jelvényét is, de meglepetésére nem volt nála. A tiszt gondosan átnézett mindent, megnézte a kocsi kerekein a profilt, a rendszámtáblát, aztán elővette a noteszét és a tollát.

– Tudja miért állítottuk meg?
– Nem, őszintén megvallva fogalmam sincs. Én is rendőr vagyok,  és…
– Mindenki ezt mondja. Tudja, hogy kiskorú gyermeket csak gyerekülésben szabad szállítani?
– Igen… Mit? Nincs is a kocsiban kiskorú gyerek!
– De van. Gyerekülés viszont nincs, és ez így problémás.

bagolymondjahuhaJohn végignézett a teljes utastéren: saját magán, Debbie-n, és… senki más nem is fért volna a kocsiba, de még egy gyerekülés sem.

– Biztos úr, nézzen jobban körül: ide nem fér be más, nem hogy egy gyerekülés.
– Erről van szó. És gyerekülés nélkül gyerek sem szállítható. – felelt a rendőrtiszt, és a noteszéből a legfelső lapot John felé nyújtotta. – Ennek még meglesz a következménye!

John hüledezve vette át a papírt, és egészen elfehéredett, amikor ránézett. Majd Debbie-re.

– Ez most micsoda? Ez… Egy pillanat! Ez most valami tévedés… vagy… ez igaz?

Debbie kissé félénk mosolyát látva könnybe lábadt a szeme és nem tudta, hogy nevessen-e vagy sírjon örömében.

A papíron egy ultrahang-felvétel volt, apró, babszemre emlékeztető pöttyel a közepén.

Bagolymondjajujj!

 

Címképen: Lotus Elise Series 2Chris Watson / CC BY

Hol vagyunk és mikor is?

Az SS Warrimoo története mostanában elég széles körben kering a neten, de úgy gondolom, hogy egy ekkora ötlet megéri, hogy magyarul is elérhető legyen…

BagolymondjaahoyAz SS Warrimoo 1892-ben épült egy újzélandi hajózási társaság megrendelésére, és az év május 5-én bocsájtották vízre. Bár Angliában regisztrálták, Ausztrália és Új-Zéland közt szállított utasokat, majd hamarosan gazdát cserélt, és Új-Zéland helyett Kanadába teljesített charter járatokat. 1914-ben besorozták, és csapatszállító hajóként a Földközi-tengeren szolgált, mígnem 1918. május 17-én összeütközött a francia Catapulte csatahajóval. A hadihajó mélységi aknái elmozdultak a raktérben és felrobbantak, mindkét hajót a tenger fenekére küldve. De az SS Warrimoo nem erről lett híres, hanem egy különös tréfáról: kapitánya véghez tudta vinni azt a lehetetlent, hogy a gőzhajó időben és térben „egyszerre több helyen legyen”.

1899. december 31-én éjjel Payton első tiszt berontott a kapitányhoz, és letette elé a navigációs számításait, amelyekből a hajó pontos földrajzi helyzetét határozta meg a csillagok állása alapján. John D. S. Philips kapitány ránézett a papírokra, és azonnal észrevette, amit az első tisztje is. Állítólag ki se kellett mondaniuk a Nagy Ötlet lényegét, mindkettejük számára magától értetődőnek tűnt. A kapitány azonnal kiadta az utasítást egy apró irányváltásra, és meghatározta a hajó új sebességét is.

A papír szerint a hajó mindössze 31 fokpercre volt északra az Egyenlítőtől, a 179. nyugati hosszúsági fok 30. percénél. A hajó egyenesen délnyugatnak fordult. Csendes és tiszta idő volt, ami nagyban a kezükre játszott.

Amikor eljött az éjfél, ellenőrizték a számításokat: az SS Warrimoo pontosan az egyenlítőn volt, a hajó orra már a déli féltekén, a tatja még az északin. Ráadásul a hajó pontosan a dátumválasztó hosszúsági fokon is volt, a hajó orrán így a pontos dátum 1900. január 1. volt, a hajó tatján 1899. december 31. A 105 méter hosszú hajó orra a nyár közepén volt, a hajó tatja a tél közepén. És, bár manapság az évszázadokat úgy számoljuk, hogy a XX. század 1901-gyel kezdődött, az ő számításuk szerint (ami akkoriban állítólag megfelelt a közmegegyezésnek) a hajó orra a XX. században volt, a hajó tatja a XIX. században.

Az SS Warrimoo 1903-ban a tat felől háromnegyedes nézetben
Az SS Warrimoo 1903-ban – Ismeretlen fotográfus képe [Public domain], via Wikimedia Commons

Aztán persze megváltozott a közmegegyezés arról, hogy hol kezdődik egy évtized, egy évszázad, egy évezred, és ezzel elrontottunk egy poént. De hát az emberiség már csak ilyen.

Bagolymondjaevezz

A címképen az újzélandi SS Warrimoo – Forrás: By Allan C. Green (1878-1954) (http://trove.nla.gov.au/version/182160098) [Public domain], via Wikimedia Commons

Láthatatlan látványosság

Ha már az előző bejegyzésben egy kiváló, és kiváló humorú ATC-ről (Kennedy Steve-ről) esett szó, még egy hasonlóval találkoztam, amin annyira jót mulattam, hogy gonoszság lenne kihagynom.

bagolymondjaittazegerEgy Észak-Skócia-i sziget irányítótornyának nyugdíjazott irányítója mesélte az esetet egy honlapon, ahol a magafajta veterán ATC-k osztották meg a legkedvesebb emlékeiket. A történet megér egy mesét!

A helyszín azt hiszem Sumburgh(amit egyébként most találgatok, mert sajnos épp nem találom a forrást, meg amúgy is megváltoztattak gyakorlatilag minden nevet és referenciát), és annyira kicsi, hogy a térkép nagyítva ábrázolja. A Shetland-szigeten  lévő apró repülőtér gyakorlatilag keresztben parttól partig végig ér, és legfontosabb tulajdonsága, hogy a környékbeli „szigetugrók”, vagyis a szigetvilág lakosait egymással összekötő kis repülőgépek irányítását innen végzik. A történetben Ed (akit nem így hívnak), a minden tréfára kész, nyugdíj előtt álló ATC játszotta a főszerepet, és persze Dan, akinek más a neve, és aki elmesélte az említett oldalon.

Az Egyesült Államok Légierejének legféltettebb repülőgépei a B–2 Spirit (Szellem) csupaszárny bombázók. Ezek a hatalmas denevérre emlékeztető, szinte minden távérzékelő számára láthatatlan lopakodó repülők nagyjából a világ minden pénzébe kerülnek (gépenként 2,13 milliárd dollárba, ha a kifejlesztésük költségeit is leosztjuk, de az 1997-es a „listaáruk” is 737 millió dollár), olyan technológiával készültek, hogy azt a Northrop tanítja az UFÓ-knak, és annyira féltik, hogy állítólag nem is nagyon vetik be őket – csak utólag derül ki rendszerint, hogy mégis. Így 1999-ben Koszovót is bombázták, az akkor elsőként bevetett GPS-irányítású JDAM manőverező bombákkal. De most nem ez a lényeg. A hatalmas gépmadarak radarvisszhangja nagyjából akkora, mint egy 10 centis átmérőjű gömbnek, és hasonlóan rejtve van az akusztikus, elektromágneses és infravörös hullámok elől is, nagy repülési magassága miatt pedig a földről sem látszik. Magyarán szólva, onnan tudod, hogy ott van, hogy nem tudod érzékelni.

320px-sumburgh_airport_img_6687_281645111563229
Sumburgh reptere Shetlandon — By Ronnie Robertson (Sumburgh Airport IMG_6687) [CC BY-SA 2.0 ], via Wikimedia Commons

A koszovói bevetések után tisztelgő látogatásokat tett néhány B–2 a NATO tagországok némelyikében, aztán egy német helyszínről hazafelé átrepültek Észak-Skócia légterén is. Mivel ez már baráti ország fölötti demonstrációs repülés volt, a pontos időpontját, útvonalát, repülési magasságát megadták előre az érintett légterek irányítóinak is, hogy azok ennek ismeretében koordinálhassák a környéken a légiközlekedést. Történetesen az útvonal érintette a már említett apró torony által ellenőrzött légteret is, ahol Dan és Ed némi szakmai izgalommal várták a bombázókat, mert az mégiscsak Esemény, és olyan a legutóbbi jégkorszak távozta óta nem történt arra.

640px-b2_spirit
B–2 Spirit a Csendes-óceán felett — By U.S. Air Force photo by Tech. Sgt. Cecilio Ricardo [Public domain], via Wikimedia Commons

Az előrejelzések hajszálpontosak voltak, és másodpercre a várható időben az amerikai bombázó kötelék parancsnoka bejelentkezett:

– LSI Torony, itt USAF 1079, beléptünk az Önök légterébe, a magasságunk 52 ezer láb, sebességünk 540 csomó. Ez egy üdvözlő üzenet, nem kérünk földi irányítást.

Dan éppen válaszolt volna a hívásra, ám Ed megelőzte: felkapta a mikrofont és a lehető leghivatalosabb hangján válaszolt:

– USAF 1079, itt LSI Torony, értettük, nem kér támogatást. Repülési magasság 52 ezer láb, sebesség 540 csomó, a radarunk szerint a távolságuk 207 mérföld. Jó utat, szerencsés leszállást!

A távolság persze csak az előre jelzett útvonalból adódott, de Ed igen erősen remélte, hogy ez az adat is ugyanolyan pontos, mint a többi.

– LSI Torony, itt USAF 1079, korrekt, köszön… Mi van, 207 mérföldről(?) látnak(?) a radaron??? Maguk most szórakoznak velem???
– Megerősítem, USAF 1079, LSI Torony, igen szórakozunk. És jó szórakozást, szerencsés utat kívánunk Önöknek is, üdvözlet Skóciában!

A történet itt véget ért, sőt, néhány héttel később Ed szakmai története is. Nem ezért: az eset idején már „vágta a centit”, és nem egészen egy hónapja volt a nyugdíjig.

bagolymondja_fly747

A címképen a Northrop B–2 Spirit roll-out bemutatója 1988-ban
By Goretexguy [CC BY-SA 3.0 or GFDL], from Wikimedia Commons