Mit látsz a képen?

Ha megkérdezlek, hogy „Mit látsz a képen?”, valószínűleg fel sem merül majd, hogy a realitást mondd. Nem vagy vele egyedül.

Persze ahhoz, hogy azt láthasd, amiről írok, meg kell nézni a képet az itt elérhető legnagyobb fájlméretében is. Kattints rá, és a FullHD tévék képéhez hasonló méretben (csak magasabb változatban) nyílik meg, ha igaz.The Tirrenean Sea by Castello Boccale (near Livorno) — A Tirr

üregibagolyTehát, mi látható a képen? Gondold meg jól a választ. Gondolj arra is, hogy én tettem fel a kérdést, szóval valami turpisság kell legyen benne.

Folytathatjuk? Jól van.

Amit itt látsz, egy képpontokból álló rendezett kétdimenziós tömb, más néven mátrix. Ez pontosan kétmillió-négyszázötvenhétezer-hatszáz olyan elemi képpontot tartalmaz, amelynek az értéke 0 és 255 között van, és ezekkel az értékekkel pontosan 256 fokozatban jelzik, hogy az adott helyen a fényképezőgép szenzorát mennyi fény érte. Minden egyes ilyen képpontnak pontosan meghatározott helye van a mátrixban, és a képpontok egymáshoz való helyzete és az általuk képviselt világosság-érték egy mintázatot ad ki. Egy olyan dolognak a mintázatát, ami nincs itt, nem található meg sem Magyarországon, sem a számítógépemben, sem abban az eszközben, amin most éppen a blogomat olvasod. Ha itt lenne a számítógépemben vagy a Te eszközödben, valószínűleg nem lehetne megjeleníteni, nem is beszélve a kárról, amit az amúgy meglehetősen drága számítástechnikai eszközökben tenne. Mégis, ha ránézel a fájlra, úgy tűnhet, hogy a Ligur-tengert látod, Livorno közelében, ahogy csillog a napfényben, de – emlékeztetlek – szerencsére a Ligur-tenger nincs sem a Te gépedben, sem az enyémben. Valójában amit látsz, az a Ligur-tenger felszínén visszaforduló (illetve többé-kevésbé elnyelt) fény egyfajta lenyomata, amely, miután áthaladt egy B+W nyolcágú csillagszűrő üvegén, majd egy bonyolult, matematikai, optikai, mechanikai és elektronikai mesterművön, amelyet objektívnek hívnak, a fényképezőgépem képérzékelőjének elemi érzékelőin töltést hozott létre, amely arányos volt az érzékelőt ért fény mennyiségével. Ezt egy erre a célra kifejlesztett, rafinált és rendkívül bonyolult eszköz elektronikus jelekké alakította, majd azokat a tökéletesen fehér és tökéletesen fekete közötti 256 fokozatú skálának megfelelően számokká alakította (kettes számrendszerben, mert azt könnyebb tárolni), és egy olyan eszközre tárolta, amely egy-egy elektromosan gerjeszthető elemi részén vagy tárol töltést, vagy nem – ezért kell a kettes számrendszer. Mindezt további eljárások, eszközök felügyelték, nehogy érvényesülhessen a digitális paradoxon, miszerint egy nagy nulla olyan, mint egy kis egyes: a töltéskülönbségek nem mindig állandók, és előfordulhat, hogy a kiürített memóriahelyben marad annyi töltés, hogy a következő kiolvasáskor feltöltöttnek látszik.

bagolyvisszanézBonyolult? Az, de elképesztően egyszerű is, és lenyűgözően elmés.

Képzelj el egy vízesést, amely állítólag a víz mennyiségének változásával egy mintát ad ki. Tegyél a vízesés alá sok-sok, egymáshoz tökéletes közelségben lévő kis tölcsért, amelyek alatt mind egy-egy kis edény van, amelyek egyforma méretűek. Ahol több víz zuhog alá, ott a kis edényke hamar megtelik, és az alatt az idő alatt a többi edénykében kevesebb víz kerül, arányosan azzal a mintázattal, amit a vízesés alkot. Persze a lezúduló víz fröccsen is, és az edénykék, ha rosszul választjuk meg az időt, ameddig a vízesés alá tartjuk a szerkentyűnket, meg is telhet, túl is csordulhat, akár a szomszédos edénykébe is. Tehát nagyon ügyesnek, pontosnak és szerencsésnek is kell lennünk. Ha az edénykéink átlátszóak, és a víz meg van színezve, akkor felülről megnézve az edénykéket kiadják a vízesés titkos mintáját.

Nagyjából ez történt eddig a fényképezőgépben, csak a mintázatot adó mennyiségeket fel is jegyeztük, természetesen minden ki edénykének a pontos helyével együtt.

Ha most megnézed a képet újra, talán látni fogod azt a kétmillió-négyszázötvenhétezer-hatszáz elemi részecskét a maga 0 és 255 közötti értékével, ami az adott képpontok szürkeségét jelenti: azaz a fény mennyiségét az adott helyen. Azért választottam fekete-fehér képet, hogy elég legyen a szürke árnyalataival gondolkodnunk és számolnunk. Látni fogod a képpontok kis edénykéit, amelyekben pontosan 0 és 255 ml (hogy egyszerűbb legyen) színezett víz van, és mégis egy rajzolatot, egy összefüggő mintát: a Ligur-tenger felszínén csillogó fény lenyomatát adja ki. Szerintem ez maga művészet!

bagoly_glassÉs valójában még ez csak egy kis részlete annak a nagyon tudományos és száraz mágiának, ami a monitoron, kijelzőn, vagy papíron látható kép. Minden egyes megjelenítő kicsit máshogy ábrázolja azt a 256 fokú skálát, mindegyik megküzd a saját technikai korlátaival. Sokuk a 0–20 tartományban mindent feketének mutat, és hasonló gondjai vannak a 247–255 közötti értékekkel is, csak ott meg fehér minden. Ezek a számok, amiket említettem, a nagyon jó minőségű, speciálisan e célra tervezett grafikai megjelenítőknél várható értékek. Egy egyszerűbb, olcsóbb, régebbi megjelenítő, vagy monitor helyett telefon képernyője még komolyabb korlátokkal küzd, és a megjelenő kép is más lesz, kevesebb kontraszttal, kevesebb részlettel. Ha nyomtatni akarjuk a képet, ezt tovább változtatják a festékek, papírok, nyomtató eszközök sajátosságai, és jellemzően a kevesebb részlet irányába. Erre az okos fejlesztők mindenféle korrekciós eljárásokat alkalmaznak, amelyek általában sok csodára képesek, de a tökéletességre nem. Nem meglepő: amikor a fényképezőgép 256 fokú skálán értékeli a fénymennyiséget, már ott elvész ismeretlenül sok adat, amelyek mind-mind finom részletek lehetnének. Az Isten nem a gépben van.

Másnak megtettem, hogy megalapozott számításokkal megközelítőleg meghatároztam (levezetéssel együtt), hogy mekkora változatosság lehet egy ilyen méretű fekete-fehér képben. Csak az elképesztő nagyságrend miatt írom, hogy durván 1,62 × 10396 jött ki: igen, az ott 396 darab értékes számjegyet jelöl. Más oldalról nézve a kérdést: egy ekkora képen ilyen sokféle műalkotás ábrázolható. Az utóbbi, mint lehetőség, inkább megnyugtató, mint amennyire szédítő az előbbi: van még tere az alkotásnak!

bagolymondjakockaMindez azonban csak kombinatorika, elektronika, meg hasonló műszaki bűbáj, aminek fő jellemzője az, hogy megismerhető, megismételhető és megjósolható kell legyen. Ha a fenti képet művészinek tekintjük (többek mondták már rá, hogy az), akkor a valódi mágia abban rejlik, hogy eszembe jutott a vízfelszín csillanásait csillagszűrővel fényképezni (ettől van minden egyes csillanásnak nyolc sugara), és a tenger hullámzó felszínét sötét fekete tónusokkal úgy érzékeltetni, hogy a hullámok ritmusa még érezhető legyen.

De amikor a képre nézek, a Ligur-tenger szépségén kívül (és túl) a képpontok szigorú matematikáját és a technika hiányosságaival együtt és brilliáns lehetőségeit is mindig újra és újra megcsodálom, mert egy kép nem csak látvány, üzenet és hangulat, hanem bámulatos tudás megnyilvánulása is. Szerintem.

Mit látsz a képen?

bagolymondjahudekinos

A címképen látható részlet is a taglalt felvételből származik. A kép saját felvételem, Livorno közelében, Castello Boccale mellett készült.

Non Plus Ultra

Két ország, két család, két kastély, egy sors – ami jobb lenne, ha jobb lenne.

BagolymondjagazdagFerdinando Panciatichi Ximenes d’Aragona márki spanyol volt ugyan, de Firenzében született 1813-ban. Az előbbi már a nevéből is sejthető, az utóbbi nem annyira. Érdekesebb, hogy dúsgazdag volt, mondhatni szemérmetlenül gazdag, egy igencsak ősi nemesi család egyetlen örököse. Az ilyesmi mindig hasznos! Még izgalmasabb tulajdonsága, hogy nagyon érdekelte a keleti művészet, és mivel képesítés nélküli építésznek tartotta magát, a Keletből is kiváltképpen a Kelet építészete izgatta. Képesítése nem volt, de képzettsége igen: autodidakta módon megtanulta, ami éppen érdekelte, és az bizony enyhén alulértékelve is a „nem semmi!” kategóriába tartozott. Más művészetek is foglalkoztatták, még az Uffizi is mecénásaként tartja számon. Emellett politikusként is jeleskedett, egészen addig, amíg százada végének politikai hozzáállása már vállalhatatlanná vált számára – ekkor ugyanis felhagyott ezzel a tevékenységével. Erkölcsi alapon. Szerintem erre kevés politikus volt képes eddig, és már ez is érdemes arra, hogy megjegyezzük a nevét. Csak ne lenne olyan megjegyezhetetlenül hosszú!

BagolymondjapenzeszsakA Schossberger család felvidéki eredetű kereskedő família volt, nem spanyol. Még csak nem is német vagy osztrák, és nem is keresztény. Ennek ellenére megbecsült alakjai lettek a pesti magasabb köröknek, miután Schossberger Lázár fiával, Vilmos Simonnal a feltörekvő Duna-parti városba költözött, és ott már nem csak gabonával, de dohányáruval is elkezdett foglalkozni, majd a cukoriparba, pénzügyi szektorba is beszállva sikereket ért el. Vilmos Simon két fia, Henrik és Zsigmond bárói rangot kapott Ferenc Józseftől 1863-ban, és az udvari körökben forgolódva társasági népszerűségük is megnőtt.

Egyetlen dolog köti össze Ximenes d’Aragona urat Schossbergerékkel. Illetve kettő: két, sokáig elhagyatott és pusztulásra ítélt, ám fénykorában szenzációsnak számító kastély, amelyek közül most, 2017-ben egyik sem látogatható – pedig volna érdeklődő bőven. A két történet sajnos sok vonásában párhuzamot mutat. De térjünk vissza Ferdinando Panciatichi márkihoz, és ismerkedjünk meg először az ő kastélyának történetével!

ferdinando_panciatichi_ximenes_d27aragona
Ferdinando Panciatichi Ximenes d’Aragona – forrás: olasz Wikipédia, feltöltő: RennyDJ. [PD-Italia] (köztulajdon)

Adott tehát a spanyol származású nemes úr, rendíthetetlen anyagi háttérrel, művészet iránti rajongással, és szorgosan megszerzett tudással, ami a Kelet, elsősorban Szíria és az arab világ, valamint India építészetét érintette. A mesés Kelet akkoriban már vagy fél évszázada divat volt, a század első felére esett az ókori Egyiptom iránti lelkesedés fellángolása, jelentős részben a rabló- és tudományos expedíciók igen jelentős leletei hatására. Az ilyen divatok még nem enyésztek el öt-tíz év alatt, mint manapság, hanem évtizedekre meghatározóak tudtak maradni. Abban a korban erősödött meg a tehetősebb körökben az utazgatás is, mint népszerű időtöltés, főleg az egzotikus helyekre. Ami szinte bármi, ami nem Európa. Fellendült a legális és illegális műkincskereskedelem (a határ közöttük igencsak elmosódott volt), és a különféle, cirkuszba illő látványos bemutatók. Genova erős embere, Giovanni Battista Belzoni sírokat tárt fel, piramisokat nyitott ki és szoboróriásokat küldözgetett a British Museumba. Belzoni korábban cirkuszi erőakrobataként dolgozva menekült genovai „jóakarói” elől (akik minden javát akarták), és cirkuszi mutatványosi tapasztalata kapóra jött akkor is, amikor Londonban I. Széthi lenyűgöző sírjának másolatát mutogatta.

Dd_mdw_jn_huChampollion hieroglifákat fejtett, Jochann Ludwig Burchardt álruhában utazgatott, Henry Salt egyiptomi angol konzul pedig versengett a francia és német konzulokkal, hogy ki tud többet rabolni a saját hazája számára. Korábban, a század elején sikert arattak Dominique Vivant Denon egzotikus rajzai, de később felülmúlta őket egy skót, David Roberts, akinek litográfiái tisztes megélhetést biztosítottak a valóban kitűnő művésznek, és mindmáig népszerűek. Mielőtt azonban még teljesen áttérnék az egyiptomi felfedezésekre, gyorsan összefoglalom inkább a lényeget: menő lett a Kelet. Mondhatni volt keletje.

1280px-sammezzano2c_facciata_principale_02
A Sammezzano-kastély főhomlokzata 2011 májusában – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ferdinando Panciatichi márkinak meg egy „örökletes” kastélya volt, amelynek helyén már 780-ban volt valami, leginkább talán várkastély, ahol Nagy Károly is megfordult. Az éppen rendelkezésére álló épület azonban nem volt ennyire patinás, 1601-ben kezdték el építeni, és nem nagyon hagyták abba, mindig került hozzá még valami. Szóval senkinek nem szúrt szemet, ha a márki is hozzáadott ezt-azt. Ő pedig tényleg apránként hozzáadott ezt-azt, és negyven éven át bővítgette-alakítgatta a Firenze közelében lévő Regello mellett található Sammezzano-kastélyát, amíg egy romantikus-eklektikus, mégis nagyon egységes, és ami meglepő: hiteles mór stílusú épületegyüttes nem lett az örökségből.

320px-sammezzano2c_sala_dei_gigli_02
Sammezzano Pávás szalonja – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Nem hiszem, hogy olcsó dolog lett volna mindez, de a márkit nem nagyon rendítette meg. A munkálatok alatt is tovább erősítette a filantróp, művészetpártoló és műgyűjtő, közjó érdekében munkálkodó és mellesleg Verdi-rajongó hírnevét. Tiszteletbeli tagja volt a Szépművészeti Akadémiának és a Hortikulturális Társaságnak, akik a kertépítést, kertművészetet igyekeztek tökélyre vinni. A márki ebben is jeleskedett: a Sammezzano-kastély parkja korának legnagyobb és legszebb olasz díszparkja volt, egzotikus különlegességekkel (például itt volt először mamutfenyő). A parkot a második világháború idején a németek kifosztották, utána meg mások is, de néhány különlegessége ma is áll és él – leghíresebb közülük az  kettős mamutfenyő a park délkeleti csücskében. Sajnos a park sincs már jó állapotban.

Firenze (II)
Dante firenzei kenotáfiuma – saját felvétel

És, hogy hű legyek magamhoz, a márki tevékenységi köréből Dante sem hiányozhat: Ferdinando Pianciatichi Ximenes d’Aragona márki bőven adakozott és szervezett azért is, hogy a hatszáz éves évfordulóra Dante emlékének Firenze méltó emlékművet állíthasson. Arról már ő se nagyon tehetett, hogy a város, amely száműzte nagy költőjét, nem tudta visszaszerezni, így a díszes síremlék csak kenotáfium, szimbolikus sírhely maradt. Egyedül a politika volt az, amiben a márki nem lelte tetszését, bár beleásta magát abba is. Az igen aktív liberális-antiklerikális politikust, aki előzőleg Regello, majd Firenze vezetésében is tevékenyen részt vállalt, Olaszország helyettes vezetőjévé választották (kétszer is), de megválasztását követően hirtelen lemondott a tisztségéről, és eltávolodott a politikától. Ennek okát a kastélyának egyik folyosóján latin nyelvű felirat örökíti meg, ami magyarul valami olyasmi, hogy

„Szégyellem kimondani, de így igaz: Olaszország a tolvajok, uzsorások, prostituáltak és spekulánsok kezére került, ők irányítják és élik fel most. De nem ezért szégyenkezem, hanem a tény miatt, hogy mindezt meg is érdemeljük.” – Saját fordításom angolból

320px-sammezzano2c_sala_della_virtus_in_medio_02
Sammezzano Virtus in medio terme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Nos. Ezen az sem változtatott, hogy extravagáns kastélyát, amelyikben az év minden napjára jutott (pontosan) egy szoba, még Olaszország első királya, I. Umberto is meglátogatta. Azt nem tudom, hogy ő mindent nagyon szépnek és mindent nagyon jónak talált-e, de oka lehetett rá. A kastélyrekonstrukció építészének szerepét is a márki töltötte be, és, bár soha nem járt a Keleten, hallatlanul precíz, építési technikákra is kiterjedően hű módon építette meg a nagyszerű épület tematikus elemeit. Aztán 1897-ben elhunyt, és a kastély egyedül maradt, csak tulajdonosai voltak, gazdája többé már nem. Milyen ismerős!

1280px-schossberger-kastc3a9ly_287474-_szc3a1mc3ba_mc5b1emlc3a9k29_13
A turai Schossberger-kastély napnyugtakor – By wyx (Indafotó) [CC BY-SA 2.5 hu], via Wikimedia Commons
_ZS_5204_XL_resize
A Pálmaház és előtere – saját felvétel

Onnan ismerős, hogy a Schossberger Zsigmond fénykora zenitjén szintén kastély építésébe fogott, bár ő nem évezredes örökséget épített át, hanem vadiújat rendelt, a közhiedelem szerint az akkor felkapott ifjú építésztől, Ybl Miklóstól, de a korabeli (1885) sajtó szerint Bukovics Gyula az építő, és ezt Ybl sem cáfolta. Alkotója pedig az akkori legmodernebb technikákat is bevetve egy Loire-menti csodát emelt Tura határában. A kastélyban villany világított,  központi fűtés volt, a szobák falában 30 centis légrés gondoskodott mindenfajta szigetelésről, és étellift vitte az elszeparált konyhából az étkezőbe a fogásokat. A francia romantikus-neoreneszánsz külsővel pompázó épület olasz hatásokat mutató, pazar belső díszítést rejtett, egyes részleteit, például az impozáns díszlépcsőházát az Operaház főpróbájaként szokták számon tartani. Legmegkapóbb része a Pálmaház, amely igazi védjegyévé vált a nagyszerű épületnek.

20150503_102558_resize
Turai kastélybelső, egy lezárt ajtószárny repedésén át(!) fényképezve – saját felvétel

bagolymondjaijedjmegA turai kastély parkja is sokat emlegetett látványosság volt a maga idejében, bár mára szinte a felismerhetetlenségig elvadult, majd az utóbbi évben egy jelentős részét a növények rossz állapota miatt felszámolták (állítólag lesz helyette új). A történelem azonban nem volt kegyes, és a családból mártírokat kreált, a holokauszt mártírjait. A bárói nyári rezidencia a márki megvalósított álmának sorsára jutott: gazdája többé nem volt, legfeljebb tulajdonosa. A család tagjait a munkaszolgálat borzalmai pusztították el, a kastélyt pedig a totális érdektelenség: volt szovjet katonai parancsnokság, kórház, iskola, nevelőotthon, épp csak gondos felújítás alatt álló építészeti emlék nem. És ezen az sem változtatott, hogy 1989 után dúsgazdag vállalkozások kezein forgott, akik nagy és megvalósíthatatlan terveket szövögettek köré.

_ZS_5213_XL_resize
Turai díszlépcső – saját felvétel

Néhány filmforgatás, főleg az Angelina Jolie rendezésében készült Vér és méz, illetve a Borgiák hoztak annyit, hogy a legégetőbb állagmegóvási tennivalókra: a tető rendbetételére és a Pálmaház melletti óratorony felújítására került pénz. Az utóbbi kapcsán végzett statikai felmérésből az is kiderült, hogy a kastély építői valóban nagyszerű munkát végeztek, és a szerkezeti elemek meglepően jó állapotban vannak. A titokzatos új tulajdonosa 2016-ban kétszázmillió forintért vásárolta meg a kastélyt, de a felújítására szükséges összeget tíz évvel korábban is hatmilliárdra tartották. Ha minden igaz, Orbán Viktor veje sejthető a háttérben, ami talán reményt keltő fordulat a páratlan műemlék jövőjét illetően.

Talán.

180px-sammezzano2c_sala_pax-libertas_07
Sammezzano Pax Libertas terme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Sammezzano csodálatos ékessége egy darabig szerencsésebb volt, 1990-ig egy angol befektetői csoport révén rejtélyes luxusszálloda üzemelt benne, aminek mára a nevét se lehet tudni, és meglepően kevés fénykép maradt róla. Nagyon meglepő az is, hogy a korabeli alkalmazottak, helybeliek sem beszélnek róla, senki sem tud arról, hogyan alakították ki az alapvetően nem szállodának épült kastélyban a szobákat és a kiszolgáló helyiségeket. 1990 után különböző befektetői körök próbálták megszerezni és luxus golf klubot, sportközpontot és hasonlókat kialakítani, de valamin mindig megbukott a tranzakció. Legutóbb egy, az Emirátusokban bejegyzett csoport akarta megvenni, akik csődbe mentek közben, és 2017 májusában a firenzei bíróság megakadályozta az üzletet – feltételezhetően a védett műemlék javára. Csak hát a hatalmas kastély egyre rosszabb állapotban van, és hiába alakult a márki emlékének ápolására és a kastély megóvására alapítvány, nem csak a pénz hiányzik, de a jogi lehetőségeik is nagyon korlátozottak.

320px-sammezzano2c_salone_delle_colonne_04
Sammezzano oszlopos fogadóterme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Amíg az angolok kezén volt az ingatlan, az egyesület időnként bejárásokat szervezett a tulajdonos által engedélyezett, meglehetősen ritka időpontokban, és az érdeklődés akkora volt, hogy több mint egy éves várakozási idővel léphetett be, aki a borsos belépődíjat befizette. (Ezért van az, hogy csak ilyen elég gyenge minőségű szabad felhasználású képeket tudok mutatni – aki jó fotókat tudott készíteni, igyekszik visszanyerni valamit a belépődíj költségéből.) A díjakból még így is csak minimális kármentésre futotta, és a tulajdonos engedélye hiányában még ez is gerilla-műemlékvédelem volt. A fene gondolta volna, hogy ilyen is van! A baj azonban ennél is nagyobb: az, hogy amikor az angolok megváltak az omladozó kastély nyűgétől, olyan ex-lex állapot alakult ki, hogy a látogatásokat sem lehetett folytatni, és a FPXA Alapítvány (amely a márki monogrammját viseli név gyanánt) szinte könyörög a honlapján, hogy ugyan hagyják már békén őket a kérdésekkel és követelésekkel, inkább sok-sok pénzt adjanak, akik meg akarják nézni a kastélyt, hogy legalább látogathatóvá lehessen tenni valahogy. A csodálatos, közben műemléki „védelmet” kapott épület pusztul, és aki akarna tenni érte, azt sem engedi a jogi béklyó.

_ZS_5217_XL_resize
A turai kastély lépcsőházi oszlopsora az emeleten – saját felvétel

Míg a turai Schossberger-kastélynak ott dudál a fény az alagút végén, Toszkána mór csodájának még az alagút hossza sem ismert, csak a végzet ígérete visszhangzik gyönyörűszép, de elmúlás-leheletű termeiben. A luxus kissé odébb költözött, és a kastélynak helyet adó domb lába alatt található, egy elitista bevásárló központ formájában, amelynek a neve egyszerűen csak “The Mall” („A Pláza”). Üzleteiben kizárólag a legmenőbb világmárkákat árulják, a közeli Prada gyár mellett Burberry, Brioni, Chopard, Bottega Veneta, Giorgio Armani, Hogan, Dolce & Gabbana outlet csillog-villog, ahová buszos különjárattal lehet eljutni Firenzéből. Sammezzano meglátogatására is ez a busz a legegyszerűbb megoldás. Fent a domboldalon pedig a kastély bejárata fölött a hajdani fennhéjázóan büszke „NON PLUS ULTRA” felirat hamarosan új értelmet kell kapjon: a művészet és a luxus netovábbja a pusztulás netovábbja lesz.

bagolymondjagondterhelt

Címkép: a Szerelem terme a Sammezzano-kastélyban – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ajánlott linkek:

A szépség koldusai

József Attiláról egy szó se essék

Bagoly mondja hu logoA legszebb művészi alkotások mögé általában érzékeny, intelligens, értelmes és szép alkotókat szeretünk képzelni, akik az esztétikát a génjeikben hordozzák, és az mintegy kiárad belőlük. És ez akkora tévedés, hogy be se kellene férjen az ajtón.

Időnként a legszebb alkotásokat a legcsúnyább emberek hozzák létre. Persze vannak olyan alkotók, akiket magukat is rendszerint szépnek tartottak a kortársaik. Leonardo  vagy Arany János portréjáról kifejezetten megnyerő öregember néz  vissza ránk, Petőfi Sándor, Liszt Ferenc vagy Antonio Gaudí is megfeleltek azoknak a normáknak, amit a közember fantáziája a Nagy Művészhez asszociál. De elég nehéz lenne ugyanezt elmondani Henri de Tulouse-Lautrecről, aki arcra még eléggé átlagos volt, de a művészi tehetsége és a libidója fordítottan arányult a testmagasságához. Szeretné az ember azt hinni, hogy ő a ritka kivételek egyike volt, pedig korántsem. Volt már szó ezen a blogon a hisztérikus és igencsak agresszív kövér haspók Rossiniről, akinek a szépsége a zenéjére korlátozódott. Vele szemben azért nem igazán tisztességes egy szinten emlegetni őt Tulouse-Lautreckel, de a művészet történetében bizony sok nagyon nagy alkotás nagyon csúf emberek szépérzékét és szépség iránti vágyát dicséri. József Attila első verseskötetének címét kölcsönözve, ők a szépség igazi koldusai.

Két olyan mesterről szeretnék megemlékezni, akik a műveikbe annyi gyönyörűséget öntöttek bele, hogy rájuk már nem is jutott.

Michelangelo Buonarroti (1475–1564)
Egy igen előnyös festett portré a kortárs Daniele da Volterra nagyobb méretű festményéről (részlet)

Az első (bár időrendben második) az itáliai reneszánsz egyik legnagyobb alakja, akit a mai napig együtt lehet említeni Leonardo da Vincivel, aki kortársa és rendkívül komoly ellenlábasa volt. Csodálatos alkotások sora hirdeti művészi nagyságát, de – bár ő szobrásznak tartotta magát – hasonlóan sokoldalú volt, mint Leonardo. Íróként, költőként és festőként is méltó lenne az emlékezetünkre, de leginkább talán építészként (és festőként) tartjuk számon Michelangelo Buonarrotit. Érdekes módon felfedezhető a művészetében is a mássága: nem a reneszánsz életöröm és derű jellemzi, hanem a sötét önmarcangolás, a keserűség, a bibliai témáinál a pedig a vallásba vetett, kétségbeesett remény – rajta csak Isten segíthet. Verseit alig ismerni, pedig keresetlenül gördülő, erőteljes szavakba öltött gondolatai meglepően modernek. Sorai, hasonlatai, képei magától értetődően olyan robosztusak és kemények, mint a Mózes szobra, vagy az Utolsó ítélet Krisztus-alakja. Volt alkalmam megpróbálkozni eredeti nyelven is egy-két szonettjével, és bár a nyelv nem egyszerű, a zeneisége egy nagy költőt sejtet. És ez az ember tépelődő, magával is állandó harcban álló, kötekedő és durva volt, és nem egyszer saját művei ellen fordult. Fiatalkori költészetéről csak utalások ismertek, mert 1518-ban az összes addigi írását elégette. Manapság az öregkor költőjeként szokták említeni, mert csak a kései versei maradtak ránk – de azok impozáns mennyiségben és minőségben. Sok versének számos változata is van, mert sosem volt elégedett, állandóan javítgatta, nem fogadta el késznek őket. Ki akart törni, ahogyan tragikus hősei is – de honnan és miért? Elismert művészként kiemelkedő megbízatásokat kapott, a vatikáni Szent Péter bazilika kupolája, a Dávid-szobra, a Sixtus-kápolna freskói már saját korában is ismertté és elismertté tették. Az erőszakos és összeférhetetlen művészre jellemző azonban, hogy amikor Rafaellóval és Leonardóval hárman megbízást kaptak a firenzei Palazzo Vecchio dekorációjára, húzódozott. Végül elvállalta, hogy Leonardóval közösen fessék ki az akkor kormányzati palotaként funkcionáló épület egyik termét, de ebből soha nem lett semmi. Mindkettejük műve még az előtt megsemmisült, hogy a falakra kerülhetett volna, és még a vázlatok is elvesztek.

bagolymondjaszobraszAmikor II. Gyula pápa Rómába hívta, nem csak a Szent Péter katedrálisban felállítandó monumentális síremlékét akarta rá bízni, hanem a Sixtus-kápolna dekorációját is. Michelangelo dühödten tiltakozott: ő szobrász, nem festett freskót évek óta, nem ért és nem is akar érteni hozzá, hagyják őt békén. Különben sem fest úgy, hogy megmondják, mit kell festenie. Végül csak beletörődött, hogy kifesti a plafont (a pápa meg abba, hogy a saját feje után azt fest, ami eszébe jut), de Firenzéből hívott segítőket. Akiket aztán sürgősen el is zavart. Négy évi verejtékes munkával alkotta meg a világ legnagyobb mennyezetképét, jóformán teljesen egyedül, és még a pápa sem nézhetett rá, amíg el nem készült – csak egy kis nyíláson kukkanthatott be időnként. A világ csodájára járt, Michelangelo pedig még egyszer – megintcsak sértődötten és duzzogva – visszatért évekkel később, hogy megfesse az Utolsó ítéletet. Mert ő nem festő, hanem szobrász. Mi lett volna, ha tud festeni??? Később, mintegy kárpótlásul lett a Szent Péter bazilika főépítésze. Megsértődött rajta, és alig akarta elfogadni, mert ő nem építész. Belegondolni is szédítő, hogy mi lett volna a templomból, ha az???

michelango_portrait_by_volterra
Daniele da Volterra rajza rendkívül kegyes módon ábrázolja Michelangelót

Az Angst, ami tombolt benne, igen erős energiaforrásra lelt abban, hogy Michelangelo kimondottan rút volt. Ezt nagyon is tudta magáról, és rettenetesen zavarta. Ám ennél még jobban zavarta az, hogy a saját neméhez vonzódott, amit azonban természetellenesnek és Isten ellen valónak talált. Ennek ellenére fiatal modelljei és a kor ismert férfi prostituáltjai közül számossal intim kapcsolatba került. Volt, hogy ez szellemi intimitást jelentett: a rendkívüli szépségűnek tartott fiatal római nemeshez, Tommaso de Cavalierihez több mint 300 lírai szépségű verset írt. Cavalieri mindvégig a 41 évvel idősebb mester mellett maradt, és  érdekes, a korra legkevésbé sem jellemző módon, az akkori pletykák sem kezdték ki szerelmi ügyei miatt a zseniális alkotót.

Nagyon is el tudom képzelni, hogy minden művészi erőfeszítése, a szépség kétségbeesett műalkotásokba zsúfolása arra tett kísérlet volt számára, hogy leszámoljon saját rondaságával és önmaga számára is megvetendő másságával. Sikertelenül, ami odáig vezetett, hogy meggyűlölte és megtagadta saját művészetét is. Volt olyan szobra, amit összezúzott – úgy menekítették meg tőle, és később rekonstruálták is. A saját síremlékére szánt Pietà végül így került 1722-ben a firenzei dómba.

1280px-cappella_sistina_ceiling


És ha már Firenzénél tartunk, a művészet toszkán fővárosánál, egy sokkal korábbi művészt kell felidéznem. A San Lorenzo templom gyönyörű és 87 méter magas Campaniléjét ma is sokan csak úgy emlegetik, hogy Giotto harangtornya. A nagyszerű építmény még nem igazán a reneszánsz gyümölcse, hanem a gótika egyik utolsó itáliai mesterének munkája a trecento idejéből. Giotto di Bondone a késő gótika merevségétől távolodva, az emberek, portrék, érzések finom ábrázolásában vált naggyá. Ahogy a kortársa, Giovanni Villani írta róla: “A legrangosabb mester a maga idejében, aki minden emberi alakját, és azok tartását azok természetének megfelelően rajzolja meg”. De nem csak festőként hanem építészként is maradandót alkotott. Giorgio Vasari, a pletykás festő-építész-életrajzíró szerint Giotto egyszerű pásztorgyerekként kezdte pályafutását, akinek intelligenciáját és közvetlenségét mindenki imádta. Én azért Vasari megállapításait óvatosan kezelném, mert az arezzói művész kétszáz évvel később élt, és még a kortársairól is igen … khm … fantáziadúsan tudott mesélni. 🙂 Azt azonban más forrás is megerősíti, hogy Giotto olyan ügyesen rajzolt, hogy a kor ünnepelt firenzei festője, Cimabue magához hívta tanítványnak.

bagolymondjapiktorGiotto méltó volt mesteréhez. Bár a trompe d’oleil, a rendkívül élethű részletek megtévesztésre való használata akkoriban még csak elkezdett divatba jönni (miután az ókori görögök gazdagon kihasználták), Giotto egy alkalommal ilyennel tréfálta meg mesterét. Amíg az távol volt, Giotto egy olyan élethű legyet festett az egyik képre, hogy a visszatérő mester hessegetni kezdte. Más alkalommal maga a pápa küldött valakit, hogy hallott Giotto tehetségéről, és szeretné valami bizonyítékát kapni. Giotto fogott egy lapot, rajzolt rá egy piros kört, és visszaküldte a futárt. Az kétségbe volt esve, hogy a bolondját járatják vele, sőt, a Szentatyával is, ám az, amikor megtudta, hogy a tökéletes kört Giotto szabadkézzel rajzolta, kijelentette, hogy korának legnagyobb tehetségével van dolguk. Ami talán igaz is volt.

1280px-giotto_di_bondone_060
Giotto: Szent Ferenc siratása – érdemes megnézni az arckifejezéseket, amik messze túlmutatnak a ruhákon, bútorokon még erősen érződő gótikán
dante-alighieri
Giotto: Dante Alighieri

Azt is feljegyezte Giottóról a már emlegetett Vasari, mégpedig Boccaccióra hivatkozva, hogy “nem élt nála rútabb ember Firenzében”. Ennek ellenére igen előnyös házasságot kötött és a jómódú Lapo de Pela leánya, Ciuta négy leányt és négy fiút szült neki. No de milyen gyermekeket! Amikor egyszer Dante Alighieri meglátogatta (no igen, ők is kortársak voltak!), megjegyezte, hogy milyen különös: hogy lehetnek egy olyan embernek, aki ilyen csodálatos műveket fest, ennyire csúnya gyerekei? Giottónak valószínűleg nagyszerű humora lehetett, mert azonnal megválaszolta a meglehetősen tolakodó kérdést:

Sötétben csináltam őket!

Dante ennek örömére a Comedía (ez az eredeti címe, a Divina Commedia címet Boccaccio aggatta rá) egyik versében úgy méltatta, mint a festőt, aki túlnőtt mesterén és korának legnagyobbja lett.

Sokáig csak az utókor gúnyolódásának tartották a Giotto csúfságára vonatkozó utalásokat, főleg, hogy Vasari számolt be róluk. Azonban a firenzei San Lorenzóban végzett 1970-es régészeti feltárások során találtak egy sírt, benne egy olyan ember maradványaival, aki nagyon sokat dolgozott festékekkel és a bennük lévő (mérgező) nehézfémsókkal, nagyon sokat nézett hátrafeszített fejjel felfelé, gyakran tartott ecsetet a fogai között és ráadásul nagyon alacsony volt: mindössze 121 cm. Giottót Vasari szerint a Santa Maria del Fiore templomban temették el, más források viszont azt állították, hogy a Santa Reperata templomban. Az utóbbit azonban (Giotto halála után) lebontották, és annak a helyére épült fel a San Lorenzo. További antropológiai vizsgálatokkal sikerült azonosítani, hogy a törpének született férfi valóban Giotto volt. A művész számos képén szerepelnek törpék, és feltételezhetően magát festette meg e képeken, de más festményeken ép, szokványos férfiként ábrázolták. No persze az ideálábrázolás persze már az ókori Egyiptomban is menő volt…

bagolymondjawutAmikor beigazolódott, hogy a 70-es évei elején elhunyt törpe maradványai valóban Giottóé, ünnepélyesen, és illő tisztelettel temették újra a San Lorenzóban, a lenyűgöző és techikailag is bravúros kupolát megépítő Brunelleschi síremléke közelében. A külseje, születési rendellenessége pedig lassan elkezdett visszahúzódni a feledés homályába, és visszatérni Vasari szószátyár és nem mindig hihető történetei közé.

 

 

Michelangelo festett portréja: Miguel Ángel, by Daniele da Volterra [Public domain], via Wikimedia Commons
Michelangelo rajzolt portréja: Daniele da Volterra [Public domain], via Wikimedia Commons
Sixtusi kápolna mennyezete: Michelangelo Buonarroti [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons
Giotto: Szent Ferenc siratása: Giotto di Bondone [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons
Dante Alighieri portréja: Giotto di Bondone [Public domain], via Wikimedia Commons