Firenzétől egy kisebb kiruccanásnyira van a Sammezzano-kastély, a Non Plus Ultra című bejegyzésem egyik tárgya és csodája. Ha nem olvastad, vagy nem emlékszel rá, érdemes megnézned újra a korábbi írásomat, és még inkább a benne lévő, illetve alatta linkkel ajánlott képeket. Már csak azért is, mert érthetőbbé válik, miért tartom fontosnak, hogy a kastély megmentésére alakult Savesammezzano Mozgalom bizonyos szinten sikereket ért el.
Nagyon kevés, és ellentmondásos infó van csak arról, hogy pontosan miben is áll ez a siker. Egyrészt annyi biztos, hogy az Európai Unió is felfigyelt erre a nagyszerű építészeti kincsre, és Európa hét leginkább veszélyeztetett és megmentendő műemléke közé választotta. Ez önmagában talán kevés lenne, nem csak Magyarországon, de Olaszhonban is, azonban a regellóiak (akik önkormányzatához a kastély területileg tartozik) megosztottak néhány képet a Facebookon, amelyek szerint valamiféle munkálatok valóban elkezdődtek az épületen. A főhomlokzat jobb oldala fel van állványozva, egy másik képen pedig valamiféle daru vagy kosaras emelőgép dolgozik a tető felett… Csak az a furcsa, hogy a tulajdonos hallgat, és azok, akik hivatalból tudhatnának a dologról, nem tudnak semmit. Szóbeszéd járja, leginkább az olasz nyelvű honlapokon, ahol a kastélyt megmenteni kívánó emberek írogatnak, ám semmi sem biztos. A legvalószínűbb azonban az, hogy a 2018 márciusi havazások utáni gyors értékmentés, stabilizálás folyik. Aminek ellent mond, hogy 2017 decemberi képeken is látható már az állványzat.
Nem igazán lelkesítő az FPXA Alapítvány azon értesülése, hogy műemlékvédelmi előírásoknak eleget téve ügyködnek az épületen, de a munka célja csak annyi, hogy katasztrófahelyzet esetén a kastély belseje a beavatkozók számára megközelíthető legyen. Szóval vagy van valami, vagy semmi sincs, de egyik sem bíztató…
A pusztulásában is gyönyörű kastély különlegesen értékes parkja már valamivel jobb helyzetben van – ha jól értelmezem az olasz híreket, akkor Regello helyi szervezeteinek sikerült elérni, hogy egyáltalán jogukban áll rendben tartani a kert ritkaságait. Az is valami! De a kert nem csak a kettős mamutfenyőt és más botanikai ritkaságokat rejt, hanem egy szörnyeteget is. Pontosabban egy szörny pusztuló maradványait. Társairól is írtam már, az Utópiák és disztópiák című bejegyzésemben, amely a brutalizmusról, mint építészeti irányzatról szólt.
Alig száz méterre a kastélytól, de szerencsére a fák sűrűjének rejtekében az olasz brutalista építészet egyik különös, félbehagyott emléke omladozik. Ha valamikor elkészült volna, talán még tetszetős is lehetett volna: a tagolásában, formavilágában van már valami, ami a cardossi Szent Péter Szeminárium tudathasadásos dekorativitására emlékeztet – vagy a budai volt SZOT-üdülő súlyosan városra nehezedő, nyomasztó, csontváz-szerű ívére, ami, amikor még üzemelt a szálló, valamiféle eleganciát is rejtett. Ma már az sem szép látvány, hiába van gyönyörű helyen.
Nem sokat tudni erről a regellói épületről, csak annyit, hogy 1970. körül építették meg azt, ami egyáltalán megépült belőle. A helyszínválasztás egyértelműen a márki kastélyának kihasználásával lehet kapcsolatban, és talán azé a tulajdonosi köré volt ez is, amely a kastélyt hasznosította. A tervek szerint szálloda, majd kórház, majd megint szálloda lett volna, ha nem marad félbe. De úgy maradt félbe, mintha nem is akart volna félbe maradni, csak egyik pillanatról a másikra leállt az építkezés. Enyészetnek indult beton váza mellett még egy toronydaru is ott árválkodik. Egy ilyen daru komolyabb érték szokott lenni annál, hogy csak úgy ott felejtsék…
Manapság a brutalista építészet egyfajta megértő buksisimogatós reneszánszát éli, a még meglévő, és esetleg menthető példái körül egy viszonylag szűk kedvelői kör alakult ki, de azok legalább igyekeznek megóvni az eleve esztétikától mentesnek tervezett épületeket attól, hogy rondaságuk miatt eltöröljék őket a föld színéről, és így az építészet történetének egy különös kísérleti szakaszának igyekeznek mementót állítani. Nem mindig eredménnyel, és nem is mindig méltán, de van egy-két olyan betonkolosszus, ami tényleg érdemes arra, hogy vigyázzunk rájuk – erről persze írtam a korábbi bejegyzésben.
A sammezzanói monstrum valószínűleg nem fog olyan érzelmi és kulturális visszhangot kelteni, mint Ximenes d’Aragona márki kastélya, pedig máshol, más kulturális közegben akár még figyelmet is kelthetne. De Toszkána, Firenze környéke, Sammezzano parkja nem egy ilyen betonszörnyeteg természetes élőhelye.
A címkép a Páva-terem dekorációja a Sammezzano-kastélyban.
– Feltehetően Julio Cesar Mesa felvétele, a Tumblr-en szabadon felhasználhatóként jelölt forrásból – részlet
A legszebb művészi alkotások mögé általában érzékeny, intelligens, értelmes és szép alkotókat szeretünk képzelni, akik az esztétikát a génjeikben hordozzák, és az mintegy kiárad belőlük. És ez akkora tévedés, hogy be se kellene férjen az ajtón.
Amikor II. Gyula pápa Rómába hívta, nem csak a Szent Péter katedrálisban felállítandó monumentális síremlékét akarta rá bízni, hanem a Sixtus-kápolna dekorációját is. Michelangelo dühödten tiltakozott: ő szobrász, nem festett freskót évek óta, nem ért és nem is akar érteni hozzá, hagyják őt békén. Különben sem fest úgy, hogy megmondják, mit kell festenie. Végül csak beletörődött, hogy kifesti a plafont (a pápa meg abba, hogy a saját feje után azt fest, ami eszébe jut), de Firenzéből hívott segítőket. Akiket aztán sürgősen el is zavart. Négy évi verejtékes munkával alkotta meg a világ legnagyobb mennyezetképét, jóformán teljesen egyedül, és még a pápa sem nézhetett rá, amíg el nem készült – csak egy kis nyíláson kukkanthatott be időnként. A világ csodájára járt, Michelangelo pedig még egyszer – megintcsak sértődötten és duzzogva – visszatért évekkel később, hogy megfesse az Utolsó ítéletet. Mert ő nem festő, hanem szobrász. Mi lett volna, ha tud festeni??? Később, mintegy kárpótlásul lett a Szent Péter bazilika főépítésze. Megsértődött rajta, és alig akarta elfogadni, mert ő nem építész. Belegondolni is szédítő, hogy mi lett volna a templomból, ha az???
Giotto méltó volt mesteréhez. Bár a trompe d’oleil, a rendkívül élethű részletek megtévesztésre való használata akkoriban még csak elkezdett divatba jönni (miután az ókori görögök gazdagon kihasználták), Giotto egy alkalommal ilyennel tréfálta meg mesterét. Amíg az távol volt, Giotto egy olyan élethű legyet festett az egyik képre, hogy a visszatérő mester hessegetni kezdte. Más alkalommal maga a pápa küldött valakit, hogy hallott Giotto tehetségéről, és szeretné valami bizonyítékát kapni. Giotto fogott egy lapot, rajzolt rá egy piros kört, és visszaküldte a futárt. Az kétségbe volt esve, hogy a bolondját járatják vele, sőt, a Szentatyával is, ám az, amikor megtudta, hogy a tökéletes kört Giotto szabadkézzel rajzolta, kijelentette, hogy korának legnagyobb tehetségével van dolguk. Ami talán igaz is volt.
Amikor beigazolódott, hogy a 70-es évei elején elhunyt törpe maradványai valóban Giottóé, ünnepélyesen, és illő tisztelettel temették újra a San Lorenzóban, a lenyűgöző és techikailag is bravúros kupolát megépítő Brunelleschi síremléke közelében. A külseje, születési rendellenessége pedig lassan elkezdett visszahúzódni a feledés homályába, és visszatérni Vasari szószátyár és nem mindig hihető történetei közé.
Bagoly mondja: HU! 
.jpg){kind=link}
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!