tolerancia – Bagoly mondja: HU!

Vagy mi ülünk a lovon fordítva.

Alapvetően az egyik legfontosabb civilizációs elvnek tartom, ami a városokba zsúfolt embertömegek egymás mellett létezését egyáltalán lehetővé teszi. Sőt, néha a puszta létezés is azon múlik, mennyire toleráns a társadalom, és mennyire toleráns az egyén. Mert a társadalom tolerancia szintje ott indul el, hogy az egyének toleranciája milyen. A baj nagy.

Nagyon kulturálatlan dolog másokat azért kirekeszteni, megalázni, mindennapi létezésében akadályozni és meggyilkolni, mert valamit máshogy csinál, gondol, vagy érez, mint mi. A mi jelen esetben a szignifikáns többség, a Nagy Átlag. Legalábbis az kellene legyen. Vallási, származási, nemi vagy nemi identitási, neveltetési vagy viselkedési okokra hivatkozva elvenni mások életét nagyon rossz szokás. Valakinek elvenni az életét nem csak úgy lehet, hogy a halálát okozzuk, de úgy is, hogy elviselhetetlen szintig korlátozzuk. (Amúgy is, Oscar Wilde szerint a gyilkosság nem úriemberhez méltó dolog. Az ember ne csináljon olyasmit, amiről nem lehet beszélgetni vasárnap ebéd után.)

A XX. század végén, XXI. század elején a tolerancia meghatározó eleme lett az európai értékeknek, része a kultúrának, viselkedési norma és megkérdőjelezhetetlen társadalmi vívmány, ami minden áron és helyzetben érvényesítendő. Aki nem így gondolja, az nem európai, nem civilizált, nem kulturált, nem tud viselkedni, és csak azért nem kiáltanak rá kígyót-békát, mert a környezettudatosság és az élőlények jogainak tisztelete nem teszi lehetővé, hogy a kígyókkal és békákkal így bánjunk.

THERAPIST — “Therapist”: terapeuta, kezelőorvos; “The rap 1st”: „A rap[zene] az első”; “The Rapist”: „a nemi erőszaktevő”; “Mind What You Get On With”: „Gondold meg, mivel élsz együtt!” — forrás: RedBubble

Így van?

Mert ha így, meg kellene fordulni a lovon.

Más a vallásom. Fogadj el!
Ellenkező nemű vagyok. Fogadj el!
Macskát tartok. Fogadj el!
Nem szeretem a macskákat. Fogadj el!
Autista vagyok. Fogadj el!
Dyselxiás wagyock. Fogadj el!
Disfrágiaés vaykgo. Faogdj el?
Grammar-nazi vagyok. Fogadj el!
Introvertált vagyok. Fogadj el!
Extrovertált vagyok. Fogadj el!
Antiszociális vagyok. Fogadj el!
Időskorú vagyok. Fogadj el!
Alacsony vagyok. Fogadj el!
Agresszív vagyok. Fogadj el!
Hiperaktív vagyok. Fogadj el!
Perverz vagyok. Fogadj el!
Perfekt vagyok. Fogadj el!

A fenti példák közül valamennyivel találkoztam már, és sokat közülük helyesnek és követendőnek tartok, de nem mindegyiket. Igen, eltaláltad, a diszgráfia szerintem is üldözendő – ja nem, mert én is bajlódom vele. 🙂

Viszont teljesen helytelennek tartom magukat a felszólításokat, és ebben a megközelítésben látom a probléma lényegét, ami miatt a tolerancia nem úgy működik, ahogy a társadalomnak, és benne neked, nekem, meg annak a nyavalyásnak (tudod, annak!) olyan hasznára lenne, ahogy azt az elv szerint feltételeznénk.

A tolerancia nem felszólít az elfogadásra. A tolerancia azt jelenti, hogy kiérdemeljük és megkapjuk az elfogadást. A tolerancia nem jár, hanem adjuk-kapjuk, hogy egyensúly legyen és megértés. A felszólítás nem feltételez megértést, és eszébe sem jut megértetni. Legyen így, mert így akarom, punktum!

És most nem a vallásról meg menekültekről akarok fröcsögni vagy észt osztani, csak kibosszankodom magam a kerékpárosokon és a rosszul beállított fényszóróval közlekedő, vagy önzésből szembe reflektorozó autósokon.

Az utóbbi talán magától értetődő: aki nem ügyel arra, hogy ne vakítsa el a szembejövőt, gyilkossági kísérletet követ el. Ha mindezt úgy teszi, hogy a reflektort, ködlámpát tudatosan arra használja, hogy az erőfölényét érzékeltesse, előre megfontoltan teszi mindezt. Fogadjam el?

A kerékpárosokra ma illik úgy gondolni, mint az elszánt környezetvédőkre, akik lemondanak az autó kényelméről, és óvják a természetet, miközben az életüket is kockára teszik érte, mert bár az autósok körében kezd jelentkezni némi megértő hozzáállás, amellyel megpróbálják partnernek tekinteni és segíteni a bringásokat (ha egyáltalán meglátják), de a teherautók, buszok folyamatos életveszélyt jelentenek. Egyrészt őrületesen nagy a holtterük, amelyben a kerékpáros láthatatlan, másrészt hatalmas légörvényeket keltenek maguk körül, amelyek kibillenthetik, beszívhatják, ellökhetik a bicajost akár úgy is, hogy a jármű hozzájuk sem ér. És az, hogy ezt a vezetők nem nagyon veszik számításba, sőt, szinte már direkt tolnak ki a kerékpárosokkal, nem újkeletű és nem hazai találmány. Még a közkedvelt angol autós műsor, a Top Gear is foglalkozott ezzel, amikor kipróbálták, milyen Londonban bicajjal közlekedni. Utána azon poénkodtak, hogy amíg az autósokat nem tudták rávenni, hogy ellenségesek legyenek a drótszamárral, a buszok szinte szándékosan húztak rájuk, és próbálták őket eltaposni. Mintha minél nagyobb lenne a jármű, annál kevésbé tolerálná a vezetője a két keréken teker(g)őket. Márpedig a busz, kamion, teherautó már akkor is életveszélyes, ha csak a szele suhint oda „egy kicsit”. A biciklistát elsodró busz ugyan akár a híradóba is bekerülhet, és be is kell kerüljön, mert jobb, ha mindenki tudja, aki buszt vagy kerékpárt vezet, használ, hogy ilyen veszélye van az egy térben létezésünknek. Kerékpárost busszal fellökni nem tartozik az úriemberhez méltó dolgok közé, és nem illik róla vasárnapi ebéd után csevegni. Még Messengeren sem.

A kocka másik oldalán azonban egy olyan mintázat van, amely a kerékpárosokat mutatja a Megtestesült Ősgonosz szerepében. Pedig ahogy nem minden buszvezető és kamionos született kerékpáros-gyilkos, Carmageddonon nevelkedett száguldó halálosztó, ugyanúgy a kerékpárosok kis hányada csak, akik ezt a szerepet en bloc a bringásokra osztják.

Ami a buszvezetőnek a kerékpáros, az a kerékpárosnak a gyalogos. Az utóbbi tíz évben (!) rendre tapasztalom, hogy mennyire nincsenek tekintettel a bringások a gyalog közlekedőkre. Az, hogy az Tisztviselő-telep melletti szakaszon az Üllői út keskeny járdáján (ami azért keskeny, mert a nagy részén autóknak létesítettek parkolóhelyet) rendszeresen, heti többszöri gyakorisággal ijesztenek meg, ütnek meg bringások, valahol közlekedésszervezési hiba is, mivel van bicikliút, de az Üllői út másik oldali járdáján, ami nagyjából megközelíthetetlen. Vagy a Népligetnél tud szabályosan ráhajtani a bringás, vagy a Vágóhíd utcánál – a kettő között viszont semmi nincs, sem olyan, ahová érdemes lenne menni, sem olyan, ahol oda lehetne jutni a másik oldalról, ahol viszont házak, intézmények, mellékutcák (és további házak, intézmények, mellékutcák) vannak. Egész egyszerűen kényszerhelyzetben vannak a bringások is. De attól még a járdán kerékpározás KRESZ-szabályait ismerniük és alkalmazniuk kellene. Tolerálni azt, hogy a járda elsősorban a gyalogos területe. De legalább jelezni, hogy a kerékpáros ott van, ahol nem, vagy nem elég gyorsan számítanak rá. Igen, ez is tolerancia kérdése. Meg az is, hogy a járdán a gyalogos sebességéhez kell igazodni. Nem andalgó tempóval, de betartva a KRESZT. ( Maximum 20 km/h, a gyalogosforgalom veszélyeztetése nélkül.)

A gond azonban az, hogy ezek az érvek nem indokolják, miért jön olyan helyen is nekem a bringás, ahol bőven lenne helye. Miért akar elütni amikor a zebrán átmegyek előtte? Miért mehet át a piroson? Itthon a kis ~~falunkban~~ városunkban a vasútállomástól hazáig járda híján az úttesten kell közlekednem. Ráadásul a közvilágítást is kórszerűsítették (nem elírás, Dunaújváros-szindróma: mint valami kórság, úgy terjed, hogy a jelentősen alulméretezve energia- és költséghatékonnyá tett LED-es világítás csak kósza derengő foltokat és sötét, mély árnyékos területeket produkál, ami sokkal veszélyesebb, mint ha semmi sem lenne: még az autó tompított fényét is megzavarja úgy, hogy nem lehet tudni, az árnyék csak árnyék, fa, vagy gyalogos). A gyér fény miatt kerékpárlámpát hordok magamnál, ami pirosan villogva jelzi másoknak, hogy ott vagyok. Az autósok kivétel nélkül lelassítanak, és gondosan nagy ívben kerülnek ki, amióta ezt használom: látnak és figyelnek rám. Egyedül a kerékpárosok teszik meg azt, hogy hátulról olyan közel mennek el mellettem, hogy megcsap a szelük (néha még a kormány vége is). Még meg is ijesztenek, a személyes teremben hirtelen feltűnő, gyorsan mozgó árnyék nem egyszer hozta rám a frászt. És ez nem minden, mert két olyan bringás is van, akik egy vonattal szoktak érkezni velem (de a vonat másik részén), és már az állomás peronján is lökött fel az egyik. És erre a Nyugati peronján is volt már példa, ahol még ki is van írva, hogy tilos kerékpározni. Szóval sajnos nem egyedi az eset, és nem egy bringás dolgozik azon, hogy rossz híre legyen a rendes-böcsületes többségnek.

Egyszer sikerült az egyiket „leugatnom” annyira, hogy megállt, és válaszolt. Én igyekeztem kulturált maradni, bár tény, hogy ingerült voltam. A beszólás is csak annyi volt, hogy „vigyázzál már, mit csinálsz, fel akarsz lökni, te szemét?” (Igen, az a „szemét” szó is belecsúszott.) Találd ki, mire hivatkozott a nyomdafestéket és képpontot még kevésbé tűrő válaszában.

Igen, a toleranciára, ami jár neki.

Szerintem nem jár. Forduljon már meg a lovon!

A címkép: Róma, kerékpáros a Lungotevere Farnesina alsó rakpartján lévő graffitik előtt – saját felvétel.

Pityu itt van a vonaton!

Persze nem is így hívják, és persze nem is ez az érdekes benne. Sokkal inkább egy jelenség, egy hozzáállás, amit fel- és előidéz.

Pityu valószínűleg hatéves lehet, de ezt elég nehéz megmondani róla. Beteg szegény. Nagyon sovány, nagyon szemüveges (itt most el lehetne sütni valami elcsépelt hasonlatot az ásványvíz tárolásával kapcsolatban), nehezen, artikuláltan és darabosan mozog. Most már egyedül, mindenféle segítség nélkül is tud járni, de amikor először találkoztam vele, még egy XXL-es gyerekkocsiban tologatták, később géppel a lábán gyakorolt a szép új FLIRT vonatok végén lévő lépcsőkön. A három lépcsőfokot szinte fanatikus eltökéltséggel mászta meg, félórákat küzdve-kapaszkodva, és nem csak a szinte elviselhetetlen fájdalom látszott a mozgásán, de a hegymozgató akarat is, amivel szembeszállt a fájdalommal. Pityu most már önállóan jár, túl van a botozós korszakon is, és bár kacsázik, kiforduló térdekkel küzdi magát előre, de egész magabiztos, lábfeje már nem fordul oldalra a fáradtságtól. Kegyetlen dolog egy ilyen kis ember szenvedése és azt látni, hogy mekkora erőfeszítéssel és hittel dolgozik a saját gyógyulásán, ugyancsak elgondolkodtató. Szívből kívánom neki, hogy sikerüljön leküzdenie a betegségét, és teljes, boldog és kiegyensúlyozott életet tudjon élni.

Ugyanakkor nem igazán örülök neki, amikor Pityu közelében kell utaznom. Pityu ugyanis kvázi hiperaktív: folyamatosan fejleszti magát, egy pillanatnyi pihenő nélkül, és ezt folyamatosan kommentálja is. Ugyanakkor betegsége a szellemére is hatással van, fejlettségi szintje szellemi téren is alacsonyabb, mint ami a kora indokolna. Ezen is sokat dolgozik: szituációs játékokat játszik, próbálja magába szívni környezete valamennyi információját, elraktározni mindent, ami történik körülötte, vele, vagy csak úgy. És mindezt visszamondja. Sokszor. Hangosan – nagyon hangosan. Tulajdonképpen ebben is sikeres (aminek nagyon örülök!), és most már megpróbálkozik az olvasással, és büszkén újságolja mindenkinek, hogy neki már saját könyve is van, sőt, könyvei. És a hatósugarában utazókhoz oda is viszi és meg is mutogatja.

És tulajdonképpen itt kezdődik a probléma.

Az utóbbi időben szinte követelménnyé vált, hogy a vonatok (villamosok, metrók) egyetlen, osztatlan térrel rendelkezzenek, és ne akadályozza semmi, hogy az utasok egyenletesen oszoljanak el, szabadon jussanak a szerelvény egyik végéből a másikba. Az elgondolás önmagában tetszetős, de igencsak elhibázott, mert az utasok rendszerint nem élnek ezzel a lehetőséggel – sem vonaton, sem metrón, sem villamoson. Mindegyik közlekedési eszköznél rendszeres, hogy egy-egy ajtónál (ami a népszerű leszállóhelyek kijáratához legközelebb van) tömegnyomor alakul ki, két ajtónyival arrébb meg alig vannak. Az átjárhatóság eszmény, de nem erény, és sokkal kevesebben élnek vele, mint ahogy azt a forgalomszervezés teoretikusai elképzelték. (Tudom, csúnya-rossz közlekedők, tessék azonnal ideálisan viselkedni!)

Az átjárhatóságot valójában két dolog használja ki: a zaj és a bűz. Pityu esetében a folyamatos tevékenysége (hangsúlyozom: nagyon fontos, és elismerést érdemlő tevékenysége!) nagyon zavaró tud lenni, amikor fáradtan, gondterhelten, leginkább csak nyugalomra vágyva száll vonatra az ember. A vonat azért kritikusabb ebből a szempontból, mert hosszabb távon és rendszerint hosszabb ideig utazunk vele. Pityu, egy időben, amikor közlekedett, nem nagyon figyelt arra, hogy miben kapaszkodik meg, mire markol rá, hogy felhúzza magát – nem is lehetett elvárni tőle akkoriban. (Ma már ilyen szempontból is sokat fejlődött!) Máig röstelkedem, hogy egyszer, szélsőségesen elcsigázottan és fáradtan elszunyókáltam, és amikor a karomat ragadta meg, hogy lépcsőzzön egy kicsit, ellöktem magamtól, és talán még rá is kiabáltam. Nem rosszindulatból: amikor elszundítottam, még nem voltak ott a szomszéd ülésen, csak a hirtelen „támadás” riasztott fel – nem tudtam mire vélni az erősen belém markoló, tépő kis kezet.

De nem is Pityu jelenti a fő problémát, mert rajta kívül sokkal kellemetlenebb utastársak is akadnak. A reggelente hangoskodó diákok is még a jobbik fajta zavaró tényezőt alkotják. Az is idegőrlő tud lenni, amikor a túl hangosan hallgatott, rossz minőségű fejhallgatókból a vonat másik végében is hallható módon ciripel valami nagyon buta, mesterkélt ál-hiphop zene (nem a hiphop műfajjal van a gondom, csak azzal, amikor rossz). A kiránduló osztályokkal szemben azonban már nincs menedék, és a mosdatlan, harsány, gusztustalanul viselkedő-beszélő-szagló „hátrányos helyzetűek” kötekedése, fenyegetően tolakodó és zajos, minden rendelkezésre álló légteret betöltő jelenléte még annál is sokkal súlyosabb. Amikor az anya megállapítja, hogy tele a pelus (méretéből ítélve még azt is elhinném, hogy napok óta), és mindössze annyit tesz, hogy elújságolja a két üléssorral odébb lévő pereputtynak is, vagy amikor felháborodottan kiabálva sérelmezi, hogy a kalauz már megint azt akarja, hogy ő jegyet vegyen, és fizessen azért, hogy utazhat – ez megoldhatatlan problémát tud okozni. Fordult elő olyan, hogy békés nihilbe merülve vártam a vonat indulását, amikor felszállt egy kb. tízévesekből álló, legalább két osztálynyi csapat, és a kísérő „pedagógus” (szégyene a megnevezésnek) rám szólt, hogy adjam át a kölyköknek a helyet, inkább leszálltam, mert az egész szerelvényen nem akadt volna nyugodt centiméter. És a következő vonatra a korábban említetthez hasonló, primitív és önző viselkedésű csürhe érkezett – de még egy órányi várakozást már nem tudtam bevállalni, úgy meg pláne nem, hogy semmi sem garantálta volna, hogy ott már nyugodt körülmények között lehet utazni.

A megoldás persze az lenne, ha a teljes hosszában akadálymentesen átjárható szerelvényeken valamennyi akadály azért csak lenne, kialakítanának könnyen használható, de a zajt, bűzt, és más zavaró effekteket legalább tompító válaszfalakat. Furcsa módon ezt a vonatot gyártó cég Svájcban futó szerelvényein meg is oldották, egy vékony üvegfallal, amin még ajtó sem volt, csak egy úgy nevezett légfüggöny. Ez az átjárásban sem jelentett gondot, és valamennyit csökkentett (vidám diákok utaztak a szomszéd szakaszban, tehát teszteltem is), és a kialakítása sem lehet eget verően drága. Ha a szellőző rendszerből nem lehet kialakítani a légfüggönyt, egy egyszerű lengőajtó még akkor is költséghatékony megoldás lehet.

Az akadálymentesítés amúgy sem éri el a célját. A létrejött folyosó szűk, csomaggal is nehezen mozognak rajta, mozgássérült meg jobb, ha meg sem próbál átjutni a szerelvény egyik részéből a másikba. A kocsik közti harmonikák sem teszik ezt lehetővé, és az ülések kialakítása is olyan, hogy aki kényelmesen akar elhelyezkedni, könyökét-vállát-lábát kénytelen kirakni a folyosóra.

Szóval alapvetően nem Pityuval van a probléma. Energiája és gyógyulni akarása valódi hőssé emeli ezt a kis embert, és nagyon szurkolok neki, hogy sikerrel járjon. A közlekedésszervezésnek kellene tanulnia a példájából.