Minél rosszabb, annál – rosszabb

bagolymondjaodalesAzt mondja egy fotográfus, és MOME-n végzett ifjú művész ismerősöm, hogy nem érdemes a drága technikai eszközökre pénzt adni, mert a kép nem az eszközön múlik.

Igaza van.

Egy kicsit.

A képet nem a fényképezőgép készíti, és nem a gépben dől el, hogy a kép jó lesz-e, vagy sem. Mint minden, ez is fejben dől el. A jó kép úgy készül, hogy megfogalmazódik a gondolat, kialakul a látvány valahol odabent, és amikor a fotós felemeli a gépet a szeméhez, már ott van jelen, csak anyagi valóságot kell adni neki. Még amikor egy elkapott pillanatot örökít meg a fotós, akkor is – ha csak ezredmásodpercekkel is korábban – megfogalmazódik a látvány, amiért érdemes megnyomni a gombot. A jó fotóról nem utólag derül ki, hogy jó, azt úgy tudja az ember.

bagolymondja_phonecamAz, hogy a drága technika ellen oly nagy divat lett szólni, logikus válaszreakció arra, hogy egyre nagyobb tudású és drágább eszközök jelennek meg, és sokszor nagyon kevés köze van az árnak a minőséghez. Simán elkérnek ugyanazért a hardverért tízszer annyit, ha a Név van rajta, és a legnagyobbak esetében megjelent egyfajta puritán megközelítést színlelve az is, hogy a gépről olyan dolgok hiányoznak, amik fontosak, és nélkülük esetlegessé válik a kép készítése. Pontosabban nem is esetlegessé, csak épp zsigeri tudás kell ahhoz, hogy minden helyes legyen. Nem hiszed? Mondok két példát.

A Leica (fogalom e név!) ezer dollár fölötti áron kínálta a C-Lux kompakt fényképezőgépét, ami gyakorlatilag megegyezett a Panasonic ZS200 típusával, hétszáznyolcvan dollárért. Volt azért különbség a két gép között: a Leica világos arany és éjfél-kék színekben volt kapható, a Panasonic feketében. Ja, és az egyikben fejlettebb videós szoftver segítette azt, aki mozgóképet is akart rögzíteni a kis fényképezővel: a 4K-s videóból akár 8K-s felbontású fényképet is ki tudott menteni, sőt, utólagos élesség-finomállítást is kínált – a Panasonic. A Leicához viszont lehetett külön vásárolni valódi bőr tokot és szíjat. Igen: külön. Vásárolni. Még több pénzért. A tok száznegyvenöt dollár, a szíj kilencvenöt dollár volt az Amazonon. A két gép – kategóriájukban nagyon tiszteletre méltó – tudásában tökéletesen azonos volt egyébként. A Leica design nyomhatott volna a latban, de az is kimerült a feketétől eltérő színekben.

bagolymondjafotozikA másik példa is Leica, nem mintha bármi bajom is lenne a patinás német gyártóval, amely a fotográfia történetének olyan kulcsszereplője, mint a film (mint nyersanyag) történetében a Kodak. Lenyűgöző dolgokat alkottak, és a hírnevük teljességgel megalapozott. Amire használják, az viszont nem mindig méltó erre. A gyártó és a fotós felső tízezer a kezdetek előtti tisztelgésnek értékelte, amikor a gyár a rangerfinder avagy távmérős fényképezőgépek megjelenésének 60. évfordulójára egy olyan távmérős gépet hozott ki M Edition 60 néven, amelyen egyáltalán nem volt kijelző. A cél az volt, hogy a fényképezés élményét még inkább a hajdani, filmes idők élményéhez közelítse – ahhoz, amikor egy-egy kattintás komoly pénzbe került és az eredménye órák, napok vagy hetek múltán derült csak ki, az előhívás és nagyítás után. Tiszteletadásnak szép és érdekes játék ez, főleg tizennyolcezer dollárért (igen, 18 ezer dollárért!), de a történet nem itt ért véget. A gyár – „megfizethetőbb” áron piacra dobta a Leica M-D majd Leica M10-D típusokat (Typ 246 és Typ 262), amelyek megjelenésükkor, 2016-ban közel hatezer illetve ötezer-kettőszáz dollárba kerültek. Az olcsóbbik a halkított exponálógomb és a réz fedlap nélkül, mert hát valamit valamiért. Az M10-D gépnél már engedtek egy kicsit a szigorból, és a gépekhez készült – drágán megvásárolható – telefonos applikáció helyettesíteni tudja a kijelzőt. Mellesleg többféle beállítást csak azon lehetett elvégezni, mert maga a váz a tökéletes filmes élményre törekedett. Mi az, hogy képméret? Ja, ezeket a telefonon piszkáld, mesterem!

Szóval az árak, a drága gép csinál jó képet szemlélet elleni fellépés valahol érthető. Csak az nem, hogy akár ló, akár traktor, mindig a másik oldala a végállomás. A másik oldal pedig az, amikor a régi, már hibásan működő vázra helyezett gombás, sérült, koszos objektívvel, lejárt filmre fényképeznek, és a képen megjelenő hibákat erénynek állítják be. És igazság szerint még ezt is lehet jól csinálni, de az a bánatom, amikor a kép témája csak ürügy, és a hiba válik a legfőbb értékké. És van ilyen dögivel.

view_from_the_window_at_le_gras2c_joseph_nicc3a9phore_nic3a9pce
Joseph Nicephore Niépce legkorábbi fennmaradt felvétele: Kilátás a dolgozószobából (1827) – forrás: Joseph Nicéphore Niépce [Public domain], via Wikimedia Commons

A gyökerekhez visszanyúlni alapvetően jó dolog, mert a régi tudásban voltak olyan elemek, amelyek mára a kényelem, a gyorsaság és a költségcsökkentés oltárán elvesztek. Ma, amikor egy hónapban nagyjából annyi kép készül, mint Niépce fenti, legkorábbi fennmaradt fotójától a digitális kamerák forgalomba kerüléséig együtt. De ahogy már többször kirohantam a jelenség ellen, a tömegtermék, a tartalom demokratizálódása itt sem jó irányba viszi el a törekvést.

Hajdan valószínűleg nem szándékosan rontottak el nyilvánosságnak szánt felvételeket. Robert Capa híres, partraszállásról készült sorozata egy technikai hiba miatt lett Kissé elmosódva. Ha a képek megőrizték volna eredetileg tervezett minőségüket, ugyanúgy világhírű felvételek lennének, mert először mutatták be a háborút ilyen testközelből, minden borzalmával és kegyetlenségével együtt – először mutatták be azt az Egyesült Államokban (és Európában), hogy a mi fiaink meghalnak a harctéren. Ez akkor megrázóan új dolog volt azoknak, akik addig csak olvastak és hallottak róla, és nem gondoltak bele abba, hogy milyen körülmények között hal honfitársuk hősi halált. Az a tény, hogy a 106 felvételből álló sorozatnak alig pár darabja maradt nagyjából bemutatható állapotban, még talán drámaibbá is tette a felvételeket – mintha a sebezhetetlenségbe vetett hiten túl a képek is a háború áldozatául estek volna.

talbot_open_door
William Henry Fox Talbot: A nyitott ajtó (Pencil of Nature, 1844) –via Wikimedia Commons

Mostanában a felgyorsult tempó, össze-vissza kattogtatás ellenében egyre többen érdeklődnek a slow photography, a lassú fényképezés címszava alatt a hagyományos és antik technikákhoz. A film nem halt meg, sőt, nosztalgiahullám emeli fel, és bár kevés gyártó készít még nyersanyagot, de azt is, és gépet is lehet még kapni. Újra divat lett a Polaroid, amit most a Fujifilm lendített a piacra, olcsó Instax kamerákat és azokhoz drága önhívó papírokat kínálva. Az oroszok kijöttek a spájzból, amikor két osztrák vállalkozó megkereste őket a Nagy Üzlet ígéretével, és a Lomo, számos kellemes emléket idéző géptípus, például a Szmenák gyártója, némi kínai támogatással, mindenféle lencsehibákból és optikai trükkökből próbál új műfajt alakítani. Úgy tűnik, sikerrel, mert a Lomográfia egyre népszerűbb. A korszerű és drága tükörreflexes gépeket nagyszerűen le lehet butítani az oregoni Portlandből érkező Lensbaby különféle torzításaival és leképzési hibáival. Az egyszerű és vacak megoldásaik előnye, hogy drágák. És a divat teszi ezt lehetővé.

pinhole dohány utca hd
Péterfy kórház és templomtornyok a Rózsák terén – saját lyukkamerás (camera obscura) felvételem ©2018

A másik oldalon meg reneszánszát éli, hogy elszánt és tanulni lelkes fotósok a háborúk előtti módszereket újra felfedezve maguk érzékenyítik a nyersanyagaikat, és mindenféle ősi, nehéz, mérgező és kreatív módszerekkel készítenek képet sok-sok tojásból (albumin technika) vagy nagyon elsózott vízzel (kalotípia). Ezek eredménye időnként éppen csak eléri azt, amit a XX. század hajnalán sikerült túlhaladni, de sok esetben az időrabló pepecselés eredménye drága, egyedi, és fantasztikusan részlet- és tónusgazdag, szuper-igényes kép. Furcsa módon van, akinek nem az utóbbi, hanem az előbbi, a túlhaladott és hibáktól hemzsegő felvételek jelentenek sikerélményt.

Igazából az lenne a jó, ha a kép minősége, hibái a tartalommal összhangban lennének, de valahogy ezzel gond van. A valahol az írásom elején említett fotográfus mutatta Martin Levý képeit – többnyire strandon, fürdőruhában flangáló csajokat, egy szó szerint összeeszkábált fényképező alkalmatossággal fotózva, minden elképzelhető filmes hibával, a sérült emulziótól az életlen és zajos képekig. A sorozat mottója: a gép nem számít. A kommentözön pedig lelkesen helyeselt hozzá és én meg el vagyok keseredve. Nem azért, mert életlen és zajos csajok vannak nagyjából a hetvenes-nyolcvanas évek stílusában, és jól esne legeltetni a szemem: vannak más, alkalmasabb legelők is. Az bosszant, hogy a hiba lett a téma, és a minőség mércéje az, hogy minél rosszabb legyen a kép. És ez a tendencia megint azt juttatja eszembe, amikor Cicero mélységesen mély és a legműveltebb olvasók számára írt értekezéséből a tipográfia szent tehene, a Lorem Ipsum lett, vagy amikor az uralkodó túlvilági életét biztosító varázsszövegből a sírépítők segéd-munkavezetőjének koporsójára került még istenneveket is alig felismerhetően ábrázoló, írásnak tűnő minta. Elvész a lényeg.

bagolymondja_compactOtt van mondjuk Gary Winogrand és híres sorozata, a Women are beautiful. Nem mutatom meg, mert jogvédett. A lényege azonban, hogy Winogrand jellegzetes stílusában készült street fotókon mutat be nőket, mindenféle, gyakran éppen sértő helyzetekben, és a rá jellemző ferde géptartással. Számos híres kép van a sorozatban, de engem a legtöbb bosszant. Értem, hogy street photography, meglessük az embereket a természetes közegükben és úgy ábrázoljuk őket, amikor nem tudják, hogy viselkedniük kellene a kamera számára. Winogrand előre beállított mindent a Leica gépén (ami még valódi, filmes távmérős gép volt, képernyő nélkül, mivel oda nem is kellett, nem is lehetett volna képernyőt használni). Élesség, minden előre bekészítve, a fotós előlépett, belefotózott az alkalmi modellje életébe, és mire az észbe kapott volna, egy mosollyal elköszönt és eltűnt. Ez egyrészt a street photography mesteri alkalmazása, másrészt ma már súlyosan sért akkoriban mellőzött személyiségi jogokat. Másrészt Winogrand védjegye, hogy a képei ferdék. Szinte minden felvétel másfél fokot dől, ami így, olvasva, semmiségnek tűnik. Amúgy meg egy kompozíciós hiba. És azzal, hogy ez védjegyévé vált, még nem is lenne probléma, csak éppen másfél fokot akarva sem tud tévedni az ember. Másfél fok annyi, amennyit a gépet rosszul tartva elhúz az exponáló gomb lenyomása. Valóban védjegy az, ami az egyszeri Kispista Jóska képein súlyos hiba? Kétlem. Legyen a védjegye öt fok, vagy hét, ami már tudatos képalkotói döntés, támogassa ez a ferdeség a képei itt és most hatását, és akkor rendben megvagyok vele.

bagolymondjabocsanatWinogrand tragikusan korán, 56 évesen halt meg rákban. A hagyatékában hatezer-ötszáz tekercs(!) előhívott, de levilágítatlan, index nélküli film és több mint háromezer exponált, de előhívatlan film került elő. A feldolgozásuk azóta is tart, ha jól tudom. A mennyiségük viszont – számomra – kérdőjelessé teszi Winogrand tudatos fotográfus és minőségigényes képalkotó voltát. Nem azért, mert ennyit exponált – ezzel a mennyiséggel még nem tart világcsúcsot. Hanem azért, mert a fent említett sorozatának kiállítását megnézve az a legfőbb emlékem, hogy a néhány kiváló fotó mellett rengeteg olyat láttam – kiállításon! – amit nem vállaltam volna, ha én fotózom. Na jó, itt van egy.

bagolymondja_fieldcameraOtt van a másik oldalon egy nemrég bezárt másik kiállítás, egy másik kétes alak képeivel. Arthur Usher Fellig az Osztrák-Magyar Monarchia területéről, ukrán zsidó családból emigrált az Egyesült Államokba, és amolyan száguldó fotóriporter lett, aki a harmincas években a konkurencia ellen úgy védekezett, hogy New York alvilágára és az éjszakára specializálta magát. Sok mindent ügyesen alakított a saját javára, jó kapcsolata volt a rendőrséggel, és a kocsijában még egy labort is berendezett, aminek segítségével mindennél és mindenkinél gyorsabban tudott képeket szolgáltatni az újságoknak. Serény ember volt, de nem szerény: a képei hátoldalát a “Weegee the Famous” (azaz „Weegee, a híres”) védjeggyel látta el, egyesek szerint még jóval az előtt, hogy a hírneve szárnyra kélt volna. Weegee is mindent fényképezett, utcasarkot a gázrobbanás előtt és után(!), prostituáltakat, nélkülöző munkásokat, bevándorlókat és bűnözőket, és közben New York iránt érzett imádata is dolgozott benne: sajátos, szeretetteli légkört árasztanak a legbrutálisabb rendőrségi hírekhez készült képei is. Számos olyan képe van, amelyek ma a street photography kategóriájába sorolhatók, de két nagyon jelentős dologban különbözik Winogrand-től: Weegee szerette a modelljeit, együtt érzett akár a gyilkossal is, mert a témán túl az embert látta benne. És Weegee elképesztő minőségű képeket készített, tűéles, szépen világított, és mégis elkapott pillanatokat. Neki nem kellett rossz minőséggel hangsúlyozni az itt és most jelenlét érzését, nála a teljes jelenetek történeteket mesélnek, amik nem lehetnek máskor és máshol, csak itt és most. Az ő képei is jogvédettek, de egy válogatást itt találsz belőlük – sajnos a minőségük a weben nem érzékelhető, de kiállítva lenyűgöző volt. Sőt. Nem is egy…

Érzékelhető, hogy mi a bajom? Na jó, még egy ellenpélda.

bagolymondja_bigrig1968-ban a prágai tavaszt bemutató megrázó képek kerültek a Magnum Photos ügynökséghez (Robert Capa, Henri Cartier-Bresson és más zsenik szövetkezet jellegű képügynökségéhez). A képekhez nem tartozott név, senki nem tudta ki készítette őket, és nyilvánvalónak tűnt, hogy a fotós nagyon sokat kockáztatott az elkészítésükkel és az elküldésükkel is. Csak évtizedekkel később jelentkezett egy Josef Kudelka nevű ember, azt állítva, hogy ő fotózta a különleges képeket – és ezt végül bizonyítani is tudta. Hál’Istennek Kudelka még él és alkot, tehát megintcsak jogvédelmet élvez, és nem mutathatok itt képeit. De mégis mutatok, a sors fintoraként egy orosz válogatást. Oké, ez nem street photography a maga értelmében, hanem haditudósítás – igaz. De valójában mi is a különbség? Kudelka esetében – szerintem – csak a veszély vállalása.

railway_reflections_by_horemweb_daufvgc-fullview
Vasúti tükörkép – saját felvétel ©2017

Annyi mindent kellene még kiírnom magamból ezzel kapcsolatban, hogy dicsak, de már így is túl hosszú kezd lenni ez a megkésett bejegyzés. Az viszont mindenképpen szükséges ide, hogy a technika ördögiségével, pontosabban túlbecsülésével kapcsolatos aggály nagyon is jogos. Számtalan olyan képet látok mindenfelé, ami profi vagy annál is magasabb szintű műszaki eszközökkel készült, és amely ékesen bizonyítja, hogy nem a fényképezőgépben készül a kép – az csak egy köztes fázis. A jó gép számomra annyit jelent, hogy kevesebb kötöttséggel kell számolnom.

parliamental_steam_by_horemweb_daufxzy-fullview
Parlamenti pára – saját felvétel ©2017

Sok jó képet arra nagyjából alig alkalmas gépekkel készítettem, és azért tudtak jó képek lenni, mert a megfelelően megválasztott témát az eszköz korlátainak ismeretében fényképeztem le. A fenti két kép, a Nyugati pályaudvar csarnokában és a Parlament előtt készült, telefonnal. Mindkettőre többször megkaptam a „persze, olyan csúcs géppel, mint a te fényképezőgéped, könnyű!” méltatást. Pedig a titok nagyon egyszerű: a kéznél lévő eszköz tulajdonságait használtam, élve a lehetőségeivel és elkerülve a hibáit. Na jó, részben – a Kossuth téri képen a nap becsillanása engem eléggé zavar, és az a technika nem megfelelő használata miatt van.

Szóval ennyi, legalábbis egyelőre kiírtam magamból a témát érintő fő problémáimat. Nem ígérem, hogy nem hozom még elő mindezt, főleg ami a street fotót illeti. De lehet, hogy előbb újra előveszem egy kicsit a repülést, hátha az érdekesebb lesz…

bagolymondja_tlr

A címkép saját lyukkamerás (és csúnyán elrontott) felvételem.

Oszd meg és uralkodj!

Divide et impera – gondolná, ki latinban járatos, de már megint nem a politikáról beszélek. Sharing is caring – másokkal megosztani dolgokat: a gondoskodás egy módja is lehet. Inkább erről lesz szó.

bagolypapolBelebotlottam egy akciós ajánlatba, és megtetszett az ötlet. Egy nagy olajtársaság közösségi autózási kezdeményezésére kaptam fel a fejemet, aztán számolgattam egy kicsit. Most, akciósan, azaz regisztrációs díj nélkül lehet csatlakozni hozzájuk, és egész elfogadható áraik vannak a vetélytársakhoz képest. (Kell a többesszám? Csak egyről tudok…) Nagy szépséghibája a szolgáltatásnak, hogy csak az autóik egyharmada elektromos, de hát olajosok, nyilván húz a szívük a benzin illatához. Mert vannak, aki számára az illat, és nem csak az autóversenyzők és motorosok között. A lényeg az, hogy regisztráltam, és a héten két alkalommal ki is próbáltam – szigorúan csak a villanyautóikat.

Az a gondom a tisztán elektromos autókkal, hogy a hatótávolságuk rendkívül korlátozott. Ritkán járok autóval, de olyankor ritkán megyek száz kilométernél kevesebbet egy nap. A városi forgalomra viszont kifejezetten az elektromos autók híve vagyok – bár lenne sokkal több töltőfej városszerte, hogy széles körben is lehessen őket használni. Jól átgondolva a dolgot, a közösségi autózás, pontosabban autómegosztás vagy angolosan car sharing éppen az ilyen használóknak kedvez: ritkán megyek, de akkor inkább villannyal. (Ezzel átterhelve a környezetszennyezést a gyártókra, erőművekre és majd egyszer a veszélyesanyag-feldolgozókra, azaz kipaterolva a káros anyagok jelentős részét a városból. Mert azt azért nagy naivitás lenne elhinnem, hogy az elektromos autó zéró emissziós értékei a jármű teljes élettartamára igazak, és nem csak néhány kilométerre – gondoljunk csak az elektromos áram előállítására és a gumiabroncsokra.)

Most azt kérdezed, hogy mi a manó az a közösségi autózás, meg autómegosztás, meg car sharing? De jó, hogy kérdezed, épp akartam írni róla! Majdnem olyan, mint a Bubi, csak nem kell tekerni a pedált, és nem is billeg.

Szóval van háromszáz jópofa német kisautó elszórva a városban, a nem említett olajtársaság logójával és egyéb matricáival. Ha regisztráltál, bármelyiket lefoglalhatod egy telefonos app segítségével, amelyik megmutatja, hogy a közeledben hol van ilyen autó (és mennyi benne a kraft, legyen az benzin vagy áram). Ha megtalálod a kocsit (amiben GPS segít), beülsz, és oda mész vele, ahová sikerül akarsz. Van persze egy úgynevezett szolgáltatási terület, de abból ki is viheted a kocsit, de vissza kell vidd a használat végén, és a területen belül kell leparkolnod. Üzemanyag, szervizelés és parkolás a bérleti díjban van, ami forint alapon ketyeg, és … azt nem mondnom, hogy olcsó, mert közlekedni sehogyan sem az, de méltányos. Ha kárt okozol, önrészt kell fizess, ha összekoszolod az autót, pénzt kell adj a takarításért, és még ezek az összegek is egész elfogadhatóak. Ingyen persze jobb lenne, de valaki dolgozik, és cserébe biztosítod az ő megélhetését – ezzel a gondolattal a háttérben nem annyira fáj a díj sem.

Elektromos autó töltése kábelen
C00 szabad felhasználású kép a Pexels.com gyűjteményéből, Mikes Photos felvétele

Ugye milyen szép elmélet? Ezek szoktak nagyon nagyot puffanni, amikor az orrukkal illetik a talajt, ezért kicsit pesszimista módon készültem az első találkozásra. Történetesen éjszaka, amikor már a metró is ritka, és fontosabb elérni a következő vonatot, mert nem nagyon van már másik. Az első találkozás elég ijesztően kezdődött.

Az autót megtalálni nem is volt gond, bár a parkoló, ahol állt, építkezések miatt elég zűrös volt. De szerencsém volt azzal, hogy kívülről is látszott a kocsi, és nem jártak-keltek sokan, ami a következő bénázásom miatt volt szerencse. Megtaláltam, körbejártam, megkerestem rajta a sérüléseket (de egyet sem találtam), aztán kinyitottam, kivettem a kesztyűtartóból a slusszkulcsot, és néztem a kisautót, hogyan fogok a termetes testem minden kiterjedésével beleilleszkedni. Meglepően jól! Aztán néztem a kulcsot: ezzel most mit kell csinálni? A kormány jobb oldalán ott volt a szokásos indításkapcsoló, megfelelő kulcslyukkal, de a kulcs leginkább egy riasztó távirányítójára emlékeztetett. A sötétben elég nehezen jöttem rá, hogy van egy fém színű gomb a sok műanyag mellett, és ha azt megnyomom, mint egy rugósbicska pengéje, úgy kanyarodik elém a kulcs fém nyelve, ami a zárba megy. Alles Anfang ist schwer, jutott eszembe az egyetlen szólás, amit  az autógyártó ékes anyanyelvén ismertem. Minden kezdet nehéz.

bagolymondjaponteeenDe ennyire?

Szóval az történt, hogy betettem a kulcsot, bekötöttem magam, ráálltam a fékre, ráadtam a gyújtást, és sziporkázni kezdett a műszerfal. Hátrahúztam kettőt az automata váltó karján, ahogy logikusnak tűnt (sötét volt, mondtam már?) és finoman próbálgattam a gázpedált. Az autó hang nélkül előre gurult fél métert és – megállt. Jobban megnyomtam a pedált: a kocsi állt. Mintha nem járt volna a motor, ami persze egy elektromos autónál rendben is van, amikor áll, de ez akkor sem járt, amikor a gázt nyomtam, vagy amikor előregurult a lejtős parkolóhelyen. Többszöri próbálkozásra rájöttem, hogy a gyújtáskapcsolónak van egy végálláson „túli” fokozata is, de hiába próbálkoztam vele, arra sem indult be. Végül lekapcsoltam mindent, ráálltam a fékre (csak úgy lehet indítani, akár az automata robbanómotoros kocsikat is), és megpróbáltam túlfordítani a kulcsot. A műszerfal felragyogott, talán még szebben, mint előbb, és megjelent pár felirat is, például, hogy Eco+ módban vagyok, nem fog működni a légkondi. Na jó… Felengedtem a féket, kis gáz, és a kocsi megugrott – hátrafelé. Szerencsére eléggé megijedtem ahhoz, hogy azonnal a fékre lépjek, és nem törtem össze semmit, főleg nem az autót. Kinyitottam az ajtót, mert a belső világítás kapcsolóját sem találtam a sötétben, és megnéztem magamnak a sebváltót. Az előremenet még két kattanással arrébb van… Megtaláltam az ajtó karfáján a tükörállító gombokat is, beállítottam a tükröket, és végre sikerült megfelelő meghajtással, tudatos és megfontolt módon előre elindulnom. Nos, ehhez kellett a tágas és néptelen parkoló, így talán nem röhögött rajtam senki (eddig)!

Innentől a kisautó mindent elkövetett, hogy beleszeressek. Egyrészt a szolgáltató nem tréfál: patikába illő tisztaság, átható (egy idő után szemfacsaró) citromillat, és egy nagy doboz tisztítókendő jelezte, hogy a kocsi állapotát komolyan veszik. Másrészt a menettulajdonságai, vezethetősége egyáltalán nem kisautósak. Vezettem már Hyundai Getet és Daewoo Matizt, ültem kispolszkiban és Smartban, de az a jószág, ez sokkal közelebb állt a gyártó nagyobb autóihoz. Egyes funkciói (esőérzékelős ablaktörlő, “komfort index”, ami egy rövid érintésre hármat villog, Bluetooth-os telefon kihangosítás a rádión, adaptív világítás, hangulatvilágítás a belső térben, stb.) csak több kategóriával magasabban megszokottak. Kiváló úttartással és egyenletes, nem túl feszes és nem pattogós, de nem is hintázós futással, nagyon jó kormányozhatósággal és az egyenest is kiválóan tartva egy Astra, Focus vagy Golf kényelmét idézte. Hang nélkül: az egyetlen zajforrás a gumi. Na jó, ha akartam, észrevehettem, hogy a villanymotornak is van némi búgása és sutyorgása, de erre nagyon kellett figyelni, hogy egyáltalán meghalljam. Szóval annyira megtetszett a „dodzsem”, hogy két nap múlva immár világosban is megpróbáltam egyet. És örvendeztem vala (ahogy a Gyalog-galopp-ban mondják).

Volkswagen_e-up!_(rear_quarter)
Elektromos autó részlete – By Overlaet [CC BY-SA 3.0 or GFDL], from Wikimedia Commons

A második alkalom már simábban kezdődött, rutinosan indítottam, kitolattam a parkolóhelyről és közben élveztem, hogy nagyszerűen belátható az autóból a környezete, és onnantól csak egy félelmem volt: hogy a reggeli forgalomban elém ne lépjen valaki. Mert az autó még halkabbnak tűnt, mint éjszaka, a kevés kis hangját is elnyomta a többi benzinfüstölő meg síntépázó jármű zajongása. A félelmem jogosságára igazolást is kaptam. Hogy, hogy nem, előttem egy szintén elektromos BMW ment a szélső sávban, az előtt meg egy kerékpáros, aki az úttesten, a sáv közepén biciklizve telefonált, és minden jel szerint az utóbbi volt a figyelme fő célja, mert nagyjából másfél méteres kilengéssel kígyózott előttünk. Fogalma sem volt arról, hogy autók jönnek mögötte, amíg a BMW meg nem elégelte, és röviden rá nem dudált. Szerencsétlen bringás, majd’ lefordult a kerékpárról, és csak kis híján nem ment a parkoló kocsikba, annyira váratlanul érte, hogy közlekedik, és mások is ezt teszik. Több kerékpárost is láttam meglepődni, amikor szinte némán melléjük értünk, sőt, autós is akadt, aki elkapta balra a kormányt, amikor a jobb sávban mellé gördültem, annyira nem számított hangtalanul suhanó kocsira. Ezek után igencsak oda kellett figyelnem arra, hogy ne feltételezzem, hogy tudjanak a jelenlétemről. Úgy látszik, a legtöbb autós nem néz, és sokkal jobban támaszkodik a többi jármű hangjára, mint látványára, amikor közlekedik. Elég meglepő tapasztalat, főleg azzal a tudattal, hogy egyébként én is benzines autót vezetek, ha saját kocsival megyek.

bagolymondjaversenyezzAmúgy a kis kocsi, így, hogy világosban még láttam is, még jobban megtetszett. Amikor leparkoltam az úticélomnál, majdnem el is tettem a kulcsot, mintha sajátom volna – és éppenséggel meg is tehettem volna, hogy csak bezárom, de nem “adom le” az autót. (Ebben az esetben a normál díj alig negyedrészét kell fizetni percenként.) Komolyan el is gondolkoztam, lehet, hogy akár egy percig is, hogy kellene venni egy ilyet.

Hogy miért nem kell mégsem? Leginkább azért, mert bár négy felnőttnek egész kényelmesen elég az utastere, a csomagtartó nagyjából egy sporttáskának elég (ha nincs nagyon teletömve, és nem nagyon felszerelés-igényes sportot űz az ember). Ráadásul a nyolc és félmillió körüli ára is elég magas ahhoz, hogy nem nagyon érdemes vele városon kívülre merészkedni. Ráadásul a hivatalosan 160 kilométeresre számított hatósugara az alapján, amit eddig tapasztaltam, inkább 100 kilométer körül lehet (nagyjából egy kilométerenként egy százalékkal csökkent a töltöttsége mindkét kocsinak). Mindez arra, hogy egy-kéthavonta tegyek vele egy kört, drágává teszi.

Tulajdonképpen ezért a pénzért inkább „elkötök” egyet a közösségi autók közül: valamivel kevesebbre jön ki mint a taxi, kulturáltabb is a legtöbbjénél, és rugalmasabb a felszíni tömegközlekedés többségénél. Egész jó a szlogen, amit a cég használ, mert kb. fedi is az élményt, a használhatóságot: “van autóm”.

man-people-hand-driving-6097
C00 szabad felhasználású kép a Pexels.com gyűjteményéből, Kaboompics.com felvétele (részlet)

Azért persze van egy árnyoldala is ennek a közlekedési modellnek. Kell némi szerencse, hogy az ember akkor és ott találjon kocsit, amikor szüksége van rá. Az autók zöme érdekes módon nem a Belvárosban csoportosul, inkább a szolgáltatási terület külső határa közelében. Nem ritka, hogy a legközelebbi kocsit több mint egy kilométernyi sétára legyen, vagy még távolabb, és akkor az még nem biztos, hogy elektromos. Persze a közösségi autózás számos előnye megvan a benzinmotoros változatnál is, sőt, azzal bátrabban el lehet hagyni a szolgáltatási területet is, ha hosszabb útra menne az ember (de leadni ugyanúgy a területen belül kell). De nekem az egyik fő szempontom éppen az elektromos hajtás, ami a kisebb zajjal, máshol megjelenő és fajlagosan kevesebb környezetszennyezéssel segíti élhetőbbé tenni Budapestet. Állítólag hamarosan meg akarják duplázni a járműállományt, növelni a villanyautók arányát, és ki fogják terjeszteni a szolgáltatási területet is.

No de nem reklámozom itt tovább, még így burkoltan sem, legyen elég, hogy „ne-ekem tetszik!

üregibagoly

A kiemelt kép a Pexels.com gyűjteményéből származik, C00 szabad licenccel használható. Készítője Negative Space (részlet)

Védőfal-védő falvédő-védő védőfal

Quod custodies custodiet? – kérdezték azok a görög bölcsek, akik latinul is tudtak. Ki őrzi az őrzőket? Ki véd meg a védőktől?
A probléma néha egészen váratlan helyeken jelentkezik.

bagolymondjahuuuuuVettem pár éve egy telefont. Olyan okos mobiltelefont, amiről minden reklám és teszt azt mondta, hogy az a pillanatnyi non plus ultra. A tesztek egekig magasztalták, a kellemetlenül magas árán kívül egyetlen egy komoly érv ismétlődött, mintegy hiányosságként: a hatalmas kijelző szélén a lekerekített csiszolás miatt a korábbi típusok kijelzővédő fóliája elválik róla, és mi fogja megvédeni a kijelzőt a karcoktól és sérülésektől? A hatalmas „tepsi” leginkább zsebben fér el, jellemzően a slusszkulcs társaságában, hogy fog az kinézni pár havi használat után?

Nem egészen értettem a problémát. A telefon az akkor épp legkorszerűbb „gorillaüveg” kijelzővel készült, könnyebb azzal tönkretenni valamit, mint véletlenül összekaristolni. Mindenféle tesztvideókon és a forgalmazók által valószínűleg jól megfizetett független fogyasztóvédő reklámszakemberek próbáin légfegyverből lőttek rá, kavicsokra dobták, beton járólappal simogatták, szöget vertek vele és bele, tyúkok ültek rajta, talán még három boszorkány is belemártotta a bal hüvelykjét. A gorillaüveg olyan edzett volt, hogy a járólap sírva kérte a nyugdíjazását.

Nem olyan régen, immár vagy öt év után újra a kezembe került – már nem én használom, és némi nosztalgiával vettem kezembe. Kijelzővédő fólia most sem volt rajta. És karc sem.

Csak onnan jutott eszembe a dolog, hogy valamelyik bevásárlóközpontban igen agresszív marketinggel próbáltak valami csodalöttyöt maszatolni a gorillaüveges telefonomra, ami egy olcsóbb ebéd áráért évekre megvédi a készülékemet. Kérem a hostess kislányt, hogy mutassa meg, hogy néz ki az ő divattelefonja, ami állítólag sokkal jobb, mert Az A Bizonyos Márka (más érv nem nagyon van mellette, vagy ha igen, akkor nem úgy igaz). Karcok, sérülések, és egy hosszú repedés.

– Még nem kezeltem le, de le fogom! – szabadkozik. Megmutatom az én, már két éve használt telefonomat, kiveszem a kulcs mellől a zsebemből: legfeljebb ujjlenyomat van rajta, igaz, az elég sok.

A lány már kezdené is leápolni, de nem adtam oda.

– Látsz ezen sérülést? – kaptam el előle a készülékemet. Ő meg megsértődött.

bagolyvisszanézCsak onnan jutott eszembe, hogy egy közeli hozzátartozóm ugyanolyan telefonja, mint az enyém, csúnya karcokkal, sérülésekkel, és egy keresztbe futó töréssel éktelenkedett az előbb előttem. A kijelzőnek persze semmi baja nem volt, a törés, minden sérülés és karcolás a kijelzővédő „armored glass” fóliát csúfította. Alig használható tőle a készülék, aminek a védelem hiányában semmi baja nem lenne.

Ki véd kit kitől?

A mobiltelefon-használati állandó

Ami a mobiltelefonokon alapvetően változott, és ami nem: gondolatok az energiaigény kapcsán

Bagolymondjajujj!1973 július 6-án volt éppen négy hónapja és három napja annak ( 😀 ), hogy Martin Cooper ügynök, a Motorola egyik akkori fejlesztőmérnöke lebonyolította az első mobiltelefonos hívást. A készülék másfél kilós akkumulátora tíz (más forrás szerint tizenkét) órás töltéssel harminc percnyi beszélgetésre volt képes. És lehetett rajta telefonálni, valamint… hm. Talán még névjegyzék is lehetett rajta, de más nem nagyon.

Ma, (pontosabban a mai napon) olvastam kb. az ötödik cikket arról, hogy egy amerikai (washingtoni, vagy wisconsini) egyetem kutatói (de legalább nem angol tudósok, mert az már közmondásos, mint a Jereváni Rádió) megalkották a környezet “hulladék energiáját” begyűjtő telefont, amin csak egy billentyűzet és egy darab LED segíti a beszélgetés lebonyolítását. Névjegyzék nincsen rajta. Illetve lehet, hogy van, de nem látható.

Korábban is voltak már ilyen hírek, olvastam “szenzációs magyar találmányról”, ami “a környezeti energiát” és a “hangrezgések energiáját” hasznosítva üzemeltetett egy közforgalomban kapható Ericsson telefont (még amikor volt olyan, és nem Sonynak hívták). A hangrezgés energiájáról csak annyit, hogy a mikrofonok, amik éppen a hang árammá alakításával alakítják továbbítható formára a rezgéseket, komoly erősítést igényelnek még ahhoz is, hogy továbbítani lehessen az így nyert jelet, nem hogy meghajtani vele bármit is. Az indukciós technikát a különféle gyártók vezeték nélküli töltői már használják, de nem a környezetből nyerik a szinte semmit, hanem normál (vagy nagy teljesítményű gyors-) töltőre kell az indukciós töltőpadot helyezni. Szóval a “környezeti energia” itt sem adhat túl sokat. Talán annyit még igen, hogy egy LED világítson. A telefon többi részét nem tudom, mi működtetheti.

bagolymondjageekMindazonáltal, az elv szemmel láthatóan (olvashatóan) sokakat foglalkoztat, és ahogy a 80-as években az is elképzelhetetlen volt, hogy jó minőségű képet egy VHS videókazetta méreténél kisebb tárolón hurcolásszuk (megjegyezve, hogy az akkori “jó minőségű” a mai skála szerint “nagyon siralmasan hihetetlenül gyenge”), ma egy pendrive-on is elfér egy full-HD felbontású, egész estés film, a hordozható merevlemezek pedig zsebrevágható méretben számos 4K felbontású film mozgatására elegendő tárhelyet nyújtanak. Szóval változnak a határok, és talán valóban találtak valami olyan megoldást, hogy “a szúnyog bal combja zsírjából öntött gyertyával világíthassunk egész este”, azaz a környezeti energiából nyerjünk a mobiltelefon meghajtásához elegendő áramot. Egy dolog azonban állandónak tűnik: a funkciók.

A telefon azóta is attól telefon, ha beszélni lehet rajta. Minden más csak hívság, vanitatum vanitas, omnia vanitatum.

Bagolymondjakonyvmoly

A bevezetőben látható kép forrására hosszabb kereséssel sem sikerült rábukkannom, a letöltés helyén szabadon használhatónak volt jelezve.

Ki vagy te???

Trollbamondás

bagolymondjairgumburgumA napokban az egyik kolléganőm mobilja csörög, és egy ismeretlen körzetszámról keresi egy ismeretlen szám. A kolléganő óvatos, megpróbálja kideríteni, honnan is jöhet a hívás, mert ilyen nem szokott előfordulni. Mire felvenné a telefont, a másik oldalon leteszik. Kicsit később megint ugyanarról a számról csöng a telefon, de éppen egy ügyféllel elfoglalt, mire felvenné, megint bontják a vonalat. Amikor az ügyfél távozik, kolléganőm visszahívja az ismeretlen hívót. A Különösen Agresszív Kismalac női megfelelője veszi föl:

– Ki a franc vagy te? Ki a franc vagy te, mi?
– Jó napot kívánok, erről a számról volt két nem fogadott…
– Mégis mit képzelsz magadról? Ki a franc vagy te??? Szállj le a férjemről, és ne merészeld hívogatni!!!

A “franc” szó helyett egy sokkal durvább hangzott el, és a hang annyira dühös volt, hogy a kolléganőm inkább letette a telefont.

Bennem viszont beindult a kisördög, és elképzeltem a következő folytatást:
– Kovács Istvánné vagyok a Credit Ninja Tartozáskezelő Kft-től, és azért keresem a férjét, mert a Pink Pussycats Escort Service-nél felhalmozott huszonhatmillió-négyszázötvenezer-hatszázharminc forintos tartozása több mint hatvan napja lejárt, úgyhogy vagy rendezi még a mai napon, vagy holnap a végrehajtónak is fizetheti, de akkor hozzon 47%-kal nagyobb összeget, mert a végrehajtás költségeit és jutalékait is neki kell állnia. Viszonthallásra!
– Miféle…
– Azt már a férjével tisztázza!

Őszinte leszek. Nagyon jól esett elképzelni ezt a helyzetet 🙂

bagolymondjahukkk

Igazolás

Annyira régi, hogy talán már új 😀

bagolymondjaiskolabanAz iskola tanárijában csörög a telefon.
– Halló, Néma Szárnyak Bagolynevelő Iskola.
– Csókolom, a Kuvik Pistike ma nem megy iskolába, mert nagyon beteg!
– Halló, kivel beszélek?
– Az apukámmal!

Csak úgy eszembe jutott.

A felül látható kép eredetileg a DeviantART oldalán jelent meg és Mouselemur felvétele, a szerző szíves engedélyével. © 2016 Mouselemur — The original Owl image above is published on DeviantART and featured here with the author Mouselemur‘s kind permission. © 2016 Mouselemur.

bagolymondjakirehasonlit