A szélmalmok támadása

Don Quixote (avagy „magyarosan” Don Quijote) még maga rohamozta meg a hadakozó óriásnak tűnő szélmalmot, némiképp speciális sikerrel. Nekünk nem kell ilyen erőfeszítéseket tennünk, a szélmalomnak tűnő hadakozó óriások maguk jönnek el, hogy megvívjanak velünk. És bár a toll élesebb a kardnál, ők nem tollat ragadnak kard helyett, hanem a mi kezünkbe adják az írószert…

bagolymondjamivanottTulajdonképpen ott kezdődött az egész, hogy Édesapám új telefont kapott. Nem mintha szüksége lett volna lecserélni a régi, jól működő, és már-már megtanult iPhone-t, hanem azért, mert a bankja, a Google és az Apple közösen úgy döntöttek: nem méltó arra, hogy a már ismert technikával vegye igénybe az eddig szinte kizárólagosan használt applikációt. A Mobilbank, amit használt, többé nem volt hajlandó futni a régi operációs rendszeren, az Apple meg nem volt hajlandó frissíteni a régi, de tökéletesen működő hardveren, a Google meg nem volt hajlandó segíteni elmenteni a dolgokat, megint csak a régi operációs rendszer miatt. Hát szóval… ahogy egy hajdani munkahelyemen a szókimondó (és egyébként szorgalmas, közkedvelt) cigányasszony kolléganő mondotta volt: „költsék gyógyszerre!”

Na de a lényeg az új telefon, költségkímélő szempontokból Android. Csomó mindent újra kell tanulni, ami egy bizonyos kor felett összetett feladat. Ilyen például az írás, a szövegbevitel módja, nem utolsó sorban az ékezetek, írásjelek használata. Ebben már az iPhone sem volt a barátunk, a Google és az Android meg végképp nem az. A prediktív szövegbevitel korában ugyanis az ékezetek, speciális írásjelek sokszor jól elrejtve, többszintű menükből érhetők csak el. (Bár látszólag a billentyűzet különféle módjai között váltogatunk, de ez is egyfajta menü, ha jobban megnézzük.) Így aztán a Nagy, Szélmalmoknak Álcázott Óriások elérték, hogy Édesapám, aki amúgy mindig is ügyelt a helyesírására, elkezdett ékezet nélkül írni.

pexels-photo-48605.jpeg
Photo by Negative Space on Pexels.com – C00 licenc alapján

Nincsen vele egyedül. Meglehetősen sokan vannak, akik nem bajlódnak a különféle előcsúsztatható ékezetekkel, kombinációkkal, egyéb írásjelekkel, hanem a közlési sebesség érdekében lemondanak az ilyesmikről – és gyakran az értelmezhetőségről is. Amikor az ember elkezdi elhagyni az ekezeteket, kulonfele ambivalens szovegek kerulnek ki a kepernyore, amibe néha becsempesz az autocorrect egy-egy ékezetes szót. A szoveg nagyjabol ertelmes maradhat, bar igenyel nemi (bocsanat, némi) elmetornat a pontos megfejtese. De a szelmalom-oriasok szerencsejere az irasjelek is nehezebben hasznalhatok igy az ember mar azzal sem bajlodik egy ido utan hiszen ugyis hadakozni kell majd a mondatokkal az olvasas kozben Tehat mar ugyis mindegy meg szerencse h a nagybetuk idonkent meg segitenek mar persze ha nem maradnak le azok is de le7 h lemaradank ees akkor mar az elirasok sem tunnek fel annyira meg a roviditesek es 1xusitesek sem olyna tavaroak – vagy mégsem?

Annyira erőteljesen hat ez az egész jelenségkör a mindennapjainkra, hogy ma már a helyesírást megkövetelők és számon kérők egyre kisebb csoportja pillanatok alatt megkapja a helyesírás-soviniszta és grammar-náci jelzőt, és könnyen előfordul, hogy a nyelv védelmezőjeként fellépő személy konzervatív, a közösség ellen tevékenykedő rendbontó képében találja magát. Érdemes hát hadakoznia?

pexels-photo-636335.jpeg
Photo by Richard Dacker on Pexels.com – C00 licenc alapján

Nem tudom, de én azért megpróbálom. Annak ellenére, hogy tudom, szélmalom-harcot vívok a technika és az azt diktáló óriások ellen, akik még azt is elhitetik velünk, hogy a különféle mutatóeszközök gonosz dolgok és sokkal jobb összemaszatolni az érintőképernyőt, és azzal rontani a láthatóságát. Pedig nincs is jobb egy maszatos, zsírosan csillogó kijelzőt nézegetni egy olyan korban, amikor az írás fejlődése a hangok lejegyzése felől ismét az ideogrammok és képi megjelenítések irányába fordul 😉 😀 Ami egyébként annyiból jogos is, hogy a szigorúan hangokat vagy szótagokat jelölő írásban olyan sok metakommunikációs elem vész el, hogy sokszor az írott szó mögötti tartalom akár ellentétesen is értelmezhető. A bátorító vagy békítő szándék provokációnak tűnhet, a dicséret szarkasztikus felhangot kaphat a megfelelő metakommunikáció nélkül – amire az alfabetikus írás önmagában képtelen, és még a megfelelő központozás sem tud minden helyzetet egyértelművé tenni.

cropped-bagolymondjalogoAmikor elgondolkodom a jelenség hatásán, káros vagy üdvözlendő voltán, gyakran eszembe jut a nyelvújítás kora. Akkor nemzeti identitási kérdések mentén alakították át a nyelvünket, szókincsünket és helyesírásunkat. Nem nagyon maradtak fent a jelenséget elítélő vélemények, de mint minden drasztikus változásnak, ennek is biztosan voltak ellenzői, és azok nyilván hangot is adtak az ítéletüknek. De a nyelvújítás győzött, és a mai közfelfogás nagyjából egységesen pozitívnak értékeli a változást. Eszembe jut az is, hogy a XIX. derekán, XX. század elején íródott szövegeknél milyen furcsaságokat lát az ember, amik akkor a helyesírás részei voltak, mára pedig éppen az ellenkezőjüket tapasztaljuk. A reformkori írásokban, cikkekben még újdonságként jelentkezik a névelő igazodása a következő szó kezdőhangjához, és a mássalhangzók előtt még aposztróffal jelzik a z hang elhagyását. Egyszer láttam egy korabeli Pesti Hírlap fotokópiáját, amiben pont volt egy olvasói levél arról mennyire káros, hogy a fiatalság nem becsüli eléggé a magyar nyelvet, és megcsonkítja az „az” névelőt. A viszonyító szavakat is külön írták, teljesen ellentétesen, mint a’ hogy ma szokás, és az igekötő is el vált még a’ hozzá tartozó igétől. Ami akkor új és sokak számára üldözendő volt, ma meg része a helyesírásunknak. Ami a névelőket illeti, lassan már az is elfogadottá válhat, hogy a magánhangzók előtt is elmarad a z hang, ahogy egyre gyakoribb a -ban, -ben helyett is a -ba, -be használata – olyannyira, hogy el kell gondolkodni, vajon hibás használatról van-e szó, vagy a nyelvünk változásának, fejlődésének egy újabb jelét látjuk-e. Ugyanis ma már nem csak a tanulatlan, vulgáris nyelvhasználatban jelentkezik ez, de a magasan képzett, kulturális életünkben fontos szereplők beszédében is vissza-visszatér. (Még egy érdekesség a jelentések eltolódása – a vulgáris, közönséges ma inkább a durva, sértő, vagy obszcén használatot jelenti, holott eredetileg a köznyelvi, egyszerű emberek által beszélt nyelvre vonatkozott – innen kapta a Biblia köznyelvi latin változata a Vulgata nevet… )

pexels-photo-273936.jpeg
Photo by John-Mark Smith on Pexels.com – C00 licenc alatt

A nyelv fejlődése megállíthatatlan, a szavak jelentésének változása pedig ennek természetes része. A helyesírás is fejlődik, még akkor is, ha a szabályozása ezt némi késedelemmel követi, vagy éppen megpróbálja korlátok közé szorítani. Eddig azonban nem nagyon fordult elő olyan, hogy a technológia ilyen mértékben beleszólt volna ebbe a fejlődésbe. Ahogy új jelentésmódok jelennek meg a közösségi média hatására, például akinek nem tetszik a hozzáállása, azt a közösségi médiában kikövetjük, és ennek mintájára a tartozás kiegyenlítésekor a nyilvántartásunkban kirendezzük, ugyanúgy a felgyorsulás igénye által indított változások is visszahatnak az írásunk minden területére is. Külföldön, ahol a vezetéknév hagyományosan a keresztnév után áll, a (számítógépes) nyilvántartások egyértelmű hatására vált gyakorivá, hogy a neveket felcserélve tüntetik fel az üzleti életben, vagy a hivatalos dokumentumokon – és ennek folytán cégtáblákon, hirdetésekben is. A köznyelvbe még nem terjedt ez át, de biztos vagyok benne, hogy nem kell rá sokat várnunk.

Ugyanígy fel kell készülnünk arra is, hogy a helyesírásba is hamarosan – túlságosan is hamar! – elfogadottá fognak válni a mobileszközök által kiváltott írásmódok, az ekezetek elhagyasa, az h roviditunk 1es szavakat & kihagyunk irasjeleket. Nem jók ezek a változások, de hogy rosszak-e, azt majd bebizonyítja az, hogy gyökeret tudnak-e verni a hétköznapi általános kommunikációban annyira, hogy a hivatalos helyesírás is elfogadja őket pár évtized múlva… És ez attól is függ, hogy harcolunk-e szélmalmokkal, és szélmalmoknak álcázott óriásokkal.

Én azért optimista vagyok. Felelőtlenül és következetlenül optimista.

bagolymondjacsalad

A címkép forrása:  Pixabay Pexels.com – C00 licenc alapján

 

Minél rosszabb, annál – rosszabb

bagolymondjaodalesAzt mondja egy fotográfus, és MOME-n végzett ifjú művész ismerősöm, hogy nem érdemes a drága technikai eszközökre pénzt adni, mert a kép nem az eszközön múlik.

Igaza van.

Egy kicsit.

A képet nem a fényképezőgép készíti, és nem a gépben dől el, hogy a kép jó lesz-e, vagy sem. Mint minden, ez is fejben dől el. A jó kép úgy készül, hogy megfogalmazódik a gondolat, kialakul a látvány valahol odabent, és amikor a fotós felemeli a gépet a szeméhez, már ott van jelen, csak anyagi valóságot kell adni neki. Még amikor egy elkapott pillanatot örökít meg a fotós, akkor is – ha csak ezredmásodpercekkel is korábban – megfogalmazódik a látvány, amiért érdemes megnyomni a gombot. A jó fotóról nem utólag derül ki, hogy jó, azt úgy tudja az ember.

bagolymondja_phonecamAz, hogy a drága technika ellen oly nagy divat lett szólni, logikus válaszreakció arra, hogy egyre nagyobb tudású és drágább eszközök jelennek meg, és sokszor nagyon kevés köze van az árnak a minőséghez. Simán elkérnek ugyanazért a hardverért tízszer annyit, ha a Név van rajta, és a legnagyobbak esetében megjelent egyfajta puritán megközelítést színlelve az is, hogy a gépről olyan dolgok hiányoznak, amik fontosak, és nélkülük esetlegessé válik a kép készítése. Pontosabban nem is esetlegessé, csak épp zsigeri tudás kell ahhoz, hogy minden helyes legyen. Nem hiszed? Mondok két példát.

A Leica (fogalom e név!) ezer dollár fölötti áron kínálta a C-Lux kompakt fényképezőgépét, ami gyakorlatilag megegyezett a Panasonic ZS200 típusával, hétszáznyolcvan dollárért. Volt azért különbség a két gép között: a Leica világos arany és éjfél-kék színekben volt kapható, a Panasonic feketében. Ja, és az egyikben fejlettebb videós szoftver segítette azt, aki mozgóképet is akart rögzíteni a kis fényképezővel: a 4K-s videóból akár 8K-s felbontású fényképet is ki tudott menteni, sőt, utólagos élesség-finomállítást is kínált – a Panasonic. A Leicához viszont lehetett külön vásárolni valódi bőr tokot és szíjat. Igen: külön. Vásárolni. Még több pénzért. A tok száznegyvenöt dollár, a szíj kilencvenöt dollár volt az Amazonon. A két gép – kategóriájukban nagyon tiszteletre méltó – tudásában tökéletesen azonos volt egyébként. A Leica design nyomhatott volna a latban, de az is kimerült a feketétől eltérő színekben.

bagolymondjafotozikA másik példa is Leica, nem mintha bármi bajom is lenne a patinás német gyártóval, amely a fotográfia történetének olyan kulcsszereplője, mint a film (mint nyersanyag) történetében a Kodak. Lenyűgöző dolgokat alkottak, és a hírnevük teljességgel megalapozott. Amire használják, az viszont nem mindig méltó erre. A gyártó és a fotós felső tízezer a kezdetek előtti tisztelgésnek értékelte, amikor a gyár a rangerfinder avagy távmérős fényképezőgépek megjelenésének 60. évfordulójára egy olyan távmérős gépet hozott ki M Edition 60 néven, amelyen egyáltalán nem volt kijelző. A cél az volt, hogy a fényképezés élményét még inkább a hajdani, filmes idők élményéhez közelítse – ahhoz, amikor egy-egy kattintás komoly pénzbe került és az eredménye órák, napok vagy hetek múltán derült csak ki, az előhívás és nagyítás után. Tiszteletadásnak szép és érdekes játék ez, főleg tizennyolcezer dollárért (igen, 18 ezer dollárért!), de a történet nem itt ért véget. A gyár – „megfizethetőbb” áron piacra dobta a Leica M-D majd Leica M10-D típusokat (Typ 246 és Typ 262), amelyek megjelenésükkor, 2016-ban közel hatezer illetve ötezer-kettőszáz dollárba kerültek. Az olcsóbbik a halkított exponálógomb és a réz fedlap nélkül, mert hát valamit valamiért. Az M10-D gépnél már engedtek egy kicsit a szigorból, és a gépekhez készült – drágán megvásárolható – telefonos applikáció helyettesíteni tudja a kijelzőt. Mellesleg többféle beállítást csak azon lehetett elvégezni, mert maga a váz a tökéletes filmes élményre törekedett. Mi az, hogy képméret? Ja, ezeket a telefonon piszkáld, mesterem!

Szóval az árak, a drága gép csinál jó képet szemlélet elleni fellépés valahol érthető. Csak az nem, hogy akár ló, akár traktor, mindig a másik oldala a végállomás. A másik oldal pedig az, amikor a régi, már hibásan működő vázra helyezett gombás, sérült, koszos objektívvel, lejárt filmre fényképeznek, és a képen megjelenő hibákat erénynek állítják be. És igazság szerint még ezt is lehet jól csinálni, de az a bánatom, amikor a kép témája csak ürügy, és a hiba válik a legfőbb értékké. És van ilyen dögivel.

view_from_the_window_at_le_gras2c_joseph_nicc3a9phore_nic3a9pce
Joseph Nicephore Niépce legkorábbi fennmaradt felvétele: Kilátás a dolgozószobából (1827) – forrás: Joseph Nicéphore Niépce [Public domain], via Wikimedia Commons

A gyökerekhez visszanyúlni alapvetően jó dolog, mert a régi tudásban voltak olyan elemek, amelyek mára a kényelem, a gyorsaság és a költségcsökkentés oltárán elvesztek. Ma, amikor egy hónapban nagyjából annyi kép készül, mint Niépce fenti, legkorábbi fennmaradt fotójától a digitális kamerák forgalomba kerüléséig együtt. De ahogy már többször kirohantam a jelenség ellen, a tömegtermék, a tartalom demokratizálódása itt sem jó irányba viszi el a törekvést.

Hajdan valószínűleg nem szándékosan rontottak el nyilvánosságnak szánt felvételeket. Robert Capa híres, partraszállásról készült sorozata egy technikai hiba miatt lett Kissé elmosódva. Ha a képek megőrizték volna eredetileg tervezett minőségüket, ugyanúgy világhírű felvételek lennének, mert először mutatták be a háborút ilyen testközelből, minden borzalmával és kegyetlenségével együtt – először mutatták be azt az Egyesült Államokban (és Európában), hogy a mi fiaink meghalnak a harctéren. Ez akkor megrázóan új dolog volt azoknak, akik addig csak olvastak és hallottak róla, és nem gondoltak bele abba, hogy milyen körülmények között hal honfitársuk hősi halált. Az a tény, hogy a 106 felvételből álló sorozatnak alig pár darabja maradt nagyjából bemutatható állapotban, még talán drámaibbá is tette a felvételeket – mintha a sebezhetetlenségbe vetett hiten túl a képek is a háború áldozatául estek volna.

talbot_open_door
William Henry Fox Talbot: A nyitott ajtó (Pencil of Nature, 1844) –via Wikimedia Commons

Mostanában a felgyorsult tempó, össze-vissza kattogtatás ellenében egyre többen érdeklődnek a slow photography, a lassú fényképezés címszava alatt a hagyományos és antik technikákhoz. A film nem halt meg, sőt, nosztalgiahullám emeli fel, és bár kevés gyártó készít még nyersanyagot, de azt is, és gépet is lehet még kapni. Újra divat lett a Polaroid, amit most a Fujifilm lendített a piacra, olcsó Instax kamerákat és azokhoz drága önhívó papírokat kínálva. Az oroszok kijöttek a spájzból, amikor két osztrák vállalkozó megkereste őket a Nagy Üzlet ígéretével, és a Lomo, számos kellemes emléket idéző géptípus, például a Szmenák gyártója, némi kínai támogatással, mindenféle lencsehibákból és optikai trükkökből próbál új műfajt alakítani. Úgy tűnik, sikerrel, mert a Lomográfia egyre népszerűbb. A korszerű és drága tükörreflexes gépeket nagyszerűen le lehet butítani az oregoni Portlandből érkező Lensbaby különféle torzításaival és leképzési hibáival. Az egyszerű és vacak megoldásaik előnye, hogy drágák. És a divat teszi ezt lehetővé.

pinhole dohány utca hd
Péterfy kórház és templomtornyok a Rózsák terén – saját lyukkamerás (camera obscura) felvételem ©2018

A másik oldalon meg reneszánszát éli, hogy elszánt és tanulni lelkes fotósok a háborúk előtti módszereket újra felfedezve maguk érzékenyítik a nyersanyagaikat, és mindenféle ősi, nehéz, mérgező és kreatív módszerekkel készítenek képet sok-sok tojásból (albumin technika) vagy nagyon elsózott vízzel (kalotípia). Ezek eredménye időnként éppen csak eléri azt, amit a XX. század hajnalán sikerült túlhaladni, de sok esetben az időrabló pepecselés eredménye drága, egyedi, és fantasztikusan részlet- és tónusgazdag, szuper-igényes kép. Furcsa módon van, akinek nem az utóbbi, hanem az előbbi, a túlhaladott és hibáktól hemzsegő felvételek jelentenek sikerélményt.

Igazából az lenne a jó, ha a kép minősége, hibái a tartalommal összhangban lennének, de valahogy ezzel gond van. A valahol az írásom elején említett fotográfus mutatta Martin Levý képeit – többnyire strandon, fürdőruhában flangáló csajokat, egy szó szerint összeeszkábált fényképező alkalmatossággal fotózva, minden elképzelhető filmes hibával, a sérült emulziótól az életlen és zajos képekig. A sorozat mottója: a gép nem számít. A kommentözön pedig lelkesen helyeselt hozzá és én meg el vagyok keseredve. Nem azért, mert életlen és zajos csajok vannak nagyjából a hetvenes-nyolcvanas évek stílusában, és jól esne legeltetni a szemem: vannak más, alkalmasabb legelők is. Az bosszant, hogy a hiba lett a téma, és a minőség mércéje az, hogy minél rosszabb legyen a kép. És ez a tendencia megint azt juttatja eszembe, amikor Cicero mélységesen mély és a legműveltebb olvasók számára írt értekezéséből a tipográfia szent tehene, a Lorem Ipsum lett, vagy amikor az uralkodó túlvilági életét biztosító varázsszövegből a sírépítők segéd-munkavezetőjének koporsójára került még istenneveket is alig felismerhetően ábrázoló, írásnak tűnő minta. Elvész a lényeg.

bagolymondja_compactOtt van mondjuk Gary Winogrand és híres sorozata, a Women are beautiful. Nem mutatom meg, mert jogvédett. A lényege azonban, hogy Winogrand jellegzetes stílusában készült street fotókon mutat be nőket, mindenféle, gyakran éppen sértő helyzetekben, és a rá jellemző ferde géptartással. Számos híres kép van a sorozatban, de engem a legtöbb bosszant. Értem, hogy street photography, meglessük az embereket a természetes közegükben és úgy ábrázoljuk őket, amikor nem tudják, hogy viselkedniük kellene a kamera számára. Winogrand előre beállított mindent a Leica gépén (ami még valódi, filmes távmérős gép volt, képernyő nélkül, mivel oda nem is kellett, nem is lehetett volna képernyőt használni). Élesség, minden előre bekészítve, a fotós előlépett, belefotózott az alkalmi modellje életébe, és mire az észbe kapott volna, egy mosollyal elköszönt és eltűnt. Ez egyrészt a street photography mesteri alkalmazása, másrészt ma már súlyosan sért akkoriban mellőzött személyiségi jogokat. Másrészt Winogrand védjegye, hogy a képei ferdék. Szinte minden felvétel másfél fokot dől, ami így, olvasva, semmiségnek tűnik. Amúgy meg egy kompozíciós hiba. És azzal, hogy ez védjegyévé vált, még nem is lenne probléma, csak éppen másfél fokot akarva sem tud tévedni az ember. Másfél fok annyi, amennyit a gépet rosszul tartva elhúz az exponáló gomb lenyomása. Valóban védjegy az, ami az egyszeri Kispista Jóska képein súlyos hiba? Kétlem. Legyen a védjegye öt fok, vagy hét, ami már tudatos képalkotói döntés, támogassa ez a ferdeség a képei itt és most hatását, és akkor rendben megvagyok vele.

bagolymondjabocsanatWinogrand tragikusan korán, 56 évesen halt meg rákban. A hagyatékában hatezer-ötszáz tekercs(!) előhívott, de levilágítatlan, index nélküli film és több mint háromezer exponált, de előhívatlan film került elő. A feldolgozásuk azóta is tart, ha jól tudom. A mennyiségük viszont – számomra – kérdőjelessé teszi Winogrand tudatos fotográfus és minőségigényes képalkotó voltát. Nem azért, mert ennyit exponált – ezzel a mennyiséggel még nem tart világcsúcsot. Hanem azért, mert a fent említett sorozatának kiállítását megnézve az a legfőbb emlékem, hogy a néhány kiváló fotó mellett rengeteg olyat láttam – kiállításon! – amit nem vállaltam volna, ha én fotózom. Na jó, itt van egy.

bagolymondja_fieldcameraOtt van a másik oldalon egy nemrég bezárt másik kiállítás, egy másik kétes alak képeivel. Arthur Usher Fellig az Osztrák-Magyar Monarchia területéről, ukrán zsidó családból emigrált az Egyesült Államokba, és amolyan száguldó fotóriporter lett, aki a harmincas években a konkurencia ellen úgy védekezett, hogy New York alvilágára és az éjszakára specializálta magát. Sok mindent ügyesen alakított a saját javára, jó kapcsolata volt a rendőrséggel, és a kocsijában még egy labort is berendezett, aminek segítségével mindennél és mindenkinél gyorsabban tudott képeket szolgáltatni az újságoknak. Serény ember volt, de nem szerény: a képei hátoldalát a “Weegee the Famous” (azaz „Weegee, a híres”) védjeggyel látta el, egyesek szerint még jóval az előtt, hogy a hírneve szárnyra kélt volna. Weegee is mindent fényképezett, utcasarkot a gázrobbanás előtt és után(!), prostituáltakat, nélkülöző munkásokat, bevándorlókat és bűnözőket, és közben New York iránt érzett imádata is dolgozott benne: sajátos, szeretetteli légkört árasztanak a legbrutálisabb rendőrségi hírekhez készült képei is. Számos olyan képe van, amelyek ma a street photography kategóriájába sorolhatók, de két nagyon jelentős dologban különbözik Winogrand-től: Weegee szerette a modelljeit, együtt érzett akár a gyilkossal is, mert a témán túl az embert látta benne. És Weegee elképesztő minőségű képeket készített, tűéles, szépen világított, és mégis elkapott pillanatokat. Neki nem kellett rossz minőséggel hangsúlyozni az itt és most jelenlét érzését, nála a teljes jelenetek történeteket mesélnek, amik nem lehetnek máskor és máshol, csak itt és most. Az ő képei is jogvédettek, de egy válogatást itt találsz belőlük – sajnos a minőségük a weben nem érzékelhető, de kiállítva lenyűgöző volt. Sőt. Nem is egy…

Érzékelhető, hogy mi a bajom? Na jó, még egy ellenpélda.

bagolymondja_bigrig1968-ban a prágai tavaszt bemutató megrázó képek kerültek a Magnum Photos ügynökséghez (Robert Capa, Henri Cartier-Bresson és más zsenik szövetkezet jellegű képügynökségéhez). A képekhez nem tartozott név, senki nem tudta ki készítette őket, és nyilvánvalónak tűnt, hogy a fotós nagyon sokat kockáztatott az elkészítésükkel és az elküldésükkel is. Csak évtizedekkel később jelentkezett egy Josef Kudelka nevű ember, azt állítva, hogy ő fotózta a különleges képeket – és ezt végül bizonyítani is tudta. Hál’Istennek Kudelka még él és alkot, tehát megintcsak jogvédelmet élvez, és nem mutathatok itt képeit. De mégis mutatok, a sors fintoraként egy orosz válogatást. Oké, ez nem street photography a maga értelmében, hanem haditudósítás – igaz. De valójában mi is a különbség? Kudelka esetében – szerintem – csak a veszély vállalása.

railway_reflections_by_horemweb_daufvgc-fullview
Vasúti tükörkép – saját felvétel ©2017

Annyi mindent kellene még kiírnom magamból ezzel kapcsolatban, hogy dicsak, de már így is túl hosszú kezd lenni ez a megkésett bejegyzés. Az viszont mindenképpen szükséges ide, hogy a technika ördögiségével, pontosabban túlbecsülésével kapcsolatos aggály nagyon is jogos. Számtalan olyan képet látok mindenfelé, ami profi vagy annál is magasabb szintű műszaki eszközökkel készült, és amely ékesen bizonyítja, hogy nem a fényképezőgépben készül a kép – az csak egy köztes fázis. A jó gép számomra annyit jelent, hogy kevesebb kötöttséggel kell számolnom.

parliamental_steam_by_horemweb_daufxzy-fullview
Parlamenti pára – saját felvétel ©2017

Sok jó képet arra nagyjából alig alkalmas gépekkel készítettem, és azért tudtak jó képek lenni, mert a megfelelően megválasztott témát az eszköz korlátainak ismeretében fényképeztem le. A fenti két kép, a Nyugati pályaudvar csarnokában és a Parlament előtt készült, telefonnal. Mindkettőre többször megkaptam a „persze, olyan csúcs géppel, mint a te fényképezőgéped, könnyű!” méltatást. Pedig a titok nagyon egyszerű: a kéznél lévő eszköz tulajdonságait használtam, élve a lehetőségeivel és elkerülve a hibáit. Na jó, részben – a Kossuth téri képen a nap becsillanása engem eléggé zavar, és az a technika nem megfelelő használata miatt van.

Szóval ennyi, legalábbis egyelőre kiírtam magamból a témát érintő fő problémáimat. Nem ígérem, hogy nem hozom még elő mindezt, főleg ami a street fotót illeti. De lehet, hogy előbb újra előveszem egy kicsit a repülést, hátha az érdekesebb lesz…

bagolymondja_tlr

A címkép saját lyukkamerás (és csúnyán elrontott) felvételem.

Képünk hozzá

Amikor fényképet készítesz valakiről, mindig nehéz megtalálni a kulcsot ahhoz, hogy ne akarjon bohóckodni, viselkedni, megjátszódni, alád vagy föléd rendelődni. Ugye?

BagolymondjaodaisAmikor rámered az emberre az Egyszemű Szörnyeteg, polgári nevén az objektív, mindenki máshogy reagál. A legtöbb embert feszélyezi, hogy valami olyasmi történik, ami merőben természetellenes: életének egyetlen, pár századmásodperces pillanata kimerevedik, megnézhető és számonkérhető lesz, lényének e pillanata feltárul mások előtt.

Mindenki máshogy reagál erre: sokan bohóckodnak, ijedt, fintorgós vagy idétlen képet vágnak, vagy akár szándékosan grimaszolnak, pózzal karikírozzák önmagukat. Nehéz eset!

Egy időben úgy voltam ezzel, hogy aki hülyéskedik a fényképezőgép előtt, az nyilván így akarja megmutatni magát, tehát viselje el, hogy hülye képek készülnek róla. Gonosz egy álláspont, most már tudom. Annak, aki éppen feltárja, kimerevítésre és számonkérhetővé tételre kínálja századmásodpercnyi önmagát, segíteni kell. Egy nagyon bátor, és csipetnyi önfeladással járó dolgot készül elviselni, amit a fényképet készítő személy teljesít be rajta, egy idegen akarat. És a gép mögött állók közül nagyon sokan, még a kifejezetten hozzáértők közül is, elfelejtik, hogy milyen felelősségük van: hogy jogukban áll megválasztani a pillanatot, és amíg a megfelelő el nem jön, jogukban áll nem fényképezni, amíg nem készült fel rá a modell, avagy fényképük alanya, ha úgy kevésbé hangzik ijesztően.

Az elmúlt napokban számos portrét fényképeztem, igyekezve megadni minden segítséget, amit többnyire – és elismerés érte mindannyiuknak – nagyon pozitív azonnali visszajelzéssel nyugtáztak azok, akik ilyen bizalmukba fogadtak. És ez alatt fogalmazódott meg bennem valami, ami csírájában már ott volt, és most úgy érzem, hogy mindig is ezt a kulcsot kerestem, ami – remélhetőleg és a jelek szerint is – segít feloldani az objektív-frászt. Jöjjön hát egy mantra, amit háromszor szükség szerinti számban el kell mondania annak, aki fényképez, és átadnia annak, akit fényképeznek.

Itt a gépben van Valaki. Valaki, aki fontos Neked, akinek majd egyszer meg akarod mutatni ezt a képet. Lehet, hogy még nem is ismered ezt a valakit, lehet, hogy még meg sem született, és lehet, hogy már el is távozott, de valahol még mindig lát Téged. Gondolj most erre a valakire, erre az egyetlen egy személyre, és érezd át, hogy ez az objektív most az ő ablaka. Neki mutasd meg magad, és ne törődj mással!

Úgy érzem, hogy nekem ez most működött, működik, és remélem, hogy egy hasznos segítséget adok vele, hogy megoszthattam Veled.

bagoly_glass

A címkép forrása a PixaBay.com via Pexels.com, és CC0 licenc alatt bármely legális célra forrásmegjelölés nélkül, szabadon felhasználható.

 

Védőfal-védő falvédő-védő védőfal

Quod custodies custodiet? – kérdezték azok a görög bölcsek, akik latinul is tudtak. Ki őrzi az őrzőket? Ki véd meg a védőktől?
A probléma néha egészen váratlan helyeken jelentkezik.

bagolymondjahuuuuuVettem pár éve egy telefont. Olyan okos mobiltelefont, amiről minden reklám és teszt azt mondta, hogy az a pillanatnyi non plus ultra. A tesztek egekig magasztalták, a kellemetlenül magas árán kívül egyetlen egy komoly érv ismétlődött, mintegy hiányosságként: a hatalmas kijelző szélén a lekerekített csiszolás miatt a korábbi típusok kijelzővédő fóliája elválik róla, és mi fogja megvédeni a kijelzőt a karcoktól és sérülésektől? A hatalmas „tepsi” leginkább zsebben fér el, jellemzően a slusszkulcs társaságában, hogy fog az kinézni pár havi használat után?

Nem egészen értettem a problémát. A telefon az akkor épp legkorszerűbb „gorillaüveg” kijelzővel készült, könnyebb azzal tönkretenni valamit, mint véletlenül összekaristolni. Mindenféle tesztvideókon és a forgalmazók által valószínűleg jól megfizetett független fogyasztóvédő reklámszakemberek próbáin légfegyverből lőttek rá, kavicsokra dobták, beton járólappal simogatták, szöget vertek vele és bele, tyúkok ültek rajta, talán még három boszorkány is belemártotta a bal hüvelykjét. A gorillaüveg olyan edzett volt, hogy a járólap sírva kérte a nyugdíjazását.

Nem olyan régen, immár vagy öt év után újra a kezembe került – már nem én használom, és némi nosztalgiával vettem kezembe. Kijelzővédő fólia most sem volt rajta. És karc sem.

Csak onnan jutott eszembe a dolog, hogy valamelyik bevásárlóközpontban igen agresszív marketinggel próbáltak valami csodalöttyöt maszatolni a gorillaüveges telefonomra, ami egy olcsóbb ebéd áráért évekre megvédi a készülékemet. Kérem a hostess kislányt, hogy mutassa meg, hogy néz ki az ő divattelefonja, ami állítólag sokkal jobb, mert Az A Bizonyos Márka (más érv nem nagyon van mellette, vagy ha igen, akkor nem úgy igaz). Karcok, sérülések, és egy hosszú repedés.

– Még nem kezeltem le, de le fogom! – szabadkozik. Megmutatom az én, már két éve használt telefonomat, kiveszem a kulcs mellől a zsebemből: legfeljebb ujjlenyomat van rajta, igaz, az elég sok.

A lány már kezdené is leápolni, de nem adtam oda.

– Látsz ezen sérülést? – kaptam el előle a készülékemet. Ő meg megsértődött.

bagolyvisszanézCsak onnan jutott eszembe, hogy egy közeli hozzátartozóm ugyanolyan telefonja, mint az enyém, csúnya karcokkal, sérülésekkel, és egy keresztbe futó töréssel éktelenkedett az előbb előttem. A kijelzőnek persze semmi baja nem volt, a törés, minden sérülés és karcolás a kijelzővédő „armored glass” fóliát csúfította. Alig használható tőle a készülék, aminek a védelem hiányában semmi baja nem lenne.

Ki véd kit kitől?