Hallgatom a Café del Mar egyik 2017-es összeállítását, kellemes háttérzene (még a stílus neve is az, „ambient” meg „chill-out”, arra való, hogy nyugtatólag hasson, miközben mást csinálsz, de azért arra is jó legyen, hogy a zenehallgatás legyen a fő tevékenység), közben egy elég monoton munkába merülök, és így, muzsikára, elég jól haladok is vele. Finom dolgok ezek, dallamos, harmonikus, változatos ritmusok szólnak, néha azon veszem észre magam, hogy hozzá igazodom, sőt, tánclépésben teszem meg azt a két métert, amin belül ide-oda kell mozognom a műveletek során. Majdnem fél órája szól a zene, amikor rafinált, összetett ritmusra váltanak a dobok, egyszerű, de jól összehangolt motívumokat játszanak a szintik és a gitár, aztán megszólal egy szándékosan éterien könnyed, gyönyörű női énekhang és – majdnem összeomlik az egész varázslat. Az angyalian csengő hang ugyanis azt énekli, hogy
Ich träumte so gerne von den Freuden der Welt
Ich hatte manches Schöne mir vorgestellt
Entschuldigung, nekem ez a kemény, deszkán koppanós rím totális kudarc a gyönyörű hanghoz, finoman izgalmas zenéhez. Már a „träumte so gerne” is ropog, a lágy hang sem könnyít rajta, a mássalhangzók torlódása nem illik az egészhez. Aztán jön a refrén:
Ohh, ohh, Küsse süßer als wein
Vége az álomban lebegős lazulásnak, nem tudok nem nevetni az ü hangokra épülő harmónián. Mert végül is az, harmónia, csak hát groteszk, mint az eszperente nyelv. Illetve nem úgy, mert az szándékosan groteszk, ez meg nem. No meg a bornál is édesebb csókok még rendben is volna, de… ezt majd a végén.
Megnéztem a legnagyobb videó megosztós oldalon, és végül megtaláltam, hogy ez a Bent nevű formáció K.I.S.S.E.S című száma. Ha már megtaláltam, arra is kíváncsi voltam, hogy milyen hozzászólásokat írnak a dalról. Csupa jót, és tulajdonképpen megérdemelten. Kiváló a zene, szép az énekhang, kellemesen optimista az egyébként faéknél egyszerűbb szöveg. Néhány német hozzászóló bejegyzése viszont elgondolkodtatott. Azt írja az egyik, hogy „végre egy olyan dal, amelyik tökéletes cáfolata annak a sztereotípiának, hogy a német nyelv kemény, recsegős és csúnya!”
Igen, valóban ez egy olyan sztereotípia, ami általánosan sújtja a német nyelvet. Teljesen megértem, hogy egy német számára, akinek az anyanyelvéről mondanak ilyen sommás, és ráadásul negatív véleményt, ez mennyire rossz érzés lehet. Főleg, ha lépten-nyomon azzal találkozik az ember, hogy szeretett hazája számára oly sokat jelentő nyelve másoknak kellemetlen, ronda, stb. Igazságtalanságnak kell tűnjön, és hát valóban az is.
Igazságtalan, mert sok mindentől függ egy nyelv szépsége, és mindenki másért tart szépnek egy-egy nyelvet. Az anyanyelvi beszélők számára nagyon nehéz lehet az adott nyelv szépségét úgy megérteni, hogy az arra rakódó sok-sok irodalmi, személyes életben tapasztalt és műalkotásokon keresztül beivódott érzelmi jelentéseket ne vegye figyelembe. Még annak is, aki nem anyanyelvi, de készségszinten, vagy legalábbis gyakorlottan beszéli a vizsgált nyelvet, problémás a vizsgált szavak jelentésétől elvonatkoztatni. Jó példa erre az, hogy az elmúlt évezred utolsó évtizedeiben megpróbálták felállítani a legszebb magyar szavak listáját. Állítólag elsőként Kosztolányi készített (francia mintára) listát a tíz legszebb magyar szóból: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. Érezhető-látható, hogy nem a szavak hangzása volt az első szempont, hanem erősen befolyásolta a jelentésük is. Kosztolányi maga is úgy vélte, hogy a lista legalább annyira jellemzi őt magát, mint a nyelvünket. 1958-ban egy hetilap körkérdésére érkezett olvasói válaszok még inkább a szavak jelentését, azaz a fogalmakat állították listára. De hát egy nyelv szépsége nem ettől függ! Külföldieket megkérdezve különböző, nem reprezentatív felmérések például a „cipőfűző” vagy a „halolaj” szavakat tették az élre – ezek esetében teljesen nyilvánvalóan a hangzás, és annak (a „cipőfűző” esetében) egzotikus volta volt a legfőbb érv.
Ha a fogalmakat nézzük, akkor a német nyelv is vitathatatlanul gyönyörű, hiszen ugyanúgy megvannak benne a fennkölt dolgok, amik az emberek számára a legmagasztosabb, legfontosabb érzésekhez kötődnek. Biztosan ott lenne az élen a „Heimat“, „Mutter” és a “lieben“, és sokan körömszakadtukig védenék ezek szépségéről kialakított véleményüket. És miért is ne? Ha a fogalmat is figyelembe vesszük, igazuk van! Már csak azért is, mert egy-egy szó szépsége mindig függ attól is, aki a véleményt kimondja – ez a hazai vizsgálatok egyik legfontosabb következtetése.
Számomra – és ezzel aztán végképp a szubjektív értékelés talajára lépek – egy nyelv szépségét a ritmusa, dallama, azaz „zenéje” és a kifejezőeszközeinek ereje, tömörsége és hatékonysága adja. Az utóbbi szempontjából az egyik legszebb nyelv lehetne az óegyiptomi, amelyik megkapóan erőteljes és célratörően tömör. Ami miatt mégsem jöhet igazán szóba egy ilyen összevetésben, az mindössze annyi, hogy a hangzásáról elképzelésünk se nagyon lehet. Persze, az utód kopt nyelv alapján szoktak róla véleményt mondani, de hát a tűzijátékot sem a füstje alapján tartjuk szépnek 😀 Az olaszt és a spanyolt a dallama és ritmusa teszi széppé, és – amennyire valóban megítélhető – az akkád hangzásvilága is hasonló lehetett. A francia csücsörítős tónusai már elvesznek a harmóniából, míg több sémi nyelvnél a számunkra idegen hangok „akadós” keménysége töri meg az élményt, amit az ismeretlen beszéd hallgatása jelenthet. Több keleti nyelvnél viszont éppen a túlságos lágyság válik zavaróvá.
Szóval sok mindentől függ, hogy szép nyelv-e a német, és nem kívánok vitatkozni azzal, aki azt mondja, hogy számára a legszebb. Ez annyira egyéntől is függ, hogy értelmetlen kötekedés lenne csak ellentmondani. Már csak azért is, mert a nyelv szépsége nagyon nagyban függ attól, mennyire tud bánni vele az, akinek a szövegéről véleményt kell formálni. Így lehet, hogy Lermontov verse szerettette meg velem az orosz nyelvet, és nagyrészt neki köszönhetem, hogy látom benne a szépet, bár nem sorolnám a legszebb nyelvek közé. Hasonlóképp, kimondottan szép német szöveg (bár enyhén szólva archaikus) Walter von der Vogelweide néhány verse, amit fordításban értek, de eredetiben csak a hangzására hagyatkozhatom. A legszebb azonban, éppen a tömörsége, kifejező ereje, valamint a hangzás, a forma és a mondanivaló harmóniája alapján Goethe verse, a Vándor éji dala.
Szóval szerintem végül is van szép német nyelv. De a sztereotípiának is megvan a maga alapja. Es tut mir leid. Nem is beszélve a fanyar német boroknál édesebb csókokról. 😀 De ami a K.I.S.S.E.S. szövegét illeti: a szép nem ilyen, a szép nem ez!
- A legszebb magyar szavakkal kapcsolatban egy érdekes cikk
- Bent: K.I.S.S.E.S a Youtube-on
- Walter von der Vogelweide: Under den Linden (német Wikipédia cikke)
- Johann Wolfgang Goethe: Wanderers Nachtlied II. (Magyarul a Bábelben)
- Egy nagyon kedves barátom ajánlata a német nyelv szépségének bizonyítására: Faun: Räven
A legszebb művészi alkotások mögé általában érzékeny, intelligens, értelmes és szép alkotókat szeretünk képzelni, akik az esztétikát a génjeikben hordozzák, és az mintegy kiárad belőlük. És ez akkora tévedés, hogy be se kellene férjen az ajtón.
Amikor II. Gyula pápa Rómába hívta, nem csak a Szent Péter katedrálisban felállítandó monumentális síremlékét akarta rá bízni, hanem a Sixtus-kápolna dekorációját is. Michelangelo dühödten tiltakozott: ő szobrász, nem festett freskót évek óta, nem ért és nem is akar érteni hozzá, hagyják őt békén. Különben sem fest úgy, hogy megmondják, mit kell festenie. Végül csak beletörődött, hogy kifesti a plafont (a pápa meg abba, hogy a saját feje után azt fest, ami eszébe jut), de Firenzéből hívott segítőket. Akiket aztán sürgősen el is zavart. Négy évi verejtékes munkával alkotta meg a világ legnagyobb mennyezetképét, jóformán teljesen egyedül, és még a pápa sem nézhetett rá, amíg el nem készült – csak egy kis nyíláson kukkanthatott be időnként. A világ csodájára járt, Michelangelo pedig még egyszer – megintcsak sértődötten és duzzogva – visszatért évekkel később, hogy megfesse az Utolsó ítéletet. Mert ő nem festő, hanem szobrász. Mi lett volna, ha tud festeni??? Később, mintegy kárpótlásul lett a Szent Péter bazilika főépítésze. Megsértődött rajta, és alig akarta elfogadni, mert ő nem építész. Belegondolni is szédítő, hogy mi lett volna a templomból, ha az???
Giotto méltó volt mesteréhez. Bár a trompe d’oleil, a rendkívül élethű részletek megtévesztésre való használata akkoriban még csak elkezdett divatba jönni (miután az ókori görögök gazdagon kihasználták), Giotto egy alkalommal ilyennel tréfálta meg mesterét. Amíg az távol volt, Giotto egy olyan élethű legyet festett az egyik képre, hogy a visszatérő mester hessegetni kezdte. Más alkalommal maga a pápa küldött valakit, hogy hallott Giotto tehetségéről, és szeretné valami bizonyítékát kapni. Giotto fogott egy lapot, rajzolt rá egy piros kört, és visszaküldte a futárt. Az kétségbe volt esve, hogy a bolondját járatják vele, sőt, a Szentatyával is, ám az, amikor megtudta, hogy a tökéletes kört Giotto szabadkézzel rajzolta, kijelentette, hogy korának legnagyobb tehetségével van dolguk. Ami talán igaz is volt.
Amikor beigazolódott, hogy a 70-es évei elején elhunyt törpe maradványai valóban Giottóé, ünnepélyesen, és illő tisztelettel temették újra a San Lorenzóban, a lenyűgöző és techikailag is bravúros kupolát megépítő Brunelleschi síremléke közelében. A külseje, születési rendellenessége pedig lassan elkezdett visszahúzódni a feledés homályába, és visszatérni Vasari szószátyár és nem mindig hihető történetei közé.
Bagoly mondja: HU! 
.jpg){kind=link}
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!