Spanyolország – Bagoly mondja: HU!

Konpantzia apró és jelentéktelen földdarab. Nem is tudom, miért írok róla. Talán azért, mert a baszk nevén kívül van még neki több is, nevezik úgy is, hogy Île des Faisans, meg úgy is, hogy Isla de los Faisanes. És ha egy jelentéktelen földdarabnak baszk, francia és spanyol neve is van, az rendszerint elég mozgalmas múltat jelent.

Az egész hat méter magas, kétszáz méter hosszú és negyven méter széles volt 2018 januárjában, de erodálódik, azaz egyre fogy. Erről leginkább a Bidasoa folyó tehet. Lakatlan, és tilos a földjére lépni, a ritka ünnepi megemlékezések kivételével. Igen, ez is a mozgalmas múlt része. Baszkföldön az ilyesmi nem egyszerű. Az uralmáért két nagyhatalom versengett – persze nem csak ezért – és elhelyezkedése révén számos királyi látogatás és találkozó helyszíne volt.

1615-ben XIII. Lajos és IV. Fülöp látogatott ide. Mindketten aráikkal találkoztak: Lajos Ausztriai Annával (aki spanyol származású volt). Anna fivére, IV. Fülöp pedig Lajos nővérét, Franciaországi Erzsébetet ismerte meg itt, mint menyasszonyát. Uralkodóként házasodni nem valami romantikus történet.

1659-ben XIV. Lajos követte a példájukat, és a szigeten találkozott először IV. Fülöp leányával, Maria Theresa infánsnővel – ők lettek később a Nagy Dauphin, Lajos királyi herceg szülei – és Maria Theresa itt mondott búcsút apjának és Spanyolhonnak.

1679-ben a spanyol II. Károly is leánynézőben járt itt, és talán valamivel szerencsésebb lehetett, mert a híres szépségnek tartott Orléans-i Marie Louise volt a neki rendelt feleség.

Aztán változtak az idők, és 1721-ben XV. Lajos ugyan itt találkozott először jövendőbelijével, a spanyol Mariana Victoriával, de sosem keltek egybe. A hölgy a portugál uralkodó, I. József felesége lett, XV. Lajos meg lengyel asszonnyal, Marie Leszczyńskával házasodott össze.

Mégsem a nászokról és a francia-spanyol királyi romantikáról nevezetes igazán a sziget, hanem az 1659-es Pireneusi békéről, ami végső soron nem független XIV. Lajos nősülésétől sem. A békekötés a Harmincéves háború végére tette oda a pontot, miután a háborút magát a vesztfáliai békeszerződések zárták le. Csak hát nem egészen, számos vitás dolog feszült a nagyhatalmak között. IV. Fülöpnek nem sok kilátása volt fiú utódra, így Maria Theresa infánsnő házassága a franciák kezére játszhatta volna a spanyol trónt. Fülöp ezért ragaszkodott ahhoz, hogy leánya lemondjon mindenféle trónigényéről, és ezért a furfangos Mazarin bíboros egészen rendkívüli árat kért. Szó szerint: ötszázezer arany ecu értékű hozományt kötött ki, azzal a tudattal, hogy Spanyolország ekkora összeget nem fog tudni kifizetni, így adósként hátrányosabb pozícióban marad a továbbiakban. És Mazarin jól gondolkodott. Ez, mint szerződésszegés, indokot adott arra, hogy IV. Fülöp halála után Franciaország megpróbálja birtokba venni Spanyolország németalföldi javait, később pedig a spanyol örökösödési háborúban is fontos szerepe volt abban, hogy XIV. Lajos saját unokájának, Bourbon Fülöpnek (Anjou hercegének) szerezze meg Spanyolországot.

Falikárpit a találkozó résztvevőinek képmásával — Találkozó a Fácánok szigetén – falikárpit a madridi francia követségen – forrás: Mozin Jean (17e siècle) (atelier de) [Public domain], via Wikimedia Commons

És mindezek mellett a Pireneusi béke valóban békét is hozott. Európában évtizedekre visszamenőleg nem volt olyan viszonylagos nyugalom, mint ami ez után jött – annak ellenére, hogy ténylegesen nem volt béke, a csatározások kisebb léptékben, de folytatódtak. Európa térképét azonban jelentős mértékben átalakították a Fácánok szigetén kötött szerződés pontjai, és ténylegesen nagyhatalmi szintre emelték Franciaországot, a Habsburgok fölé emelték a Bourbon-házat, meghatározták az alig húsz évvel korábban újra függetlenné vált portugál királyság jövőjét (amely korábban ezer szállal, 1580 után pedig perszonálunió révén kötődött Spanyolországhoz, elsősorban Kasztíliához).

Rendezték a Spanyolország és Franciaország közötti határvonalat is, ami azonban elég furcsára sikeredett. A sík vidéken határkövekkel jelölték ki, kinek merre van a meddig, a hegyekben viszont a geológiára bízták a dolgot. A határ itt „a hegyek gerincén, vízgyűjtők szerint” futott, és a szerződés nem tiltotta meg (tehát kvázi megengedte), hogy a hegyi parasztok szabadon járhassanak át legeltetni a szomszéd országba.

A Bidasoa pedig határfolyó lett, és a torkolatvidékén két fél város között vág át, hogy az óceánhoz fusson. Északon a francia Hendaye, délen a spanyol Irun fogja közre a Fácánok szigetét. Ezek után jó kérdés, hogy a sziget hova is tartozik.

Alacsony, fehér, neoreneszánsz emlékoszlop négy oldalán feliratos táblával, a pireneusi békekötés emlékére — A Pireneusi békének emléket állító monolit emlékmű a Fácánok szigetén – forrás: Zarateman [CC0], from Wikimedia Commons

Nos, Konpantzia nem baszk. Kondomínium, vagyis Franciaország is, és Spanyolország is birtokolja. Február 1-től július 31-ig a spanyol Irun közigazgatási része, augusztus 1-től január 31-ig a francia Hendaye-é. A földjére meg a baszkok sem léphetnek, legfeljebb azért, hogy megünnepeljék a Pireneusi békét a szigeten álló emlékműnél.

A címképen a Fácán-sziget – forrás: Zarateman [CC0], from Wikimedia Commons

Onnan jutott az egész eszembe, hogy mostanában (nagyjából fél éve) az olasz után (és közben) belevágtam a spanyol nyelv (bocsánat, kasztíliai) elsajátításába. Korábban is vonzott, már középiskolás koromban, meg egy kicsivel az után is foglalkoztatott a gondolat, hogy meg kellene tanulni, de akkor valahogy elrettentett egy rosszul megírt tankönyv, meg az, hogy magamra voltam utalva: se tanfolyam, se ismerős nem tudott volna segíteni. Most azonban a Zöld Bagoly és a mögötte munkálódó közösség, no meg a DeviantART háza táján megismert spanyolajkú (argentin, mexikói, sőt, spanyol) ismerősök is motiválnak, így nekiveselkedtem a spanyol kurzusnak az ingyenes webes nyelvtanfolyamnak. Elvégre az ingyé’ szerzett tudás minden pénzt megér! 😉

Most aztán elmondhatom magamról, hogy ¡Yo hablo español! bár a Zöld Bagoly olyanokra is megpróbál rávenni, hogy furcsa, identitászavaros kijelentéseket tegyek, mint például Soy un caballo, yo hablo inglés. Ez azért elgondolkodtató. Ilyenkor az ember elkezdi böngészni az adott feladat fórumát, ahol a többi nyelvtanuló-nyelvgyakorló egymást támogatva kérdez, válaszol, és poénkodik. Innen aztán kiderül, hogy ez egy spanyol nyelvterületen népszerű rajzfilm egyik karakterének a szövege, és aki otthon van a nyelvben és a rajzfilmes kultúrában, annak rendkívül mulatságos.

Valójában sokkal mulatságosabb, nevetségesebb, vagy éppen meghökkentőbb az, ahogy a spanyol nyelvtanfolyamon nagy számban hemzsegő Egyesült Államok-beli nyelvtanulók a nyelvtanuláshoz állnak. A fórumon feltett kérdésekből és válaszokból sok minden kiderül róluk (is), és egészen elképesztő időnként. Történt például egy példamondatnál, amelyik úgy szólt, hogy El oso come conejos, hogy nagyjából ezer… na jó, többszáz felhasználó tiltakozni kellett a különösen brutális kegyetlenség ellen, hogy a medve ne egyen nyulakat, mert a nyuszi aranyos, és két füle van és puha bundácskája, és különben is, micsoda brutális világ, be kellene tiltani, sóval beszántani, és monnyonle és kéremkapcsojjaki. Ez még olyan hogyismondjamcsak, amolyan könnyed laza kor- és kórkép, az azonban már többet elmesél a kérdezőről (akit egyből egy tucatnyian támogattak), amikor abba kötött bele, hogy a spanyol miért olyan nyakatekerten képezi a birtokos viszonyt, hogy el zapatos de Miguel, miért nem jó nekik a Michael’s shoes „mint minden nyelvnek!” Na ja, az összes általa ismert nyelvnek, mint az amerikai és az angol, meg az ausztrál és az „ír” (-országi angol) meg a „skót” (Skóciában beszélt angol).

Szóval megint csak eszembe jutott az állatkert és a kerítés mérete.

Pedig amúgy a fórumokon sok-sok segítőkész anyanyelvi beszélő is van, akik nagyon hasznos segítséget nyújtanak, főleg annak ismeretében, hogy a Duolingo teljesen elhanyagolja az olyan felesleges terheket, mint a nyelvtan és a nyelvi szerkezet. Majd a példákból megtanulod! – huhogja a Zöld Bagoly. Persze tényleg sok mindent meg lehet tanulni, rá lehet jönni, és vannak dolgok, amiket még jobban el is sajátít az ember, ha a maga kárán tapasztalja ki, vagy végeláthatatlan ismételgetésekkel begyakorolja, például az igeragozást. Az ilyen unalmas és hosszadalmas ismétlésekben kimondottan szórakoztató társ Duo, mert hogy az oldal kabalájának, a Zöld Bagolynak ez a neve.

A neheze azonban az, amikor meg kellene szólalni. Az olasszal viszonylag könnyű dolgom volt, mert rendre rá voltam kényszerítve, hogy olaszokkal és olaszul beszéljek, és az üzleti partnereim is egész nagy türelemmel voltak a nyelvgyakorlási célú dadogásaim iránt, gyakran bátorítottak is, amikor én már régen visszatértem volna korunk lingua francá-jára, az angolra. Az (üzleti és magán) utazásaim során gyakran kellett olaszul boldogulnom, szállást foglalni és iránymutatást kérni, szóval azzal egész jól rá voltam kényszerítve, hogy használjam.

A spanyollal más a helyzet. Nincsenek spanyolul beszélő ismerőseim sem az üzleti életben, sem a barátaim között, csak az interneten. Ott meg rendre próbálkozom is, állítólag elég jól, de nagyon lassan: egy-egy mondat összeállítása legalább fél óra. És az argentin barátaim következetesen angolul válaszolnak, holott legalább egyikük gyűlöli az angol nyelvet még a falklandi háború óta (bár részleteket nem mesélt arról, hogy milyen szál köti hozzá). A másik azonban inkább féltésből nem ír nekem spanyolul: annyiféle, területtől, társadalmi rétegtől, és ezer más dologtól függő szleng jelentése van rengeteg szónak, hogy nagyon könnyű félreérteni dolgokat, vagy éppen teljesen jó szándékkal sértőt mondani. Annyira, hogy erről még egy nagyon frappáns szám is készült, ha tudsz angolul vagy spanyolul, érdemes megtekinteni.

Aztán meg egy nagyon kedves barátnémmal beszélgettünk valamiről, amiről eszembe jutott egy dolog, de már nem tudom, mi volt az. Na jó, ez igazából Zotya mondata volt jó huszonegynéhány éve, de azóta is kedvenc… 😀

Tehát arról beszélgettünk, hogy mennyire felejti az olaszt, amióta nem kell naponta használnia, és arról, hogy hiába tanul meg az ember egy nyelvet, ha nincs lehetősége naponta gyakorolni, lehetőleg éles helyzetben. Mert ugye ott van az orosz, amit nyolc évig tanultam, de egy nemkedves tanárom, aki maga is utálta, mivel a kedvenc nyelve helyett kellett tanítani annak idején, velem is megutáltatta. Manapság időnként visszajön egy-egy foszlány, és a mai napig tudom fejből Lermontov versét a tenger kék ködén fehérlő vitorláról amely a napsütésben is a vihart keresi, de nem biztos, hogy megértem, ha elmagyarázzák, hogyan jutok el az Operába. („Gyakorolni kell, sokat gyakorolni!” – válaszolta erre állítólag Kodály, akiről már úgy is régen esett itt szó.)

És ott van az angol, amiből olyan gyenge voltam a gimiben, legalábbis a tanárom szerint, hogy legfeljebb a skótok értettek volna meg, és azok is csak akkor, ha már kellően sokat ittak. Aztán jött a kilencvenes évek kintről hozott technikáinak áradata, és a használati utasítások fordítása igencsak megdobta a nyelvi önbizalmamat, és amikor egy üzletben dolgozva abba a helyzetbe kerültem, hogy muszáj volt megszólalnom (sőt, muszály, mert a baráti körömben ez a „muszáj” szó felsőfoka), akkor hirtelen bekattant, hogy nem kell helyesen beszélni. Tök mindegy, hogy mondom, csak értsék meg. Jól mondani ráérek a következő (vagy az az utáni) alkalommal. És ez egy olyan felismerés volt, ami gyakorlatilag a végsőkig leminősítette a magyar nyelvoktatást, főleg az akkorit, de talán még a mostanit is.

Mert hát mi volt? Meg kellett tanulni a szép brit kiejtést, a helyes segédigéket és a szórendet, természetesen az irodalmi angol szintjén, aminek esetleg a BBC-angol jöhetett a közelébe, de az is csak lábujjhegyen és nagyon-nagyon óvatosan. Akkoriban a dalszövegek kezdtek értelmessé válni számunkra, és a Bikicsunájt már Big in Japan-nek hallottuk (persze a Bikicsunáj sokkal később lett mém), de minden tele volt szlenggel és amerikanizmusokkal. Szépen be is gyakoroltuk a XIX. századi nagypolgári angol nyelv egyfajta paródiáját, és ha eltértünk tőle, akkor vagy a tanár tolt le, vagy mi szégyelltük el magunkat, de nagyon alaposan. És amikor hirtelen lehetett műholdas tévén angolul tévézni, kiderült, hogy olyan poros és avítt az angol tudásom, mint Balassi verselése egy szles… na jó, slash-, vagy villámverselő viadalon, és amikor a vevő a korábban nevezett üzletben megkérdezte, hogy meddig van nyitva a szomszéd utcában a pénzváltó, visszanéztem rá, és meglepetésemben egy addig tiltottnak vélt amerikanizmussal közöltem, hogy azt még a büdös életben nem láttam nyitva. Egészen megrémültem, hogy nem a szép XIX. századi nagypolgári angolságommal válaszoltam, hanem egy ilyen szedett-vedett kifejezéssel, de a vevő felderült arccal dicsért meg, hogy milyen jó az angolom. Aztaaa, ez értette a Tiltott Nyelvet!

Tehát mindaz, amit tanultam a gimiben, isá, por ës homou vogymuk. Akkor valami eltört bennem. Szerencsére nem a nyelvhasználat igénye, hanem a szép beszédé, mert ráéreztem arra, évztizeddel korábban, hogy Ptahhotep gondolataival találkoztam volna, hogy [szépen] „beszélni nehéz, mindennél nehezebb.” És onnantól fogva nem is erőltettem, hanem mondtam, ahogy jött, és ha nem értették, mondtam kicsit máshogy, ha meg megértettek, örvendeztem neki, és folytattam ugyanúgy, hibásan és szóismétlésekkel, rosszul ragozva és kifelejtett segédigékkel, és akikkel beszéltem, azok is örültek, és bátorítottak. Persze, hogy tanultam közben, mert olvastam, tévéztem, zenét hallgattam, és ezrével (szó szerint ezrével!) fordítottam használati utasításokat, és tojtam a Szép Brit Kiejtésre meg a BBC-angolra. Aztán Egyiptomban megkérdezte az idegenvezető, hogy mit keresek a magyar csoporttal, és mennyit éltem az Egyesült Államokban. De ezt meséltem már.

Szóval az a baj, hogy az iskolának tanulunk. Különösen a nyelvet. Annyira oda tanulunk, hogy akinek több nyelvvizsgája van, az sem mer megszólalni, mert mi lesz, ha rosszul mondja. A külföldi partner meg majd kiátkozza, hamis pénzzel fizet a kasszánál, selejtet szállít vagy egyszerűen csak a másik szállodába megy, ahol nem beszélnek hibásan, csak mutogatva. Hát nem így van. A külföldi örül, ha megért minket, ha megértjük őt, és ha merünk rosszul beszélni csak azért, hogy ő ne tévedjen el, vagy éppen a számára szükséges szolgáltatást kapja meg. Beszéljen helyesen, aki tud!

Persze ez továbbra is cél, lehetőleg beszéljünk helyesen, de nem az a fontos. Az csak dekor, díszcsomagolás.

Elmesélek egy történetet. A testvérem Indiában egy ashramban töltött pár hónapot, és ott tanult meg angolul is, ausztráloktól, akiknek a konyhán segített. Képzelheted, ausztrál angol Indiában… Gyakran csak pislogok, amikor angolul beszél, csakhogy el kell ismerjem, jól csinálja. Nyelvtanilag nem, a szókincse egészen különleges (egyes szavakat egészen furcsa jelentésben használ), de megérteti magát tűzön-vízen át. És meg is értik. Amikor egy külföldi kiállításon egy thai partnerrel való tárgyalásra készültünk, megbökte az oldalamat: „beszélj vele te, sokkal jobban tudsz angolul, és ő is nagyon jól beszél!”. Leültünk a tárgyalóasztalhoz, pár udvarias formula, érdeklődés a másik hogyléte iránt – ezek Keleten kötelező dolgok. És vért izzadtam, mert nem értettem őt, és ő sem engem, folyamatosan visszakérdezgettünk. Aztán azon vettem észre magam, hogy már a testvérem tárgyal, én meg kapkodom a fejem, mert semmit nem értek a Pidgin Englishből, amit mindketten beszéltek.

Szóval mielőtt még ennél is hosszabbra nyújtanám, Ptahhotep igazságát kifordítva is igaznak látom. Mindegy hogyan beszélsz, csak értsenek meg, mert beszélni nehéz, mindennél nehezebb. Ha tökéletesen akarsz beszélni, sosem szólalsz meg, és az iskolának erre kellene először megtanítania, és aztán a helyes beszédre.