Százas-e?

Reptérre jövet-menet, avagy mivel találkozik először, aki Budapesten száll le?

bagolymondjasuhanVolt egy kis feladatom a Lisztferihegyen, bocsánat, a ferihegyi Liszt Ferenc repülőtér 2B terminálján, egy ismerőssel kimentem, aki aztán intézte a maga dolgát, én pedig megpróbáltam, hogyan lehet bejutni a Nyugatihoz az Ország Kapujából. (Na jó, lehet érkezni Debrecenbe és időnként Sármellékre is, de az esetek többségében a főváros a belépési pont a repülővel érkezőknek.)

Komoly segítségeim is voltak, korunk vívmánya, az internet révén, például az Elvira és a Futár (miután a Moovit, amit már Rómában is próbáltam használni és egész jól bevált, itthon látványos kudarccal kb. elküldött Makóra). Az eredmény már a keresés fázisában is zűrösnek tűnt, főleg, hogy a legkézenfekvőbb megoldás a vonat lett volna. Hiszen a ferihegyi vonatok nagy része (talán mind?) a Nyugatiba érkezik, csak át kellene sétálnom a csarnok alatti aluljárón (isten óvja tőle a külföldit), és már sínen is vagyok…

320px-ferihegy_vasc3batc3a1llomc3a1s_2011-05-17
Ferihegy, vasúti megállóhely – forrás: By Beroesz (Own work) [CC BY-SA 2.5 hu], via Wikimedia Commons

Csakhogy a vonat a reptér Ferihegy 1-es kísértettermináljánál áll meg, odáig meg el kell jutni, amire gyakorlatilag csak a 200-as busz lenne megoldás. 20 percenként jár, és agyig zsúfolt, utána némi séta, egy magas és akadály-mentesítetlen felüljáró, egy roppant szeles és barátságtalan vasúti megállóhelyig. A peronon egyetlen segítségre lelhet a látogató, és az a jegykiadó automata, a maga vasutas logikájával, ami még az olasz állomások automatáinál is komplikáltabb. De túlszárnyalható – tudom, megtapasztaltam. Ráadásul a buszok és vonatok összehangoltan kerülik el egymást, az amúgy is ritka járatok gondoskodnak arról, hogy az utazó kiadós, pihentető várakozás közben elmélkedhessen az élet értelméről, és mélyebb összefüggésekre leljen a színes viakolor és a zajvédőfal mintázatai, és az idő relatív volta között.

bagolymondjaezegykocsiVan aztán minibusz és taxi, egyik sem olcsó, de azokra is lehet bőven várni. A 200-as buszról már volt szó, vele az is izgalmas, hogy csak a Kökiig visz be, onnan ismét gyaloglással, lépcsőzéssel, labirintusban tekergéssel és érdekes szociotúrával lehet eljutni az M3-as nosztalgiametróig. Igaz, hogy az említett hagyományőrző járat normál áron visz be a város közepére (és még azon is túl), de az élmény, amit nyújt, nem feltétlenül az, amire az országgal, várossal való első találkozás során, megpakolva és a légitársaságoknál újabban divatos bunkóságok és szívatások, kényelmetlenségek és hatalmaskodások után vágynék.

Meg ott a BKK nagyszerű újítása, a reptéri gyorsjárat, vonaljelzése szerint a 100E busz. Nagy csindadrattával harangozták be, mint külön erre a célra kialakított járművekkel kiszolgált szuperexpressz vonalat, ami rendkívül kényelmes összeköttetést nyújt a légikikötő és a Belváros szíve, a Deák tér között. Ami az árát illeti, a kilencszáz forintos viteldíj nem is sokkal magasabb, mint ha a 200-assal és vonattal, vagy a 200-assal és metróval utazna a látogató, csak éppen… De nézzük sorjában.

100E_airport
100E a reptéri megállóban – forrás: By Salsim5774 (Own work) [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

A 100E kitűnő helyről, a 2A és 2B terminál közötti buszmegállóból indul, ami nagyszerűen megközelíthető, és ez így is van jól. Ha az ember kilép az érkezési szinten, kevés, úttesteken átkelések nélküli gyaloglással eljut a buszhoz, ahol egyenruhás, többnyire kulturált megjelenésű BKK-s hosztok fogadják, jegyellenőrzés után a jármű első ajtajánál lévő kötélkordonhoz irányítják, aztán boldoguljon, ahogy tud. Csakhogy a buszra jegy is kell, hogy eddig jusson a látogató, és a jegyet meg kell szerezni valahol, például az automatából, amiből a buszmegálló körül talán nyolc is van, ha jól számoltam. Mivel a bérletem, vagy más BKK-s jegy nem érvényes a reptéri expresszre, megtapasztalhattam, milyen egy budapesti automatából jegyet váltani.

Magyaros.

bagolymondjahudekinosAz automata elsősorban magyarul kommunikál, ugyanolyan közönséges jegyautomata, ugyanolyan közönséges jegyautomata szoftverrel, mint bármelyik a fővárosban. Kicsit komplikált a sima jegy megváltása is, nem árt némi gyakorlat hozzá, de ha jó megfigyelő az utas, megtalálja a nyelvváltási lehetőséget is, ami… nos, nem sokat segít. A reptéri busz jegye ugyanis az Egyéb jegyek > Vonaljegy típusú jegyek > Repülőtéri jegy menü  (vagy valami hasonló, általam megjegyezhetetlen láncolat) felfedezésével érhető el, ami minden, csak nem magától értetődő, különösen nem egy indoeurópai nyelvek egyikén beszélő látogatónak, mert a fordítások is szabatosak, de nem igazán életszerűek. (Igaz, én csak az angolt láttam.) Nagy szerencse, hogy a forgalmat irányító hosztok egyike készségesen segít, még nekem, helybelinek is. És ez jó, ott a reptéren, de a belvárosi végállomásnál ki lesz az, aki ismeri a rendszert és eligazodik a menük útvesztőjében?

Miután (külső segítséggel!) megváltottam a jegyet, felszállok a buszra, és bár alig vannak rajta, nincs hely. Illetve ami van, azt elfoglalják a csomagok, mert azoknak végképp nem alakítottak ki helyet. Szerencsés vagyok egyébként, a csuklós Mercedes–Benz Conecto G buszon talán harmincan-negyvenen utazhatunk, így végül a busz végében találok egy üres ülést. Velem szemben egy középkorú angol pár, a bőröndjük elfoglal egy komplett üléspárt a másik oldalon, pedig nem is különösebben nagy. Hát persze, tehetős britek, utazzanak taxival – gondolhatták, akik kitalálták az egészet. A lényeg annyi, hogy a busz egyedi, járatspecifikus kialakítása az oldalán lévő matricákban merült ki a jelek szerint, mert a belső tér pontosan olyannak tűnik, mint az összes többi Mercedes csuklóson. Ha mégis van rajta átalakítás, hát tévedés lehetett. Ahogy a szokásos BKK-s utastájékoztatás is inkább a magyaroknak szól, akkor is, amikor angol nyelvű – a fordított Hunglish neveket a külföldi aligha érti. Az angol útitárs pár csodálkozással vegyes rémülettel hallgatja, majd óvatosan rákérdeznek, hogy a végállomás nevét akkor hogyan is kell mondani és érteni.

bagolymondjafotozikKözben nézem a környezetet, amin keresztülvágunk, és megállapítom, hogy annyira már nem szörnyű, mint évekkel ezelőtt, és nem olyan sokkal rosszabb, mint az utóbbi néhány nagyváros, ahol megfordultam. Rozsdaövezetek mindenhol vannak, a romos területek fogyatkoznak, az útminőség meg… Van még fejlődésre lehetőség, de Róma után nem mondok rosszat Budapestre sem. Ezt láthatóan a külföldiek is így gondolják, egyetlen fintor, fejcsóválás vagy megjegyzés nélkül tűrik a szó szerint értendő megrázkódásokat. Nem úgy a Grupama Aréna éppen kivilágított épületét, a bejáratok előtti hatalmas fém sassal, ami határozottan elismerő egymásra bólintást vált ki belőlük. A következő ilyen az Iparművészeti Múzeum, aztán a Kálvin téren már az izgatott várakozás csillog a szemükben. Először vannak Budapesten, és úgy tűnik, éppen most döntötték el, hogy a korábban hallott, meglehetősen vegyes vélemények közül a pozitívakat tekintik innentől hitelesnek.

Aztán megérkezünk a Deák téri végállomáshoz, leszállnak, és – kétségbeesetten keresnek a tekintetükkel, és elképzelésük sincs, hová kerültek. A reptéren kapott reklámtérkép nagyjából használhatatlan, a szállodától kapott másik, láthatóan egy e-mailből kinyomtatott vázlat pedig kb. annyit árul el a hotel helyéről, hogy „a Deák tértől indulj el egyenesen, aztán egy kicsit balra.” Sehol egy tájékoztató, egy térkép, ne adj’ isten, egy felismerhető információs iroda. Pedig kellene. Mivel a buszon már beszélgettünk pár szót, megkeresnek, és megpróbáljuk megfejteni a szállodájuk helyét. A név egy „régi”, nagy hírű Duna-parti szállóét idézi, és már majdnem el is küldöm őket abba az irányba, de eszembe jut, hogy az az épület már másik szállodalánc tagja, teljesen más néven. Szerencsére a Google Térkép és a BKK Futár jól működik, segítek nekik megtalálni a Blaha mögötti kis utca megközelíthetőségeit, és ajánlom nekik is a két alkalmazást. Meglepődöm, amikor kiderül, hogy nincs okostelefonjuk. Honnan jöttek, a középkorból? 😀

baolymondjareszketAztán eszembe jut, amikor megérkeztem Rómába, és kiderült (szombat kora délután), hogy nem működik az internet a telefonomon, és nincs térképem, tömegközlekedésre vonatkozó bármiféle infóm, semmi. És átérzem a kiszolgáltatottságot, amit a Budapest szívébe csöppenő külföldi érezhet, amikor a 100E-s busz után nézve megpróbálja megfejteni, hogy mi is történik körülötte. A sarkon városnéző buszok ügynökei, szinte mind színesbőrű, és a helyismeretük nagyjából annyi, mint a zuhanó repülőn az ateisták száma. Welcome to Budapest!

Szóval, ha azt kérdezik, hogy a 100E busz százas-e, hát nem százas. Mármint nem 100%-os, sőt. A felmatricázás csak kicsit tette alkalmasabbá a reptéri transzfer ellátására, de a (nagy!) csomagterek hiánya, az ülések és a lábterek szűk volta nagyon ellene szól. Szoktam figyelni nap közben, amikor elmegy mellettem, hogy rendszerint fürtökben lógnak rajta az utasok, tehát én még áldásos kényelemben utazhattam rajta – már a saját lehetőségein belül. Ennek ellenére a menetrendjében mindig csúcsidőszak van (azaz nincsenek sűrűbb vagy ritkább időszakok). A cseppet sem magától értetődő jegyvásárlás, az érkező utasok tájékoztatásának hiánya teljes érdektelenséget sugároz, amit aztán csőstül kap a látogató továbbra is. Bécs, Firenze vagy Siena, mint tavaszi úticéljaim, ennél sokkal szívesebb vendéglátók voltak, és még Rómában vagy Arezzóban sem volt ennyi gondom, mint a szülővárosomban, ha turistaként akartam tájékozódni benne.

És erre valahogy nem vagyok büszke.

bagolymondjaahuhogjanakcsak

A címkép a Liszt Ferenc Repülőtér SkyCourt Lounge épülete – saját felvétel

A Srác és a száguldó pap

Egy kör ezer mérföld. A babona szerint kell hozzá egy jó versenyautó, egy kiváló versenyző, egy pap, és a Biblia.

bagolymondjaversenyezzVolt régen egy egészen őrült autóverseny, ami nagyjából mindenen túltesz, amit napjainkban a motorsportban szerveznek. A futam egyetlen körből állt, de az a kör durván 1600 km volt, Bresciából Ravenna, Pescara, Róma, Siena és Firenze érintésével haladt át a ma is rettegett Futa-hágón Bologna felé, mely  után Modena és Cremona következett, mire visszaért Bresciába. Ez az irgalmatlan hosszú táv adta a nevét is az ezer mérföldes versenynek, a Mille Miglia olaszul ugyanis ezer mérföldet jelent.

A Mille Miglia óriási presztízzsel bírt az ötvenes évek első felében, hatalmas kihívás volt a versenyzőknek és a technikának is, és nem tudom, hogy volt-e olyan futam, amelyen nem történt egyetlen haláleset sem. Ha azt mondom, hogy őrült verseny volt, egyáltalán nem túlzok. Bár a Man-szigeti Tourist Trophyt, a szicíliai Targa Fioriót és a mexikói Carrera Panamericanát is illethetné ez a jelző, felsőfokkal szerintem csak a Mille Migliára illik. Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy például az 1955-ös versenyre 661 autót neveztek (bár csak 531 indult el ténylegesen), és a verseny nyílt, a közönség és a forgalom elől legfeljebb rövid időkre lezárt pályán zajlott. Számos híres versenyző azért kényszerült feladni idő előtt, mert a szurkolók védelme érdekében hagyta el a pályát. Karl Kling, a németek egyik kiválósága Rómában egy fának csapódva rommá törte a Mercedesét, mert a kíváncsi tömeg elállta az útját. Hasonlóképp járt az olaszok egyik kedvence, a Ferraris Tartuffi is aki pedig igen jó eséllyel indult. Az utat helyenként kőfal szegélyezte, máshol, például Rómában a város utcáin kanyargott végig, és a  biztonságot az itt-ott elhelyezett szalmabálák nyújtották. Egy szalmabála ugyanis köztudottan képes megfogni egy 200 km/h körüli sebességgel száguldó autót. Ez a verseny az ilyen körülmények és a műszaki, erőnléti és mentális kihívás miatt lett fogalommá, és a Mille Migliát utolsóként befejezni is elismerést kiváltó tett volt.

1955-ben egy nagyjából megdönthetetlen rekord született. Abban az évben számos nagyon nagy név fémjelezte a motorsportot: az argentin “Mester” Juan Manuel Fangio, a német Karl Kling és a megjegyezhetetlenül hosszú nevű őrgróf, Wolfgang Alexander Albert Eduard Maximilian Reichsgraf Berghe von Trips, az olasz Tartuffi, a belga Paul Frère mellett Donald Healey, Lance Macklin, és még hosszasan lehetne sorolni. Fangióval azonban csak néhányan értek fel: Mike Hawthorn, Umberto Maglioli, és persze az akkoriban “A Srác” becenéven elhíresült Stirling Moss. Ő volt az, aki közel száz mérföldes átlaggal, 10 óra 7 perc és 48 másodperc alatt száguldott végig az irtózatos távon (majd a szokásos ünneplés után  még aznap éjjel elindult, és másnap is végig vezetve tovább autózott az aktuális barátnőjével Kölnbe – mindössze Münchenben állt meg reggelizni, és Stuttgartban egy ebéd erejéig).

Bagoly mondja hu logoMoss győzelme egészen elképesztő volt, és mindenféle találgatások keltek szárnyra, hogy mi tette lehetővé a hihetetlen és megdönthetetlen rekordot. Az egyik – Moss bevallása szerint is – egy “varázspirula” volt, amit Fangio adott neki, és ami a háború alatt a bombázó pilóták által használt élénkítőszernek, egy dexedrin-benzedrin kombinációnak bizonyult. A másik… erről azonban hallgassuk meg Beppét, aki éppen az egyik, Sasso Marconi közelében meghúzódó kis falu kocsmájában mesél róla a barátainak:

– Én láttam ám, hogy ez a Moss miért volt képes ilyen csodára! Láttam, bizony, a saját szememmel! Ott ment el előttem annál a hajtűkanyarnál a domb mögött, ami Battedizzo felé megy, ahol az öreg Paolo a múltkor elveszítette a kését. Aztán látom, hogy jön valami, illetve először csak hallottam, mert olyan hangja volt, hogy azt előbb csak hallja az ember, tudjátok. Aztán ilyen nagy erős, ezüst színű gép volt az, láttam is rajta a 722-es számot, hát az volt ennek a Mossnak a száma is, én már csak tudom. És ott a kanyarban egy kicsit lassítottak, és ez ott tekerte azt a böszme nagy kormánykereket, és ott ült mellette egy nagyszakállú pap, és az folyamatosan olvasta neki a Bibliát! Na hát ezért nyertek ezek, mert az Úr is velük volt!

Nos, igen… Beppe szeret beszélni, és talán ki is színezi a dolgokat egy kicsikét, de a Bibliát olvasó, nagy szakállú pap híre nem csak az ő asztaltársaságában kapott szárnyra, hanem igencsak sokfelé, és az egyszerű emberek vallásos, sőt, babonás képzeletében kitűnő táptalajra lelt.

bagolymondjadicsakÉs Moss mellett tényleg végig ott ült egy nagy szakállú, szemüveges, fura kinézetű valaki, aki végig olvasott neki – igaz, nem hangosan, hanem mutogatva, mert a Mercedes 300 SLR hangja mellett ordítva sem lehetett beszélgetni. Ez az ember önmagában is legendává vált. Denis Sargent Jenkinson újságíró volt, akit szinte átitatott a motorsport, már a harmincas évek óta. “Jenk” vagy ahogy a cikkeit jegyezte: DSJ először az amerikai John Fitch-csel egyezett meg, hogy mellette teszi meg az ezer mérföldet (nota bene, Fitch hasonlóan szenzációs teljesítménnyel kategóriájának győztese lett, sokkal erősebb kocsikat is maga mögött hagyva). Beszélgetéseik, felkészülésük során valamelyikük (vitatott, de talán inkább Fitch) felvetette az útvonal-leírás, azaz itiner ötletét. Egyes források szerint Jenk, Jenk szerint Moss, legvalószínűbben pedig az amúgy mérnök Fitch épített hozzá egy eszközt is. Az itinert nem füzetbe, hanem egy közel öt és fél méter hosszú, összeragasztott lapokból álló szalagra írták, és az egészet egy fém dobozban, plexi alatt helyezték el. A dobozban két, forgatható henger volt: az egyiken a tekercs, amit át lehetett csévélni a másikra, és közben az éppen szükséges rész megjelent a plexi alatt. Ez volt az a Biblia, ami győzelemre segítette… Nos, nem Fitch-et, mert közben a Mercedes kiosztotta a versenyautókat, és míg a nagyágyúk, Moss, Kling, Hertmann és Fangio a W196-os Formula–1-es autókból módosított fenevadakat, a 300 SLR-eket kapták, Fitch a jóval gyengébb sirályszárnyú 300 SL kormánya mögé került. Kling és Fangio túl veszélyesnek tartották a versenyt ahhoz, hogy utast is vigyenek magukkal, ám Moss hajlandó volt navigátornak maga mellé venni Jenkinsont, és Fitch is egyetértett ezzel a döntéssel, mert az újságíró számára a 300 SLR volt az igazi téma. Jenk vitte magával az itinert, avagy a “Bibliát”, Fitch meg egy másik újságírót, Kurt Gesellt (akit a neve után sokan németnek tartanak, mások amerikainak), bár annak igazából lövése sem volt az útvonalról.

Jbagolymondjaezegykocsienkinson cikke egészen érdekesen mutatja be a felkészülést is, és a versenyt is, Moss oldalán. Hallani nem hallhatták egymást a kocsiban, és bár próbálkoztak rádiózással is, Moss, ha vezetett, egyszerűen kizárta a rádió hangját, mint szükségtelen zajt. Így aztán Jenk kidolgozott egy tizenöt kézjelből álló rendszert, és elmutogatta a pályát. Bár nem mindig sikerült: beszámolt arról, hogy neki is voltak kihagyásai, sőt, rosszul is lett a szűk, “kertek alatt” futó utakon bemutatott száguldástól. Előfordult, hogy a versenyen kívüli bejárásnál százas tempóban abszolvált bakhátas híd százhetvennél úgy megdobta a Mercit, hogy levert az alja, és csak annak köszönhetően folytathatták a versenyt, hogy az autó rendkívül erős, “ütésálló” volt. Jenk a komolyan megütött a gerincét órákig fájlalta. Később még a szemüvegét is lefújta a menetszél, amikor kihajolt a kocsiból, hogy Vuk valamelyik rokonának szabadon bocsátásával enyhítsen a gyomrára nehezedő nyomáson – szerencsére felkészült még erre is, és volt nála tartalék szemüveg. Moss mögött fél órás lemaradással Fangio érkezett célba másodikként, a második 300 SLR versenyautóval, míg a harmadik (Karl Kling) és a negyedik (a két Hermannal: Hans Hermann navigátora Hermann Eger volt) összetörve maradt az út mellett valahol. A harmadik, ötven perces hátránnyal az azonos géposztályban induló Maglioli lett egy Ferrari 118 LM autóval, negyedik az eggyel alacsonyabb géposztályba tartozó Giardini-vezette Maserati, több mint egy órával lemaradva. Fitch a négy kategóriával gyengébb 300 SL-lel lett ötödik, és ezzel helyet szerzett magának a következő, hasonlóan WSCC-be számító és extra igénybevételt jelentő megmérettetésre egy 300 SLR-be: ő lett Pierre Levegh váltótársa a Le Mans-i 24-órás versenyen.

A motorsport történetének legtöbb áldozatot követelő tragédiája akadályozta meg, hogy a kormány mögé ülhessen azon a versenyen: több mint nyolcvanan haltak meg, köztük Levegh is, amikor a népszerű francia pilóta kocsija egy ráfutásos ütközést követően a nagytribün előtt álló nézők közé csapódott. De ez már egy másik, és sajnos kevésbé vidám történet. Térjünk vissza inkább Mosshoz.

bagolymondjamivandokiSir Stirling Moss autóversenyzői pályafutása és eredményei alapján kapta meg az OBE lovagi címet. Formula–1-ben többször indult, mint az ötszörös világbajnok Fangio, de egyetlen világbajnoki címet sem szerzett. Egyhez nagyon közel állt, de ő maga mondott le róla, mivel úgy ítélte, hogy a versenybírók túl súlyos büntetést mértek ki Mike Hawthornra, és szót emelt az érdekében. Hawthornnak az lett az első és egyetlen Formula–1-es bajnoki címe. Az ötvenes-hatvanas években Angliában szállóigeként hasonlították a feltűnően gyorsan hajtó autóvezetőket Stirling Mosshoz. (Nálunk egy időben Fittipaldi neve forgott hasonló szerepben közszájon.) A szólás egy idő után a brit közlekedési rendőrök rutin kérdése lett, amikor a  gyorshajtókat megállították. Sőt. Egyszer Mosst is megállították.
– Mit képzel, ki maga, talán a Stirling Moss? – kérdezte a rendőr. Igencsak nehezen hitte el az igenlő választ! 🙂

Moss Mercedes 300 SLR versenyautója a Mercedes-Benz múzeumában: By Valder137 [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons