Gubbio, a középkori olasz település Perugiában sok mindenről híres. És ez egyáltalán nem emeli ki a többi középkori olasz település közül, mert ezek jobbára úgy el vannak látva nevezetességekkel és látványosságokkal, hogy az elég lenne egy kisebb országnak is a világ kevésbé szerencsés sarkaiban. Ott van például a San Ubaldo bazilika, ahová ősi drótkötélpálya visz fel, leginkább papagájkalitkának látszó kabinokkal. Ott van a Palazzo dei Consoli a maga elképesztően magas, dongaboltozatos csarnokával. A Palazzo del Bargello a kis terecskén, a bájosan egyszerű és ódon szökőkútjával. A San Domenico templom a maga furcsán félbevágott homlokzatával. Van római kori színháza, régészeti parkja, és legalább egy tucat régi temploma. A legtöbben mégis Don Matteo révén ismerik, aki a sorozatban – Terence Hillnek öltözve – Gubbio egyik templomában teljesít szolgálatot, és a helyi rendőrséget erősíti. Szóval Gubbio szép és érdekes hely, amely azzal is kitűnt, hogy Firenzét megelőzve kért bocsánatot Dante Alighieritől, és feloldotta a Költőt máglyahalállal fenyegető száműzetést – igaz, hétszáz év késéssel, de akkor is Firenze előtt.
De nem csak Firenze mondhatja el magáról, hogy száműzte egyik, vagy tán legnagyobb költőjét, hanem Róma is. Az Örök Város ebben még meg is előzte Firenzét, ugyanis a száműzött költője az orra miatt Naso gúnynévvel illetett Publius Ovidius. Ő ugyan nem Róma szülötte, a mai Sulmonában született Kr. e. 43. március 20-án, de Róma tette őt igazán ismertté. Az Átváltozások (Metamorphoses) és a Szerelem művészete (Ars Amatori) (meg sok más remek mű) szerzője a Fekete-tenger partján, egy Tomis nevű városban a mai Romániában, Constanza közelében hunyt el, i. sz. 17-ben vagy 18-ban.
Úgy esett a dolog, hogy amikor Augustus hatalomra került, unokáját, Iuliát házasságtörésen kapták. A császár az erkölcsi állapotokat tette kirakatba fő problémaként, hogy elterelje trónra jutásának körülményeit, ezért Iuliát száműzték. Nem maradt fenn tényszerű nyoma annak, hogy Ovidius milyen szerepet játszott, ami miatt neki is menekülnie kellett Rómából, de ő maga úgy írt erről, hogy carmen et error azaz „egy dal és egy hiba” okozta a baját, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt persze mindenki tudja, de nem ildomos róla beszélni. De a szóbeszéd általában tudja, miről nem illik szóba elegyedni, és homályos utalások arra mutatnak, hogy talán Ovidius nyújtott titkos találkahelyet a császári unokának.
Iulia abban az évben veszítette el nagyapja kegyét, amikor az Ars Amatori megjelent, és annak témája így elég érzékenyen érinthette az uralkodót. Ráadásul, bár Ovidius nem mutatta semmi jelét annak, hogy szembefordulna Augustusszal, kiváló érzékkel választotta témáit úgy, hogy azok ütközzenek a császár céljaival – talán csak a Róma ünnepeit bemutató Fasti volt vállalható, sőt, célravezető az uralkodó szándékai számára. Mai szóval élve, Ovidius rendesen rázta a pofonfát. A Metamorphoses például, amely a görög és római mitológia átváltozásmítoszairól szólt, a világ kezdetétől az istenített Iulius Caesar üstökösszerű felbukkanásáig ível – ismét ma divatos kifejezéssel élve, ez is epic fail. De hogyan is bukhatna stílusosabban az ókori nagyepika lenyűgöző formaművésze?
A halála előtti években Ovidius több levélben könyörgött kegyelemért, ékesszólóan ecsetelve, hogy mennyire más, micsoda szenvedés és gyötrelem a Fekete-tenger melletti Tomis fedele alatt élnie, mint Róma áhított ölében, de Augustus nem enyhült. 17-ben vagy 18-ban a Költő ott Tomisban, a mai Constanza mellett halt meg.
Halálának 2000. évfordulójára mozgalom indult, Róma polgármesternője, Virginia Raggi vezetésével. A mozgalmat a Five Star ellenzéki mozgalom politikusai támogatták, akik az utóbbi öt évben eléggé fel- és megbolygatták az olasz politikai életet. Ennek ellenére, Róma Tanácsa, amely jogi szempontból távoli utóda Agustus császárnak, engedélyezte, hogy a Költő kegyelmet kapjon.
– Jóvá szeretnénk tenni mindazt a rosszat, amit Ovidius elszenvedett, amikor Augustus Tomisba száműzte. – indokolták a döntést.
Végül is, jobb későn, mint soha… A nagy kérdés már csak az, hogy Ovidius vajon ennyi idő múltán is vissza akar még térni? Dante nem ment vissza Firenzébe, végakarata szerint Ravennában nyugszik, gondosan elrejtve a firenzeiek elől. Ovidius tudtommal nem nyilatkozott.
A címképen A Metamorphoses kéziratának egy lapja – forrás: Wikipédia. Közkincs (PD)
A hír forrása: PACIFIC PRESS, Nick Squires, Roma – 2017. december 15. 20:39
via The Telegraph
Volt régen egy egészen őrült autóverseny, ami nagyjából mindenen túltesz, amit napjainkban a motorsportban szerveznek. A futam egyetlen körből állt, de az a kör durván 1600 km volt, Bresciából Ravenna, Pescara, Róma, Siena és Firenze érintésével haladt át a ma is rettegett Futa-hágón Bologna felé, mely után Modena és Cremona következett, mire visszaért Bresciába. Ez az irgalmatlan hosszú táv adta a nevét is az ezer mérföldes versenynek, a Mille Miglia olaszul ugyanis ezer mérföldet jelent.
Moss győzelme egészen elképesztő volt, és mindenféle találgatások keltek szárnyra, hogy mi tette lehetővé a hihetetlen és megdönthetetlen rekordot. Az egyik – Moss bevallása szerint is – egy “varázspirula” volt, amit Fangio adott neki, és ami a háború alatt a bombázó pilóták által használt élénkítőszernek, egy dexedrin-benzedrin kombinációnak bizonyult. A másik… erről azonban hallgassuk meg Beppét, aki éppen az egyik, Sasso Marconi közelében meghúzódó kis falu kocsmájában mesél róla a barátainak:
És Moss mellett tényleg végig ott ült egy nagy szakállú, szemüveges, fura kinézetű valaki, aki végig olvasott neki – igaz, nem hangosan, hanem mutogatva, mert a Mercedes 300 SLR hangja mellett ordítva sem lehetett beszélgetni. Ez az ember önmagában is legendává vált. Denis Sargent Jenkinson újságíró volt, akit szinte átitatott a motorsport, már a harmincas évek óta. “Jenk” vagy ahogy a cikkeit jegyezte: DSJ először az amerikai John Fitch-csel egyezett meg, hogy mellette teszi meg az ezer mérföldet (nota bene, Fitch hasonlóan szenzációs teljesítménnyel kategóriájának győztese lett, sokkal erősebb kocsikat is maga mögött hagyva). Beszélgetéseik, felkészülésük során valamelyikük (vitatott, de talán inkább Fitch) felvetette az útvonal-leírás, azaz itiner ötletét. Egyes források szerint Jenk, Jenk szerint Moss, legvalószínűbben pedig az amúgy mérnök Fitch épített hozzá egy eszközt is. Az itinert nem füzetbe, hanem egy közel öt és fél méter hosszú, összeragasztott lapokból álló szalagra írták, és az egészet egy fém dobozban, plexi alatt helyezték el. A dobozban két, forgatható henger volt: az egyiken a tekercs, amit át lehetett csévélni a másikra, és közben az éppen szükséges rész megjelent a plexi alatt. Ez volt az a Biblia, ami győzelemre segítette… Nos, nem Fitch-et, mert közben a Mercedes kiosztotta a versenyautókat, és míg a nagyágyúk, Moss, Kling, Hertmann és Fangio a W196-os Formula–1-es autókból módosított fenevadakat, a 300 SLR-eket kapták, Fitch a jóval gyengébb sirályszárnyú 300 SL kormánya mögé került. Kling és Fangio túl veszélyesnek tartották a versenyt ahhoz, hogy utast is vigyenek magukkal, ám Moss hajlandó volt navigátornak maga mellé venni Jenkinsont, és Fitch is egyetértett ezzel a döntéssel, mert az újságíró számára a 300 SLR volt az igazi téma. Jenk vitte magával az itinert, avagy a “Bibliát”, Fitch meg egy másik újságírót, Kurt Gesellt (akit a neve után sokan németnek tartanak, mások amerikainak), bár annak igazából lövése sem volt az útvonalról.
enkinson cikke egészen érdekesen mutatja be a felkészülést is, és a versenyt is, Moss oldalán. Hallani nem hallhatták egymást a kocsiban, és bár próbálkoztak rádiózással is, Moss, ha vezetett, egyszerűen kizárta a rádió hangját, mint szükségtelen zajt. Így aztán Jenk kidolgozott egy tizenöt kézjelből álló rendszert, és elmutogatta a pályát. Bár nem mindig sikerült: beszámolt arról, hogy neki is voltak kihagyásai, sőt, rosszul is lett a szűk, “kertek alatt” futó utakon bemutatott száguldástól. Előfordult, hogy a versenyen kívüli bejárásnál százas tempóban abszolvált bakhátas híd százhetvennél úgy megdobta a Mercit, hogy levert az alja, és csak annak köszönhetően folytathatták a versenyt, hogy az autó rendkívül erős, “ütésálló” volt. Jenk a komolyan megütött a gerincét órákig fájlalta. Később még a szemüvegét is lefújta a menetszél, amikor kihajolt a kocsiból, hogy Vuk valamelyik rokonának szabadon bocsátásával enyhítsen a gyomrára nehezedő nyomáson – szerencsére felkészült még erre is, és volt nála tartalék szemüveg. Moss mögött fél órás lemaradással Fangio érkezett célba másodikként, a második 300 SLR versenyautóval, míg a harmadik (Karl Kling) és a negyedik (a két Hermannal: Hans Hermann navigátora Hermann Eger volt) összetörve maradt az út mellett valahol. A harmadik, ötven perces hátránnyal az azonos géposztályban induló Maglioli lett egy Ferrari 118 LM autóval, negyedik az eggyel alacsonyabb géposztályba tartozó Giardini-vezette Maserati, több mint egy órával lemaradva. Fitch a négy kategóriával gyengébb 300 SL-lel lett ötödik, és ezzel helyet szerzett magának a következő, hasonlóan WSCC-be számító és extra igénybevételt jelentő megmérettetésre egy 300 SLR-be: ő lett Pierre Levegh váltótársa a Le Mans-i 24-órás versenyen.
Sir Stirling Moss autóversenyzői pályafutása és eredményei alapján kapta meg az OBE lovagi címet. Formula–1-ben többször indult, mint az ötszörös világbajnok Fangio, de egyetlen világbajnoki címet sem szerzett. Egyhez nagyon közel állt, de ő maga mondott le róla, mivel úgy ítélte, hogy a versenybírók túl súlyos büntetést mértek ki Mike Hawthornra, és szót emelt az érdekében. Hawthornnak az lett az első és egyetlen Formula–1-es bajnoki címe. Az ötvenes-hatvanas években Angliában szállóigeként hasonlították a feltűnően gyorsan hajtó autóvezetőket Stirling Mosshoz. (Nálunk egy időben Fittipaldi neve forgott hasonló szerepben közszájon.) A szólás egy idő után a brit közlekedési rendőrök rutin kérdése lett, amikor a gyorshajtókat megállították. Sőt. Egyszer Mosst is megállították.
Bagoly mondja: HU! 
.jpg){kind=link}
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!