L’art pour…

Egy művészeti témájú külföldi közösségi portálon kaptam néhány kérdést (sokadmagammal) arról, hogy mi a művész, mi a művészet, ki vagyok én mint művész, mikor és hogyan válik valami alkotássá és hasonlók. Elgondolkodtam a dolgon, mielőtt válaszoltam volna, aztán utána is, hogy a válasz talán ide is elég fontos. Íme.

bagoly_glassKérdés: Ki vagy te, mint művész?

Nekem ez hibás kérdésnek tűnik, már csak azért is, mert nem tartom magam művésznek. A kérdést inkább úgy tenném fel, hogy művész lennék egyáltalán? Mi a művészet? Miért művészkedik az ember, és amit alkot, az valóban művészi, vagy csak kijelentik róla? A magam részéről én ugyanaz vagyok „művészként” mint műalkotás-fogyasztóként (bizony!), autóvezetőként, kereskedőként és önjelölt borkedvelőként (miközben hozzá se érhetek bármihez, ami borra emlékeztet). Én csak én vagyok. Művésszé az tehet, aki művészetnek tartja, amit csinálok, és műalkotásként, művészi üzenetként olvassa a dolgaimat, legyenek bár képek, írások, zene, vagy épp a csend. Ha létezik Művészet, az szerintem tudatos közlés kell legyen, ki- és elmondhatatlan üzenetek átadása, és a művészi színvonalat az jelenti, amikor valaki megtorpan az alkotás előtt, és akár egy másodpercre is elgondolkodik a… dolgokon. Nem határozhatom meg, hogy min, de kivált egy reakciót, amit egyébként nem váltana ki más. A műalkotás-fogyasztó ugyanis különleges jogokkal bír: jogában áll félreérteni, belemagyarázni, alá- és túlbecsülni, továbbgondolni és átértelmezni figyelmének tárgyát, és ebben az esetben a „félreérteni” és „belemagyarázni” fogalmakat abban az értelemben használom, hogy a „saját felfogása és egyedi belátása szerint érteni, az alkotói szándéktól függetlenül”. Mert nincs művészet befogadó nélkül, és nincs művész a műalkotás-fogyasztó nélkül. Én meg ugyanaz a fickó vagyok, akár „alkotok” akár nem, és legfeljebb az tehet művésszé, ha te, amikor ránézel egy cuccra amit csináltam, és azt mondod, hogy „hm, ez érdekes” – és ezzel a tettel csinálhatsz belőlem művészt a saját hasonlatosságodra.

Egy megjegyzés: bár mára a „fogyasztó” szitokszóvá silányodott, kénytelen vagyok ezt a kifejezést használni a szemlélő, műélvező szavak helyett. Aki szemlél, „műélvez”, az nem feltétlenül ért meg bármit is abból, amit szemlél. Lehet, hogy csak azért néz műalkotásoknak gondolt dolgokat, mert az menő és trendi, meg a szomszéd is csinálja, nem beszélve a Mariskáról a hatodikon. (Ő aztán úgy műélvez, hogy a kritikusok csak őt keresik, mielőtt recenziót írnának.) A fogyasztó ellenben fogyasztani akar a megszemlélt dologból, nyerni akar belőle valamit: gondolatokat, energiát, boldogságot, eszméket, hatalmat, búbánatot, vigaszt, hírnevet, példaképeket, bankszámladuzzadást és bármi egyebet, amit csak kigondolni képes. A fogyasztó ezért odafigyel és dönt: „ez a céljaimhoz felhasználható”, „erre érdemes odafigyelnem”, tehát ez művészi, mert…  …mert kielégíti a szükségleteit, elvárásait. Persze fontos dolog, hogy amíg a hétköznapi értelemben az ilyesmit önös érdeknek és pénzhajszolásnak vagyunk hajlamosak értelmezni, jelen esetben a megszerzett jószág nem (feltétlenül) anyagi érték, hanem tudás, ismeret, elégedettség, együttérzés, érdeklődés – bármi lehet, amit a művészet adhat.

Mit akarsz üzenni a művészettel?

bagolyshyNe foglalkozz vele! Ha be tudod fogadni az úgymond-művészetemet, és fel tudod javítani segítségével a jelenlétedet a világban, akkor úgyis tudod. Amit én szándékozom, az másodlagos, vagy még kevésbé fontos. Ha véletlenül úgy alakul, hogy közös nevezőre jutunk, és olyan módon segít a világban való jelenléted fejlődésében, ahogy én szerettem volna ebben segíteni, akkor (épp abban a pillanatban) jó és művész vagyok, de ha nem, akkor is az számít, hogy miként fogadod be és fogyasztod a gondolataimat és szándékaimat. Ha valaha is meg kell fogalmaznom egyfajta manifesztumot, művészi hitvallást, az a Műalkotás-fogyasztó szabadsága címet fogja viselni, és a mű értelmezésének és előremutató félreértelmezésének jogáról fog szólni. Vagy ahogy akarod. Ha én akarnám meghatározni az irányt, nem művész lennék, hanem mű-ész, avagy diktátor. Ha nem tudok olyat felmutatni, ami elmozdít valamilyen általad áhított irányba, akkor nem vagyok művész.

Hol?

Itt és Most. Na jó, ülj le kényelmesen, lazíts, mert egy Titkot fogok elmondani Neked. Bonyolult lesz és eszement. Annak kell lennie, mert az ősi egyiptomiaktól tanultam. Tényleg.

A világ teremtése egy most is folyamatosan zajló esemény. A Szep Tepy, azaz Első Alkalom óta zajlik, amikor az Ősdomb kiemelkedett az Üresség óceánjainak mélységéből (vagy az Óceán Ürességének mélyéről). Nem értettek ők sem egyet, hogy pontosan miképpen zajlott le a dolog, de abban igen, hogy isteni tett volt a kiváltója, mint a Logosz a keresztény és zsidó tanok szerint. A világ akkor Elkezdődött Teremtődni, és ez azóta is fennálló állapot, azóta is tart. Ennek következményeként két különböző fajta Örökkévalóság jött létre, amelyek folyamatosan egymás mellett, együtt léteznek.

bagolymondja_djetAz egyik a Dzset, amelynek a hieroglif írásban a  jel a determinatívuma. A Dzset az az Örökkévalóság, ami szilárd, és megingathatatlanul áll ellen minden erőnek, hatalomnak, vágynak, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja. Mondtam én, egy az ókori Egyiptomból származik, őrült ugyan, de végtelenül bölcs.

bagolymondja_nehehA másik a Neheh, és ennek a fény a determinatívuma. Ez az örökké változó és bizonytalan Örökkévalóság, félelmetes és megismerhetetlen, amely elnyel minden akaratot, hatalmat és bölcsességet, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja.

Amint írtam, ez a két Örökkévalóság folyamatosan létezik, egymás mellett párhuzamosan, állandóan átváltozva egyikből a másikba, miközben a Folyamatos Teremtés hajtóerejét jelentik. a Neheh kezdete a Dzset vége, és a szinguláris pont a kettő között, ahol a Neheh Dzset-té kövül, egy végtelenül apró, kiterjedések nélküli diszkrét pont: az ÉPPEN MOST. Más megközelítésben a Neheh alakítható és örökké változó Örökkévalósága a Jövő, míg a Dzset a megkövesedett és megváltoztathatatlan Múlt (még ha meg is hamisítják időnként). És ez mindenhol jelen van térben és időben. Ennek ismeretében értsd, amikor azt írom, hogy Itt és Most.

Mikor?

Erre vagy idézd fel az előző válaszomat, vagy fogadd el, hogy „amikor időm engedi”.

Miért?

Miért is ne?

BagolymondjaodaisTalán azért, mert át akarom adni az ötleteimet, gondolataimat, érzéseimet, vonzalmaimat és ellenérzéseimet másoknak. Meg akarom osztani magam másokkal, hátha hasznát veszik a jelen-létüknek, jobbá tudják tenni általa az életüket. Ha meg akarsz ismerni mindenkit és fejlődni általuk, arra a művészet a megfelelő eszköz. Legalábbis általában kevésbé ártalmas mint korlátozni, dirigálni, erőszakkal kényszeríteni és meggyilkolni másokat. És ezt szeretem benne.

Ja, és még egy indok: végtelenül önző vagyok. Azt akarom, hogy évezredek múlva is emlékezzenek rám. Nem véletlen hogy a kedvenc íróm Ptahhotep vezír tjati, aki valamikor i. e. 2400–2200 táján élt és alkotott, nagyjából 4500 éve, és intelmei ma is fontosak és használhatók. Szeretnék olyan lenni mint ő. Igyekszem olyan lenni mint ő. 😀

Hogyan?

bagolyvisszanézMegfigyeléssel, gondolkodással, érzéssel és együttérzéssel. Intuícióval és empátiával. Tollal és fényképezőgéppel. Ecsettel és számítógéppel. Örömmel, mélységes szomorúsággal, dühösen és elfogadóan, örökké nyitottan a csodákra, amikben részesülünk. Hiszek abban, hogy kevésbé vagyok fontos a sivatagi homokszemnél, az óceán cseppjénél. Az életem értéktelen, ha nem töltöm meg értékkel. Ezért hát nagy-nagy igyekezettel. De a végső választ úgyis Neked kell megadnod erre a kérdésre, annak függvényében, hogy az első visszakérdésemre hogyan válaszoltál.

Ami az eredeti válaszokból kimaradt…

Sokszor keveredem vitába, amikor azt állítom, hogy a művészet a művész döntése, és csak az művész, aki dönt és szándék által vezérelve alkot. Nagyon sok mindent fel szoktak hozni ez ellen, de meggyőzni még eddig nem sikerült senkinek. A fő ellenérvek között olyanok szoktak lenni, mint például a dadaizmus legjelesebb képviselőinek véletlenszerű dolgai, a „talált tárgyak” műalkotásként való kiállítása, a gesztusfestészet, vagy zenében az olyan művek, mint John Cage 4′ 33″ című darabja. A fotográfiában sokan igyekeztek más módon feloldani a döntések és választások jelentette „korlátot”, sikertelenül. És amikor megjelenik ilyen esetben a döntések mögött a tudatos véletlen, mint alkotóerő, elég sokan szoktak furcsán nézni rám, pedig hát… Na jó, inkább nézzünk példákat.

John Cage: 4′ 33″

bagolymondjawelldoneCage a zenei avantgarde egyik izgalmas alakja, aki Moholy-Nagy László, Marcel Duchamp, Piet Mondrian társaságát is élvezhette, és a hatásukat véletlenül sem tagadhatná le. Zenei kísérletei közül a legfontosabbnak a 4′ 33″ című darabját tartják, amely a buddhizmus és a zen iránti kíváncsiságát tükrözi. A darab előadójának a darab időtartama alatt (ami alapesetben négy perc harminchárom másodperc) nem szabad csinálnia semmit, hagynia kell, hogy a környezet hangjai szóljanak. Azt gondolná az ember, hogy ennél véletlenszerűbb, kevésbé tudatos mű nincs is, holott Cage csak tudatosan áttestálta a megszólaló hangok meghatározását az előadóra, aki a darab helyszínét, időpontját, és ezzel a környezeti csendjét kiválasztja. Aligha lehet teljesen függetleníteni egy ilyen választást a tudattól, mivel maga a véletlenszerű választás is egy tudatos tevékenység. Eleve kizár például minden olyan helyszínt, amit az előadó valamilyen tapasztalatához köt. A darab ezért az eredeti koncepciója szerint előadhatatlan. Az Amadinda ütősegyüttes azonos című lemezén szerepel ugyan: a rögzítéshez használt technikát kivitték egy mezőre, ahol nem zavarja semmi (ez már egy tudatos választás) és felvettek négy perc harminchárom másodpercnyi anyagot a rét hangjaival (ami megint csak egy választás eredménye!) és – ami a felvételt igazán érdekessé, és egyben az eredeti koncepcióba ütközővé teszi – az érkező vihar zajaival. Az, hogy a vihar jöttét öt perccel korábban még nem tudták, a hangjaira nem számítottak, eléggé valószínűtlen.

Marcel Duchamp: Forrás (A fürdőszobák Buddhája)

454px-duchamp_fountaine
Marcel Duchamp: Fountaine (Forrás) (1917) – Marcel Duchamp [Public domain], via Wikimedia Commons

A dadaizmus egyik legsokoldalúbb alakja megszállottja volt a véletlenszerűségnek, sorsszerűségnek. Számos botrányos műve között az egyik legismertebb az a ready-made, azaz készen talált darabja, amit az Armory Show kiállításra küldött be még 1917-ben. A dolog többszörösen pikáns, és jellemző példája a döntésekkel irányított véletlenszerűségnek. Duchamp-t a kiállítás szervezésére kérték fel, ő pedig tesztelni akarva szervezőtársainak tényleges mindenre nyitottságát, egy utcán talált piszoárt küldött be az akkori szaniteráruk legismertebb gyártójának, Robert Mutt nevének rápingálása után. Amikor a többiek elutasították a művet, Duchamp is elutasította a szervezői felkérést. A tárgyválasztásában benne volt a tudatos igény a polgárpukkasztásra, a kollégái és művésztársai megbotránkoztatására. Később számos kiállításon szerepelt a „mű”, és ez is Duchamp hatása: ha bárki más állított volna ki ilyet, akkor is hozzá kötötték volna. Egyébként az elfektetett piszoár az alakja miatt kapta a nemhivatalos alcímét, és számos parafrázisa készült, akár még aranyból is.

Véletlen-fotográfia

tourist vs statue
Turistafejű szobor – saját felvétel, © 2015–2018 Kostyál Zsigmond “HoremWeb”

Annyiféle oldalról és megközelítésből találkoztam már vele, hogy nem is próbálnék példát mondani rá. A megközelítések elég különbözőek tudnak lenni, mégse találkoztam még olyannal, ami valóban független lett volna az alkotó tudatos döntésétől. Az egyik visszatérő koncepció az, amikor a fotós találomra elindul valamerre, és a legkisebb ellenállás alapján mindig arra fordul, amerre a legkönnyebbnek látszik az út, majd egy tetszőleges ponton megáll, és készít egy képet. Ez eléggé véletlenszerűnek hangzik, de már a kiindulási pont kiválasztása is egy tudatos döntés, ami eléggé behatárolja az eredményt, nem beszélve a megállás időpontjáról és helyéről, arról, hogy merrefelé néz a kamera az exponáláskor…

A másik kedvelt koncepció a feldobott kamera esete. Az alkotó beállítja a fényképezőgépen az önkioldó időzítőjét, majd a levegőbe dobja a kamerát, hogy az röptében exponáljon. A kép ez esetben is csak erősen korlátozva véletlenszerű: a helyszínt, a feldobás irányát, erejét, lendületét, az időzítőn beállított időt a fotós határozza meg, tudatos döntés alapján (még akkor is, ha az annyi, hogy „hármat tekerek rajta, és lesz ami lesz”). A három tekerés – főleg egy gyakorlott fotós esetében, aki pontosan ismeri a gépét – már erősen körülhatárolja a lehetőségeket és nagyjából megjósolható beállítást eredményez.

treefall
Forgás –Saját felvétel © 2015 Kostyál Zsigmond “HoremWeb”

Tehát a tudatosság kizárása, a döntések elkerülése, a szándéktalan alkotás mind-mind egy-egy tudatos döntés, egy szándék megvalósítása. A kivitelezésénél szinte teljesen lehetetlen elkerülni tudatos elemeket, amik kihatással vannak az alkotásra. Ha egy csimpánz kezébe nyomunk egy festékes ecsetet, az eredmény akkor is az lesz, amit tudatosan elhatároztunk: egy csimpánz ecsetvonásai, amik valamiféle nem emberi, de csimpánz-szükségszerűségeket követve lesznek rendezettek. A gibraltári majmok egyikére rögzített, bizonyos frekvenciájú hangokra exponáló fényképezőgép esetén is ott van a majmok szokásainak ismerete, a környezeti hangok megjósolhatósága, és a tudatos döntés, hogy egy gibraltári majom határozza majd meg, hogy hol és mikor exponál a gép.

Ellenben lehet tudatosan, átgondoltan és üzeneteket megfogalmazva is olyan dolgot létrehozni, ami nem művészi, nem művészet, és hatástalan. De hát régóta tudott, hogy a dilettánsok nagyon ügyesek.

bagolypapol

A címképként látható fotogramm saját alkotásom. Minden jog fenntartva.

Beszélni nehéz, mindennél nehezebb

Na tessék, már megint nem bírok magammal, és Ptahhotepet idézek… Pedig nem is az egyiptomi kultúráról, a helyes viselkedésről, illedelmes beszédről jutott eszembe az agg vezír megállapítása, hanem az idegen nyelvekről. Idegen nyelven beszélni különösen nehéz.

bagolymondjakínaiOnnan jutott az egész eszembe, hogy mostanában (nagyjából fél éve) az olasz után (és közben) belevágtam a spanyol nyelv (bocsánat, kasztíliai) elsajátításába. Korábban is vonzott, már középiskolás koromban, meg egy kicsivel az után is foglalkoztatott a gondolat, hogy meg kellene tanulni, de akkor valahogy elrettentett egy rosszul megírt tankönyv, meg az, hogy magamra voltam utalva: se tanfolyam, se ismerős nem tudott volna segíteni. Most azonban a Zöld Bagoly és a mögötte munkálódó közösség, no meg a DeviantART háza táján megismert spanyolajkú (argentin, mexikói, sőt, spanyol) ismerősök is motiválnak, így nekiveselkedtem a spanyol kurzusnak az ingyenes webes nyelvtanfolyamnak. Elvégre az ingyé’ szerzett tudás minden pénzt megér! 😉

Most aztán elmondhatom magamról, hogy ¡Yo hablo español! bár a Zöld Bagoly olyanokra is megpróbál rávenni, hogy furcsa, identitászavaros kijelentéseket tegyek, mint például Soy un caballo, yo hablo inglés. Ez azért elgondolkodtató. Ilyenkor az ember elkezdi böngészni az adott feladat fórumát, ahol a többi nyelvtanuló-nyelvgyakorló egymást támogatva kérdez, válaszol, és poénkodik. Innen aztán kiderül, hogy ez egy spanyol nyelvterületen népszerű rajzfilm egyik karakterének a szövege, és aki otthon van a nyelvben és a rajzfilmes kultúrában, annak rendkívül mulatságos.

Valójában sokkal mulatságosabb, nevetségesebb, vagy éppen meghökkentőbb az, ahogy a spanyol nyelvtanfolyamon nagy számban hemzsegő Egyesült Államok-beli nyelvtanulók  a nyelvtanuláshoz állnak. A fórumon feltett kérdésekből és válaszokból sok minden kiderül róluk (is), és egészen elképesztő időnként. Történt például egy példamondatnál, amelyik úgy szólt, hogy El oso come conejos, hogy nagyjából ezer… na jó, többszáz felhasználó tiltakozni kellett a különösen brutális kegyetlenség ellen, hogy a medve ne egyen nyulakat, mert a nyuszi aranyos, és két füle van és puha bundácskája, és különben is, micsoda brutális világ, be kellene tiltani, sóval beszántani, és monnyonle  és kéremkapcsojjaki. Ez még olyan hogyismondjamcsak, amolyan könnyed laza kor- és kórkép, az azonban már többet elmesél a kérdezőről (akit egyből egy tucatnyian támogattak), amikor abba kötött bele, hogy a spanyol miért olyan nyakatekerten képezi a birtokos viszonyt, hogy el zapatos de Miguel, miért nem jó nekik a Michael’s shoes „mint minden nyelvnek!” Na ja, az összes általa ismert nyelvnek, mint az amerikai és az angol, meg az ausztrál és az „ír” (-országi angol) meg a „skót” (Skóciában beszélt angol).

Szóval megint csak eszembe jutott az állatkert és a kerítés mérete.

Pedig amúgy a fórumokon sok-sok segítőkész anyanyelvi beszélő is van, akik nagyon hasznos segítséget nyújtanak, főleg annak ismeretében, hogy a Duolingo teljesen elhanyagolja az olyan felesleges terheket, mint a nyelvtan és a nyelvi szerkezet. Majd a példákból megtanulod! – huhogja a Zöld Bagoly. Persze tényleg sok mindent meg lehet tanulni, rá lehet jönni, és vannak dolgok, amiket még jobban el is sajátít az ember, ha a maga kárán tapasztalja ki, vagy végeláthatatlan ismételgetésekkel begyakorolja, például az igeragozást. Az ilyen unalmas és hosszadalmas ismétlésekben kimondottan szórakoztató társ Duo, mert hogy az oldal kabalájának, a Zöld Bagolynak ez a neve.

bagolymondjacirillA neheze azonban az, amikor meg kellene szólalni. Az olasszal viszonylag könnyű dolgom volt, mert rendre rá voltam kényszerítve, hogy olaszokkal és olaszul beszéljek, és az üzleti partnereim is egész nagy türelemmel voltak a nyelvgyakorlási célú dadogásaim iránt, gyakran bátorítottak is, amikor én már régen visszatértem volna korunk lingua francá-jára, az angolra. Az (üzleti és magán) utazásaim során gyakran kellett olaszul boldogulnom, szállást foglalni és iránymutatást kérni, szóval azzal egész jól rá voltam kényszerítve, hogy használjam.

A spanyollal más a helyzet. Nincsenek spanyolul beszélő ismerőseim sem az üzleti életben, sem a barátaim között, csak az interneten. Ott meg rendre próbálkozom is, állítólag elég jól, de nagyon lassan: egy-egy mondat összeállítása legalább fél óra. És az argentin barátaim következetesen angolul válaszolnak, holott legalább egyikük gyűlöli az angol nyelvet még a falklandi háború óta (bár részleteket nem mesélt arról, hogy milyen szál köti hozzá). A másik azonban inkább féltésből nem ír nekem spanyolul: annyiféle, területtől, társadalmi rétegtől, és ezer más dologtól függő szleng jelentése van rengeteg szónak, hogy nagyon könnyű félreérteni dolgokat, vagy éppen teljesen jó szándékkal sértőt mondani. Annyira, hogy erről még egy nagyon frappáns szám is készült, ha tudsz angolul vagy spanyolul, érdemes megtekinteni.

Aztán meg egy nagyon kedves barátnémmal beszélgettünk valamiről, amiről eszembe jutott egy dolog, de már nem tudom, mi volt az. Na jó, ez igazából Zotya mondata volt jó huszonegynéhány éve, de azóta is kedvenc… 😀

Tehát arról beszélgettünk, hogy mennyire felejti az olaszt, amióta nem kell naponta használnia, és arról, hogy hiába tanul meg az ember egy nyelvet, ha nincs lehetősége naponta gyakorolni, lehetőleg éles helyzetben. Mert ugye ott van az orosz, amit nyolc évig tanultam, de egy nemkedves tanárom, aki maga is utálta, mivel a kedvenc nyelve helyett kellett tanítani annak idején, velem is megutáltatta. Manapság időnként visszajön egy-egy foszlány, és a mai napig tudom fejből Lermontov versét a tenger kék ködén fehérlő vitorláról amely a napsütésben is a vihart keresi, de nem biztos, hogy megértem, ha elmagyarázzák, hogyan jutok el az Operába. („Gyakorolni kell, sokat gyakorolni!” – válaszolta erre állítólag Kodály, akiről már úgy is régen esett itt szó.) 

És ott van az angol, amiből olyan gyenge voltam a gimiben, legalábbis a tanárom szerint, hogy legfeljebb a skótok értettek volna meg, és azok is csak akkor, ha már kellően sokat ittak. Aztán jött a kilencvenes évek kintről hozott technikáinak áradata, és a használati utasítások fordítása igencsak megdobta a nyelvi önbizalmamat, és amikor egy üzletben dolgozva abba a helyzetbe kerültem, hogy muszáj volt megszólalnom (sőt, muszály, mert a baráti körömben ez a „muszáj” szó felsőfoka), akkor hirtelen bekattant, hogy nem kell helyesen beszélni. Tök mindegy, hogy mondom, csak értsék meg. Jól mondani ráérek a következő (vagy az az utáni) alkalommal. És ez egy olyan felismerés volt, ami gyakorlatilag a végsőkig leminősítette a magyar nyelvoktatást, főleg az akkorit, de talán még a mostanit is.

bagolymondjahessinnenMert hát mi  volt? Meg kellett tanulni a szép brit kiejtést, a helyes segédigéket és a szórendet, természetesen az irodalmi angol szintjén, aminek esetleg a BBC-angol jöhetett a közelébe, de az is csak lábujjhegyen és nagyon-nagyon óvatosan. Akkoriban a dalszövegek kezdtek értelmessé válni számunkra, és a Bikicsunájt már Big in Japan-nek hallottuk (persze a Bikicsunáj sokkal később lett mém), de minden tele volt szlenggel és amerikanizmusokkal. Szépen be is gyakoroltuk a XIX. századi nagypolgári angol nyelv egyfajta paródiáját, és ha eltértünk tőle, akkor vagy a tanár tolt le, vagy mi szégyelltük el magunkat, de nagyon alaposan. És amikor hirtelen lehetett műholdas tévén angolul tévézni, kiderült, hogy olyan poros és avítt az angol tudásom, mint Balassi verselése egy szles… na jó, slash-, vagy villámverselő viadalon, és amikor a vevő a korábban nevezett üzletben megkérdezte, hogy meddig van nyitva a szomszéd utcában a pénzváltó, visszanéztem rá, és meglepetésemben egy addig tiltottnak vélt amerikanizmussal közöltem, hogy azt még a büdös életben nem láttam nyitva. Egészen megrémültem, hogy nem a szép XIX. századi nagypolgári angolságommal válaszoltam, hanem egy ilyen szedett-vedett kifejezéssel, de a vevő felderült arccal dicsért meg, hogy milyen jó az angolom. Aztaaa, ez értette a Tiltott Nyelvet!

Tehát mindaz, amit tanultam a gimiben, isá, por ës homou vogymuk. Akkor valami eltört bennem. Szerencsére nem a nyelvhasználat igénye, hanem a szép beszédé, mert ráéreztem arra, évztizeddel korábban, hogy Ptahhotep gondolataival találkoztam volna, hogy [szépen] „beszélni nehéz, mindennél nehezebb.” És onnantól fogva nem is erőltettem, hanem mondtam, ahogy jött, és ha nem értették, mondtam kicsit máshogy, ha meg megértettek, örvendeztem neki, és folytattam ugyanúgy, hibásan és szóismétlésekkel, rosszul ragozva és kifelejtett segédigékkel, és akikkel beszéltem, azok is örültek, és bátorítottak. Persze, hogy tanultam közben, mert olvastam, tévéztem, zenét hallgattam, és ezrével (szó szerint ezrével!) fordítottam használati utasításokat, és tojtam a Szép Brit Kiejtésre meg a BBC-angolra. Aztán Egyiptomban megkérdezte az idegenvezető, hogy mit keresek a magyar csoporttal, és mennyit éltem az Egyesült Államokban. De ezt meséltem már.

Szóval az a baj, hogy az iskolának tanulunk. Különösen a nyelvet. Annyira oda tanulunk, hogy akinek több nyelvvizsgája van, az sem mer megszólalni, mert mi lesz, ha rosszul mondja. A külföldi partner meg majd kiátkozza, hamis pénzzel fizet a kasszánál, selejtet szállít vagy egyszerűen csak a másik szállodába megy, ahol nem beszélnek hibásan, csak mutogatva. Hát nem így van. A külföldi örül, ha megért minket, ha megértjük őt, és ha merünk rosszul beszélni csak azért, hogy ő ne tévedjen el, vagy éppen a számára szükséges szolgáltatást kapja meg. Beszéljen helyesen, aki tud!

Persze ez továbbra is cél, lehetőleg beszéljünk helyesen, de nem az a fontos. Az csak dekor, díszcsomagolás.

bagolymondjashyElmesélek egy történetet. A testvérem Indiában egy ashramban töltött pár hónapot, és ott tanult meg angolul is, ausztráloktól, akiknek a konyhán segített. Képzelheted, ausztrál angol Indiában… Gyakran csak pislogok, amikor angolul beszél, csakhogy el kell ismerjem, jól csinálja. Nyelvtanilag nem, a szókincse egészen különleges (egyes szavakat egészen furcsa jelentésben használ), de megérteti magát tűzön-vízen át. És meg is értik. Amikor egy külföldi kiállításon egy thai partnerrel való tárgyalásra készültünk, megbökte az oldalamat: „beszélj vele te, sokkal jobban tudsz angolul, és ő is nagyon jól beszél!”. Leültünk a tárgyalóasztalhoz, pár udvarias formula, érdeklődés a másik hogyléte iránt – ezek Keleten kötelező dolgok. És vért izzadtam, mert nem értettem őt, és ő sem engem, folyamatosan visszakérdezgettünk. Aztán azon vettem észre magam, hogy már a testvérem tárgyal, én meg kapkodom a fejem, mert semmit nem értek a Pidgin Englishből, amit mindketten beszéltek.

Szóval mielőtt még ennél is hosszabbra nyújtanám, Ptahhotep igazságát kifordítva is igaznak látom. Mindegy hogyan beszélsz, csak értsenek meg, mert beszélni nehéz, mindennél nehezebb. Ha tökéletesen akarsz beszélni, sosem szólalsz meg, és az iskolának erre kellene először megtanítania, és aztán a helyes beszédre.

Lomb Kató portréja
Lomb Kató – ellenőrizhetetlen forrásból idézet gyanánt átvett kép

Lomb Kató, az első szinkrontolmácsok egyike, a bámulatos poliglott mondta, hogy

„A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni!”

 

Tökéletesen igaza volt!

 

bagoly_glass

A címkép Christopher Plantin többnyelvű bibliájának belső címlapja
(Antwerpen, XVI. század) – Public Domain

Rejtettebb a szép beszéd…

[dega medut nefert er wadzs es, ju gemtu-esz ma henut em benutek] – ezek az óegyiptomi Ptahhotep sorai, miszerint “Rejtettebb / ritkább a szép beszéd a Zöld Kőnél (smaragdnál), de megtalálni a szolgálóleánynál az őrlőkő mellett is”. Ptahhotep ugyan a bölcsességről, okos beszédről szólt valójában, de kijelentése nem csak arra illik.

bagolymondja-kuvikA Merriam-Webster szótárakról írva jutott eszembe egy olasz ismerősöm sajnos azóta eltávozott édesapja, akit élvezet volt beszélni hallani. Gyönyörű, zengő mély baritonja volt, és gondosan artikulálva, tökéletes hangsúllyal beszélt. Csak olaszul tudott, amiből én akkoriban legfeljebb egy-két szót értettem, de örömmel feledkeztem bele szavaiba, amelyek zeneisége valósággal elbűvölt.

– Milyen szépen beszél az édesapád! – jegyeztem meg a barátomnak, aki meglepetésemre kissé letörten válaszolt:
– Lehet, hogy szépen hangzik, de jobb neked, hogy nem érted. Borzasztóan demagóg badarságokat hord össze folyton!

Lehet, hogy valóban a nyelvtudásom hiánya az oka, de nekem kellemes emlékeim fűződnek hozzá – Isten nyugosztalja az öreget. És persze Ptahhotepet is!

bagoly_glass

A címkép saját munkám, amolyan kurzív hieroglif jegyzet az idézett szöveggel.