Ma kaptam hírt arról, hogy az autós és turisztikai célú GPS-készülékek gyártójaként közismert, de amúgy ipari navigációban is nagyot alkotó Garmin varázsolt egyet. Útnak indítják a GARMIN G3000 új autoland emergency alrendszerét, amelyet repülőgépek számára fejlesztettek ki, és teljesen automatizálja az utazó magasságról való leszállást – beleértve azt is, hogy ő maga dönt, mikor kell megkezdeni az ereszkedést, hogyan osztja be a repülő mozgási és helyzeti energiáját (ami a repülés egyik legfontosabb kulcsa), kommunikál a földi irányítással és a meghatározott kifutóra landol, leállítja a gépet és fogadja a gratulációkat. Az utolsó, a gratulációkkal kapcsolatos dolog álhírnek tűnik.
A helyzet annyira szép, hogy nem így igaz.
Ahhoz, hogy a rendszer működni tudjon, képesnek kell lennie mindent befolyásolni a gépen, a hajtóművektől az áramlásrontókig, irányítófelületektől a kerékfékekig és az orrfutó kormányáig. Ehhez pedig az szükséges, hogy mindezek elektronikusan működjenek, lehetőleg mechanikus kapcsolat nélkül, azaz fly-by-wire rendszerben.
Két ilyen géptípus létezik jelenleg, a Piper M600 és a Cirrus Vision Jet. Mindkettő üzleti repülőgép, az a fajta, miket a már emlegetett Kennedy Steve csak „gazdag népek” néven emlegetett hívójel helyett. És ezek közül is a csúcsfelszereltségű változatok alkalmasak a GARMIN G3000 e kiegészítésének használatára. És azok sem állandóan.
Mert alapvetően a GARMIN G3000 autoland emergency nem arra készült, hogy kiváltsa a pilótát, vagy kizárja a döntéshozatalból. A rendszer – ahogy a neve is mutatja – egy vészhelyzeti segédeszköz arra az esetre, ha az összes (az üzleti gépeknél gyakran egy, de nagy általánosságban is csak kettő) pilóta képtelenné válik a repülő irányítására. De hát előforulhat az ilyen?
Sajnos elő. Korábban már írtam arról az úriemberről, John Wildey-ről, aki éjszaka, sötétben hajtotta végre első leszállását, a levegőben elhunyt barátja gépével (és túlélte). De nem csak szívroham vagy más hasonló betegség okozhatja a pilóták tehetetlenné válását, hanem – az Airplane! című film óta közismerten – ételmérgezés, a pilótafülkét érintő baleset, vagy súlyos műszaki hiba is. Nem is olyan régen fordult elő, hogy egy kínai repülő madárral ütközve elveszítette a pilótafülke egyik szélvédőjét, és a másodpilótát kevés híján kiszippantotta a légnyomáskülönbség. Hasonló eset már korábban is történt, amikor egy levegőben ütközés folytán tört ki a kapitány szélvédője, és derékig kivitte a légnyomás – mindkét esetben szerencsés kimenetelű szerencsétlenség történt, és a gépek le tudtak szállni. De volt már olyan, amikor nem.
Egy másik jellegű baleset volt a görög Helios légitársaság Larnacából Athénbe és onnan Prágába tartó 522-es járatának katasztrófája, amikor a pilótafülke személyzete valahogy kifelejtette a légnyomásszabályozó ellenőrzését és beállítását. Egy korábbi probléma miatt ezt a rendszert a műszakiak manuálisra állították az egyik szervizajtó nyomáspróbájához, és úgy felejtették. A gép felszállás után fokozatosan veszített a belső légnyomásból, és ezt mindenféle módon jelezte is, de a személyzet összetévesztette a jelzéseket egy másik rendszer jelzéseivel, amiket viszont tévesnek gondolt. A gépen lévők előbb-utóbb valamennyien eszméletüket vesztették – az utasok később, mert közülük néhányan használták a „véletlenül” eléjük hulló oxigénmaszkokat. Csakhogy azok kapacitása is csak húsz percre elegendő (ami elég is ahhoz, hogy a pilóták megfelelő reakciója esetén a gép lélegzésre alkalmas nyomású magasságra ereszkedjen). A pilótákon hamarosan úrrá lettek az oxigénhiány, a hipoxia első jelei, például a racionális gondolkodás képességének elvesztése, és bár kapcsolatba léptek a korábbi ellenőrzést végző mérnökkel, nem sikerült értelmezniük annak kérését, hogy ellenőrizzék a kabinnyomást biztosító rendszert, hogy vissza van-e állítva automatikusra. Hamarosan megszűnt minden kapcsolat a repülő vezetőivel, és amikor a gép nem jelentkezett be az athéni reptér megközelítésére, majd túlrepült a célon, vadászgépeket küldtek a renitens jármű elfogására. A gép automatikusan repült az utoljára megadott magasságon és irányban, és nem volt, aki módosítani tudta volna a programját. Órákkal később aztán a hajtóművek sorra leálltak, ahogy elfogyasztották az összes üzemanyagot, és utoljára még a kísérő vadászgépek láttak egy személyt a pilótafülkében küzdeni a hipoxiával és az ismeretlen rendszerekkel, két “Mayday” jelzést is próbált küldeni valaki, de aztán a repülő Grammatiko mellett lezuhant és megsemmisült. Egyetlen, gyenge vigasz lehet, hogy addigra már aligha volt élő ember a fedélzeten.
Nos, a GARMIN G3000 autoland emergency az ilyen esetekre lett kitalálva. A gyártó ismertető videójában egy nagy piros gombként jelenik meg az utastérben. Ha a gép irányítás nélkül marad, csak meg kell nyomni, és a rendszer megkeresi a leghamarabb elérhető repülőteret, figyelembe veszi a magasságot, irányt, üzemanyag-mennyiséget, kifutó hosszát, és megtervezi a leszállást. Ez után kapcsolatba lép az ATC-vel (légiirányítás), jelzi, hogy veszélyhelyzetben van, és megkezdi a leszállást. Ha kell, körözni is tud, hogy kellő magasságra ereszkedhessen, és leszállás után megállítja a gépet, leállítja a hajtóműveket, és szóban tájékoztatja az utasokat a további tennivalóikról.
A Helios 522-es járatának pilótafülkéjében kétségbeesetten életéért küzdő egyetlen túlélőnek ez a rendszer esélyt adott volna arra, hogy megnyomja a nagy piros gombot, és ne nyugodjék békében, hanem éljen tovább. Sőt: ha időben észlelik a pilóták tehetetlenné válását (erre a légi utaskísérők ki is vannak képezve!) akkor már korábban a vezető utaskísérő megnyomhatta volna a gombot, nem csak egy, de talán valamennyi utas életét megmentve.
Nyilván felmerül a kérdés, hogy mi van abban az esetben, ha valaki terroristaként nyomja meg a gombot. Erről nem szól a fáma (természetesen, hiszen bizonyára titkos, hogy hogyan lehet megakadályozni a rendszer rosszindulatú használatát), de minden ilyen rendszert ki tudnak iktatni a pilóták, ha kezükben akarják tartani az irányítást.
Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a szükséges szinten kiépített fly-by-wire rendszerek még nincsenek meg a legtöbb repülőn, és talán nem is lesznek ilyen szinten megvalósítva a nagy utasszállítókon – egész egyszerűen azért, mert a biztonság érdekében túlbiztosítással (redundáns, azaz ismétlődő, egymás szerepét átvenni képes rendszerekkel) oldanak meg mindent, és a GARMIN G3000 autoland emergency-hez szükséges elektronikus irányítás még nem tart azon a szinten.
A címképen: Garmin G3000 avionikai rendszer egy Cirrus VisionJet SF50 fedélzetén – JetRequest.com [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons
Mostanában sorra kapom minden felől a felszólításokat, hogy a beléptetés módja megváltozott, mostantól erősebb védelem óvja a magánéletemet, ezért adjam meg, valljam be, tegyem közzé, kürtöljem szét, áruljam el, de mindenképpen titkos jelszóval, mert nehogy megtudja valaki. És a jelszó legyen olyan, amit senki nem tud megfejteni, és legyen benne kis- és nagybetű, számjegy, írásjel, egy csipetnyi só és kiscica, mert az mindennek jót tesz, ha kiscica is van benne.
Legyen egy példa (ami természetesen nem valós): a Terminátor című filmből ismert Skynet szolgáltatásainál a belépőkódomhoz adott az égiek közül mondjuk Zeusz – de ő túl logikus lenne, tehát a B. Neje, Héra. A kapcsolódó fogalom a kék szín, angolul blue, aminek két határoló betűje lesz a másik alkotóelem. Eddig ott tartok, hogy Herabe. Legyen só a 13-as „szerencseszám” négyzete: 169. Ezt meg kell jegyeznem, és azt is, hogy hova „sózok”. Célszerű, ezért ritkán alkalmazott módszerem az, hogy az egyes számokat a nekik megfelelő karakterpozícióba teszem: az egyes lesz az első, a hatos a hatodik, a kilences a kilencedik: 1Hera6be9. Kéne még valami írásjel is, és az éghez logikusan adódik a csillag (asterix) karakter. A helye megint megjegyzendő, és mivel a 13-as szám volt a kulcs a „sóhoz”, az egyes vagy a hármas helyre teszem, de a számok helyét megőrzöm. Az egyes már foglalt az 1 miatt, tehát a harmadik karakter lesz a csillag. A jelszó tehát 1He*r6ab9e. Ha még nem lenne elég bonyolult a jelszó, akkor a kis- és nagybetűkre találnék valami, csak saját logikámmal követhetőt, például ne Héra első betűje, hanem az utolsó, és a színkód utolsó betűje legyen nagy: 1he*r6Ab9E – de ez már nem csavar annyit a dolgon, hogy a Skynet miatt még ezt is bevállaljam. Ha pedig mégis felírom valahová a jelszót, az kb. annyi lesz, hogy
Azt mondja egy fotográfus, és MOME-n végzett ifjú művész ismerősöm, hogy nem érdemes a drága technikai eszközökre pénzt adni, mert a kép nem az eszközön múlik.
Az, hogy a drága technika ellen oly nagy divat lett szólni, logikus válaszreakció arra, hogy egyre nagyobb tudású és drágább eszközök jelennek meg, és sokszor nagyon kevés köze van az árnak a minőséghez. Simán elkérnek ugyanazért a hardverért tízszer annyit, ha a Név van rajta, és a legnagyobbak esetében megjelent egyfajta puritán megközelítést színlelve az is, hogy a gépről olyan dolgok hiányoznak, amik fontosak, és nélkülük esetlegessé válik a kép készítése. Pontosabban nem is esetlegessé, csak épp zsigeri tudás kell ahhoz, hogy minden helyes legyen. Nem hiszed? Mondok két példát.
A másik példa is Leica, nem mintha bármi bajom is lenne a patinás német gyártóval, amely a fotográfia történetének olyan kulcsszereplője, mint a film (mint nyersanyag) történetében a Kodak. Lenyűgöző dolgokat alkottak, és a hírnevük teljességgel megalapozott. Amire használják, az viszont nem mindig méltó erre. A gyártó és a fotós felső tízezer a kezdetek előtti tisztelgésnek értékelte, amikor a gyár a rangerfinder avagy távmérős fényképezőgépek megjelenésének 60. évfordulójára egy olyan távmérős gépet hozott ki M Edition 60 néven, amelyen egyáltalán nem volt kijelző. A cél az volt, hogy a fényképezés élményét még inkább a hajdani, filmes idők élményéhez közelítse – ahhoz, amikor egy-egy kattintás komoly pénzbe került és az eredménye órák, napok vagy hetek múltán derült csak ki, az előhívás és nagyítás után. Tiszteletadásnak szép és érdekes játék ez, főleg tizennyolcezer dollárért (igen, 18 ezer dollárért!), de a történet nem itt ért véget. A gyár – „megfizethetőbb” áron piacra dobta a Leica M-D majd Leica M10-D típusokat (Typ 246 és Typ 262), amelyek megjelenésükkor, 2016-ban közel hatezer illetve ötezer-kettőszáz dollárba kerültek. Az olcsóbbik a halkított exponálógomb és a réz fedlap nélkül, mert hát valamit valamiért. Az M10-D gépnél már engedtek egy kicsit a szigorból, és a gépekhez készült – drágán megvásárolható – telefonos applikáció helyettesíteni tudja a kijelzőt. Mellesleg többféle beállítást csak azon lehetett elvégezni, mert maga a váz a tökéletes filmes élményre törekedett. Mi az, hogy képméret? Ja, ezeket a telefonon piszkáld, mesterem!
Ott van mondjuk Gary Winogrand és híres sorozata, a Women are beautiful. Nem mutatom meg, mert jogvédett. A lényege azonban, hogy Winogrand jellegzetes stílusában készült street fotókon mutat be nőket, mindenféle, gyakran éppen sértő helyzetekben, és a rá jellemző ferde géptartással. Számos híres kép van a sorozatban, de engem a legtöbb bosszant. Értem, hogy street photography, meglessük az embereket a természetes közegükben és úgy ábrázoljuk őket, amikor nem tudják, hogy viselkedniük kellene a kamera számára. Winogrand előre beállított mindent a Leica gépén (ami még valódi, filmes távmérős gép volt, képernyő nélkül, mivel oda nem is kellett, nem is lehetett volna képernyőt használni). Élesség, minden előre bekészítve, a fotós előlépett, belefotózott az alkalmi modellje életébe, és mire az észbe kapott volna, egy mosollyal elköszönt és eltűnt. Ez egyrészt a street photography mesteri alkalmazása, másrészt ma már súlyosan sért akkoriban mellőzött személyiségi jogokat. Másrészt Winogrand védjegye, hogy a képei ferdék. Szinte minden felvétel másfél fokot dől, ami így, olvasva, semmiségnek tűnik. Amúgy meg egy kompozíciós hiba. És azzal, hogy ez védjegyévé vált, még nem is lenne probléma, csak éppen másfél fokot akarva sem tud tévedni az ember. Másfél fok annyi, amennyit a gépet rosszul tartva elhúz az exponáló gomb lenyomása. Valóban védjegy az, ami az egyszeri Kispista Jóska képein súlyos hiba? Kétlem. Legyen a védjegye öt fok, vagy hét, ami már tudatos képalkotói döntés, támogassa ez a ferdeség a képei itt és most hatását, és akkor rendben megvagyok vele.
Winogrand tragikusan korán, 56 évesen halt meg rákban. A hagyatékában hatezer-ötszáz tekercs(!) előhívott, de levilágítatlan, index nélküli film és több mint háromezer exponált, de előhívatlan film került elő. A feldolgozásuk azóta is tart, ha jól tudom. A mennyiségük viszont – számomra – kérdőjelessé teszi Winogrand tudatos fotográfus és minőségigényes képalkotó voltát. Nem azért, mert ennyit exponált – ezzel a mennyiséggel még nem tart világcsúcsot. Hanem azért, mert a fent említett sorozatának kiállítását megnézve az a legfőbb emlékem, hogy a néhány kiváló fotó mellett rengeteg olyat láttam – kiállításon! – amit nem vállaltam volna, ha én fotózom. Na jó, 
Ott van a másik oldalon egy nemrég bezárt másik kiállítás, egy másik kétes alak képeivel. Arthur Usher Fellig az Osztrák-Magyar Monarchia területéről, ukrán zsidó családból emigrált az Egyesült Államokba, és amolyan száguldó fotóriporter lett, aki a harmincas években a konkurencia ellen úgy védekezett, hogy New York alvilágára és az éjszakára specializálta magát. Sok mindent ügyesen alakított a saját javára, jó kapcsolata volt a rendőrséggel, és a kocsijában még egy labort is berendezett, aminek segítségével mindennél és mindenkinél gyorsabban tudott képeket szolgáltatni az újságoknak. Serény ember volt, de nem szerény: a képei hátoldalát a “Weegee the Famous” (azaz „Weegee, a híres”) védjeggyel látta el, egyesek szerint még jóval az előtt, hogy a hírneve szárnyra kélt volna. Weegee is mindent fényképezett, utcasarkot a gázrobbanás előtt és után(!), prostituáltakat, nélkülöző munkásokat, bevándorlókat és bűnözőket, és közben New York iránt érzett imádata is dolgozott benne: sajátos, szeretetteli légkört árasztanak a legbrutálisabb rendőrségi hírekhez készült képei is. Számos olyan képe van, amelyek ma a street photography kategóriájába sorolhatók, de két nagyon jelentős dologban különbözik Winogrand-től: Weegee szerette a modelljeit, együtt érzett akár a gyilkossal is, mert a témán túl az embert látta benne. És Weegee elképesztő minőségű képeket készített, tűéles, szépen világított, és mégis elkapott pillanatokat. Neki nem kellett rossz minőséggel hangsúlyozni az itt és most jelenlét érzését, nála a teljes jelenetek történeteket mesélnek, amik nem lehetnek máskor és máshol, csak itt és most. Az ő képei is jogvédettek, de 
1968-ban a prágai tavaszt bemutató megrázó képek kerültek a Magnum Photos ügynökséghez (Robert Capa, Henri Cartier-Bresson és más zsenik szövetkezet jellegű képügynökségéhez). A képekhez nem tartozott név, senki nem tudta ki készítette őket, és nyilvánvalónak tűnt, hogy a fotós nagyon sokat kockáztatott az elkészítésükkel és az elküldésükkel is. Csak évtizedekkel később jelentkezett egy Josef Kudelka nevű ember, azt állítva, hogy ő fotózta a különleges képeket – és ezt végül bizonyítani is tudta. Hál’Istennek Kudelka még él és alkot, tehát megintcsak jogvédelmet élvez, és nem mutathatok itt képeit. De mégis mutatok, a sors fintoraként 
Egy “olasz” cég, pontosabban a római illetőségű vállalat prágai irodája küldött egy szóróanyagot a munkahelyemnek, a Valentin-napi promóciójukkal. Február 21-én. A postai bélyegző is 16-i. Ügyes.
Bagoly mondja: HU! 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!