piramis – Bagoly mondja: HU!

Mozogni kell?

Kezdetben vala az Ige, és az Ige írva vala, és a kevés kiválasztott, aki megtanult olvasni, az el is tudta olvasni, más meg nem. Ezért volt, amit képekben meséltek el, például templomok falain, vagy a lapraszerelt szekrénysor összeállítási utasításán. És a képek statikusak voltak, ezért okos emberek kitalálták, hogyan lehet mozgóképet készíteni, és azóta minden mozog. Az is, aminek nem kéne.

Történt egyszer, még a XIX. század első felében, hogy egy csomó okos és kitartó ember nekiállt a látott képet kémiai, fizikai úton rögzíteni, mert mégis csak más látni valamit, mint olvasni róla. Nagyon nehéz problémával szembesültek, így többen többféle megoldást is találtak rá, Niépce, Dauguerre vagy Talbot csak a kísérletezők, kutatók jéghegyének csúcsát jelentették. Amikor 1839 augusztusában a franciák szabadon hozzáférhető szabadalmat csináltak Niépce és Dauguerre eljárásából, kiderült, hogy mekkora az igény a fényképezésre: aki csak tehette, azaz elég okos és gazdag volt a drága és bonyolult eljárásokhoz, kísérletezni kezdett és egyre jobb, gyorsabb, minőségibb eljárásokat talált meg, fel és ki. Dióhéjban ennyi.

Talbot agyonvédett és drága szabadalma jelentős hátrányt jelentett számára, de eljárásai megvetették az alapját annak, hogy a nyomdatechnika is képessé váljon a fényképek nyomtatására. Egy ideig csak a fénykép alapján készült metszetek jelentettek megoldást arra, hogy például a krími háborúról képanyag kerülhessen az egyre növekvő hatású és érdeklődési körét egyre tágabbra nyitó polgárság elé.

Roger Fentont tekintik az első hadi fotográfusnak, aki az akkori technika mellett még megrendezett beállításokat fényképezett illusztráció gyanánt. Az amerikai polgárháborúban Matthew Brady és csapata játszott hasonló szerepet, és a híreket kísérő fényképek egyre élettelibbek lettek, ízelítőt adtak a „jelen lenni” érzéséből. Az erdélyi származású Szathmáry Pap Károly szinte mindenhol járt, mindent igen igényesen fényképezett, és bejáratos volt az orosz–török háború idején a szultánhoz és a cárhoz egyaránt – a rendkívül sokoldalú művész képei (festmények, akvarellek is!) hitelességükkel és részletességükkel nagy sikert arattak. Az újságolvasó közönség pedig kapott a lehetőségen, egyre népszerűbbekké lettek azok a lapok, amelyek a híreiket képekkel is tudták illusztrálni.

Talbot találmányai ebben a közegben jutottak el a klisékészítés lehetővé válásáig, és nem mellesleg két másik találmány is segített: a litográfiából kifejlesztett ofszetnyomtatás és a metszetnyomtatás számos változatából kifejlesztett (rotációs) mélynyomtatás. Ezek az eljárások olcsóbbá tették a nagy példányszámú nyomtatást, ami a korábbi eljárás (magasnyomás) esetében az ólom és a gyorsan kopó klisék miatt nem volt gazdaságos. A néhány ezres példányszámok helyett ofszetnyomással már több tízezres példányszám nyomása vált a legjövedelmezőbbé, a drágán előállítható, de tartós mélynyomó formákkal pedig százezres, milliós példányszám volt elérhető. Az ofszet megőrizte valamennyire a magasnyomás tiszta, világos és jól olvasható betűképét, de a képek nyomtatásakor ugyanúgy pontokra (raszterre) kellett bontani a képet, mint a magasnyomás esetében, hogy árnyalatokat lehessen ábrázolni. A mélynyomtatás betűszélei a technológiából adódóan fogazottak voltak, kevésbé kontúros hatást keltettek, de a képek minősége jelentősen javult az által, hogy a képpontok a hígabb tinta (tinta, nem festék!) révén eltűntek, össze tudtak mosódni egy homogén felületbe.

Az 1910-es évek második felére forrta ki magát mindkét eljárás, és a sajtónak egészen új távlatokat nyitott. És ebben a képeknek nagyon jelentős szerepe volt.

A háborúk tudósításai megérlelték az emberekben az igényt arra, hogy minél előbb, minél pontosabb híreket kapjanak, átérezhessék, mi is történik, és a gazdaság résztvevőinek kiemelt érdeke volt, hogy ezeket a híreket időben megtudva, ezeknek megfelelően alakítsák üzleti tevékenységüket. A dagályos leírások nem adtak olyan pontos fogalmat a történtekről, mint egy-egy fénykép.

Az első világháború után még inkább megnőtt az igény, immár a szórakoztató tartalmakra, amiket az előző évszázadban még színezett metszetekkel, rézkarcokkal, útikönyvekbe kötött vonalas rajzokkal elégítettek ki. A szatócsboltok pultján már akkor megjelentek a kis kártyákra nyomott képsorozatok, egy-egy távoli, egzotikus hely bemutatásával – pontosan azt a szerepet töltve be, amit manapság az interneten keringő PPS-vetítések foglalnak el. A térhatású fényképezés, ami szinte az első pillanattól kezdve ott volt a fotó történetében, olyan szintű népszerűséget élvezett, hogy sok családnál a nappali fő helyén (ahol ma a tévé áll) míves sztereoszkóp terpeszkedett, és jellegzetes, felül kerekített keretű képpárokat lehetett beléjük tenni, amivel meg lehetett nézni a maguk terjedelmében a piramisokat, Indokína erdeit, az Újvilág városait, vagy akár a közeli kupleráj nyilvánoshölgyeit. Az aktfotózás XIX. századi történetében egy külön, nem túl büszkén vállalt fejezet a bordélyok világának bemutatása…

robertcapabygerdataro — Robert Capa filmez – felvétel: Gerda Taro [Public domain], via Wikimedia Commons

Tehát a kép, és főleg a fénykép egyre nagyobb teret követelt és kapott. A harmincas években megjelentek az első nagy képes újságok, a Münchner, Frankfurter és Berliner Algemenine Zeitung, amelyek már százezres példányszámban, gyors és minőségi rotációs mélynyomással készültek, és hétről hétre tálalták az újabb képanyagokat, amelyek lassanként egyenrangúak lettek a szöveggel, amit illusztráltak. Angliában a Picture Post már nem csak egyenrangúvá emelte a képet, hanem sajátos, forradalmian új tördelésével, kép-szöveg arányával ki is emelte. A harmincas évek végére a francia Vu (amelynek Robert Capa is sokat fényképezett) már elsősorban képriportokat közölt, egy-két mondatos képaláírásokkal és nagyon rövid, tőmondatos bevezetésekkel kontextusba helyezve a fotókat. 1936 végén a korábbi amerikai vicclap, a Life új tulajdonossal új útra tért, és Amerika legnagyobb képes hetilapjaként szinte csak a képekre épített. Sajátos, nagyon erős vizuális világa mellett a szövegre kevésbé volt szükség, és alacsony ára miatt a rosszabb körülmények között élő, kevésbé művelt emberek számára is elérhető lett. Az dolgozók már várták a pénteket, amikor a Life új száma megjelenik. A példányszáma 1945-ben tetőzött, több mint 13 millió eladott példánnyal!

És a kép felülkerekedett a szövegen, és az emberek rájöttek, hogy olvasni, elképzelni a leírt szöveg tartalmát, jelentését fárasztó dolog. Ráadásul sokkal inkább nyelvfüggő, mint a kép – bár a képi kultúrában is vannak nyelvi és hagyományokban gyökerező sajátosságok. A nagy skandináv bútorcégek (több is) odáig vitte a képekkel való kommunikációt, hogy a használati vagy összeszerelési utasítások legfeljebb sorrend jelzésre használnak betűket. Az írástudatlanság elleni harcban egyelőre az írás áll vesztésre.

Az állóképpel párhuzamosan, és igen dinamikusan fejlődött a mozgókép is, de igazán nagy robbanást a videó, majd a videó rögzítésére alkalmas egyszerű és megfizethető eszközök jelentettek. Amikor pedig a telefonok is elkezdtek jó minőségű mozgóképet felvenni, az internet pedig teret adott ezek használatának, az állókép egyszer csak arra kellett rádöbbenjen, hogy jelentős konkurenciája akadt. Az 50-as évek tudományos-fantasztikus agyszüleménye, videótelefon a különböző üzenetküldő és csevegő alkalmazásokban egészen korán megjelent, majd a telefonhálózatok is képessé váltak videóhívásra, de kiderült, hogy meglehetősen ritkán van az embereknek szüksége arra, hogy a másik fél lássa is, hogy mit csinálnak. Ellenben a világ hiúsága hamar rávette, főleg a fiatalokat, hogy ne csak állóképen, de rövid videókon tudassák a világgal, mennyire menők és milyen jó dolguk van. Ezzel nem is lenne probléma, mert sokkal személyesebb egy mozgókép üzenetben megmutatni az új kiskutyát, a nyaralóhelyet vagy az új ruhát, mint álló képen, és sokkal személyesebb egy videóban puszit dobni a szeretteinknek, mint egy levél aljára biggyesztett XXX jelzéssel tudatni, hogy érezzék magukat csókoltatva.

A gond az, amikor a videó olyan helyekre is beteszi a lábát, ahová nem biztos, hogy kellene. Például az oktatásba, tájékoztatásba.

Ez persze nem így igaz, mert egy megfelelően összeállított mozgóképes anyag nagyon nagy segítség az oktatásban és tájékoztatásban is. Egy videón megmutatni sokkal érthetőbb és szemléletesebb, hogy hogyan esik talpra a macska, vagy hogyan kell egyetlen mozdulattal stokira hajtani az inget. (Mi az hogy stoki? Miféle inget? Megint az őskorban lennénk?) A videó azonban elvárás lett, és számos esetben akkor is alkalmazzák, amikor nem lenne helye.

Nézzünk egy-két példát.

Kerestem egy megoldást egy számítástechnikai hibára, és nem találtam mást, csak videókat a legnagyobb videómegosztón. Végül a legrövidebbre rákattintottam, és egy meglehetősen kínai angolsággal beszélő, láthatatlan valaki köszöntött. Elmondta, hogy mennyire örül, hogy rátaláltam, iratkozzak fel a csatornájára, mert az a Világbéke első számú előfeltétele, és köszöni húsz barátjának, amikben segítettek (fel is sorolta név és tett szerint). Elmondta, hogy mennyire örül annak, hogy milyen szuper fejlesztésekbe ölte a pénzét, csak azért, hogy én (személyesen én!) tisztább, jobb, élesebb, szagosabb és hangosabb képet kapjak, majd elviccelődött két percig valami, szerintem csak kínaiak számára érthető szójátékon és azon, hogy a hülye vigyor nevű arckifejezése mennyire népszerű volt az előző videójában. Négy perc után beletekertem a felvételbe és még mindig ugyanez ment. És még mindig. És még mindig még mindig. Aztán egy elszólásából rájöttem, hogy az információ (tutorial), amiért a videót nézem, már lement. Ekkor elkezdtem visszafelé kattintgatni a felvétel idővonalán, hogy megtaláljam, és sikerrel is jártam, de nagyon nehéz volt. Az információ ugyanis egyetlen képernyőmentés volt, ami leírva kb. így nézett volna ki: „Nyisd meg a Szerkesztés menüben a Beállítások menüpontot és jelöld be az Ez kell neked fülön az Így lesz jó mégis jelölőnégyzetet. Erre ment el több mint tíz perc videózással…

Egy másik esetben egy nagy hardvergyártó cég, területének Rolls Royce-a honlapján próbáltam megtudni, hogyan lehet az eszközükkel a kört quadrilaterális permutációval látens módon négyszögesíteni. (Na jó, nem ezt, de ha leírom mit, hasonlóan értelmetlen blabla lenne a legtöbb embernek.) Találtam is róla három cikket, mind a három arról szólt, hogy az eszközükkel ez nagyon egyszerű, nézzem meg az Így kell! című videójukat. Hézagos bütyöktágítással akarom csinálni, vagy lottyadó segédigékkel, esetleg magashegyi búvármentő módszerrel? Mindre van külön cikk, ami ugyanarra az egy videóra mutat. Szuper! Nézzük a videót.

Gyönyörű, rájuk jellemzően profi bevezető, csillogóan kívánatos logó, bájosan éterikus szépségű zene és még szebb női arc köszönt, elmondja, hogy neki én, az Ügyfél vagyok a legfontosabb, és iratkozzak fel a csatornájukra, mert ez a Világbéke egyetlen hiányzó feltétele, és a következő webinárium segít négyszögesíteni, bármennyire is szeretném. Majd vágás, egy elképesztően jól felszerelt, de amúgy háromszor két méteres alapterületű auditórium, előadói pulpitus, aktív tábla, két projektor, és egy plakátmosolyú kreol bájgúnár előadó. Elképesztően kedves gesztusokkal és hanghordozással közli, hogy ez a felvétel egy webinárium anyaga, vágatlanul, hogy semmiről ne maradjak le. (A webinárium olyan előadás, ahol a hallgatóság nincs jelen, csak online vesz részt.) Azzal elkezd beszállingózni négy-öt hallgató, leülnek az odakészített székekre, a bájgúnár elképesztően kedves léptekkel kimegy, és… két perc semmi. Majd jön a Kopasz Szakértő, megköszörüli a torkát, és elkezd egy laptopon matatni, aztán tájékoztat, hogy a bejelentkezett résztvevők közül még sokaknak nem sikerül az internetes kapcsolatot létrehozni, ezért várunk. Várunk. A Kopasz Szakértő anekdotázik egyet-kettőt, ami érdekes és szellemes is, csak nekem dolgozni kellene azon, amihez feltétlenül szükséges, hogy quadrilineárisan permutáljam a látens körnégyszögesítést, lehetőleg a magashegyi búvármentő módszerrel vagy segédigékkel, de semmiképpen se hézagosan. Eltelt újabb öt perc. A Szakértő megjegyzi, hogy akinek ennyi idő nem volt elég csatlakozni, azt a Hálózati alapismeretek című webináriumára várja (de hogyan, ha nem tud csatlakozni???), és kezdünk. És kezd. Szellemesen, élvezettel beszél a körnégyszögesítés történetéről, a látens módszerek fontosságáról, a quadrilineáris permutáció tévútjairól, és egy Helen nevű lányról, akivel nagyon szeretett volna randizni az egyetemen, de sokáig hiába, majd egy hézagos bütyöktágításról szóló előadásán a lány odament hozzá, majd feleségül ment hozzá. Még mondják azt, hogy az elméleti alapkutatások nem lehetnek romantikusak!? Huszonhét perce nézem a videót, tök érdekes, tele van szellemes megállapításokkal és ügyes kis kapaszkodókkal, amik segítenek a roppant bonyolult elméleti fejtegetéseket átlátni és megérteni. És végre eljutottunk ahhoz a részhez, amire szükségem volt! Mint kiderül, pofon egyszerű, két mondatban el is mondja a Szakértő. Lehet, hogy én vagyok fejlesztési fázisban, de nem értem. Le kellene lassítani, hogy legyen időm felfogni, amit mond, de ugye azt nem lehet. Visszapörgetném, de mivel hosszú a felvétel, nem lehet ám egy-két másodpercnyit, a legkisebb kattintásra is több percet ugrik. Próbálom többször is visszahallgatni, és nagy bánatosan konstatálom, hogy nem vehető ki, homouzionról vagy homoiuzionról beszél-e mert a legfontosabb kulcsszóba a héttagú közönség három tagja köhög és krákog bele. Vissza kellene olvasni a szöveget… de várjunk csak, nincs más erről csak ez a videó! Bánatosan megnézem a hátra lévő hetven percet, érdekes, szórakoztatóan tanít, csak épp a kérdéses téma soha többet említésre sem kerül. Imádom a videó tutorialokat (avagy oktatóanyagokat), csak sajnos ez nem igaz.

Szóval nézem a legnagyobb videómegosztó kínálatát, és ezernyi érdekességet találok, egykorú archív filmfelvételeket a századforduló utcai életéről, a közlekedésről, teljesen hiteles mozgókép felvételeket a Yetiről és a Nagylábúról, sőt, egyet arról is, amikor Jézus megtörli verejtékes arcát Veronika kendőjében. Gyönyörű tájakat, embereket, hogy hogyan élik az életüket, érdekes állatok még érdekesebb és meglepően életteli szokásaikat, üzenetet a Mars-szondától és ámuldozva nézem, micsoda autóversenyzői képességekkel volt megáldva Juan Manuel Fangio vagy Stirling Moss. És örülök a mozgóképeknek, nem érdekel az írott szöveg és a fotó, ha itt van, él, mozog, és hozzám beszél.

És elkeseredve látom, hogy az írott szöveg mennyire elhalványul a saját igényeim között is, pedig a fantáziám varázslatosan jó játék gyanánt töltötte ki az olvasott információk alapján azt az űrt, amit a kép vagy a videó tudott volna megadni – és hiányzik ez az élmény. De minek olvassak, ha megnézhetem készen, mozgásban, és nem kell a fantáziával kipótolnom a Főhős gesztusait, a Hősnő hajának lebbenését és a lenyugvó nap fényében felragyogó tengert…

toddler reading book — Photo by Daria Shevtsova on Pexels.com (detail) (CC0 szabad licenc)

Olvasni jó. Éppen azért, amiket az imént leírtam, és amiért a képzelet mozgásban tartásával szinten tartja a kreatív gondolkodást, és megmutatja, mennyire alkalmatlan eszköz a mozgókép az élet számos olyan területén, ahol fontos, hogy a saját tempómban éljem meg az élményt, a saját időmben alakuljon a képzeletbeli táj, és a saját képességeim igényelte tagoltsággal érthessem meg a bonyolult magyarázatokat. Mozogni kell. De nem kell mindennek mozogni.

Utópiák és disztópiák

A vasfüggönytől keletre élő emberek számára a modern ipari építészete a szocreál szinonimája lett. Nyugatra több irányzat nevét is összekötik nagyjából ugyanazzal, például egy ágát fasiszta modernizmusnak hívják. Más alhajtásait más neveken, és elég ritkán pozitív neveken ismernek. Ami a közös bennük, az egyfajta brutalitás – összefoglaló, de nem teljes spektrumot lefedő néven a brutalista, vagy brutális építészet.

Emlékezetesek Philip Glass svájci minimalista zeneszerző, Godfrey Reggio filmrendező és Ron Fricke operatőr „a Qatsi-trilógia” összefoglaló néven ismert alkotásai, elsőként közülük Koyaanisqatsi (Kizökkent világ). Ennek egy Apolló rakéta kilövését és a coloradói félsivatagos-sivatagos területek embertelen szépségét bemutató képsorait egy megrázó váltás követi: vadonatújnak, modernnek és rendezettnek látszó lakótelep légifelvételei el- és lepusztult kísértetházaknak bizonyulnak a közelebbi képsorokon. A makettnyi méretben dekoratív mértani formák egyre durvábbak, fenyegetőbbek és elembertelenítőek, amire még a zene is súlyosan ránehezedik, majd megnyugtató, fellélegeztető az, ahogy a modern szalagházakat „lehúzzák”, ahogy az angol mondja: irányított robbantással eltüntetik a föld színéről. Errefelé, Kelet-Európában automatikusan az olyan panelekkel asszociáltuk a képsorokat, mint Kőbánya, Békásmegyer lakótelepei, és volt valami megnyugtató abban, hogy az embereket gyomrukba gyömöszölő, elidegenítő betonkolosszusok nem örök életűek.

A világ egy másik részén, például az Egyesült Államok-beli St. Louisban sok minden mást jelentettek ugyanezek a képsorok, amelyek az ottani szociális ellátás kudarcát szimbolizálták. Az épületek, amelyek olyan megnyugtató módon tűnnek el a füst- és porfelhőkben, St. Louis legszegényebbjeinek szánt, olcsó lakhatást, kulturált környezetet biztosító program számára épültek, amelyik papíron szép és jó volt, egészen idilli módon egyenlő esélyeket kínáló és gondoskodó.

De csak papíron.

Egész jól nézett ki messziről – de csak messziről. – [Public domain], via Wikimedia Commons

A Pruitt–Igoe terv, amely a boldogság kék madarát ígérte, az ilyen projektek szokása szerint a megvalósulása közben fokozatosan elhullatta színes tollait, és mire szárnyra kaphatott, egy szürke, kopasznyakú, döghúsra éhes keselyű lett. A varázsszó, amelyik az átváltozást beindította, a költségcsökkentés volt. A kellemes, világos, élhető lakóterekként megálmodott házakból, amikor elkészültek, zsúfolt, szűk, levegőtlen és meleg, sötét gettó lett, a bűnözés melegágya. Ezt tovább tetézte az, hogy a karbantartásra, vagy akár a terület építés utáni rendezésére már egy pillanatig sem fordítottak gondot. A telepet aki csak tehette, elhagyta, az a néhány jóakaratú ember pedig, aki az anyagi helyzete miatt kénytelen volt maradni, megpróbált apró, élhető szigeteket kialakítani a betondzsungelben, amely tele volt olyan veszedelmes ragadozókkal, mint a betegségek, a szinte nem létező ellátás, és a bűnözés legveszélyesebb formái, élükön a droggal. A komplexum húsz éven át volt kelés St. Louis városának szociálisan legalsó felén, mire végül felszámolták. És nem ez volt az egyetlen hasonló építészeti projekt, amely elvek szerint indult és hasonló véget ért.

Alapvetően az elgondolás nem volt rossz, olyannyira, hogy szociológiai (és más) tanulmányok egész sora foglalkozik a Pruitt–Igoe sorsát kiváltó és alakító hibákkal. Vannak szép számmal, akik a tervező építészt, Jamaszaki Minorut hibáztatják első sorban. Mások meg a kivitelezőt, vagy a város vezetését, mint üzemeltetőt, mivel még azt a kevés pénzt és energiát sem fordították a telepre, amit lehetett volna. Sokan úgy vélik, hogy túlságosan is idealizált és naív volt maga az elképzelés, főleg, hogy egy akkoriban hozott legfelsőbb bírósági döntés iránti megfelelési kényszerből kifejezetten elegyíteni akarták a fekete és fehér családokat. Még az elnevezés is ezt a törekvést szimbolizálta: Wendell O. Pruitt színesbőrű pilóta volt, St. Louis hőse, míg William Igoe fehér városatyaként írta be magát a város történelmébe.

pruitt-igoe-vandalized-windows — Betört ablakok a Pruitt–Igoe egyik épületén (bármelyiken készülhetett a felvétel) – See page for author [Public domain], via Wikimedia Commons

A valódi probléma azonban nem a szegregáció erőltetett felszámolása volt. Mindenképpen közrejátszott az, hogy az egy környezetben élők között komoly szokás- és neveltetésbeli különbségek voltak és igyekeztek elkerülni a találkozást. Nem alakult ki kapcsolat, csak kisebb egységek lakói ismerték egymást és azok igyekeztek is a saját mikrokörnyezetükbe valamiféle rendet és életteret kialakítani. Erre az építész tervei szerint az épületek közösségi terei, a folyosók, előterek nyújtottak volna lehetőséget, ahol pihenő- és játszótereket gondolt kialakítani, és olyan közösségi helyeket, ahol az emberek találkozhatnak és beszélgethetnek. De ezek a terek a végén sötétek és üresek maradtak, szellőzetlenek, barátságtalanok, mert a tervek szerinti kialakításukra már nem jutott semmi. Az épületek közötti részek is rendezetlenek maradtak, az oda tervezett gyermekjátszóterek sosem készültek el, a parkolók között szemét és sitt gyűlt. Az emberek pedig elkezdték a senkiének nézni azt, ami nem a sajátjuk volt, és megjelent a szándékos rombolás, a bűnözés. A fenntartó (a város) a legminimálisabb mértékben sem fordított a karbantartásra, és az amúgy is csak minden harmadik emeletnél megálló liftek többet voltak rosszak, mint üzemképesek, a betört ablakokat senki sem cserélte ki, a kiégett lámpák sötétségbe burkolták a barátságtalan épületeket. Aki tehette, elmenekült, és a lakások fele üresen állt, rosszabb esetben pedig bűnözők, drogosok búvóhelye lett. A történet számos más helyről is ismerős.

Ahogyan maga a épületek jellegzetes jellegtelensége is, a szigorúan szerkezetcentrikus külsővel, ahol a díszítés maga az anyag és a funkciója, semmi mást nem tűr meg. A világ egyes részein Sztálin-barokknak, máshol fasiszta építészetnek titulált, és például a római EUR negyedben futurizmussal megszórva szép (bár embertelen) építményeket erőltetetten optimista díszítéssel látták el (vagy akár a régi londoni BBC-székházat). De ez a fajta építészet eleve elvetette a dekorációt, és kizárólag a szerkezeti elemeket, a struktúrát engedte ilyesféle szerepben is megjelenni. Még akkor is, ha az sem volt alkalmas e feladatra. Robosztus, nyomasztóan erős és erőszakos, tömbszerű házak ezek, a stílus pedig éppen erről, a szépség elvetéséről kapta a „brutalizmus” nevet.

320px-tugendhat_villa_in_brno — A brnói Tugendhat-villa – Justraveling.com [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

Bár időben nem különül el élesen a többi modern irányzattól, mégsem lehet összetéveszteni a Bauhaus tiszta és emberségességre törekvő formáival, és az azt követő, minőséget dicsőítő modernizmussal összevetni, aminek legszebb példái Ludwig Mies van der Rohe vitatott, nem feltétlenül használható, de sokkal finomabb épületei, mondjuk a Tugendhat-villa Brnóban, ami ma az építészetet és modernizmust kedvelők zarándokhelye. Nem lehet összetéveszteni a későbbi, strukturalista irányzattal sem, ahol igyekeztek a szerkezetet, mint díszítőeszközt könnyebbnek, légiesebbnek, szükségesebbnek bemutatni. Nyilvánvalóan távol állt Frank Lloyd Wright organikus elveket valló irányzatától, amelyet itthon nem csak Koós Károly építészetével rokoníthatunk, hanem Földes László egyes tervei is szoros rokonságban állnak vele, bár jóval későbbiek – Makovecz Imre pedig sajátos formális és szimbolikus mitológiát rittyentett köré. Bár nagyon hasonló koncepcióra épült egész Brasília, ott sokkal erőteljesebb egy késői Bauhaus hatás, ami minden (rendszerint jogos) kritika ellenére is egy meglepően jól élhető várost eredményezett. Ami hasonló egy kicsit, de nagyon más: szép. A brutalista építészet ugyanis könnyen felismerhető arról, hogy brutális. Mert az.

320px-citc3a9_radieuse-_intc3a9rieur_1 — A „marseilles-i ház” belül. Le Corbusier építészetéből indult, de nagyon eltávolodott a brutalizmus. – By Michel-georges bernard (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Meglehetősen sok olyan brutalista épület van, amely szociális kérdésekre próbált választ adni. Érdekes, hogy mennyire hasonló elképzelések mennyire eltérő eredményekre vezettek. Le Corbusier koncepciója az élettér, mint műalkotás kialakítására több változatban is megépült, természetesen a legismertebb a marseilles-i Unité d’habitation, avagy közismertebb ragadványnevén a marseilles-i ház. Sokan a panelházak, lakótelepek mintaképét látják benne, holott azok koncepciója már az ókorban is megjelent – Khafré piramisépítőinek lakótelepe, ahol az építkezésen dolgozók szállásai, és az őket kiszolgáló létesítmények egyetlen egységben, könnyen megközelíthető, átlátható, szervezett formában épültek meg. Pontosan azokat az elgondolásokat mutatják, mint a svájci építész alkotása: a munkahely viszonylagos, de már nyugalmat nyújtó közelében kialakított élettér volt a célja, ahol a szociális igények kielégítésére alkalmas park, szórakoztató létesítmények ugyanúgy meglegyenek, mint a mindennapi szükségleteket biztosító üzletek, szolgáltatások. Le Corbusier ezt egy-egy helyszínen egyetlen épületmonstrumon belül álmodta és valósította meg, a szocialista országok panelházakból épült lakótelepei, amelyekhez hasonlók nyugaton is épültek, több épületből álló, önálló negyedként próbálták meg ugyanazt. Ennek egészen elképesztő méretű példái is épültek, amelyek nyugodtan nevezhetők a brutalista építészet toposzainak. És nem csak a Szovjetunió és érdekszférája járt élen ebben, sőt. Angliában valósággal burjánzott az építészeti brutalizmus, és az elkészült épületek hasonló elfogadottsági skálán mozogtak és mozognak, mint a Pruitt–Igoe és a marseilles-i ház kijelölte végletek. Az egyetlen, vagy egy-két brutalista építményben önmagába záródó nyomornegyedek némelyik angol nagyvárosban még a mai napig is problémát okoznak, vagy már lerobbantották őket a városképről, például a Glasgow-i Hutchensontown C-t, míg néhány jobban sikerült épület a felső-középosztály kedvelt lakóhelye (ez történt a marseilles-i ház-zal is).

trellick_tower_from_elkstone_road2c_london_w10_-_geograph-org-uk_-_783825 — Goldfinger Ernő: Trellick Tower – R Sones [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

Érdekes helyzetet képviselnek a magyar származású, Angliában tevékenykedő Goldfinger Ernő építette Trellick Tower, Balfron Tower, és az ahhoz csatlakozó Carradale House. Ezek az építmények magukon viselik a brutalista lakóépületek minden tulajdonságát: egyes lakók oda vannak értük, de a lakók többsége gyűlöli őket. A fenntartásuk döbbenetesen sokba kerül és a struktúrák kiforratlansága számos problémát okoz. Az épületek beton főelemei kivezetik a fűtés melegét a lakásokból, olyan hőhidak alakulnak ki. A beton vázon fa és üveg szerkezetek alkotják a külső felületet, és ezek a homlokzatok vízelvezetési gondjai miatt ázik és nedves minden. A húszemeletes építmények a vártnál is jobban ki vannak téve a szélnek és az elektromos hálózat, épületgépészet elavulása már csak a méretek miatt is komolyabb terhet jelent. Goldfinger épületei éppen csak megmenekültek a dinamitrudaktól, és ma már műemléki védelmet kaptak, de a korszerűsítésük elérhetetlen összegekbe kerülne. Goldfinger az épületekhez portaszolgálatot is tervezett, de erre sohasem került pénz. A toronyházak így nyitottak maradtak, és a különálló gépészeti egységek és átjáróik különösen vonzóak voltak a hajléktalanok és drogosok számára, majd egyre gyakoribb lett a rablás és a nemi erőszak, illetve a kábítószer és más illegális dolgok kereskedelme is. Ez a folyamat nagyon nehéz munkával volt megállítható, és a tornyok helyzetét akkor sikerült kissé jobb irányba terelni, amikor a lakók megvásárolhatták az addig bérelt ingatlanjaikat, és megváltozott az alapvető hozzáállás – a városvezetés részéről is. A Trellick Tower 2017-ben megmutatta ezeknek az épületeknek egy másik komoly problémáját is: április 19-én tűz ütött ki az egyik lakásban a legfelsőbb emeletek valamelyikén. Bár sikerült a lángokat úgy megfékezni, hogy sem emberéletben, sem anyagiakban nem keletkezett komoly kár, az oltás idejére több mint kétszáz lakót kellett evakuálni a toronyházból.

360px-grenfell_tower_fire_morning — A Grenfell Tower oltása – Natalie_Oxford a Twitteren [CC BY 4.0], via Wikimedia Commons

2017-ben egy másik londoni toronyház-tűz jobban felkavarta a közvéleményt: a Grenfell Tower egy felújított brutalista épületegyüttes toronyháza volt, és az éjszaka, egy meghibásodott hűtőszekrényből származó tűz 71 életet követelt – köztük egy újszülöttét is. Itt is a karbantartás és a pénzhiány játszotta a főszerepet: a felújítást ugyan elvégezték, de a szigetelőanyag, amivel az épületet kívülről burkolták, nem felelt meg a legalapvetőbb tűzvédelmi előírásoknak sem: egész egyszerűen tüzet fogott, vagy leolvadt a falakról. A Grenfell Towerhez hasonló toronyházból a nyugat-londoni North Kensingtonban több is áll. Ezeknek utólagos burkolatát sürgősen felülvizsgálták, és volt, ahol inkább el is távolították.

Az angliai példák kísértetiesen ismerősek lehetnek a hajdani pécsi toronyház révén, de hasonló épület van még Magyarországon – elég talán csak a veszprémi vagy a gyöngyösi húszemeleteseket említenem. De a brutális építészet nem feltétlenül magasra tört a gigantikus méretek imádatában, hanem vízszintesen is szívesen terjeszkedett. Kelenföld vagy Rákosfalva tízlépcsőházas monstrumaihoz hasonlók azonban bőven akadtak, akár a “Bécsi út másik oldalán”, azaz Bécsben is.

320px-karl-marx-hof_2009 — A Karl Marx-Hof – Dreizung (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

De milyen érdekes: Bécsben még a brutalizmus is más. A döblingeni Heiligenstadt negyedben található Karl Marx-hof valójában brutalista épület, bár annyira nem is csúnya. A maga 1100 méteres hosszával sokan rekordernek gondolják, pedig az ukrajnai Lutszkban van hosszabb, 1750 méteres lakóház (igaz, nem egyetlen vonalban, hanem leágazásokkal), és az oroszországi Murmanszkban is akad egy önmagába záródó, karokat növesztett építmény, amely 1480 méter hosszú. A Karl Marx-hof egyik végétől a másikig négyszer áll meg a villamos, és manapság kimondottan vidám színekben virít, amely feloldja a monstrum nyomasztó méreteit. Különlegessége, hogy az eredeti koncepciónak megfelelően megvan benne minden, ami a működéséhez szükséges: szolgáltató és pihenő egységek, sőt, gondos karbantartás is. De hát Bécs az Bécs, mondhatnám, és nem is járnék túl messze az igazságtól.

320px-corviale_5581482423 — Nuovo Corviale, Róma – By Umberto Rotundo from Roma, Italy (Leggendo Corviale) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A brutalista lakóegységek gondjai mindenhol nagyon hasonlóak. Rómában a Nuovo Corviale, becenevén Il Serpentone, azaz az Óriáskígyó a város keleti felén húzódó monstrum. Nem nagyon hallani róla, én is véletlenül fedeztem fel a Google Earth-ön keresgélve, felidézve az általam bejárt helyeket. Nem, nem jártam a Serpentone közelében sem, nem is nagyon ajánlatos turistaként oda tévedni. Simán csak feltűnt a műholdképen az egyetlen, egyenes épület, ami először elhagyott kifutópályának látszott, a kiszolgáló területek nélkül. A Serpentone valójában három épület, amelyek közül kettő egy vonalban fut, átjárókkal összekötve. A harmadik, alacsonyabb ház rövidebb is, és hegyes szögben áll el a két másik vonalától – ez lett (volna) a szolgáltatásoknak helyet adó épület. Épült melléjük még egy pláza-szerű dolog is, ami meglepő módon többé-kevésbé rendeltetésszerűen működik.

A koncepció itt is hasonló, mint az ókori, vagy a Le Corbusier-féle. A létesítmény közelében parkot és bevásárlóközpontot is terveztek, ami szükséges is volt, figyelembe véve, hogy a Corviale több mint hatezer embernek adott otthont. A tervezők és a beruházó olyan hangzatos szólamokkal fogtak munkához, hogy megvalósítják a modern lakóépületek önmagát működtető rendszerét, a korszerű megoldást minden lakáshiányra, és a szociális problémákra választ nyújtanak. Mindezt akkor, amikor Olaszországban demográfiai robbanás után nagyon súlyos problémává vált a lakáshiány és az erős baloldal azonnali megoldást követelt. Nos, az építők tévedtek. A hibák inkább a Trellick Tower és a Pruitt–Igoe terv hibáira hasonlítanak. A rosszul karbantartott, eredetileg szellősnek és derűsnek tervezett, még némi dekorációt is felvonultató, ám az életben átláthatatlan és barátságtalan belső közösségi terek és külső átjárók vonzották a bajt, a bűnözőket és a kétes egzisztenciájú alakokat. Az eredetileg olaszosan könnyed és nagyvonalú díszítések a silány anyagok használata miatt hamar lepusztultak, csak rontva az összhatást. A két hosszú épületrész közötti átjáró vonalában egy kis amfiteátrum jellegű színpad is épült, ami egy ideig üzemelt, sőt, kertmozi is volt, de meglehetősen gyorsan az enyészeté lett minden. A beton kolosszusokon végigfutó, keskenynek tűnő ablaksávok egységét megtörték a házilag kialakított árnyékolók, szárítók, mindenféle buherált kiegészítések, amikkel az ott lakók megpróbálták még elviselhetővé varázsolni a totális disztópiává roskadt utópisztikus „lakógépet”. A Serpentone sorsa ma sem tisztázott, bár sokan igyekeznek tenni érte. Az Adriano Olivetti Alapítvány még egy kiadványt is közzétett, amelyben a Corviale megmentésével foglalkozik. Előszavában „az olasz építészet, művészet és a társadalom perifériájának szimbóluma” titulussal illeti. A hajdani amfiteátrumba művészeti happeningeket terveznek, és a közbiztonság érdekében is próbálnak mindenfélét, vegyes, de inkább bíztató sikerrel. Születtek tervek a nyomasztó beton felületek élettelibb, vidámabb dekorációval ellátására, ami a hely hangulatán biztosan sokat javítana. Vannak az építménynek barátai, akik meg szeretnék menteni az olasz brutalizmus mintapéldányát, de sokan örülnének annak is, ha eltűnne a föld színéről. Anyagilag egyik sem igazán járható út, tehát rejtély, mi lesz a sorsa – talán nagyobb az esélye a Trellick Tower nyomán túlélni, mint sok más, brutalista épületnek.

320px-stazione_santa_maria_novella_2 — Firenze, Santa Maria Novella pályaudvar – By Freepenguin (A feltöltő saját munkája) [CC BY-SA 3.0 or GFDL], via Wikimedia Commons

Egyébként Olaszországban számos példája van a brutalizmusnak, ami a helyben fasiszta építészetnek nevezett, Bauhaus utáni, a mi Sztálin-barokkunkhoz és szocreálunkhoz hasonló irányzat folytatásaként, következő fejlődési fázisaként jelent meg, főleg az ötvenes és hetvenes évek között. Rómában a Termini pályaudvar még inkább a fasiszta építészethez áll közel, de a firenzei Santa Maria Novella pályaudvar kívülről igazi brutalista építmény, amúgy meglepően kellemes belső terekkel, ami tőlünk nyugatra nem is olyan ritka az ilyen stílusú építmények közt. Sokfelé találhatók brutalista középületek, bevásárlóközpontok a divat és művészet szentélyének tartott országban, akár olyan monstrumok is, mint a divat fővárosának számító Milánóban. És nem a dómra gondolok, természetesen. Van, ami még azt is el tudja nyomni.

milano_-_torre_velasca_-_panoramio_-_markusmark_28329 — Torre Velasca: annyira csúf, hogy az már ronda – MarkusMark [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ez pedig nem más, mint a Torre Velasca, amelyet a középkori várépítészettel rokonítva igyekeznek menteni. Ez az épület is műemléki védettséget élvez, és viszonylag jó állapotát, elismertségét talán annak a ténynek is köszönheti, hogy egyszerre lakó- és középület, így mindkét oldalról figyelmet kap. Aki feljut a milánói dóm tetejére és körülnéz, aligha tévesztheti el a felső részén kiszélesedő, jókora buzogányként éktelenkedő szörnyeteget.

Amúgy érdekes ám a brutalista középületek sorsa is. Az angoloknál olyan sok vált hírhedtté, hogy mára mozgalom indult a brutalista építészet maradékának megmentésére. A londoni Royal National Theatre még a szebb és kedveltebb épületek egyike, ahogyan a Preston Central buszpályaudvar parkolóházát is főleg az épület kedvelőinek a tiltakozása mentette meg a bontástól.

320px-preston_bus_station_232-26 — A Preston Central buszpályaudvar parkolóháza, amit a környékbeliek szeretete mentett meg a dinamittól – Dr Greg [GFDL or CC BY 3.0], via Wikimedia Commons

Ez az épület abban a különleges helyzetben van, hogy bár bőven viseli a stílus jellegzetességeit, igazából nem is olyan csúnya, főleg a parkolószintek íves, dekorációnak is alkalmas kialakítása miatt. Ritka kivétel, bár nem egyedülálló. Feltűnően sok egyébként, főleg a lebontott épületek között a parkolóház és a bevásárlóközpont. Nagyon jellemzőek a problémák is, amelyek a bontásukhoz vezettek: a beázás okozta szerkezeti problémák és a szociális gondok, bűnözés, az embertelen térhez való ellenséges hozzáállás. Nem akarok vészharangot kongatni, de ezeket a jeleket már megjelenni látom a budapesti Köki Terminálon is, amely tipikus példája az olyan építménynek, ahonnan eltűnni a legjobb. Pedig az túl új ahhoz, hogy brutalista legyen. Vagy nem.

plaza8 — Boston City Hall – By Marguerite & AJ Marks [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

512px-buffalo_city_court_building2c_1971-742c_pfohl2c_roberts_and_biggie_28844802229529 — Buffalo City Court Building – By David Schalliol via sah1365 [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Talán meglepő, hogy olyan, nagy jelentőségűnek vélhető épületek is épültek brutalista stílusban, mint a Royal National Theatre. Nincs is egyedül! Egészen híres-hírhedt a bostoni városháza, azaz Boston City Hall, vagy a stílus Nagy Klasszikusa, a végletekig embertelen külsejével akár még szépnek is látható Buffalo City Court Building, – ez a kettő az Egyesült Államokban nyomja agyon a városképet. Amerikában a brutalista stílus kicsit más irányba is elkalandozott, és a felhőkarcolók között olyan ikonikus épületek is készültek, mint a bostoni Hancock Tower, mai nevén csak Clarendon Str. 200.

john_hancock_tower2c_200_clarendon — Clarendon Str. 200. – Via Wikimedia Commons

Ez a toronyház furcsa keveréke a Bauhaus utáni, anyagminőség kultuszában élő irányzatnak, a minimalizmusnak, a brutalizmusnak, és az art decónak. Az épület műszaki problémái viszont jellegzetesen visszaköszönnek a brutalista építményekről. Szinte minden előfordult itt: az épület kilengését utólag beépített lengéscsillapítókkal kellett szabályozni, a drága üvegtáblák időnként tömegével hullottak alá a hatvan emeletes gigászról, és a keskeny, széles épületre olyan erővel kapaszkodott a szél, hogy meg kellett erősíteni, ne boríthassa fel. Egészen furcsa módon, azzal fenyegetett az épület körül kialakuló légáramlás, hogy a hasáb alakú házat a rövidebb oldalára borítja – mintha egy dominót az élére akarnánk fújni. Ezzel az egyébként nagyon érdekes és szép épülettel majdnem sikerült megvalósítani a lehetetlent és az összes lehetséges problémát egyetlen remekműben felsorakoztatni.

320px-distant_exterior_view_of_seminary — A Szeminárium romjainak látképe – By Mad4brutalism (A feltöltő saját munkája) [CC BY-SA 3.0 or GFDL], via Wikimedia Commons

A brutalista stílus az egyházi építészetben is megjelent. Még Rómában is épült jellegzetesen brutalista templom, de a stílusirányzat történetében legjelentősebbnek tartott vallási épület a skóciai Cardossban épült Szent Péter Szeminárium Glasgow mellett. Az épületet közvetlenül Le Corbusier ihlette, de egy neves skót építészeti iroda tervezte és a kivitelező is helyi volt. Olyan kiváló munkát végeztek, hogy az építmény a mai napig a legmagasabb műemléki védettséget élvezi kiemelkedő építészeti és kulturális jelentősége miatt. Az egyik neves angol építészkritikus-író egyenesen úgy méltatta, hogy nagyszerűen foglalta egységbe a skót lakótornyok évezredes hagyományait a modern eljárásokkal, nyers és erőteljes anyaghasználattal, és a masszív formáival.

320px-gk26c_st_peters_chapel — A Szeminárium kápolnájának valóban izgalmas belső tere – [GFDL or CC-BY-SA-3.0], via Wikimedia Commons

Egy XIX. század végén emelt korábbi majorság adta a magját, amely a szeminárium központi, ügyviteli és gazdasági épületeként funkcionált, és e köré épült a modern beton komplexum. A szemináriumot egyidejűleg száz tanítvány befogadására tervezték, de valójában sosem volt egyszerre annyi lakója. Amikor az első lakói végzősként elhagyták, hogy papnak álljanak, lassan hanyatlásnak is indult az egész. És ebben nem csak a kihasználatlanság volt a kiváltó ok, hanem az is, hogy Skócia éghajlata eltér Dél-Franciaország tengerparti klímájától. Nagyon jelentősen eltér.

Tehát megint a környezet, a vízelvezetési problémák, a fenntarthatóság és a karbantartás költségei jelentették az épület problémáit. Tizenegynéhány évvel a megnyitása után a szeminárium máshová költözött, és az épületegyüttes drogrehabilitációs központ lett. De még abban az évtizedben elköltözött az az intézmény is, majd a XIX. századi központi épület is leégett, olyan súlyos tűzkárt szenvedve, hogy a maradványait inkább elbontották. Ekkor kapott először védettséget az építmény, mint a skót kulturális örökség része, ám a védettség nem azt jelentette, hogy sürgősen pénz áradt volna a felújítására és hasznosítására, hanem csak annyit, hogy nem volt szabad hozzányúlni. Az éghajlat azonban nem kérdez, és a modern épületek is hamarosan romossá váltak, ami azóta is csak romlott, bár történtek próbálkozások az állagmegóvásra és a hasznosításra is. Egyik sem járt sikerrel. Pedig az egyre magasabb szintre emelt védett státusz mellett a legkülönfélébb szervezetek, például a glasgow-i egyetem is tevékenyen részt vett a megmentési kísérletekben, például a „falak nélküli kollégium” projekttel. A szeminárium romjai között látogatók jelentek meg, akik megismerkedhettek az épület jelentőségével, múltjával, és még egy különleges hangkulissza is a rendelkezésükre állt, amelyen a környezet hangjaira keverve riportok, ismertetők mutatták be a helyszínt. Ez a kezdeményezés sem látott sok időt, és hamarosan magánkézbe adták az ingatlant, azzal a feltétellel, hogy kulturális célra kell hasznosítani. Egy komolyabb állagmegóvó karbantartás után turistalátványosság lett a szeminárium, hang- és fényjátékkal – de romos állapotában. A jövőjét nem ismerni, és ez sok-sok brutalista épületről elmondható. Igen nagy hányaduk azonban jól kiszámítható pályán tart az ősrobbanás ellentéte felé, ahol a detonáció nem a kezdete, hanem a vége lesz egy történetnek.

Ez azonban felvet egy olyan problémát is, hogy a brutalista épületek nem véletlenül a szerkezeti erejükkel próbáltak kitűnni. Nem is olyan könnyű felrobbantani őket. Sokuknál használtak az építkezéshez olyan anyagokat, például azbesztet, ami meg is akadályozza a hagyományos robbantást, és a töltetek elhelyezése előtt még mentesíteni is kell az épületet. Némelyik esetben maga az azbeszt-mentesítés olyan szerkezeti károsodást is okoz, hogy a bontás különösen veszélyessé válik. Ezek mind-mind az embertelen stílus embertelen bosszúi – holott a létrejöttükben egy ősi és alapvetően jó vezérelv működött.

A jelek szerint a posztmodern pokolba vezető út is brutalista jószándékkal van kikövezve.

A címképen a Pruitt–Igoe egyik épülettömbjének felrobbantása – U.S. Department of Housing and Urban Development Office of Policy Development and Research (Creating Defensible Space) [Public domain], via Wikimedia Commons

Destruktív demokrácia

Nem, nem politikáról van szó. Politikai téren a demokrácia alkalmazása nem igazán működik jól, de ez az alkalmazásának módjában gyökeredzik. Az igazi destruktív demokrácia azonban a gondolatokkal bánik el – pártokra, népekre, szándékra és társadalmi rendszerre tekintet nélkül.

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat. Duis aute irure dolor in reprehenderit in voluptate velit esse cillum dolore eu fugiat nulla pariatur. Excepteur sint occaecat cupidatat non proident, sunt in culpa qui officia deserunt mollit anim id est laborum.

Ismerős a szöveg? Az 1500-as évek óta használják, elsősorban a tipográfiában, mert olyan, mint egy értelmes szöveg, de nem az. A lényeg éppen az értelmetlenségében van: így nem zavarják az ismerős és jelentéssel bíró szavak azt, aki a szöveg elrendezését, elhelyezkedését, az oldalhoz és annak képmezőihez való viszonyát, és az úgy nevezett folthatást vizsgálja. Ezek határozzák meg ugyanis (nagy vonalakban), hogy a tipográfia mennyire lesz használható, tetszetős, informatív és dekoratív. Ha értelmes szöveg van a mintában, elviszi a figyelmet, és befolyásolja az értékelést – még rosszabb, ha az értelmes szöveg esetleg érdekes is, vagy tréfás, nevetséges, vagy éppen ismétlődik, vagy hasonlít valamire. A Lorem ipsum (ahogy ezt a szöveget a kezdőszavak alapján hívják) minden ilyet elkerül, értelmesnek látszó, de értelmetlen betűhalmaz, amely az adott célnyelv írásképére készül, de nem hasonlít és nem emlékeztet, nem vonja el a figyelmet és nem nevettet meg. Ez a követelményrendszer meglepően komoly munkát kíván az ilyen vakszöveg alkotóitól, ezért használják vagy a fenti, reneszánszból származó változatát, vagy az újabb, de közös tőről fakadó, az adott nyelvre még jobban illeszkedő újabb verzióit, amelyek általában – hagyománytiszteletből, és a szöveg jellegének felismerhetősége érdekében – szintén a Lorem ipsum szavakkal kezdődnek. Erre még vissza fogok térni, de most váltsunk egy másik idő és másik kontinens gyökeresen eltérő kultúrájára.

Amikor az egyiptomi Óbirodalom sírművészete elért egy bizonyos, igen magas szintet, a sírok kialakításánál és a királyok temetési szertartásainál használt rituálékat megerősítésként a királysírokban is elhelyezték, hogy megelőzzék a temetést bemutatók esetleges tévedéseit, hanyagságát. Természetesen nem véletlen, hogy királysírokról szólok: a szövegeket az V. dinasztia idején kezdték sírok falára vésni, és kizárólag a királysírok esetében. Ez volt az az időszak, amikor a nagy piramisokat építtető III. és IV. dinasztia elképesztő hatalommal és kőkemény szigorral uralkodó istenkirályai (Netjeri-khet [avagy Dzsószer], Sznofru, Hnum-Hufu [avagy Kheopsz], Hafré [avagy Kephrén]) rémmesék kegyetlenségévé torzított hatalma a hivatalnokréteg javára felpuhult, és az istenekkel egyedül kapcsolatban álló, minden ismert létezőt birtokló és irányító uralkodók helyett szolgálatokat jutalmazó, a királyság ügyeit irányító hivatalnokokat felügyelő királyok ültek a Két Ország trónján. A szolgálatok jutalmakat érdemeltek, a jutalmak a hatalom morzsái voltak, például föld, vagy ellenőrzés mások felett. A királyok isteni volta olyan szinten kérdőjeleződött meg, hogy az addigi istenekkel egyenrangú urakból az isten (-ek) fiai lettek, és a világot fenntartó Maat, az isteni világrend fenntartása nem volt már értelemszerűen az ő képességük, hanem meg kellett osztaniuk a főpapjaikkal, akik képesek voltak akár helyettesíteni is őket feladatukban.

320px-sakkarapyramidsegypt_2007feb1-11_bydanielcsorfoly — Feliratok Teti szakkarai piramisából – forrás: By Daniel Csörföly (Photos taken by Daniel Csörföly, Budapest, Hungary) [Public domain], via Wikimedia Commons

A túlvilági életet biztosító temetési szertartások és titkos, öröklétet biztosító mágiájuk veszélybe került, függeni kezdett az alárendeltektől, ezért a piramisok sírkamráinak falára kellett írni őket – oda, ahol addig semmi szöveg nem szerepelhetett, még nevek sem, legfeljebb az élet szép dolgait bemutató (és ezzel megvalósító) dekoráció, vagy egyszerű mintázatok, amelyek az erővel és oltalommal álltak laza kapcsolatban. A Nagy piramisban legfeljebb az építőmunkások csoportjainak ott felejtett nevei álltak (elrejtett, kövek által fedett helyen), de a következő dinasztia piramisai már könyvnyi szöveget tartalmaztak, egy bizonyos szöveganyagot, amit ma Piramisszövegek néven ismerünk.

Ahogy az uralkodói hatalom elveszítette központiságát, a hatalom tényleges gyakorlói, akikre a feladatokat delegálták, egyre több mindent kívántak megszerezni a hatalmat kísérő, túlvilági életet, öröklétet nyújtó rituálékból is. Kezdetben csak néhány passzus jelent meg a Piramisszövegekből a legmagasabb rangú hivatalnokok, „nemesek” sírjai falán, aztán egyre hosszabb szövegek, majd kiegészültek a hivatalnokot magasztaló, azt az istenek figyelmére méltónak beállító önéletrajzi feliratokkal, és közben óhatatlan volt az is, hogy maga az eredeti, szentként őrzött szöveg is torzult, új elemekkel hígult fel, és korábbi, nehezebben érthető részek teljesen értelmetlenné váltak. Egyre alacsonyabb sorból származók kaparintották meg és íratták sírjukba az eredetileg királyoknak járó titkos varázsformulákat, és ezzel együtt a királyi kiváltság is egyre jobban csorbult. Kétszáz év múlva akár a király fennhatóságát is megkérdőjelezhették azok, akik egy-egy területen kizárólagosan gyakorolhatták a király helyett a hatalmat, miközben a számadási kötelezettségükről megfeledkezhettek.

Kép 481_resize — Koporsószöveg egy asszuáni helyi notabilitás ládakoporsójának belső oldalán – forrás: Szegedy Gusztáv felvétele (2006) a szerző szíves engedélyével

Ahogy az irányító erő is demokratizálódott, úgy demokratizálódott a Piramisszövegek titka is, olyannyira, hogy az időszakot lezáró anarchikus kor, az Első átmeneti kor után hatalomra kerülő új uralkodói kör új szöveganyaghoz fordult. Felirataikban már más istenek kapták a legnagyobb hangsúlyt, más túlvilági események jelentek meg, máshogyan érte el az uralkodó az örökkévalóságot, mert a régi rituálék nem számítottak többé megbízhatónak. Aztán a Középbirodalom hanyatlása magával hozta az ő szövegeiknek demokratizálódását is, és a Koporsószövegek néven számon tartott korpusz előbb csak kis részleteiben, és csak a legmagasabb rangú hivatalnokok koporsóinak belső oldalára került fel, később egyre hosszabb részek, egyre gyakrabban, egyre alacsonyabb rangú „nemesek” koporsóit díszítették. A Második átmeneti kor káosza nem csak politikai, de ideológiai felhígulást jelentett. Nem részletezem, hogy az újabb fellendülést hozó Újbirodalom idején nagyjából ugyanez zajlott le a ma Halottak könyve néven ismert szöveggel, és kiegészítőivel, a Kapuk könyvével, Barlangok könyvével – ahogy megjelentek a munkavezetők sírjainak falán, úgy veszítették el eredeti jelentésüket is. Az Újbirodalom vége feléről ismerünk olyan sírt, ahol a Halottak könyve feliratai már csak itt-ott egy-egy istennevet és önállóan álló értelmes szót tartalmaznak, amúgy ákombákom és halandzsa, amit a botcsinálta „írnok” jó pénzért a nagyra vágyó, de érdemtelen megrendelőre sózott.

Ezt a jelenséget nevezik a szövegek demokratizálódásának, ami egyben az ideológia demokratizálódását is jelenti, és minden esetben a felhígulás, jelentőségvesztés, majd az értelem elvesztése jár a nyomában. De maga a demokrácia nem feltétlenül hozza magával az értékek eltűnését, de a felelőtlen vagy nem megfelelő használata magában rejti ezt a veszélyt. Mert hogy is van ez a dolog a Lorem ispum esetében?

manuscript_of_cicero_-_bl_kings_ms_23_f1 — Cicero egy értekezése az *Epistolae ad Familiares* – forrás: See page for author [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons

A Lorem ipsum eredendően nem értelmetlen szöveg. Az 1960-as években fejtette meg egy kutató a meglehetősen ritka consectetur szót használva keresőszó gyanánt, hogy a szavak forrása Cicero egyik fontos, a reneszánsz idején közkedvelt, és alapbölcsességnek tartott értekezése az etika alapjairól, mely Kr. e. 45-ben De Finibus Bonum et Malorum („A Jó és Rossz határai”) címmel indult különös útjára. Ez a filozófiai alapmű, az ókor egyik legnagyobb auktorjának kiemelkedő eszmefuttatása az emberi természetről, a pallérozott elmék csemegéje és referenciája volt, amíg egy korai nyomdász vagy betűmetsző (a könyvnyomtatás hajnalán!) fel nem fedezte, hogy a szövegkép elemzésében és értékelésében a bevezetőben említett tulajdonságokat mutató szöveg kell, és egy kedvencéhez nyúlt forrásért. Az egyes szavak gyakran maguk is értelmetlen töredékek, és még az értelmes szavak is önmagukban állnak, összefüggés és ismétlődés nélkül, de felismerhetően és azonosíthatóan Ciceró két bekezdéséből vette az ismeretlen tipográfus, amikor a mélységes bölcsességet használta forrásnak a teljesen értelmetlen és értelmetlenségében teljes szöveg megalkotásához. Ciceró demokratizálódott a maga módján – mára valószínűleg több millió honlap terv egyetlen tartalma a Lorem ipsum, a filozófia egyik alapművének töredéke, és senkiben fel sem merül, hogy a Jó és Rossz elemzésének, a fájdalom kívánásának és elutasításának, az emberi természet kifürkészésének titkait keresse bennük. Mert hát a felhasznált részlet bizony ezekről szólt.

És az az egészben az érdekes, hogy ez a fajta kulturális demokratizálódás, és egyúttal az értékvesztés és felhígulás napjainkban szétáradt, nem csak a médiában, hanem a művészetben és a politikában is. De ez utóbbiról szándékosan nem ejtek szót többet, akinek van füle és szeme rá, az úgyis tudja, miről van szó. Az azonban meglepő, hogy például a tévéműsorok szintjén is jelen van a destruktív demokrácia.

rc3a1kc3b3czi_utca2c_az_mtv_csak_c3bclc3b6k_c3a9s_mesc3a9lek_cc3admc5b1_mc5b1sorc3a1nak_stc3a1bja_szommer_erzsc3a9bet_c3a1polc3b3nc591vel2c_a_megye_egyetlen_nc591i_la — A „Csak ülök és mesélek” stábja forgat a megye akkori egyetlen női foci játékvezetőjével, Szommer Erzsébettel – forrás: FOTO:FORTEPAN / Rádió és Televízió Újság [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Kezdetben például voltak a beszélgetős műsorok, amelyek érdekes embereket, helyzeteket, helyeket mutattak be, mint például Vitray Csak ülök és mesélek műsora, vagy az Ötszemközt. És alapvetően nem Vitray Tamás találta ki a műfajt, ő csak jól alkalmazta. Sok ilyen volt, sok jó riporter és médiaszemélyiség készített így tartalmas műsort. Aztán egyre többen vágtak a könnyűnek és jól eladhatónak tűnő műfaj alá, és elvitték addig a szélesebb és szélesebb tömegek igényeinek kielégítése felé, hogy a tökéletesen primitív és igénytelen emberek mocskolódása adta egy idő után a gerincét – és nem csak Magyarországon, ott van hasonló példának a RAI 1 számos műsora is, vagy az angolszász talk show-k egy elég tekintélyes része, amelyekben egy Oprah Winfrey azért tud etalon maradni, mert valahogy meg tudta őrizni a színvonalát – de ez még Jay Lenónak, Friderikusznak vagy épp az amúgy szinte megállíthatatlanul sikeres Ellen DeGeneresnek sem sikerült.

Hasonló megfigyelhető a tehetségkutatók során is, a valóságshow-k terén, vagy a tudományos ismeretterjesztésben is. Érdemes megnézni, hogy a hajdani, valóban tudományos, valódi ismereteket valóban érdekesen bemutató műsorcsatornák kínálata ma miből áll: autóépítők, házköltöztetők, másokat lehúzó ócskások és képtelen helyzetekbe kényszerített iparosok uralják a cool túrát, ami a kultúra helyére lépett. De még az autóépítés és a használtcikk-kereskedelem bemutatása is eltolódott, ma már nem arról szól, maradva az elsőnél, hogy felkutatnak egy ritkaságot, és eredeti állapotára helyreállítva megőrzik, miközben a műsor bemutatja, hogy az adott típus miben különleges és korszakalkotó. Nem, ma kész alkatrészek bebiggyesztésével kreálnak valami látványos, de nem feltétlenül használható csotrogányt, és közben arról szól a műsor, hogy ki a menő a műhelyben, mekkora a bicepsze, és hogyan szól be másoknak.

A párhuzamok eléggé feltűnőek: minél több emberhez szólni, minél több emberhez eljutni, minél több ember szintjén érthetőnek lenni csak úgy lehet, hogyha a legalacsonyabbra kerül a léc. Mert aki a színvonalas időszakban rászokott, később már csak morog, de néző marad, legalábbis sokkal tovább, mint amit a színvonal indokol számára. Mert a demokráciának részese kell lenni, vagy demokrácia, beleszólás, irányítói képesség nélkül marad az ember.

És nem csak a közönség oldalán látható ez a tendencia, hanem a művészeti ágak művelői között is. Jó példa erre a fotográfia, amely magán viseli ennek minden ódiumát. Kezdetben ugyanis, a XIX. század közepétől, a fényképezés nagyon komplikált, gyakorlatot, tanulást, figyelmet igénylő munka volt, és minderre még rátett az is, hogy rendkívüli költségei voltak.

320px-apparecchio_fotografico_a_cassetta2c_a_fuoco_fisso2c_a_pellicola_in_rullo_120_-_museo_scienza_tecnologia_milano_06102 — Kodak Brownie 1908-ból – forrás: By Eastman Kodak Co. (costruttore) [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

Aztán a Kodak megtalálta a módját, hogy vegyészkedés nélkül, pusztán a képre figyelve, akár kézben tartott géppel is lehessen fényképet készíteni, és a fotózás robbanásszerűen terjedt el. Feltalálása után száz évvel a fényképezőgép a kiránduló, a turista megszokott felszerelésévé vált, de még a frontra vezényelt katonáknál is olyan tömegben volt jelen, hogy az már a hadvezetés számára is gondot okozott – kiváltképp olyankor, amikor rosszra fordultak a dolgok, és a kiszolgáltatottságot, reménytelenséget, kínt, szenvedést és halált mutatták be a fronton készült amatőr felvételek. A képek minősége ugyanakkor csökkent, egyre nehezebb lett éles, jól exponált képeket találni, és egyre elfogadottabb lett a „majdnem jó” kép. Aztán még ötven év eltelt, és az 1990-es évek derekán megjelent a digitális fényképezés, majd a telefonba épített kamera, és újabb robbanásszerű demokratizálódási folyamat indult el. Képet készíteni eddig sem volt már privilégium, de a költségek visszatartó erővel is bírtak.

282px-casio_qv_10a_3867647751 — CASIO QV-10A digitális fényképezőgép (1995), egyike az első elérhető digitális kameráknak – forrás: By John Nuttall from Hampshire, United Kingdom (Casio QV 10A) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A digitális fénykép szinte semmibe nem kerül („a pixel ingyen van” – tartja a téves mondás), és azzal, hogy a telefonok is tudnak képet rögzíteni, mindenhol ott van a képfelvétel lehetősége. Amivel bőségesen vissza is él a pillanatnyi hírnév és siker bűvös hívásának engedelmeskedő ember. A kép átlagos minősége pedig olyan szintre romlott, hogy azon már az is javított, ha tovább rontották: így terjedtek el az Instagram filterei, amik zömükben képkészítési, leképzési és kidolgozási hibákat adnak az eleve tökéletlen felvételekhez. És a sikerük elképesztő. Ugyanakkor a fénykép, mint alkotás értéke szinte feledésbe merült, és a nagy számok törvényének engedelmeskedve megszaporodott jó fotósok az érdektelenség és a kérészéletű sikerek közé szorulva a minél extrémebbet, veszélyesebbet, vagy – jó esetben – a minél szellemesebbet és szórakoztatóbbat hajszolják. A haditudósító eközben már szemből fényképezi a rohamozó támadókat, a természetfotós műtermi körülményeket teremt a mocsár mélyén, a tájképfotós meg a leglehetetlenebb helyekről, vagy épp drónnal, akciókamerával készít képet, mert már a szokatlan is megszokottá vált. Eközben évente egyre többen halnak bele abba, hogy még menőbb önarcképet, bocsánat: szelfit készítsenek a legképtelenebb helyeken. A természetes kiválasztódás egy újabb módot talált.

Újkeletű dolog lenne ez? Nem igazán – fentebb épp az ókor háromezer évnyi egyiptomi történelméből hoztam példákat, és más ókori kultúrákban is megtalálni a hasonló folyamatokat, bár azok nem bizonyultak ennyire tartósnak. A középkorban, vagy inkább az azt követő újjászületés ideje alatt (nevezzük talán reneszánsznak) további áldozatai is voltak, nem csak Cicero. Néha egészen különleges áldozatai.

Az a gyanúm, ha nem is teljesen megalapozatlanul, de meglehetősen alaptalan módon, hogy a Voynich-kéziratként ismert kódex is hasonló.

A kézirat a 2009-es radiokarbon vizsgálatok szerint 1404 és 1438 között készült vélumra, azaz nagyon drága és finom pergamenre van írva, de nem tudni, hogy mikor és ki csinálta. Ha elfogadjuk, hogy a XV. század derekáról való, majd’ két évszázadot rejtve, ismeretlen helyen és kezek között töltött, míg valamikor a XVI. század végén II. Rudolf német-római császár vette meg, állítólag hatszáz aranydukátért – ami az akkori viszonyok között is egy többemeletes bérház ára volt. De erre csak később, egyetlen ismert adat utal. A kézirat többnyire Prága művelt, újdonságokra, régiségekre, és a tudással, ismeretekkel kapcsolatos dolgokra fogékony gondolkodói birtokában forgott. Többek között a német jezsuita polihisztor tudós, Athanasius Kircher is magáénak tudhatta. Ami azért különös, mert a kézirat egy logikai feladványnak álcázott rejtvénybe csomagolt enigma, amit titkokkal és félrevezető álinformációkkal álcáztak.

Ott kezdődik, hogy az ismeretlen, de a latin vagy görög betűkhöz jellegében hasonló írás máig megfejthetetlen, és még azt sem lehet sejteni, hogy milyen nyelven van. De ugyanakkor gyönyörű. A szöveg közötti ábrák furcsa vízvezetékeket, mezítelenül fürdőző nőket, sosemvolt növények kiméráit és felismerhetetlen csillagképeket ábrázolnak. A három fő részről első látásra megállapítható, hogy hidrológiai vagy alkímiai értekezés, herbárium és asztrológiai tudástár. Csak épp nem ebből a világból, vagy legalábbis nem erről a világról, hanem egy okkult és titokzatos párhuzamos univerzumról szól. Vagy simán csak átverés. A mai korszerű technológiákkal, számítógépekkel és kriptográfiai módszerekkel sem sikerült megtudni róla semmit, sőt, ami kiderült, csak ködösíti az összképet. És itt jön a képbe a destruktív demokrácia.

A középkor végén, reneszánsz hajnalán a tudomány és a babona kéz a kézben járt, a határ éppen csak elkezdett kirajzolódni, de a kor művelt emberének rendkívül vonzó volt ebben akár csak egy kicsit is részt vennie. Az alkímia, a különféle varázsfőzetek és gyógyító vagy ártó füvek, a csillagok vizsgálata és az azokon alapuló jóslás egyszerre volt tudományos módszer és szemfényvesztő babona, attól függően, hogy ki, milyen mélységben és milyen tálalással foglalkozott velük. Egy ilyen közegben, amikor valóságos vagyonokat fizettek ritka könyvekért, jó üzlet lehetett a Bölcsek Kövének tűnő, univerzális, de csak a valóban tanult és hozzáértő tudósnak megnyíló írást hamisítani. Hogy óriási vagyonról lehetett szó, a kézirat rendkívül aprólékos és precíz, javításokat hihetetlenül kevés számban tartalmazó kivitelezése is mutatja. A nagyívű átverés pedig azért lehetett megvalósítható, mert mind többen és többen, minél rejtettebb és titkosabb tudást akartak, lehetőleg komolyabb agymunka nélkül, egyszerűen csak pénzért megszerezni. A valódi tudás, a megfigyelésből és a régiek értő olvasatából származó hiteles tudomány ekkorra már felhígult annyira, hogy a régi pergameneken lévő, megmagyarázhatatlanul összetett és kusza iromány kritikai észrevételek nélkül jusson el a vevőjéhez, és az elhiggye, hogy egy lépésre van valami olyantól, ami megváltoztatja az életét.

68r — Galaxist, mikroszkópikus sejtstruktúrákat, vagy valami egész mást ábrázoló rajzok a Voynich-kéziratban – forrás: See page for author [Public domain], via Wikimedia Commons

A létrejött remekmű pedig évszázadokon át őrizte a titkot, amit valószínűleg bele sem írtak. Annyira, hogy jelen sorok írásakor is többen is dolgoznak rajta, és igyekeznek megfejteni, vagy legalább rációt találni benne. De nincs: a Voynich-kézirat nagy valószínűséggel ugyanolyan, mint az értelmetlen hieroglifákkal írt ál-Halottak könyve némelyik thébai sír falán.

Kinek füle van rá, hallja meg.