Kérdés: Ki vagy te, mint művész?
Nekem ez hibás kérdésnek tűnik, már csak azért is, mert nem tartom magam művésznek. A kérdést inkább úgy tenném fel, hogy művész lennék egyáltalán? Mi a művészet? Miért művészkedik az ember, és amit alkot, az valóban művészi, vagy csak kijelentik róla? A magam részéről én ugyanaz vagyok „művészként” mint műalkotás-fogyasztóként (bizony!), autóvezetőként, kereskedőként és önjelölt borkedvelőként (miközben hozzá se érhetek bármihez, ami borra emlékeztet). Én csak én vagyok. Művésszé az tehet, aki művészetnek tartja, amit csinálok, és műalkotásként, művészi üzenetként olvassa a dolgaimat, legyenek bár képek, írások, zene, vagy épp a csend. Ha létezik Művészet, az szerintem tudatos közlés kell legyen, ki- és elmondhatatlan üzenetek átadása, és a művészi színvonalat az jelenti, amikor valaki megtorpan az alkotás előtt, és akár egy másodpercre is elgondolkodik a… dolgokon. Nem határozhatom meg, hogy min, de kivált egy reakciót, amit egyébként nem váltana ki más. A műalkotás-fogyasztó ugyanis különleges jogokkal bír: jogában áll félreérteni, belemagyarázni, alá- és túlbecsülni, továbbgondolni és átértelmezni figyelmének tárgyát, és ebben az esetben a „félreérteni” és „belemagyarázni” fogalmakat abban az értelemben használom, hogy a „saját felfogása és egyedi belátása szerint érteni, az alkotói szándéktól függetlenül”. Mert nincs művészet befogadó nélkül, és nincs művész a műalkotás-fogyasztó nélkül. Én meg ugyanaz a fickó vagyok, akár „alkotok” akár nem, és legfeljebb az tehet művésszé, ha te, amikor ránézel egy cuccra amit csináltam, és azt mondod, hogy „hm, ez érdekes” – és ezzel a tettel csinálhatsz belőlem művészt a saját hasonlatosságodra.
Egy megjegyzés: bár mára a „fogyasztó” szitokszóvá silányodott, kénytelen vagyok ezt a kifejezést használni a szemlélő, műélvező szavak helyett. Aki szemlél, „műélvez”, az nem feltétlenül ért meg bármit is abból, amit szemlél. Lehet, hogy csak azért néz műalkotásoknak gondolt dolgokat, mert az menő és trendi, meg a szomszéd is csinálja, nem beszélve a Mariskáról a hatodikon. (Ő aztán úgy műélvez, hogy a kritikusok csak őt keresik, mielőtt recenziót írnának.) A fogyasztó ellenben fogyasztani akar a megszemlélt dologból, nyerni akar belőle valamit: gondolatokat, energiát, boldogságot, eszméket, hatalmat, búbánatot, vigaszt, hírnevet, példaképeket, bankszámladuzzadást és bármi egyebet, amit csak kigondolni képes. A fogyasztó ezért odafigyel és dönt: „ez a céljaimhoz felhasználható”, „erre érdemes odafigyelnem”, tehát ez művészi, mert… …mert kielégíti a szükségleteit, elvárásait. Persze fontos dolog, hogy amíg a hétköznapi értelemben az ilyesmit önös érdeknek és pénzhajszolásnak vagyunk hajlamosak értelmezni, jelen esetben a megszerzett jószág nem (feltétlenül) anyagi érték, hanem tudás, ismeret, elégedettség, együttérzés, érdeklődés – bármi lehet, amit a művészet adhat.
Mit akarsz üzenni a művészettel?
Ne foglalkozz vele! Ha be tudod fogadni az úgymond-művészetemet, és fel tudod javítani segítségével a jelenlétedet a világban, akkor úgyis tudod. Amit én szándékozom, az másodlagos, vagy még kevésbé fontos. Ha véletlenül úgy alakul, hogy közös nevezőre jutunk, és olyan módon segít a világban való jelenléted fejlődésében, ahogy én szerettem volna ebben segíteni, akkor (épp abban a pillanatban) jó és művész vagyok, de ha nem, akkor is az számít, hogy miként fogadod be és fogyasztod a gondolataimat és szándékaimat. Ha valaha is meg kell fogalmaznom egyfajta manifesztumot, művészi hitvallást, az a Műalkotás-fogyasztó szabadsága címet fogja viselni, és a mű értelmezésének és előremutató félreértelmezésének jogáról fog szólni. Vagy ahogy akarod. Ha én akarnám meghatározni az irányt, nem művész lennék, hanem mű-ész, avagy diktátor. Ha nem tudok olyat felmutatni, ami elmozdít valamilyen általad áhított irányba, akkor nem vagyok művész.
Hol?
Itt és Most. Na jó, ülj le kényelmesen, lazíts, mert egy Titkot fogok elmondani Neked. Bonyolult lesz és eszement. Annak kell lennie, mert az ősi egyiptomiaktól tanultam. Tényleg.
A világ teremtése egy most is folyamatosan zajló esemény. A Szep Tepy, azaz Első Alkalom óta zajlik, amikor az Ősdomb kiemelkedett az Üresség óceánjainak mélységéből (vagy az Óceán Ürességének mélyéről). Nem értettek ők sem egyet, hogy pontosan miképpen zajlott le a dolog, de abban igen, hogy isteni tett volt a kiváltója, mint a Logosz a keresztény és zsidó tanok szerint. A világ akkor Elkezdődött Teremtődni, és ez azóta is fennálló állapot, azóta is tart. Ennek következményeként két különböző fajta Örökkévalóság jött létre, amelyek folyamatosan egymás mellett, együtt léteznek.
Az egyik a Dzset, amelynek a hieroglif írásban a kő jel a determinatívuma. A Dzset az az Örökkévalóság, ami szilárd, és megingathatatlanul áll ellen minden erőnek, hatalomnak, vágynak, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja. Mondtam én, egy az ókori Egyiptomból származik, őrült ugyan, de végtelenül bölcs.
A másik a Neheh, és ennek a fény a determinatívuma. Ez az örökké változó és bizonytalan Örökkévalóság, félelmetes és megismerhetetlen, amely elnyel minden akaratot, hatalmat és bölcsességet, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja.
Amint írtam, ez a két Örökkévalóság folyamatosan létezik, egymás mellett párhuzamosan, állandóan átváltozva egyikből a másikba, miközben a Folyamatos Teremtés hajtóerejét jelentik. a Neheh kezdete a Dzset vége, és a szinguláris pont a kettő között, ahol a Neheh Dzset-té kövül, egy végtelenül apró, kiterjedések nélküli diszkrét pont: az ÉPPEN MOST. Más megközelítésben a Neheh alakítható és örökké változó Örökkévalósága a Jövő, míg a Dzset a megkövesedett és megváltoztathatatlan Múlt (még ha meg is hamisítják időnként). És ez mindenhol jelen van térben és időben. Ennek ismeretében értsd, amikor azt írom, hogy Itt és Most.
Mikor?
Erre vagy idézd fel az előző válaszomat, vagy fogadd el, hogy „amikor időm engedi”.
Miért?
Miért is ne?
Talán azért, mert át akarom adni az ötleteimet, gondolataimat, érzéseimet, vonzalmaimat és ellenérzéseimet másoknak. Meg akarom osztani magam másokkal, hátha hasznát veszik a jelen-létüknek, jobbá tudják tenni általa az életüket. Ha meg akarsz ismerni mindenkit és fejlődni általuk, arra a művészet a megfelelő eszköz. Legalábbis általában kevésbé ártalmas mint korlátozni, dirigálni, erőszakkal kényszeríteni és meggyilkolni másokat. És ezt szeretem benne.
Ja, és még egy indok: végtelenül önző vagyok. Azt akarom, hogy évezredek múlva is emlékezzenek rám. Nem véletlen hogy a kedvenc íróm Ptahhotep vezír tjati, aki valamikor i. e. 2400–2200 táján élt és alkotott, nagyjából 4500 éve, és intelmei ma is fontosak és használhatók. Szeretnék olyan lenni mint ő. Igyekszem olyan lenni mint ő. 😀
Hogyan?
Megfigyeléssel, gondolkodással, érzéssel és együttérzéssel. Intuícióval és empátiával. Tollal és fényképezőgéppel. Ecsettel és számítógéppel. Örömmel, mélységes szomorúsággal, dühösen és elfogadóan, örökké nyitottan a csodákra, amikben részesülünk. Hiszek abban, hogy kevésbé vagyok fontos a sivatagi homokszemnél, az óceán cseppjénél. Az életem értéktelen, ha nem töltöm meg értékkel. Ezért hát nagy-nagy igyekezettel. De a végső választ úgyis Neked kell megadnod erre a kérdésre, annak függvényében, hogy az első visszakérdésemre hogyan válaszoltál.
Ami az eredeti válaszokból kimaradt…
Sokszor keveredem vitába, amikor azt állítom, hogy a művészet a művész döntése, és csak az művész, aki dönt és szándék által vezérelve alkot. Nagyon sok mindent fel szoktak hozni ez ellen, de meggyőzni még eddig nem sikerült senkinek. A fő ellenérvek között olyanok szoktak lenni, mint például a dadaizmus legjelesebb képviselőinek véletlenszerű dolgai, a „talált tárgyak” műalkotásként való kiállítása, a gesztusfestészet, vagy zenében az olyan művek, mint John Cage 4′ 33″ című darabja. A fotográfiában sokan igyekeztek más módon feloldani a döntések és választások jelentette „korlátot”, sikertelenül. És amikor megjelenik ilyen esetben a döntések mögött a tudatos véletlen, mint alkotóerő, elég sokan szoktak furcsán nézni rám, pedig hát… Na jó, inkább nézzünk példákat.
John Cage: 4′ 33″
Cage a zenei avantgarde egyik izgalmas alakja, aki Moholy-Nagy László, Marcel Duchamp, Piet Mondrian társaságát is élvezhette, és a hatásukat véletlenül sem tagadhatná le. Zenei kísérletei közül a legfontosabbnak a 4′ 33″ című darabját tartják, amely a buddhizmus és a zen iránti kíváncsiságát tükrözi. A darab előadójának a darab időtartama alatt (ami alapesetben négy perc harminchárom másodperc) nem szabad csinálnia semmit, hagynia kell, hogy a környezet hangjai szóljanak. Azt gondolná az ember, hogy ennél véletlenszerűbb, kevésbé tudatos mű nincs is, holott Cage csak tudatosan áttestálta a megszólaló hangok meghatározását az előadóra, aki a darab helyszínét, időpontját, és ezzel a környezeti csendjét kiválasztja. Aligha lehet teljesen függetleníteni egy ilyen választást a tudattól, mivel maga a véletlenszerű választás is egy tudatos tevékenység. Eleve kizár például minden olyan helyszínt, amit az előadó valamilyen tapasztalatához köt. A darab ezért az eredeti koncepciója szerint előadhatatlan. Az Amadinda ütősegyüttes azonos című lemezén szerepel ugyan: a rögzítéshez használt technikát kivitték egy mezőre, ahol nem zavarja semmi (ez már egy tudatos választás) és felvettek négy perc harminchárom másodpercnyi anyagot a rét hangjaival (ami megint csak egy választás eredménye!) és – ami a felvételt igazán érdekessé, és egyben az eredeti koncepcióba ütközővé teszi – az érkező vihar zajaival. Az, hogy a vihar jöttét öt perccel korábban még nem tudták, a hangjaira nem számítottak, eléggé valószínűtlen.
Marcel Duchamp: Forrás (A fürdőszobák Buddhája)
A dadaizmus egyik legsokoldalúbb alakja megszállottja volt a véletlenszerűségnek, sorsszerűségnek. Számos botrányos műve között az egyik legismertebb az a ready-made, azaz készen talált darabja, amit az Armory Show kiállításra küldött be még 1917-ben. A dolog többszörösen pikáns, és jellemző példája a döntésekkel irányított véletlenszerűségnek. Duchamp-t a kiállítás szervezésére kérték fel, ő pedig tesztelni akarva szervezőtársainak tényleges mindenre nyitottságát, egy utcán talált piszoárt küldött be az akkori szaniteráruk legismertebb gyártójának, Robert Mutt nevének rápingálása után. Amikor a többiek elutasították a művet, Duchamp is elutasította a szervezői felkérést. A tárgyválasztásában benne volt a tudatos igény a polgárpukkasztásra, a kollégái és művésztársai megbotránkoztatására. Később számos kiállításon szerepelt a „mű”, és ez is Duchamp hatása: ha bárki más állított volna ki ilyet, akkor is hozzá kötötték volna. Egyébként az elfektetett piszoár az alakja miatt kapta a nemhivatalos alcímét, és számos parafrázisa készült, akár még aranyból is.
Véletlen-fotográfia
Annyiféle oldalról és megközelítésből találkoztam már vele, hogy nem is próbálnék példát mondani rá. A megközelítések elég különbözőek tudnak lenni, mégse találkoztam még olyannal, ami valóban független lett volna az alkotó tudatos döntésétől. Az egyik visszatérő koncepció az, amikor a fotós találomra elindul valamerre, és a legkisebb ellenállás alapján mindig arra fordul, amerre a legkönnyebbnek látszik az út, majd egy tetszőleges ponton megáll, és készít egy képet. Ez eléggé véletlenszerűnek hangzik, de már a kiindulási pont kiválasztása is egy tudatos döntés, ami eléggé behatárolja az eredményt, nem beszélve a megállás időpontjáról és helyéről, arról, hogy merrefelé néz a kamera az exponáláskor…
A másik kedvelt koncepció a feldobott kamera esete. Az alkotó beállítja a fényképezőgépen az önkioldó időzítőjét, majd a levegőbe dobja a kamerát, hogy az röptében exponáljon. A kép ez esetben is csak erősen korlátozva véletlenszerű: a helyszínt, a feldobás irányát, erejét, lendületét, az időzítőn beállított időt a fotós határozza meg, tudatos döntés alapján (még akkor is, ha az annyi, hogy „hármat tekerek rajta, és lesz ami lesz”). A három tekerés – főleg egy gyakorlott fotós esetében, aki pontosan ismeri a gépét – már erősen körülhatárolja a lehetőségeket és nagyjából megjósolható beállítást eredményez.
Tehát a tudatosság kizárása, a döntések elkerülése, a szándéktalan alkotás mind-mind egy-egy tudatos döntés, egy szándék megvalósítása. A kivitelezésénél szinte teljesen lehetetlen elkerülni tudatos elemeket, amik kihatással vannak az alkotásra. Ha egy csimpánz kezébe nyomunk egy festékes ecsetet, az eredmény akkor is az lesz, amit tudatosan elhatároztunk: egy csimpánz ecsetvonásai, amik valamiféle nem emberi, de csimpánz-szükségszerűségeket követve lesznek rendezettek. A gibraltári majmok egyikére rögzített, bizonyos frekvenciájú hangokra exponáló fényképezőgép esetén is ott van a majmok szokásainak ismerete, a környezeti hangok megjósolhatósága, és a tudatos döntés, hogy egy gibraltári majom határozza majd meg, hogy hol és mikor exponál a gép.
Ellenben lehet tudatosan, átgondoltan és üzeneteket megfogalmazva is olyan dolgot létrehozni, ami nem művészi, nem művészet, és hatástalan. De hát régóta tudott, hogy a dilettánsok nagyon ügyesek.
A címképként látható fotogramm saját alkotásom. Minden jog fenntartva.
Róma nagyon mély nyomot hagyott bennem, és ennek számos oka volt, nem csak a talpamon minden lépést kínzóvá tévő vérhólyagok. Az Örök Város ugyanis nem csak egy szóvirág, annak ellenére, hogy Róma középkori történelmének egy részében akár alig kétezer főssé, Visegrád-méretűvé is zsugorodott, miután valódi pompája a császárkor alatt tetőzött. Róma örök, abban az értelemben, ahogyan az öröklét az időtől való (vélt vagy valós) függetlenség. Bár korábban jártam már ott, a 2017-es utazásom teljesen megváltoztatta a véleményemet, és a kíváncsi tartózkodással szemlélt hely úgy zárta magát a szívembe, hogy még csak tiltakozni se tudtam. Pedig Róma nem tökéletes, sőt. Koszos, hanyag és rendetlen, gyakran figyelmetlen, és időnként egy kicsit hülyének néz – de megkapóan őszinte és diákos humorral viseli a tökéletlenségeit, derűs öreg mesterek bölcsességével a gondjait-bajait, és olaszosan lezser módon tesz az időre.
De akárhogy is van, Rómában vannak helyek, ahol a korok erőtlenek, és tehetetlenek, hatalmuk egész egyszerűen kevés, mert Róma örök. Amikor a Portico d’Ottavia felé jártam, éppen egy megbeszélt időpontra siettem, miközben egy fontos üzleti partnerünk könyvelőjével beszéltem telefonon. Mondtam neki, hogy szabadságon vagyok, külföldön, de amit kérdezett, volt annyira fontos, hogy megpróbáltam távolból is segíteni megoldani. Amikor a térre értem, gyorsan elbúcsúztam tőle és a megbeszélt időponttól is, és az addigi sántikálva rohanásból úgy torpantam meg, mint egy táncoló egér. 
Bagoly mondja: HU! 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!