Mit látsz a képen?

Ha megkérdezlek, hogy „Mit látsz a képen?”, valószínűleg fel sem merül majd, hogy a realitást mondd. Nem vagy vele egyedül.

Persze ahhoz, hogy azt láthasd, amiről írok, meg kell nézni a képet az itt elérhető legnagyobb fájlméretében is. Kattints rá, és a FullHD tévék képéhez hasonló méretben (csak magasabb változatban) nyílik meg, ha igaz.The Tirrenean Sea by Castello Boccale (near Livorno) — A Tirr

üregibagolyTehát, mi látható a képen? Gondold meg jól a választ. Gondolj arra is, hogy én tettem fel a kérdést, szóval valami turpisság kell legyen benne.

Folytathatjuk? Jól van.

Amit itt látsz, egy képpontokból álló rendezett kétdimenziós tömb, más néven mátrix. Ez pontosan kétmillió-négyszázötvenhétezer-hatszáz olyan elemi képpontot tartalmaz, amelynek az értéke 0 és 255 között van, és ezekkel az értékekkel pontosan 256 fokozatban jelzik, hogy az adott helyen a fényképezőgép szenzorát mennyi fény érte. Minden egyes ilyen képpontnak pontosan meghatározott helye van a mátrixban, és a képpontok egymáshoz való helyzete és az általuk képviselt világosság-érték egy mintázatot ad ki. Egy olyan dolognak a mintázatát, ami nincs itt, nem található meg sem Magyarországon, sem a számítógépemben, sem abban az eszközben, amin most éppen a blogomat olvasod. Ha itt lenne a számítógépemben vagy a Te eszközödben, valószínűleg nem lehetne megjeleníteni, nem is beszélve a kárról, amit az amúgy meglehetősen drága számítástechnikai eszközökben tenne. Mégis, ha ránézel a fájlra, úgy tűnhet, hogy a Ligur-tengert látod, Livorno közelében, ahogy csillog a napfényben, de – emlékeztetlek – szerencsére a Ligur-tenger nincs sem a Te gépedben, sem az enyémben. Valójában amit látsz, az a Ligur-tenger felszínén visszaforduló (illetve többé-kevésbé elnyelt) fény egyfajta lenyomata, amely, miután áthaladt egy B+W nyolcágú csillagszűrő üvegén, majd egy bonyolult, matematikai, optikai, mechanikai és elektronikai mesterművön, amelyet objektívnek hívnak, a fényképezőgépem képérzékelőjének elemi érzékelőin töltést hozott létre, amely arányos volt az érzékelőt ért fény mennyiségével. Ezt egy erre a célra kifejlesztett, rafinált és rendkívül bonyolult eszköz elektronikus jelekké alakította, majd azokat a tökéletesen fehér és tökéletesen fekete közötti 256 fokozatú skálának megfelelően számokká alakította (kettes számrendszerben, mert azt könnyebb tárolni), és egy olyan eszközre tárolta, amely egy-egy elektromosan gerjeszthető elemi részén vagy tárol töltést, vagy nem – ezért kell a kettes számrendszer. Mindezt további eljárások, eszközök felügyelték, nehogy érvényesülhessen a digitális paradoxon, miszerint egy nagy nulla olyan, mint egy kis egyes: a töltéskülönbségek nem mindig állandók, és előfordulhat, hogy a kiürített memóriahelyben marad annyi töltés, hogy a következő kiolvasáskor feltöltöttnek látszik.

bagolyvisszanézBonyolult? Az, de elképesztően egyszerű is, és lenyűgözően elmés.

Képzelj el egy vízesést, amely állítólag a víz mennyiségének változásával egy mintát ad ki. Tegyél a vízesés alá sok-sok, egymáshoz tökéletes közelségben lévő kis tölcsért, amelyek alatt mind egy-egy kis edény van, amelyek egyforma méretűek. Ahol több víz zuhog alá, ott a kis edényke hamar megtelik, és az alatt az idő alatt a többi edénykében kevesebb víz kerül, arányosan azzal a mintázattal, amit a vízesés alkot. Persze a lezúduló víz fröccsen is, és az edénykék, ha rosszul választjuk meg az időt, ameddig a vízesés alá tartjuk a szerkentyűnket, meg is telhet, túl is csordulhat, akár a szomszédos edénykébe is. Tehát nagyon ügyesnek, pontosnak és szerencsésnek is kell lennünk. Ha az edénykéink átlátszóak, és a víz meg van színezve, akkor felülről megnézve az edénykéket kiadják a vízesés titkos mintáját.

Nagyjából ez történt eddig a fényképezőgépben, csak a mintázatot adó mennyiségeket fel is jegyeztük, természetesen minden ki edénykének a pontos helyével együtt.

Ha most megnézed a képet újra, talán látni fogod azt a kétmillió-négyszázötvenhétezer-hatszáz elemi részecskét a maga 0 és 255 közötti értékével, ami az adott képpontok szürkeségét jelenti: azaz a fény mennyiségét az adott helyen. Azért választottam fekete-fehér képet, hogy elég legyen a szürke árnyalataival gondolkodnunk és számolnunk. Látni fogod a képpontok kis edénykéit, amelyekben pontosan 0 és 255 ml (hogy egyszerűbb legyen) színezett víz van, és mégis egy rajzolatot, egy összefüggő mintát: a Ligur-tenger felszínén csillogó fény lenyomatát adja ki. Szerintem ez maga művészet!

bagoly_glassÉs valójában még ez csak egy kis részlete annak a nagyon tudományos és száraz mágiának, ami a monitoron, kijelzőn, vagy papíron látható kép. Minden egyes megjelenítő kicsit máshogy ábrázolja azt a 256 fokú skálát, mindegyik megküzd a saját technikai korlátaival. Sokuk a 0–20 tartományban mindent feketének mutat, és hasonló gondjai vannak a 247–255 közötti értékekkel is, csak ott meg fehér minden. Ezek a számok, amiket említettem, a nagyon jó minőségű, speciálisan e célra tervezett grafikai megjelenítőknél várható értékek. Egy egyszerűbb, olcsóbb, régebbi megjelenítő, vagy monitor helyett telefon képernyője még komolyabb korlátokkal küzd, és a megjelenő kép is más lesz, kevesebb kontraszttal, kevesebb részlettel. Ha nyomtatni akarjuk a képet, ezt tovább változtatják a festékek, papírok, nyomtató eszközök sajátosságai, és jellemzően a kevesebb részlet irányába. Erre az okos fejlesztők mindenféle korrekciós eljárásokat alkalmaznak, amelyek általában sok csodára képesek, de a tökéletességre nem. Nem meglepő: amikor a fényképezőgép 256 fokú skálán értékeli a fénymennyiséget, már ott elvész ismeretlenül sok adat, amelyek mind-mind finom részletek lehetnének. Az Isten nem a gépben van.

Másnak megtettem, hogy megalapozott számításokkal megközelítőleg meghatároztam (levezetéssel együtt), hogy mekkora változatosság lehet egy ilyen méretű fekete-fehér képben. Csak az elképesztő nagyságrend miatt írom, hogy durván 1,62 × 10396 jött ki: igen, az ott 396 darab értékes számjegyet jelöl. Más oldalról nézve a kérdést: egy ekkora képen ilyen sokféle műalkotás ábrázolható. Az utóbbi, mint lehetőség, inkább megnyugtató, mint amennyire szédítő az előbbi: van még tere az alkotásnak!

bagolymondjakockaMindez azonban csak kombinatorika, elektronika, meg hasonló műszaki bűbáj, aminek fő jellemzője az, hogy megismerhető, megismételhető és megjósolható kell legyen. Ha a fenti képet művészinek tekintjük (többek mondták már rá, hogy az), akkor a valódi mágia abban rejlik, hogy eszembe jutott a vízfelszín csillanásait csillagszűrővel fényképezni (ettől van minden egyes csillanásnak nyolc sugara), és a tenger hullámzó felszínét sötét fekete tónusokkal úgy érzékeltetni, hogy a hullámok ritmusa még érezhető legyen.

De amikor a képre nézek, a Ligur-tenger szépségén kívül (és túl) a képpontok szigorú matematikáját és a technika hiányosságaival együtt és brilliáns lehetőségeit is mindig újra és újra megcsodálom, mert egy kép nem csak látvány, üzenet és hangulat, hanem bámulatos tudás megnyilvánulása is. Szerintem.

Mit látsz a képen?

bagolymondjahudekinos

A címképen látható részlet is a taglalt felvételből származik. A kép saját felvételem, Livorno közelében, Castello Boccale mellett készült.

A Költő, ha akar, visszatérhet

A költő, ha akar visszatérhet. A költő, ha akar, visszatér. De a Nagy Költői Kérdés:
A költő akar-e visszatérni?
Tényleg jobb későn, mint soha?

bagolypapolGubbio, a középkori olasz település Perugiában sok mindenről híres. És ez egyáltalán nem emeli ki a többi középkori olasz település közül, mert ezek jobbára úgy el vannak látva nevezetességekkel és látványosságokkal, hogy az elég lenne egy kisebb országnak is a világ kevésbé szerencsés sarkaiban. Ott van például a San Ubaldo bazilika, ahová ősi drótkötélpálya visz fel, leginkább papagájkalitkának látszó kabinokkal. Ott van a Palazzo dei Consoli a maga elképesztően magas, dongaboltozatos csarnokával. A Palazzo del Bargello a kis terecskén, a bájosan egyszerű és ódon szökőkútjával. A San Domenico templom a maga furcsán félbevágott homlokzatával. Van római kori színháza, régészeti parkja, és legalább egy tucat régi temploma. A legtöbben mégis Don Matteo révén ismerik, aki a sorozatban Gubbio egyik templomában teljesít szolgálatot, és a helyi rendőrséget erősíti. Szóval Gubbio szép és érdekes hely, amely azzal is kitűnt, hogy Firenzét megelőzve kért bocsánatot Dante Alighieritől, és feloldotta a Költőt máglyahalállal fenyegető száműzetést – igaz, hétszáz év késéssel, de akkor is Firenze előtt.

publius_ovidius_naso
Publius Ovidius Naso Anton von Verner metszetén – forrás: Wikipedia Commons Közkincs (PD)

De nem csak Firenze mondhatja el magáról, hogy száműzte egyik, vagy tán legnagyobb költőjét, hanem Róma is. Az Örök Város ebben még meg is előzte Firenzét, ugyanis a száműzött költője az orra miatt Naso gúnynévvel illetett Publius Ovidius. Ő ugyan nem Róma szülötte, a mai Sulmonában született Kr. e. 43. március 20-án, de Róma tette őt igazán ismertté. Az Átváltozások (Metamorphoses) és a Szerelem művészete (Ars Amatori) (meg sok más remek mű) szerzője a Fekete-tenger partján, egy Tomis nevű városban a mai Romániában, Constanza közelében hunyt el, i. sz. 17-ben vagy 18-ban.

Úgy esett a dolog, hogy amikor Augustus hatalomra került, unokáját, Iuliát házasságtörésen kapták. A császár az erkölcsi állapotokat tette kirakatba fő problémaként, hogy elterelje trónra jutásának körülményeit, ezért Iuliát száműzték. Nem maradt fenn tényszerű nyoma annak, hogy Ovidius milyen szerepet játszott, ami miatt neki is menekülnie kellett Rómából, de ő maga úgy írt erről, hogy carmen et error azaz „egy dal és egy hiba” okozta a baját, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt persze mindenki tudja, de nem ildomos róla beszélni. De a szóbeszéd általában tudja, miről nem illik szóba elegyedni, és homályos utalások arra mutatnak, hogy talán Ovidius nyújtott titkos találkahelyet a császári unokának.

431px-ovidius_metamorphosis_-_george_sandy27s_1632_edition
Metamorphoses George Sandy-féle 1632-es kiadásának első lapja – forrás: Wikimedia Commons Közkincs (PD)

Iulia abban az évben veszítette el nagyapja kegyét, amikor az Ars Amatori megjelent, és annak témája így elég érzékenyen érinthette az uralkodót. Ráadásul, bár Ovidius nem mutatta semmi jelét annak, hogy szembefordulna Augustusszal, kiváló érzékkel választotta témáit úgy, hogy azok ütközzenek a császár céljaival – talán csak a Róma ünnepeit bemutató Fasti volt vállalható, sőt, célravezető az uralkodó szándékai számára. Mai szóval élve, Ovidius rendesen rázta a pofonfát. A Metamorphoses például, amely a görög és római mitológia átváltozásmítoszairól szólt, a világ kezdetétől az istenített Iulius Caesar üstökösszerű felbukkanásáig ível – ismét ma divatos kifejezéssel élve, ez is epic fail. De hogyan is bukhatna stílusosabban az ókori nagyepika lenyűgöző formaművésze?

A halála előtti években Ovidius több levélben könyörgött kegyelemért, ékesszólóan ecsetelve, hogy mennyire más, micsoda szenvedés és gyötrelem a Fekete-tenger melletti Tomis fedele alatt élnie, mint Róma áhított ölében, de Augustus nem enyhült. 17-ben vagy 18-ban a Költő ott Tomisban, a mai Constanza mellett halt meg.

bagolymondjaszobraszHalálának 2000. évfordulójára mozgalom indult, Róma polgármesternője, Virginia Raggi vezetésével. A mozgalmat a Five Star ellenzéki mozgalom politikusai támogatták, akik az utóbbi öt évben eléggé fel- és megbolygatták az olasz politikai életet. Ennek ellenére, Róma Tanácsa, amely jogi szempontból távoli utóda Agustus császárnak, engedélyezte, hogy a Költő kegyelmet kapjon.

– Jóvá szeretnénk tenni mindazt a rosszat, amit Ovidius elszenvedett, amikor Augustus Tomisba száműzte. – indokolták a döntést.

Végül is, jobb későn, mint soha… A nagy kérdés már csak az, hogy Ovidius vajon ennyi idő múltán is vissza akar még térni? Dante nem ment vissza Firenzébe, végakarata szerint Ravennában nyugszik, gondosan elrejtve a firenzeiek elől. Ovidius tudtommal nem nyilatkozott.

bagolymondjaversel

 


A címképen A Metamorphoses kéziratának egy lapja – forrás: Wikipédia. Közkincs (PD)

A hír forrása: PACIFIC PRESS, Nick Squires, Roma – 2017. december 15. 20:39
via The Telegraph

Out-of-Time Square

Kívül az időn, valahol a téren – egyes helyek talán tévedésből vannak itt és most.

bagolymondjafotozikRóma nagyon mély nyomot hagyott bennem, és ennek számos oka volt, nem csak a talpamon minden lépést kínzóvá tévő vérhólyagok. Az Örök Város ugyanis nem csak egy szóvirág, annak ellenére, hogy Róma középkori történelmének egy részében akár  alig kétezer főssé, Visegrád-méretűvé is zsugorodott, miután valódi pompája a császárkor alatt tetőzött. Róma örök, abban az értelemben, ahogyan az öröklét az időtől való (vélt vagy valós) függetlenség. Bár korábban jártam már ott, a 2017-es utazásom teljesen megváltoztatta a véleményemet, és a kíváncsi tartózkodással szemlélt hely úgy zárta magát a szívembe, hogy még csak tiltakozni se tudtam. Pedig Róma nem tökéletes, sőt. Koszos, hanyag és rendetlen, gyakran figyelmetlen, és időnként egy kicsit hülyének néz – de megkapóan őszinte és diákos humorral viseli a tökéletlenségeit, derűs öreg mesterek bölcsességével a gondjait-bajait, és olaszosan lezser módon tesz az időre.

Képet ígértem.

Out-of-Time_Square.jpg

Ez a kis terecskének látszó utca a Via Portico d’Ottavia a zsidó gettó közepe táján, ez például egy elvarázsolt, időn kívüli és túli terület. Olyan hely, ahol a másodpercek rohannak ugyan, de a percek lassan bandukolnak, és néha eónok róják a macskakövet, komótosan és elgondolkodva, sokszor emberi álruhában. A félig romos, félig felújítás alatt álló épületeken a New York-i Time Square hirdetéséhez hasonló szöveg fut körbe, talán még az ókorból, de lehet, hogy a reneszánsz időkből maradt ránk – a szövege számomra követhetetlen és nem állt össze. Latinul tudók talán ki tudnak venni belőle valami hasznosat. A futófény itt persze kőbe van vésve, mert a bevésett felirat jobban bírja az áramszüneteket és a barbár pusztítást is, de hát ez nem is a Time Square New Yorkban, hanem az időn túli Out-of-Time Square az óvilágban. Tessék szó szerint érteni. A jelek még csak nem is az örökkévalóságnak szólnak, hanem a mindig időtlenségének. A téren (a képen középen és jobbra) álló zsidó pizzéria fölött egy megkopott, de el nem kopott felirat azt hirdeti, hogy „Drogéria”, felette a bedeszkázott ablakokban láthatatlan és néma árnyak figyelik az utcán vándorló embereket – a múlt lelkei, akik halk sóhaját időnként hallani is lehet a tömeg mormolásán és a másodpercek múlásának surrogó hangján túl. A turisták között időnként feltűnik egy-egy kóborló évszázad, szinte tökéletes álruhájában észrevétlenül, csak onnan lehet tudni, hogy ott van, hogy a saját korszakára, annak módszereire és erkölcseire emlékezve kántál, vagy egy darab csönd ül meg a forgatagban, aztán hümmög, vagy felsóhajt. Ha megpróbálod megnézni, honnan jön a hang, csak egy galambot látsz majd, vagy sirályt, esetleg egy szerényen meghúzódó, kaftános zsidó férfit, féltve őrzött és ápolt hagyományának megfelelően öltözve, amint egy elképesztően pici japán fényképezőgépet szorongat. A tér közepén a napernyők alatt, meg a keleti oldal helyiségeiben az Il Portico kóser pizzéria található, amely nevét a tér másik végén álló Porticus Octavianus most éppen újjá- vagy megépítés alatt álló építményéről kapta.

A téren a turisták  között pincérek várakoznak. Talán a következő vendégre, aki szeretné kipróbálni az olasz kóser ételeket (állítólag kitűnő náluk, sokan ajánlották már), vagy egy újabb évszázadra, hogy elmesélje a titkait, amelyek az ő idejében estek meg, vagy magáról az időről elmélkedjen, amely ezen a téren egészen egyszerűen nem dolgozik. Csak játszik, pihen, emlékszik, anekdotázik, és vaskos tréfákkal gúnyolja az építészetet és a kőművesek munkáját.

És ebből semmit sem fogsz észrevenni, ha sietsz, vagy ha úgy sétálsz a térre, mint egy turista, és úgy viselkedsz, mint egy egyszeri látogató. Lassíts le, nyisd ki a szemed, és kérdezd meg a falakat, a kockakövet és a fényt, amely megcsillan rajtuk, meg a pár megmaradt ablaküvegen. Kérdezd őket a múltjukról, az emlékeikről és elmesélik neked, megmutatják neked is a varázslatot. Ne siess, legyél türelemmel!

Arco degli Acetari

Nem messze, a Campo de’ Fiori szomszédságában, annak a helynek közelében, amely, miután ott égették meg Giordano Brunót, később a virágpiacáról lett híres, egy másik időn kívüli szöglet húzódik meg, az Arco degli Acetari. Senki nem tudja, honnan kapta a nevét ez a valamikori rejtett átjáró, talán egy Acetari nevű családról, vagy egy hajdani, hasonló nevű egyetemről, de az is lehet, hogy egy gyógyító hatású vízről. Nem messze volt ugyanis egy vízvezeték, amelynek enyhén ecetes, savanykás vízéről úgy tartották, hogy számos betegségnek ellenszere. A savanyúvíz-kereskedők lerakatot létesíthettek itt a kis belső udvaron, amit a Via Pellegrino felől gyanús külsejű, szűk átjáró boltívén kereszül lehet megközelíteni. Mások úgy vélik, hogy ecetkészítők lakták a különös helyet, és a nevet onnan eredeztetik.

Azt se lehet tudni, hogy a lépcsők kusza labirintusa, apró boltívek és kortalan házak mikor kerültek ide. Nem is csoda, hiszen az időnek ide sincs bejárása. A savanyúvízről az 1959-ben lezárt vízvezeték mellett emléktábla hirdeti, hogy mennyi mindenre alkalmas, és az a XVI. század elejéről való. A kerékpár viszont biztosan huszadik századi.

A legtöbb turista megnézi ugyan a Campo de’ Fiorit, de tovább már nem jön, pedig a Via Pellegrino önmagában is érdekes hely. A baljós árkádon átlépni még kevesebbek mernek, talán a vörös macska miatt, vagy az öregasszony miatt, aki a harmadikon mormolt, és bizonyára boszorkány. Nem, nem változtatott gyíkká, de amíg ott voltam, folyamatosan mormogott, és a vörös macskát szidalmazta, aki egykedvűen és hunyorogva ült ott, ahogyan évszázadok óta teszi, és őrizte a hely titkát. Hogy milyen titkot? Tudod, azt a titkot, az idővel. Aminek itt nincs hatalma. Vagy a másikat, azt, hogy hogyan zárhatták le az átjáró másik felét a szomszéd utca felé, és hogyan vásárolhatta meg valaki ezt a különös zugot, a kis belső udvart, úgy, hogy azt még az ott lakók sem tudhatták. Annyi biztos, hogy az Arco degli Acetari manapság már magántulajdon, a római földhivatal be is jegyezte, és aki ott jár, tilosban jár. Talán ezért nem jár arra az idő.

bagolymondjashyDe akárhogy is van, Rómában vannak helyek, ahol a korok erőtlenek, és tehetetlenek, hatalmuk egész egyszerűen kevés, mert Róma örök. Amikor a Portico d’Ottavia felé jártam, éppen egy megbeszélt időpontra siettem, miközben egy fontos üzleti partnerünk könyvelőjével beszéltem telefonon. Mondtam neki, hogy szabadságon vagyok, külföldön, de amit kérdezett, volt annyira fontos, hogy megpróbáltam távolból is segíteni megoldani. Amikor a térre értem, gyorsan elbúcsúztam tőle és a megbeszélt időponttól is, és az addigi sántikálva rohanásból úgy torpantam meg, mint egy táncoló egér. (Ismered őket? Ezek a nagyon apró, nagyon fürge és muris kis rágcsálók hihetetlenül kiváncsiak, mozgékonyak, és képesek percekig körbe-körbe táncolni, miközben a saját farkincájukat kergetik – aztán hirtelen lemerevednek egy percre, mintha megszakadt volna a film, majd újratervezés, és pörögnek ismét ezerrel.)

Nem tudom, hogy mi történt, talán egy tétovázva ténfergő évezred bánatos siránkozását hallhattam meg, talán a falak súgtak össze mögöttem, de muszáj volt megállni, eltenni a telefont és figyelni. Az emberek olyan áttetszőnek tűntek, csak a kaftános zsidó az apró fényképezőgépével maradt valóságos, ahogy rám nézett, és körbe mutatott. A bedeszkázott ablakok egyikében bámészkodó láthatatlan lélek megvonta a vállát, mondott valamit egy ismeretlen nyelven, és egy ablakon megcsillant a nap. A falak bólintottak, a rajtuk körbefutó hirdetés kimerevedett, és én elővettem a fényképezőgépem, és kérdezni kezdtem. Hogy mi lesz a megbeszélt időponttal? Szerettem volna megállítani az időt, de rám nézett, és így válaszolt:

– Bocsi, de nekem itt nincs hatalmam.

Úgyhogy késtem fél órát, de ez Rómában nem olyan nagy probléma.

bagolypapol


A cikkben szereplő felvételek saját fényképeim, amelyek a DeviantART galériámban is megtalálhatók:

Az Arco degli Acetari magántulajdonba vételéről az Örök Város blog írt, az esetről szóló, olasz nyelvű cikk és egy fénykép alapján, melyeket a Corriere della sera tett közzé.

A bejegyzés egyes részei személyes, szubjektív valóságon, érzetek és élmények „művészi célú” interpretációján alapulnak, és nem feltétlenül tükrözik teljes mértékben a véleményemet.

Hotep di niszu

Amikor az ember egyiptológiával, például az egyiptomi nyelvvel, írással kezd foglalkozni, az egyik első formula, amit megtanul, a „hotep di niszu” – „áldozat, amit a király ad”…

Hotep-di-niszu-revSzakkarában történt talán, de annyi biztos, hogy egy óbirodalmi sírban, hogy az egyik útitársunk félhangosan feltette a költői kérdést a szépen kidolgozott hieroglifák láttán:

– Mi lehet vajon oda írva?

Odanéztem, hogy mire vonatkozik a kérdés, és egy szépen faragott álajtóra esett a tekintetem, hengertagja fölött (mert neki olyan is van) az áldozati asztalt ábrázoló domborművel, felette és körülötte a gondosan kifaragott felirattal. Mire észbe kaptam volna, már mondtam is a sokszor ismételt szöveget:

– Áldozat, melyet a király ad eme istennek, Anubisznak, Aki A Hegyén Van, az Istensátor Élén Állónak, hogy adassék halotti áldozat gyanánt ezer kenyér, ezer korsó sör, ötszáz szárnyas… – aztán megakadtam az útitárs meglepett arcát látva.

– Te ilyen jól tudsz egyiptomiul? – kérdezte döbbenten.

Huuuu-fuHát sajnos nem. Az egyiptomi nyelvű kezdete alapján csak „Hotep di niszu” néven ismert formula annyira alap, hogy minden áldozati szöveg ezzel kezdődik. Mert az áldozatot mindig a király adta (aki csak az Újbirodalom idején lett fáraó, és ez a név valójában a palotájára utalt, mert a „Nagy Ház” kifejezésből módosult – mintha II. Erzsébet angol királynőre a „Buckingham-palota” néven utalnánk). Az istenekkel csak a király tarthatta a kapcsolatot, vagy helyettesei, a főpapok, de ők is a király nevében jártak el. És ahhoz, hogy a sír tulajdonosa megkapja halotti áldozatát, azt először a királynak kellett felajánlania a megfelelő isten számára. Ez nem olyan különös dolog, sok vallásban az a szerepe az áldozatnak, hogy azt a megfelelő isten megsokasítva, tökéletesítve adja vissza az embereknek, elsősorban az áldozatot bemutatónak, vagy a kedvezményezettjének. A „Hotep di niszu” is eredetileg a megszólított isten díszítő jelzőivel és dicséreteivel kezdődik, majd az áldozatok változatos terjedelemben előadott felsorolása következik, gyakran az „és minden szép és jó dolog, mely az istenek asztalára méltó” joker-kifejezéssel, majd az áldozat kedvezményezettjének címeivel és nevével zárul – mert az áldozatokra méltónak is kellett lenni. Innen ismerjük olyan sok pap és elöljáró címeit,  míg egynéhány, a gyermekük révén kedvezményezetté vált személynél az egyetlen cím megközelítő jelentése a „nagyra becsült”.

Orvosieszk.jpg
Orvosi eszközök egy Kom Ombó-i áldozati asztalon – saját felvétel, © 2006 KEMET = Az Ókori Egyiptom

Az áldozatot amúgy fel is kellett mutatni, ezért gyakoriak a szépen kidolgozott, alaposan megrakott áldozati asztalok, amelyeken szó szerint embermagasságig, vagy még tovább tornyosulnak azok a dolgok, amikkel az elhunytat el szeretnék látni. Főleg abban az esetben, ha az illető maga a király volt. Az áldozati asztalokon nagyon sok minden lehetett, és egy-egy személy az egyik istennek ezt, a másiknak azt ajánlhatott fel. Így találunk olyan áldozati asztalt, amin élelmiszerek vannak, másikon a hatalom, vagyon megnyilvánulásai, de még a késői, ptolemaida korból is akad izgalmas áldozati asztal, például az a Kom Ombó-i darab, amely az orvosi eszközök széles választékát ajánlja fel, és várja vissza. Az istennek látnia kell, hogy mit várnak tőle.

Primitív dolog? Ahhoz képest az áldozat felmutatása nagyon széles körben elterjedt, akár még a keresztény szertartásokban is megtaláljuk, az oltári szentség felmutatásakor. És ez elindított bennem egy olyan gondolatsort, ami a mai hit látens, soha be nem vallott, de jelenlévő megnyilvánulásaira mutat rá. Mert mit is mutatunk be mi valójában áldozat gyanánt? Meglepő módon hasonló dolgokat, mint az ókori Egyiptom lakói, csak éppen mi nem vagyunk annyira tudatában az egésznek – szerintem.

És itt most át is adom a szót a képeknek, a következtetéseket pedig Rád bízom, ahogy azt is, hogy elgondolkodj, és eldöntsd, vajon igazam van-e.

csatka0
Csatkai búcsú – saját felvétel © 2014 Minden jog fenntartva
csatka1
Csatkai búcsú – saját felvétel © 2014 Minden jog fenntartva
S Pietro — St. Peter's — Szent Péter bazilika
Michelangelo: Pietà (Róma, Szent Péter székesegyház) – saját felvétel © 2017 Minden jog fenntartva
rotonda
Róma, Pantheon – saját felvétel © 2017 Minden jog fenntartva
San Gimignano
San Gimignano, Dóm  – saját felvétel © 2017 Minden jog fenntartva
Pisa, the Dome
Pisa, Dóm (Keresztelő Szent János)  – saját felvétel © 2017 Minden jog fenntartva

Csoda ezek után, ha a mindennapjainkat leginkább a kézikészülékeink töltik ki és alig marad magunkra időnk? Amit felajánlunk, megsokasítva kapjuk vissza…

bagolymondjakmt

A címképen: Ihi, óbirodalmi koronaherceg és I Pepi helytartója álajtajának áldozati asztala, közvetlenül felette a „Hotep di niszu” formulával (jobbról balra olvasható) – saját felvétel, © 2004 KEMET = Az Ókori Egyiptom

Attak, avagy a tér, az idő, és a tömeg

Róma autó nélkül, nem gyalog: összetett és érdekes élmények forrása. Főleg, ha nyári meleg van.

baolymondjafuraSzóval azt szokták mondani, hogy a tér, az idő és a tömeg közötti összefüggés abban fogható meg leginkább, hogy ha jó az idő, a téren nagy a tömeg.

És ez így is van.

Van egy másik összefüggés is a tér, az idő és a tömeg között, ami hasonlóan távol áll a fizika mélységeitől és magasságaitól, és ez az, hogy adott teret bejárni időbe telik, főleg, ha nagy a tömeg. És a közösségi közlekedés leánykori neve nem véletlenül volt tömegközlekedés.

i-6wdqffd-s
A 64-es busz (egy IVECO, szintén FIAT alvállalat gyártmánya) ülése – saját felvétel

Római élményeimet elég alaposan meghatározta az ottani tömegközlekedési vállalat, az ATAC. Ez a cég megtanított becsülni a BKV-t (meg a BKK-t). Az egy dolog, hogy a tömegközlekedést szó szerint értik (azaz fontos része a tömeg is), a járatok ritkák, a járművek többnyire lestrapáltak és mérsékelt karbantartás (valamint hihetetlen rossz útminőség) révén hangosak, zörgősek és rázósak. A Circus Maximus felé vezető, ma már Budapesten nyomokban is alig fellelhető, hiányos és gödrös macskakövön komolyan féltünk, hogy szétesik a jármű, a tetőszellőző jól láthatóan kétcentis ugrásokra volt képes, szorosan lezárt állapotában. Az utastájékoztatás mesés: egyszer volt, hol nem volt.  Az ülések pedig, amikről azt gondolná az ember, hogy az olasz bútorok kényelmét legalábbis részben felidézik, jól formált, de sima és csúszós műanyagból készülnek, ami ráadásul egy kissé előre lejt, vagyis folyton tornászni kell rajtuk, hogy az ember ki ne csússzon. Itthon a csúszdaparkokban található ez a fajta műanyag! Igaz, hogy könnyebb tisztán tartani, bár erre szemmel láthatóan nem nagyon érnek rá az ATAC-nál. Még kevésbé, mint a BKV-nál.

tramvia19
19-es villamos érkezik a Risorgimento térre – a budapesti GANZ csuklósok valamivel korszerűbbek, csendesebbek. – Saját felvétel

 Kultúrsokknak is alkalmas közlekedési eszköz a 19-es villamos. Rómában sokféle villamos van, az alacsonypadlós, korszerű szerelvények talán gyakoribbak, de első találkozásom a képen is látható járattal történt, a képen is látható helyen. Benyomásaim szerint a típus öregebb lehet a GANZ-féle “ipari csuklós” villamosoknál, amik például Pesten, a 2-es vonalán rontják a városképet, az állapotuk pedig ugyanúgy siralmas, vagy még jobban. A hangjuk azonban még korábbi típusokat idéz, még csak nem is az UV-ket (amik karácsony táján fényvillamosként róják a kilométereket), hanem azok elődjét, a Stukákat. Simán elhinném, hogy nosztalgiajárat, ha nem lenne annyira ütött-kopott, leromlott, és persze csicsás, emelt árú jegy kellene rá. De szerencsére elég volt a hétnapos bérletem is. 🙂

i-msq7brr-s
A Flaminio metróállomás az A vonalon – saját felvétel

A másik meghatározó élmény a metróállomások szépsége volt. Általában a kortárs olasz építészetről a harmónia, ritmus, és a nem feltétlenül célszerű, de szép formai kialakítások szoktak eszembe jutni. Ez nagy vonalakban meg is állja a helyét, de nem nagyon vonatkozik a metróállomásokra. Az A vonal 1980-ban átadott állomásai valami elképesztő, és nem igazán jó értelemben értendő takarékossággal készültek. A képen a Flaminio látható, a Piazza del Poppolóhoz legközelebbi állomás. Amit jobb oldalon látsz, valóban az is: meglehetősen igénytelen, ütött-kopott, és igencsak mocskos hullámlemez burkolat. Felette még igénytelenebb, odafröcskölt vakolat, amit csak a rátapadt, évtizedes kosz díszít valamelyest. Szerencsére mindez nem nagyon látszik, amikor a metróra vársz, mert a világítás annyira gyenge, hogy egy térképet megnézni már zseblámpára lesz szükséged. De azt kell mondjam, az alapján, amit a vonal északi szakaszán láttam, hogy a többi állomás sem jobb arrafelé semmivel.

Ráadásul valamilyen fura okból kifolyólag az olasz aluljárók jó része, de nem csak Rómában, máshol is, úgy néz ki, mint nálunk a föld alatti nyilvános vécék bejárata (már ahol megmaradtak az ilyen békebeli műintézmények eredeti funkciójukban). Keskenyek, viszonylag meredekek, és mindennek látszanak, csak közlekedésre szánt térnek nem. A legdöbbenetesebb talán a Via del Traforo és a Via del Tritone kereszteződésében volt, az Il Messaggero székháza mellett. Az illemhely külsejű aluljáró egy szűk, sötét, rosszul megvilágított helyre vezetett, amiről nem lehetett eldönteni, hogy egy épülő, vagy bontás alatt álló kínai vegyesbolt, vagy esetleg egy tévedésből bezárt áruház raktára. Félig összeszerelt polcok között keskeny ösvény kanyargott, elhagyott, sőt, törött szerszámok között, bár néhány polcon olcsó, „replika” ruhanemű porosodott, ha jól láttam, egy-két eurós áron, és az A4-es papírra nyomtatott nyilak jelezték, hogy hol kell felmenni a Vicolo del Gallinaccio (és a Trevi-kút) felé. (Mi van??? Rusnya csirkék sikátora??? Az olasz nevek is megérnének egy bejegyzést!…)

i-vbh8vmh-s
Kevésbé nyomasztó, vidámabb várbörtönöket idéző közlekedőtér a B vonal Termini állomásánál – saját felvétel

De persze nem minden állomás olyan, mint a Flaminio, vagy a hasonlóan ijesztő Ottaviano. A B vonal első, 1955-ben átadott déli szakaszán néhány állomás a felszínen van, vagy legalábbis felülről nyitott (a Basilica S Paolo állomás meg éppenséggel a felszín fölé emelkedik, a metró a tér fölötti felüljárón közlekedik). Ezek az állomások kevésbé nyomasztóak, van ahol még növények is vannak ültetve, ami nagyon sokat javít az összképen. A B vonal északi része újabb, 1990-ben (és egy újabb szakaszán 2003-ban) átadott részei már világosabbak, kevésbé depressziót sugárzóak, és bár a szigorú szükségszerűség és puritán anyagfelhasználás dominál, már-már közelítik a budapesti 2-es metró felújított állomásainak szintjét. A turisták lepte Colosseo például tisztább, áttekinthetőbb és tágasabb, bár az is eléggé rideg – de a rideg építészet is olasz sajátosság, talán a nyári nagy meleg miatt. Néha kimondottan jó, ha egy épület hűvös érzetet kelt, és ezt a megközelítést akár magánlakásokban is tapasztaltam.

i-r8jm3cl-s
CAF M.300-as szerelvény a B vonalon, a Termini és a Cavour állomások között – saját felvétel

Érdekesek a szerelvények is. Viszonylag kevés fut már a rendkívül korlátozottan szép AnsaldoBreda M100 vonatokból, amelyek gyakran agyon vannak festve graffittikkel, nagyon piszkosak és nem is túl kényelmesek. Főleg a B vonalon fordulnak még elő, bár én pont az A vonalon fogtam ki egyet. Szerencsére többet találkoztam a spanyol (pontosabban katalán) CAF M.300-asokkal, amelyek világosabb, kényelmesebb belső tere sokban hasonlít a budapesti 2-es és 4-es metró Alstom Metropolis vonataira, és nekem kifejezetten tetszettek. Annak ellenére, hogy a külsejükről ítélve a takarítók ezekkel is elég keveset foglalkoznak, belül tiszta benyomást keltettek. Persze ebben az is közrejátszhat, hogy a belső teret illatosítják. Amikor a Garbatella megállóban felszállt egy minden elképzelhetőt felülmúlóan koszos és büdös koldus, és végigvonult a vonaton a Circo Massimo-ig, a szaga csak egy megállónyival utazott tovább. Néha pedig érezni lehetett, mikor fúj a – valóban kellemes – légfrissítő. Ezt mondjuk díjaztam.

bagolymondjaversenyezzÉrthetőbb tán mindezek tükrében, hogy az olaszok szabályosan kerülni látszanak a tömegközlekedést (és a közösségi közlekedést is). Autó, robogó, kerékpár, bármi szóba jöhet, talán még gyalogolni is hajlandóak, de a közösségi közlekedést csak erős kényszer hatására használják, úgy vettem észre. A metrón, ami nagy távolságokat jár be (a vonalak kimondottan hosszúak, több mint 20 km-esek), még ők voltak túlnyomó többségben, de a buszokon, főleg a belváros zsúfolt vonalain domináltak a turisták. Az utcákon rengeteg az autó és természetesen a motorok, kismotorok áradata, és szép számmal láttam biciklistákat is. A taxi pedig – nem kis meglepetésemre – kimondottan olcsóbb, mint a budapesti.

etr_500_frecciarossa
ETR 500-as Frecciarossa szerelvény 2008-ban – ma már nincsenek ilyen jó állapotban, sőt. Forrás: Sky (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 4.0-3.0-2.5-2.0-1.0], via Wikimedia Commons

A vonatokat is főleg azok használják, akiknek nincs lehetőségük másra, ami nagyjából indokolt is a magas jegyárak, ritka járatok és a gördülőállomány (kocsik, mozdonyok) elég ijesztő állapota miatt. A pontosságuk meg… szóval érdekes. Ellentétben a MÁV-val, a Trenitalia csoport vállalatainál a helyi vonatok pontosabbnak tűnnek, de még a Frecce, a nagy sebességű vonatfajták esetében gyakoriak a nagy késések. Firenzében, amíg a bécsi vonatra vártam (fél órát), a kimondottan drága, 200–300 km/h-s sebességgel közlekedő Frecciarossa és Frecciargento vonatokat mindet 40–80 perces késéssel fogadta a pályaudvar.  Az meg végképp megdöbbentő, de a későbbi tapasztalatok alapján cseppet sem meglepő volt, amikor az arezzói állomáson egy (a mi FLIRT vonatainkhoz hasonló) GTW szerelvényt láttam, amin az ablakokon kivezetve vastag kábelek futottak a kocsik (pontosabban szekciók) között.

Szóval a Rómában mint a rómaiak mondás ma már azt jelenti, hogy járj autóval, ha jót akarsz. Vagy kismotorral, bringával, és kerüld el az attakot, illetve az a ATAC-ot, és időt nyersz.

De Róma még tömeggel közlekedve is varázslatosan nagy élmény.

bagolymondjahudekinos

A címkép a Piazza Navonán készült saját felvételem.

Az intelligencia és a népesség összefüggése

A Colosseum szőke szemmel, avagy Rómában, mint a rómaiak?

Közismert vicc, avagy mondás, avagy mindenkinek tulajdonított idézet, hogy „A Földön az intelligencia mennyisége állandó – a népesség viszont egyre növekszik.” A legutóbb Rómában, a Forum Romanum közelében hallottam erre a kiváló példát.

Nagyon trendi 50+os mű-nő, vakítóan szőke, agyon szilikonozott és botoxozott, pálcika lábakon imbolyog egy toronymagas platform cipő tetején, és hangosan magyaráz szines bőrű, feltűnően visszafogottabb barátnőjének: »Colosseo fu lo stadio dove romani giocarono il calcio!«

A Colosseum volt az a stadion, ahol a rómaiak fociztak!

Sapienti sat.

bagolymondjahuha

Komédia és lelkiismeret

Firenze, a pénz, a bankok és a reneszánsz bölcsője nem nagyon tud mit kezdeni száműzött szülöttével.

bagolymondjaverselValójában tudtam én ezt már régebben is, de amikor nemrégiben Firenzében jártam, akkor állt össze igazából a kép. Firenze bajban van: komoly lelkiismereti válságot okoz a városnak Dante. Nem új keletű a dolog, szerintem tarthat már vagy 700 éve. A lelkiismereti problémák megnyilvánulása azonban egészen érdekes.

Szóval az úgy volt… Jártam Firenze utcáit, némileg terv szerint vettem sorra egyes nevezetes helyeket, mint a Vespucci család és Sandro Botticelli nyughelyéül is szolgáló Ognissanti templomot, aztán az Amici di’ Ponte Vecchio nevű vendéglátóipari üzemegységet, azaz Stefano kis pasticcheriáját a Ponte Vecchiótól százhúsz méterre, ahol a második látogatásomkor már méternyi széles mosollyal, lelkesen üdvözöltek. A kellemes fogadtatás, nagyon mérsékelt árak és a minőség megérdemli, hogy a címét is ide írjam: a Via de’ Bardi nevű utcában van, az amúgy hasonlóképp visszafogott árú, de nagyon színvonalas O Barral szemben. (Üvegezett erkély az Arno felett, tökéletes rálátással a Ponte Vecchióra – minden más helyen méregdrága lenne, itt meg kifejezetten olcsó is a többihez képest.) És ha már az utcanévnél tartunk, érdemes megállni egy pillanatra, és megjegyezni a Bardi nevet. Fogom még emlegetni.

Aztán persze a pizza szelet és a kávé után tovább dolgozott bennem a kultúrkeselyű, és a Santa Croce felé vettem az irányt, az olasz művészet toszkánai panteonja felé, hogy megnézzem Michelangelo, Rossini, Galilei és más hasonló nagyságok síremlékeit – közöttük pedig Dantéét is, aki nem is ott nyugszik, hanem Ravennában. A hatalmas kenotáfium nem más, mint a város kudarcának emlékműve, látványos mementója annak, hogy Firenze hogyan bánt fiával, és hogyan nem tudta „visszaszerezni” a költőt, aki egész életében szeretett volna szülővárosába visszatérni, de a rá kirótt halálos ítélet miatt nem tehette.

bagolymondjafotozikSanta Croce is olyan hely, hogy a sok-sok kincse közül egyetlen egy is bármely másik városban a turisztika kizárólagos alapja lenne. A reneszánsz diadalmenete azonban nem volt elég nekem, és a kijáratnál megkérdeztem az információnál, hogy merre találom a Santa Margherita de’ Cerchi kis templomát, ami a térképemen sem, és valójában a Google térképen sem volt beazonosítható. Tétova hümmögés, heves guglizás és jókora adag bizonytalanság után a hölgy az üvegen túl különös húzásra szánta el magát: blöffölt. Bekarikázta a Bada Fiorentinát, és utamra engedett. Természetesen nem találtam ott, amit kerestem, és bárhol is kérdezősködtem, nagyjából ugyanazt a hümmögést és vállvonogatást kaptam. Ja igen: a hagyomány szerint, azaz állítólag ez a Santa Margherita templom volt az, ahol Dante állítólag először meglátta eszményi és elérhetetlen szerelmét, Beatricét, állítólag ez a templom volt házasságkötésének helyszíne is, és állítólag itt helyezték örök nyugalomra Beatricét – hozzá indultam, és persze Dantéhoz. A bűntudattal azóta is vívódó Firenze lakói azonban nem tudták, hol kellene keresnem, és végül a dóm mögött kötöttem ki egy kőpadon, ahol egy idős, eléggé ápolatlan és rossz arcú rajzoló sorra hajtotta el a férfiakat, akik karikatúrát kértek volna tőle, és beszólogatott minden csinosabb fiatal nőnek, aki nem kért belőle. Mögöttem a Via dello Studio szűk kis utcája nyílt, és egy kis pihenő után engedtem az erőteljes késztetésnek, hogy arra vegyem az utam. A megérzésem jónak bizonyult. A telefonom közben rég lemerült, így nem láthattam, hogy végülis a Google nem tévedett, „Dante temploma” valóban ott van, ahol jelzi: egy kis sikátor mélyén, a Via Corso egyik boltíve alatt, eldugva. A kapuján még kilincs sincs, bár réztábla (réztáblának látszó tárgy) jelzi, hogy ez a hely az a hely… de zárva. A templom ajtaja előtt kéregető, albán öregasszonynak látszó koldus egyfogú vigyorral mondta, hogy non a casa (nincsenek itthon) és a szemközti bisztró (vagy talán ajándékbolt?) csinos eladó hölgye homályosított fel, hogy a templom majd csak kedden nyit. Addigra én már a munkahelyen termékértékesítek.

Nem sokkal távolabb a Via Dante, és a hangzatos nevet viselő Casa di Dante, „Dante szülőháza”. Persze ismét állítólag – teszem hozzá gyorsan. A lelkiismereti probléma újabb szép példája ez a kis múzeum, ami sok mindenről szól, de talán Dantéról legkevésbé.

BagolynemtudjaTörtént ugyanis, hogy amikor 1865-ben Dante születésének 600. évfordulóját ünnepelte a város, amelyik az akkor alakuló önálló és egységes (khm…) Olaszország fővárosa lett hirtelen, szembesült azzal, hogy híres szülöttjének, a legnagyobb olasz költőnek, a népnyelv irodalmivá emelőjének nincs meg a szülőháza – még a helyét is csak szóbeszéd őrzi. Ravenna ragaszkodik a költő földi maradványaihoz, így azzal sem lehet előrukkolni, valami pedig muszáj, hogy emlékeztessen rá. Nem akarom túlragozni – a Museo di Dante első szobája szinte csak erről szól – a lényeg, hogy történészek csoportja kutatta a fellelhető iratokat, amelyekből kiderült, hogy Dante testvére, Francesco Alighieri a költő halála után eladta az épületet, amit aztán többször átépítettek, lebontottak, felújítottak, átfestettek és modernizáltak, megénekeltek és elittak, stb., és végül már azt sem lehetett tudni, hogy az Alighieri család számos házának melyike lehetett a szülőház, és egyáltalán, hol lehettek ezek az épületek. A bizottság végül a számos, de nagyon homályos, és mindennek ellentmondó információ alapján úgy döntött, hogy a Dante-ház ott volt, ahol a néphagyomány tartja, és az ott lévő számos középkori eredetű ház közül kiválasztottak egyet, amely nagyjából megfelelhetett annak, amit Dante a műveiben körülírt. Ugyanis közvetlenül nem nevezte meg, hol állt otthona, csak apró utalások, célozgatások alapján lehetett behatárolni a helyét. Dante ráadásul nem nagyon kérkedett a felmenőivel sem, éppen csak meg-megemlítette őket, ahol nagyon elkerülhetetlen volt. Tulajdonképpen volt is rá oka.

A következő lépésként a város megvásárolta illetve kisajátította a kiválasztott ingatlanokat, és elkezdték lebontani az épületekről a Dante kora után ráépített részleteket, emeleteket, stb. És a végén ott álltak egy hatszáz éves ház alapjánál, aminek nem maradt felépítménye. Ekkor újabb fázis következett, és a legváltozatosabb források alapján rekonstruálták, hogy a XIII. század vége felé milyen is volt egy lakóház, típusmintákat kerestek, és végül több ilyen felhasználásával „helyreállították” az Alighierik egyik épületét, amit kijelöltek Dante szülőházának. Nem is annyira ház lett az eredmény, inkább szerény lakótorony, mellé még jutott egy polgárház is, ami része ugyan a Casa di Dante épületnek, de nem része a Museo di Casa di Dante gyűjteménynek. Még a múzeum ismertetője is bevallja, hogy maga a rekonstrukció és az egész eljárás is – mai szemmel nézve – erősen megkérdőjelezhető, úgyszólván légbőlkapott. Persze mi is ismerünk ilyet, nem muszáj Egyiptomig mennünk, hogy Vörös Győző Thot-templomával példálózhassak, elég Füzér várát megtekinteni…

És hogy mit találni a Dante-múzeumban a 4 eurós belépőért? Sok-sok lépcsőt. 🙂 Persze van más is, gondosan elhelyezett tárlókban a ház rekonstrukciójának története, a trecento Firenzéjének emlékei, a város szerkezete, a guelphek és ghibellinek közötti harc históriája és okai, egy sorsdöntő ütközet részletes elemzése és (rajzos) modellezése, középkori és a trecentóra jellemző tárgyak, valamint a Comedía (ami csak később kapta a Divina Commedia címet) kiadásának története, reprodukciók, másolatok, és végül Dante egyik halotti maszkja is (sok létezik). Amit igazából hiányoltam, az maga Dante volt, az ember, a költő, az olasz minnesänger, és mindaz, ami összekötötte és elválasztotta a családjától, Beatricétől, Firenzétől.

Arra legalább fény derült a kiállítás szöveges tablóiból (amiből jó sok van, egyszerűbb lenne az egészet egy weboldalon közzé tenni, mert múzeumba elég meredek ötlet ennyi olvasgatnivaló), hogy mi is állt Dante szerénysége és Beatrice iránti félszeg eszmék köré csomagolt szerelme mögött. Természetesen nem közvetlenül, nyíltan leírva, de olyan utalások révén, amiből összeraktam a kirakóst – legalábbis egy általam igen valószínűnek ítélt változatát.

bagolymondjavalentinDante félszeg és ábrándos „lovagi” szerelme mögött ugyanis a társadalmi és vagyoni különbözőségek és egyfajta szigorú hierarchia áll. Beatrice ugyanis Folco Portinari egyik leánya volt (a hatból), azé a Folco Portinarié, aki a Santa Maria Nuova kórház női szárnyát alapította, és amúgy a város egyik leggazdagabb, azaz legbefolyásosabb pénzembere volt. Bice férje pedig Simone de’ Bardi lett (visszaköszönt az utcanév!), annak a Bardi családnak az egyik tagja, akik még Portinari famíliánál is gazdagabbak, befolyásosabbak és rangosabbak voltak. Legyen elég annyi, hogy több száz évig Firenze legfőbb gazdasági ereje volt a Bardi család, akik közeli magánvárát inkább megvette a Firenzei Köztársaság, mert ekkora erő láttán már fenyegetve érezte magát – és akik erősen megrogyva ugyan, de még azt is átvészelték, amikor – nagyjából egy emberöltővel Dante után – Edward király, angol király, mégpedig harmadik e néven, pazarló franciaországi hadjáratához 900 ezer aranyat vett kölcsön a Bardi-pénzbirodalomtól, amit nem fizetett vissza. A trecento idején a Bardi család egyet jelentett a bankkal, bár épp több mint nyolcvan bankház üzemelt, de a világszerte 22 bankfiókkal tevékenykedő Compagnia de’ Bardi mellett csak a Peruzzi család bankbirodalmát lehetett egy lapon említeni – ez a két bankház találta ki a bárhol beváltható csekket, ők voltak a fő mecénások, ők juttatták hatalomra a Medici családot (Contessina de’ Bardi lett id. Cosimo de’ Medici, a Mediciek és a “Haza Atyja”, a Pater Patriae felesége), sőt, valójában ők pénzelték Amerika felfedezését Kolombusz Kristóftól John Cabotig.

BagolymondjapenzeszsakÉs az Alighieri-família? Való igaz, ők is a pénzvilág központi alakjai voltak, a család jelentős összegeket adott kölcsön, és azok kamataiból építgette a maga kis birodalmát. A gazdagságuk azonban nem volt a Portinari vagy a Bardi családéhoz mérhető, és a tisztességükön is foltot ejtett, hogy nem ritkán uzsorakamatra dolgoztak… Semmiképpen sem volt összemérhető Dante és Beatrice társadalmi rangja, és a költő szerelme szükségszerűen költői szerelem maradt. És, hogy a Santa Margherita fontosságát tovább hangsúlyozzam, e kis templomban nyugszik „a hagyomány szerint” az említett Folco Portinari, és talán Beatrice is (bár a Bardi családnak díszes, Giotto-freskókkal díszített kriptája van a Santa Croce egyik kápolnájában, ezért ezt kétségbe vonják).

Museo di Casa di Dante azonban erre leginkább szöveges tablókon, írásban ad betekintést, és még a magyarázat is elmarad, össze kell rakni a kirakóst, hogy ezek a viszonyok nyilvánvalóvá váljanak.

Van viszont egy fél teremnyi bemutató arról, hogyan kell korai reneszánsz módszerekkel ezüst pecsétgyűrűt készíteni, és hogyan kell belevésni az Alighieri család címerét. Ja, és van lift. Az első emeletről a másodikra visz, az akadálymentesítés jegyében. A földszint és a harmadik emelet nem szerepel az útvonalában. De hát Toszkána fővárosa is Olaszország, kár lenne csodálkozni ilyesmiken 🙂

bagolymondjahuha