Címke: óceánjáró

Annak idején a White Star hajótársaság egy halom pénzt kiadott a szuperluxus óceánjárók új generációjának terveire, ezt pedig ki kellett használni. Nem nagyon szokás emlékezni már rá, de az RMS Titanic három testvérgőzös közül a középső volt, az idősebb, azonos tervek alapján épült hajó az RMS Olympic nevet viselte, a későbbi, és a Titanic katasztrófája után jelentősen módosított hajó pedig a (White Star és a Harland and Wolff hajógyár által egyaránt cáfolt) pletykák szerint RMS Gigantic lett volna, de végül HMHS Britannic néven futott tengerre. (Az RMS, azaz Royal Mail Steamship a brit postával is szerződött kereskedelmi gőzösök rangot is jelentő betűjelzése volt, a HMHS jelzés pedig azt jelenti, hogy “His Majesty’s Hospital Ship“, azaz „Őfelsége kórházhajója” – és ez már az első világháború hatása.)

Az Olympic 1911. június 14-én futott ki első útjára, amikor a Titanic még csak szerkezetkész hajóteste vízre került, ahogy a Britannic építéséhez is csak akkor láttak neki, amikor már a Titanic a próbaútjára várt – ez a hajógyárnak jelentett idő- és költségmegtakarítást. Mire a Titanic első és egyetlen útjára indulhatott, az Olympic már többször eljutott New Yorkba (először 1911. június 21-én), ahol hatalmas ünnepléssel fogadták. Első érkezése után pár napra megnyitották a közönség számára is, és nyolcezer látogató tekinthette meg fényűző belső tereit. Amikor visszaindult Southamptonba, tízezres tömeg búcsúztatta.

Az ötödik útján, 1911. szeptember 20-án átesett az első balesetén is, amikor összeütközött a HMS Hawke hadihajóval. Akár ómennek is vélhetnénk, hogy ezen az útján (és az elsőn is) Edward Smith kapitány irányította a hajót, aki a Titanic pusztulásakor veszítette életét.  A Wight-sziget mellett, a Solent (szoros) vízén egymás mellett haladt a két hajó, és amikor az Olympic fordulni kezdett, a Hawke kapitányát váratlanul érte, és nem tudott kitérni előle. A cirkáló orrán lévő vágósarkantyú, amely arra készült, hogy más hajókat felöklelve süllyesszen el, gyakorlatilag ellapult a hatalmas ütközés eredményeként, és az Olympic tatja előtti szakaszon két óriási rést ütött – két embernél is magasabbat a vízvonal felett, és egy sokkal nagyobbat a vízvonal alatt. Az ütközés a hajócsavart is elgörbítette, de a hajó saját erőből vissza tudott térni Southamptonba, és nem halt meg, de még csak súlyos sérülést se szerzett senki. (A Hawke-t is sikerült kijavítani, és három év múlva egy német tengeralattjáró süllyesztette el.)

Az ebben a balesetben szerzett súlyos, de egyáltalán nem végzetes sérülés alapozta meg azt a nézetet, hogy ezek az óriáshajók elsüllyeszthetetlenek – a vízzáró rekeszekre osztott hajótest igazolta a tervezők számításait, és három elöntött rekesszel a hajó tengerbíró maradt. Az Olympic-kel szerzett tapasztalatok alapján a „400-as tervet” módosították a belfasti Harland and Wolff hajógyárban, és az új, „401-es terv” alapján készült el a Titanic – a hajóknak ugyanis a gerinc lefektetésekor még nem volt nevük. (A White Star egy eléggé körülírt séma alapján adott nevet a hajóinak – ez a mai hajóstársaságoknál is szokás – így az Olympic a kiöregedett, 1890-es építésű RMS Teutonicot váltotta le, a Titanic pedig az RMS Majestic pótlására épült.)

Az Olympic éppen visszafelé tartott Amerikából, amikor a Titanic vészjelzéseit fogta azon a tragikus éjszakán, de túl messze (több mint 900 km-re) volt ahhoz, hogy segíteni tudjon a bajba jutottakon. A katasztrófa hírét is ennek a hajónak a rádiója továbbította New Yorkba. Nem sokkal később a White Star ki is vonta egy időre a forgalomból, amíg néhány dolgot át nem építettek rajta. Nem csak biztonsági javításokat, újításokat építettek be, bár azokat is, de például megszüntették a B-fedélzet promenádját, amit az utasok nem használtak ki eléggé, és a Titanic kialakításának megfelelően kibővítették a luxus szalonokat, az éttermet, és egy párizsi kávéházak mintájára tervezett, Café Parisienne nevű kávézót is kialakítottak, ami a Titanic-on az utasok körében nagyon népszerű volt. Megnövelték a vízzáró rekeszek falainak magasságát és teherbírását is, és további mentőcsónakokkal szerelték fel a hajót – ezek közül négy rendelkezett saját motorral. Mivel az új mentőcsónakokra sem elég idő, sem elég pénz nem állt rendelkezésre, használt, összecsukható mentőtutajokkal szerelték fel, és ez még egy kisebb lázadáshoz is vezetett. A hajó tűzoltóinak szakszervezete sztrájkot hirdetett, attól tartva, hogy a régi-új tutajok nem tengerállók. A White Star azonnal megtette a megfelelő lépéseket: olyan tűzoltókat szerződtetett a hajóra, akik nem voltak tagjai semmilyen szakszervezetnek. Ez az események olyan láncolatához vezetett, amely végül megakadályozta a hajó következő útját is. Végül 54 sztrájkolót le is tartóztattak a parton, de a különleges körülményekre tekintettel nem állították őket bíróság elé, és még bírságot sem róttak ki rájuk. A White Star a közvéleménytől tartva végül visszavette őket, megegyeztek, és május 15-én végre kifuthatott az óceánjáró.

Az Olympic részt vett a Titanic balesetének hatósági vizsgálataiban is, és mind az amerikai, mind a brit szervek ellenőrizték. A biztonsági berendezések és eljárások mellett arra is kitértek, hogy a hajó mennyire mozgékony, egyáltalán képes lehet-e kikerülni egy jéghegyet, ha az olyan hirtelen bukkan fel, mint a Titanic esetében. A vizsgálatok során jelentősen megerősítették a hajótest egyes elemeit is amelyek a kazánokat védték, és gyakorlatilag duplafalú törzzsel növelték meg a hajótörzs úszóképességét. 1913 júniusára, amikor az átépítések után, a világ legnagyobb óceánjárója címet a kicsivel nehezebb Titanic-tól visszaszerezve újra forgalomba állt, a White Star „az új Olympic” szlogennel hirdette.

Az első világháború veszélyes vizekké tette az Atlanti-óceán keleti részét, és egy ekkora hajó nagyon jó célpont volt. Ezért szürkére festették, és a hadi körülményekhez alakították: lezárták a vízvonal közelében lévő kerek ablakait, éjszakánként elsötétítették, és az útvonalát is megváltoztatták. Eleinte Liverpoolból, majd Glasgow-ból közlekedett, és a gazdag utasok helyét is az Európában rekedt, és hazamenekülő amerikaiak vették át. De nem sokáig. Mielőtt a háború miatt leállította volna a White Star, utolsó útján mindössze 153 utassal indult el. A létszám azonban váratlanul megnőtt: az Olympic (és a Liverpool, egy nagy múltú, de már kiöregedőfélben lévő hadihajó) vette fel az aknára futott HMS Audacious 250 főnyi személyzetét, mielőtt az a mentési kísérletek ellenére (vagy miatt) elsüllyedt.

A kényszerpihenőnek az vetett véget, amikor besorozták a hajót. A haditengerészetnek eleinte nem volt ínyére a nagy óceánjárók bevetése, mert a méretük miatt nagyon sebezhetőnek gondolták őket. Ebben persze volt is valami. 1916-ra azonban nagy szükség lett rájuk, mint csapatszállítókra, ezért az Olympic-et a még el sem készült Britannic-kel és no meg a nagy rivális Cunard Line birtokában lévő, Kék Szalag-nyertes Mauretaniá-val (és sok más hajóval) együtt besorozták. A Britannic kórházhajó lett, ennek megfelelő belső kialakítással, fehér festéssel, amelyet két oldalt három-három hatalmas vörös kereszt tett még feltűnőbbé. Az Olympic egy “dazzle” néven ismert álcázó festést kapott – ez éppen hogy nem elrejteni igyekszik a hajót, hanem rikítóan élénk, vibráló mintákat alkot, felismerhetetlenné teszi a hajó valódi formáját, jellegzetes vonalait, és pontosan ezzel megnehezíti a hajó méretének, irányának és sebességének a bemérését és kiszámítását. Felszerelték ágyúkkal is, és Herbert James Haddock kapitány helyére Bertram Fox Hayes kapitány lépett a hídra. Hayes kapitány eleinte a Földközi-tengeren szállított csapatokat, például Gallipollihoz. Egy ilyen úton Hayes az Admiralitás szerint megengedhetetlen módon veszélyeztette az óceánjárót: megállt, hogy felvegye a francia Provincia mentőcsónakjaiban tengődő harmincnégy embert, akik alól egy német tengeralattjáró kilőtte a hajót. A brit hadvezetés szerint súlyos hiba volt a megállás, mert egy ekkora álló célpont eltéveszthetetlen a tengeralattjáróktól nyüzsgő görög vizeken, ahol az egyetlen valódi védelmet éppen a luxushajó sebessége adná. A franciák azonban Médaille d’honneur pour acte de courage et de dévouement érdemrenddel jutalmazták az Olympic kapitányát honfitársaik megmentéséért.

Felmerült az a lehetőség is a hadvezetés tervei között, hogy az Olympic a Jóreménység-foka megkerülésével Indiába is szállítson csapatokat, ezt azonban józan módon elvetették: az Olympic kimondottan az Atlanti-óceánra készült, és nem voltak akkora széntárolói, amik lehetővé tették volna, hogy ezt a távolságot ésszerű sebességgel tegye meg. Így került sor a hajó egyik legkülönlegesebb győzelmére: 1918-ban elsüllyesztett egy német tengeralattjárót!

Már ez az egy tett is kiemelné a HMT Olympic-et (ahogy csapatszállítóként nevezték) a többi „legnagyobb” és „leggyorsabb” óceánjáró közül, ha a Titanic balesete nem árnyékolná be testvérhajóit. 1918. május 12-én történt ugyanis, hogy az amerikai katonákkal Franciaországba tartó hajó fedélzetéről megpillantották a német U-103-as tengeralattjárót. Az Olympic tüzérei azonnal lőni kezdték a német hajót, amely megpróbálta megtorpedózni őket, de nem sikerült elárasztani a torpedócsöveket a kilövéshez, ezért vészmerülésbe kezdett. Hayes kapitány váratlan és meghökkentő manőverbe kezdett: megpróbálta elgázolni az U-103-at. A tengeralattjáró kis híján megmenekült, de a nagy merülésű óceánjáró tatja elérte a hátsó részét, és a bal oldali propeller felhasította a túlnyomás ellen védő héjat. A tengeralattjáró legénysége kimenekült, és bár az Olympic nem vette fel őket, az amerikai USS Davis hadihajó észlelte a segélykérő rakétajelüket, és kimentette a harmincegy fős legénységet. Az Olympic kisebb horpadásokkal vészelte át az ütközést. Ezt a rendkívüli eseményt az amerikai katonák adakozásából emléktábla is megörökítette a hajón, Hayes kapitány pedig a kiemelkedő szolgálatért járó Distinguished Service Order rendjelet kapta bátor tette jutalmául, majd 1919-ben a haditetteiért lovaggá is ütötték. A hajó pedig, amely lenyűgöző eredményekkel szolgálta a briteket, a katonák között kiérdemelte a “Old Reliable” becenevet – ez hevenyészett, kizárólag hangulathoz hű fordításban „Maga a Megbízhatóság”.

Amikor véget ért a háború, és a HMT Olympic leszerelt, visszakapta a luxusgőzöshöz méltó, csillogó-villogó berendezését, visszanyerte régi pompáját, és újra a régi lett a neve is. az RMS Olympic azonban már csak az egyetlen volt az Olympic-osztályú óceánjárók között: testvérhajója, a HMHS Britannic nem volt olyan szerencsés a német tengeralattjárókkal. A görög Kea-sziget közelében a német SM-U 73 tengeralattjáró által nem sokkal korábban kihelyezett aknára futott, és több vízzáró rekeszét is elárasztotta a beömlő víz. A konstrukció eleve erősebbre épült, mint a Titanic, de hiába zártak le a rekeszek közötti átjárók, hiába voltak a megemelt válaszfalak és a megerősített hermetizáló rendszer, a hajó megdőlt, és a szokásosnál mélyebbre merült. Ha mozdulatlan marad, még ezt is kibírhatta volna (bár az SM-U 73 ott cirkált valahol alatta), de a vesztét okozta, hogy a vízvonal közelében néhány ablak nyitva maradt, ahol az erősen megdőlt hajótestbe áradt be a víz. 55 perccel a robbanás után a Britannic – a háborúban elveszett legnagyobb hajó kétes címét kiérdemelve – elmerült. A legénység nagy részét sikerült megmenteni, bár két mentőcsónakot beszívtak a hajó vízből kiemelkedő propellerei, és az utolsó fél órában már annyira megdőlt a hajó, hogy nem lehetett leereszteni a mentőcsónakokat sem. Érdekesség, hogy egy ápolónő és egy fűtő, Violet Jessop és Arthur John Priest nem csak a Britannic pusztulását élték túl, de a Titanic tragédiáját is – sőt, mindketten ott voltak, amikor az Olympic a Hawke-kal ütközött. (Ha Ms. Jessopot és Mr. Priest-et egy óceánjárón látod: menekülj!!!)

1922 volt az Olympic legjobb éve. Ebben az esztendőben szállította a legtöbb fizető utast az Atlanti-óceánon, és hírességek egész sora versengett az élményért, hogy a legendás hajó fedélzetén utazhasson – már csak azért is, mert a híres Titanic szinte minden részletben pontos hasonmásának tartották. De aztán rosszabb idők jöttek, és a nagy gazdasági válság egyre kevésbé tette lehetővé, hogy a korábban sikert sikerre halmozó hajót gazdaságosan lehessen üzemeltetni. 1929. november 18-án ráadásul horrorba illő dolog történt: éppen a Titanic utolsó ismert helyénél járt, amikor hirtelen megrázkódott a hajó, és a rengése több mint két percen át tartott. Mint kiderült, valóban rengés volt ez: 7,2-es erősségű földrengés rázta meg Grand Banks-et, és ennek a hullámai rémítették szinte halálra a hajó utasait is.

1934-ben újabb hajót süllyesztett el az Olympic. Május 15-én történt, amikor New York vaskos ködbe rejtőzött, alig volt 150 méter a látótávolság. A város kikötőjének bejáratát jelzőhajók, amolyan úszó világítótornyok őrizték, és ezek között kellett az óceánjáró óriásoknak elhaladni, hogy biztonságban, megfeneklés veszélye nélkül jussanak a kikötő védett vízére. Ezek közül az első, a Nantucket LV-117 nevű, a rossz látási viszonyok miatt rádiójelekkel jelezte, merre kell az óriási hajónak haladnia. A világítóhajók személyzete már hozzászokott, hogy a hatalmas óceánjárók ijesztő közelségben mennek el mellettük, ám amikor az Olympic hirtelen előtornyosult a ködből, mindenki tudta, hogy nagy baj van. Az Olympic éppen csak megrázkódott, amikor elütötte a világítóhajót, az utasok szinte semmit nem is vettek észre az ütközésből, csak a gyors megállás érdekében hirtelen hátramenetbe kapcsolt motorok rázkódása jelezte, hogy valami nincs rendben. A Nantucket LV-117-en azonban gyorsabban pörögtek az események, a személyzet tagjainak alig maradt idejük elhagyni a legázolt hajót. Bár az óceánjáró azonnal megállt, de még azt is megelőzve mentőcsónakokat engedett le, megfelelő személyzettel, a világítóhajó tizenegy fős személyzetéből heten vesztek oda. A White Star számára ez nagyon sokba került: nem csak a hajó rossz kihasználtsága miatt volt ráfizetéses az út, hanem azért is, mert a világítóhajó pótlásának költségeit nekik kellett fizetniük. A történetet tovább súlyosbította, hogy a két nagy vetélytárs, a White Star és a Cunard 1934-ben fúzionálni kényszerült, és a hajóállományukat drasztikusan csökkenteniük kellett. A nagy, és immár kihasználhatatlan, ám rendkívüli fenntartási költségeket jelentő luxusgőzösök nimbusza ekkorra megkopott. 1935. április 5-én nyugdíjazták az Olympic-et is, és a southamptoni hátsó dokkokba száműzték, a hajdani nagy konkurencia, a Mauretania mellé, tartalék állományba.

Az ilyen tároló dokkok az elfekvő megfelelői a hajók számára. Az ilyen járműveket nem csak üzemeltetni, de tárolni is roppant költséges, ezért rendszerint nem tart sokáig az effajta pihenő. Mindkét híres óceánjárót szétvágták – az Olympic felépítményét 1936-ban bontották el, a hajótestet pedig Skóciába vontatták, és egy ottani kisvárosnak biztosított megélhetést a felaprítása.

Szerencsére a nagyszerű berendezésének egy része megmaradt. Sok díszítőelemét áruba bocsájtották, az értékes berendezés jelentős része emléktárgy lett. A falburkolat egy részét 2000-ben a Celebrity Cruises társaság vásárolta fel, hogy új hajójukon, a Millenium fedélzetén kialakított Olympic Lounge társalgó dísze legyen. Egy alnwicki szálloda, a White Swan Hotel megvásárolta és szinte eredeti formájában megőrizte az első osztályú utasok számára készült, pompás éttermet, berendezésével, díszítésével, márvány kandallójával együtt. Ez látható a nyitó képen is.

A hajó, amelyik a mindenki által jól ismert, ám első útján hullámsírba veszett Titanic hasonmása és nővére volt, amelyik több hajót süllyesztett el, mint az orosz Aurora cirkáló és egy kisvárosnyi hajótörött életét mentette meg, a luxus óceánjárók közül valószínűleg egyetlenként legyőzött egy német tengeralattjárót, méltán veti fel a kérdést: