Beszélni nehéz, mindennél nehezebb

Na tessék, már megint nem bírok magammal, és Ptahhotepet idézek… Pedig nem is az egyiptomi kultúráról, a helyes viselkedésről, illedelmes beszédről jutott eszembe az agg vezír megállapítása, hanem az idegen nyelvekről. Idegen nyelven beszélni különösen nehéz.

bagolymondjakínaiOnnan jutott az egész eszembe, hogy mostanában (nagyjából fél éve) az olasz után (és közben) belevágtam a spanyol nyelv (bocsánat, kasztíliai) elsajátításába. Korábban is vonzott, már középiskolás koromban, meg egy kicsivel az után is foglalkoztatott a gondolat, hogy meg kellene tanulni, de akkor valahogy elrettentett egy rosszul megírt tankönyv, meg az, hogy magamra voltam utalva: se tanfolyam, se ismerős nem tudott volna segíteni. Most azonban a Zöld Bagoly és a mögötte munkálódó közösség, no meg a DeviantART háza táján megismert spanyolajkú (argentin, mexikói, sőt, spanyol) ismerősök is motiválnak, így nekiveselkedtem a spanyol kurzusnak az ingyenes webes nyelvtanfolyamnak. Elvégre az ingyé’ szerzett tudás minden pénzt megér! 😉

Most aztán elmondhatom magamról, hogy ¡Yo hablo español! bár a Zöld Bagoly olyanokra is megpróbál rávenni, hogy furcsa, identitászavaros kijelentéseket tegyek, mint például Soy un caballo, yo hablo inglés. Ez azért elgondolkodtató. Ilyenkor az ember elkezdi böngészni az adott feladat fórumát, ahol a többi nyelvtanuló-nyelvgyakorló egymást támogatva kérdez, válaszol, és poénkodik. Innen aztán kiderül, hogy ez egy spanyol nyelvterületen népszerű rajzfilm egyik karakterének a szövege, és aki otthon van a nyelvben és a rajzfilmes kultúrában, annak rendkívül mulatságos.

Valójában sokkal mulatságosabb, nevetségesebb, vagy éppen meghökkentőbb az, ahogy a spanyol nyelvtanfolyamon nagy számban hemzsegő Egyesült Államok-beli nyelvtanulók  a nyelvtanuláshoz állnak. A fórumon feltett kérdésekből és válaszokból sok minden kiderül róluk (is), és egészen elképesztő időnként. Történt például egy példamondatnál, amelyik úgy szólt, hogy El oso come conejos, hogy nagyjából ezer… na jó, többszáz felhasználó tiltakozni kellett a különösen brutális kegyetlenség ellen, hogy a medve ne egyen nyulakat, mert a nyuszi aranyos, és két füle van és puha bundácskája, és különben is, micsoda brutális világ, be kellene tiltani, sóval beszántani, és monnyonle  és kéremkapcsojjaki. Ez még olyan hogyismondjamcsak, amolyan könnyed laza kor- és kórkép, az azonban már többet elmesél a kérdezőről (akit egyből egy tucatnyian támogattak), amikor abba kötött bele, hogy a spanyol miért olyan nyakatekerten képezi a birtokos viszonyt, hogy el zapatos de Miguel, miért nem jó nekik a Michael’s shoes „mint minden nyelvnek!” Na ja, az összes általa ismert nyelvnek, mint az amerikai és az angol, meg az ausztrál és az „ír” (-országi angol) meg a „skót” (Skóciában beszélt angol).

Szóval megint csak eszembe jutott az állatkert és a kerítés mérete.

Pedig amúgy a fórumokon sok-sok segítőkész anyanyelvi beszélő is van, akik nagyon hasznos segítséget nyújtanak, főleg annak ismeretében, hogy a Duolingo teljesen elhanyagolja az olyan felesleges terheket, mint a nyelvtan és a nyelvi szerkezet. Majd a példákból megtanulod! – huhogja a Zöld Bagoly. Persze tényleg sok mindent meg lehet tanulni, rá lehet jönni, és vannak dolgok, amiket még jobban el is sajátít az ember, ha a maga kárán tapasztalja ki, vagy végeláthatatlan ismételgetésekkel begyakorolja, például az igeragozást. Az ilyen unalmas és hosszadalmas ismétlésekben kimondottan szórakoztató társ Duo, mert hogy az oldal kabalájának, a Zöld Bagolynak ez a neve.

bagolymondjacirillA neheze azonban az, amikor meg kellene szólalni. Az olasszal viszonylag könnyű dolgom volt, mert rendre rá voltam kényszerítve, hogy olaszokkal és olaszul beszéljek, és az üzleti partnereim is egész nagy türelemmel voltak a nyelvgyakorlási célú dadogásaim iránt, gyakran bátorítottak is, amikor én már régen visszatértem volna korunk lingua francá-jára, az angolra. Az (üzleti és magán) utazásaim során gyakran kellett olaszul boldogulnom, szállást foglalni és iránymutatást kérni, szóval azzal egész jól rá voltam kényszerítve, hogy használjam.

A spanyollal más a helyzet. Nincsenek spanyolul beszélő ismerőseim sem az üzleti életben, sem a barátaim között, csak az interneten. Ott meg rendre próbálkozom is, állítólag elég jól, de nagyon lassan: egy-egy mondat összeállítása legalább fél óra. És az argentin barátaim következetesen angolul válaszolnak, holott legalább egyikük gyűlöli az angol nyelvet még a falklandi háború óta (bár részleteket nem mesélt arról, hogy milyen szál köti hozzá). A másik azonban inkább féltésből nem ír nekem spanyolul: annyiféle, területtől, társadalmi rétegtől, és ezer más dologtól függő szleng jelentése van rengeteg szónak, hogy nagyon könnyű félreérteni dolgokat, vagy éppen teljesen jó szándékkal sértőt mondani. Annyira, hogy erről még egy nagyon frappáns szám is készült, ha tudsz angolul vagy spanyolul, érdemes megtekinteni.

Aztán meg egy nagyon kedves barátnémmal beszélgettünk valamiről, amiről eszembe jutott egy dolog, de már nem tudom, mi volt az. Na jó, ez igazából Zotya mondata volt jó huszonegynéhány éve, de azóta is kedvenc… 😀

Tehát arról beszélgettünk, hogy mennyire felejti az olaszt, amióta nem kell naponta használnia, és arról, hogy hiába tanul meg az ember egy nyelvet, ha nincs lehetősége naponta gyakorolni, lehetőleg éles helyzetben. Mert ugye ott van az orosz, amit nyolc évig tanultam, de egy nemkedves tanárom, aki maga is utálta, mivel a kedvenc nyelve helyett kellett tanítani annak idején, velem is megutáltatta. Manapság időnként visszajön egy-egy foszlány, és a mai napig tudom fejből Lermontov versét a tenger kék ködén fehérlő vitorláról amely a napsütésben is a vihart keresi, de nem biztos, hogy megértem, ha elmagyarázzák, hogyan jutok el az Operába. („Gyakorolni kell, sokat gyakorolni!” – válaszolta erre állítólag Kodály, akiről már úgy is régen esett itt szó.) 

És ott van az angol, amiből olyan gyenge voltam a gimiben, legalábbis a tanárom szerint, hogy legfeljebb a skótok értettek volna meg, és azok is csak akkor, ha már kellően sokat ittak. Aztán jött a kilencvenes évek kintről hozott technikáinak áradata, és a használati utasítások fordítása igencsak megdobta a nyelvi önbizalmamat, és amikor egy üzletben dolgozva abba a helyzetbe kerültem, hogy muszáj volt megszólalnom (sőt, muszály, mert a baráti körömben ez a „muszáj” szó felsőfoka), akkor hirtelen bekattant, hogy nem kell helyesen beszélni. Tök mindegy, hogy mondom, csak értsék meg. Jól mondani ráérek a következő (vagy az az utáni) alkalommal. És ez egy olyan felismerés volt, ami gyakorlatilag a végsőkig leminősítette a magyar nyelvoktatást, főleg az akkorit, de talán még a mostanit is.

bagolymondjahessinnenMert hát mi  volt? Meg kellett tanulni a szép brit kiejtést, a helyes segédigéket és a szórendet, természetesen az irodalmi angol szintjén, aminek esetleg a BBC-angol jöhetett a közelébe, de az is csak lábujjhegyen és nagyon-nagyon óvatosan. Akkoriban a dalszövegek kezdtek értelmessé válni számunkra, és a Bikicsunájt már Big in Japan-nek hallottuk (persze a Bikicsunáj sokkal később lett mém), de minden tele volt szlenggel és amerikanizmusokkal. Szépen be is gyakoroltuk a XIX. századi nagypolgári angol nyelv egyfajta paródiáját, és ha eltértünk tőle, akkor vagy a tanár tolt le, vagy mi szégyelltük el magunkat, de nagyon alaposan. És amikor hirtelen lehetett műholdas tévén angolul tévézni, kiderült, hogy olyan poros és avítt az angol tudásom, mint Balassi verselése egy szles… na jó, slash-, vagy villámverselő viadalon, és amikor a vevő a korábban nevezett üzletben megkérdezte, hogy meddig van nyitva a szomszéd utcában a pénzváltó, visszanéztem rá, és meglepetésemben egy addig tiltottnak vélt amerikanizmussal közöltem, hogy azt még a büdös életben nem láttam nyitva. Egészen megrémültem, hogy nem a szép XIX. századi nagypolgári angolságommal válaszoltam, hanem egy ilyen szedett-vedett kifejezéssel, de a vevő felderült arccal dicsért meg, hogy milyen jó az angolom. Aztaaa, ez értette a Tiltott Nyelvet!

Tehát mindaz, amit tanultam a gimiben, isá, por ës homou vogymuk. Akkor valami eltört bennem. Szerencsére nem a nyelvhasználat igénye, hanem a szép beszédé, mert ráéreztem arra, évztizeddel korábban, hogy Ptahhotep gondolataival találkoztam volna, hogy [szépen] „beszélni nehéz, mindennél nehezebb.” És onnantól fogva nem is erőltettem, hanem mondtam, ahogy jött, és ha nem értették, mondtam kicsit máshogy, ha meg megértettek, örvendeztem neki, és folytattam ugyanúgy, hibásan és szóismétlésekkel, rosszul ragozva és kifelejtett segédigékkel, és akikkel beszéltem, azok is örültek, és bátorítottak. Persze, hogy tanultam közben, mert olvastam, tévéztem, zenét hallgattam, és ezrével (szó szerint ezrével!) fordítottam használati utasításokat, és tojtam a Szép Brit Kiejtésre meg a BBC-angolra. Aztán Egyiptomban megkérdezte az idegenvezető, hogy mit keresek a magyar csoporttal, és mennyit éltem az Egyesült Államokban. De ezt meséltem már.

Szóval az a baj, hogy az iskolának tanulunk. Különösen a nyelvet. Annyira oda tanulunk, hogy akinek több nyelvvizsgája van, az sem mer megszólalni, mert mi lesz, ha rosszul mondja. A külföldi partner meg majd kiátkozza, hamis pénzzel fizet a kasszánál, selejtet szállít vagy egyszerűen csak a másik szállodába megy, ahol nem beszélnek hibásan, csak mutogatva. Hát nem így van. A külföldi örül, ha megért minket, ha megértjük őt, és ha merünk rosszul beszélni csak azért, hogy ő ne tévedjen el, vagy éppen a számára szükséges szolgáltatást kapja meg. Beszéljen helyesen, aki tud!

Persze ez továbbra is cél, lehetőleg beszéljünk helyesen, de nem az a fontos. Az csak dekor, díszcsomagolás.

bagolymondjashyElmesélek egy történetet. A testvérem Indiában egy ashramban töltött pár hónapot, és ott tanult meg angolul is, ausztráloktól, akiknek a konyhán segített. Képzelheted, ausztrál angol Indiában… Gyakran csak pislogok, amikor angolul beszél, csakhogy el kell ismerjem, jól csinálja. Nyelvtanilag nem, a szókincse egészen különleges (egyes szavakat egészen furcsa jelentésben használ), de megérteti magát tűzön-vízen át. És meg is értik. Amikor egy külföldi kiállításon egy thai partnerrel való tárgyalásra készültünk, megbökte az oldalamat: „beszélj vele te, sokkal jobban tudsz angolul, és ő is nagyon jól beszél!”. Leültünk a tárgyalóasztalhoz, pár udvarias formula, érdeklődés a másik hogyléte iránt – ezek Keleten kötelező dolgok. És vért izzadtam, mert nem értettem őt, és ő sem engem, folyamatosan visszakérdezgettünk. Aztán azon vettem észre magam, hogy már a testvérem tárgyal, én meg kapkodom a fejem, mert semmit nem értek a Pidgin Englishből, amit mindketten beszéltek.

Szóval mielőtt még ennél is hosszabbra nyújtanám, Ptahhotep igazságát kifordítva is igaznak látom. Mindegy hogyan beszélsz, csak értsenek meg, mert beszélni nehéz, mindennél nehezebb. Ha tökéletesen akarsz beszélni, sosem szólalsz meg, és az iskolának erre kellene először megtanítania, és aztán a helyes beszédre.

Lomb Kató portréja
Lomb Kató – ellenőrizhetetlen forrásból idézet gyanánt átvett kép

Lomb Kató, az első szinkrontolmácsok egyike, a bámulatos poliglott mondta, hogy

„A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni!”

 

Tökéletesen igaza volt!

 

bagoly_glass

A címkép Christopher Plantin többnyelvű bibliájának belső címlapja
(Antwerpen, XVI. század) – Public Domain

Dont szpík Hunglis!

A vendéglátásnak, vendégvárásnak elég fontos része a tájékoztatás. Az meg akkor működik jól, ha érteni lehet. De érteni a tájékoztatásainkat?

bagolymondjakínaiReggel a munkába menet, megütötte a fülemet egy párbeszéd. A Nyugatiban hangosan tárgyalja két utastárs, hogy mennyire értelmetlen a hangosbemondóban elhangzó külföldi szöveg, legyen az akár angol, akár német. Ők ugyan azt feltételezik, hogy nem anyanyelvi beszélő mondta fel a szövegeket, de hamar kiderül, hogy nem ez a baj. Amit ők Hunglishnak vélnek, azaz magyarosan eltorzítva mondott angolnak, az valójában német helyes angolsággal felmondott szöveg, akár még azt is el tudom képzelni, hogy akivel rögzítették, anyanyelveként beszéli az angolt. A gond az, hogy a magyar helynevek erőltetetten magyarul hangzanak el, és ez számomra is vissza-visszatérő tárgya elmélkedéseimnek: melyik külföldi fogja tudni, hogy hogyan is van írva Vác, vagy Csomád, vagy – ami pont akkor hangzott el – Szatymaz?

Fiume Str. Cemetery
A Nemzeti Sírkert tavasszal – saját felvételem

Eszembe jutott, amikor az egyik legkedvesebb barátnémmal és tündér-keresztlányommal a fiumei úti temetőben összefutottunk egy milánói lánnyal. Nem tudtuk honnan jött, én először arra tippeltem, hogy talán Argentínából, mert Bíró László József sírját kereste (ami Buenos Airesben van). Bíró találta fel a golyóstollat (pontosabban a hozzá szükséges tintapasztát, mert a műszaki alapelveket sokan mások is kiagyalták már), meg sok mást is, és élete jelentős részét Argentínában töltötte, ezért ott jobban szokták ismerni, mint itthon. És ez a lány is pont Bíróra volt kíváncsi, pedig a „budapesti Père-Lachaise” sok más hírességnek is végső nyughelye – de nem is ez a lényeg. Történetesen mindhárman elég jól beszéltük az angolt, így jól elbeszélgettünk vele. Amikor szétváltunk, drága barátném nemtetszésének adott hangot, mert a társalgás közben következetesen „Bjúdapeszt” néven emlegettem fővárosunkat. Nem nagyon ellenkeztem vele, főleg, hogy egyetemi tanulmányaira és skóciai professzorára hivatkozva érvelt az igaza mellett, és érvelése igencsak meggyőző volt. Én meg csak azt tudtam, hogy ez így valahogy nincs rendben.

baggolymondjahewMivel „pofátlanul” oda szoktam menni a tétovázó külföldiekhez és felajánlom nekik, hogy segítek, ha igénylik, elég gyakran beszélgetek turistákkal. Rendszerint angolul, de újabban olaszul, sőt, néha még spanyolul is (ami abból áll, hogy ők beszélnek, én meg hümmögök, és olasz-spanyol-piréz szótöredékeket mormogva mutogatok). És egyre jobban megerősítenek a hitemben, hogy többre mennek Bjúdapeszttel, mint Boo-dah-peshttel. Említettem a 100E buszról szóló gondolatmenetemben, hogy az angol turistákat mennyire megzavarja akár még a Deák tér kimondott és leírt alakja közötti kapcsolat látszólagos hiánya. Nagyjából annyira, mint ahogy a kelta nyelvekben járatlan magyart zavarná egy velszi (Cymraeg) Casnewydd Newport helyett, vagy Llundain London helyett, bár London kevésbé van Walesben, mint Newport. 🙂 Főleg, hogy Casnewydd írásképe valószínűleg halovány elképzelést sem sugall a kiejtésről (holott a velszi nyelv legalább annyira következetesen fonetikus mint a magyar, vagy még jobban is), nem is beszélve Caerdydd (Cardiff) vagy Abertawe (Swansea) esetéről. A magyar nyelv fonetikája is teljesen logikátlan annak, aki germán vagy újlatin (romance) nyelvekhez szokott, de még a szláv nyelvekhez képest is. Holott mi tudjuk, hogy mennyire szigorú (és a hasonulások, együtthangzások esetében mennyire nem).

KZS_2456_S_bw
Útbaigazítás a 4-es metró Rákóczi téri megállójában. A „pályaudvar” is kemény dió az ide látogatóknak – saját felvételem

No már most, az idegen nyelvben magyarított nevekkel ugyanolyan mesterkéltté válik a szöveg, mintha a nújork-ból éppen hazatért ismerősünk azt mesélné, hogy land’n érintésével érkezett, ahonnan a csannel-en keresztül vonattal ment parí szívéig, ahol még eltöltött pár napot, aztán vín és bratyiszlává felé vette az irányt, de eltévedt és kosice főterén jött csak rá, merre jár. A józan magyar New Yorkot, Londont, Csalagutat, Párizst, Bécset, Pozsonyt és Kassát várna és mondana, és legjobb esetben is tömény sznobizmussal vádolná ismerősünket. És ebben az esetben még nem is lenne olyan zavaró a dolog, mert azért nagyjából lehet tudni, hogy Bratislava az nekünk Pozsony, Wien Bécs, Paris a mi Párizsunk és London nekünk kimondva is London.

Amikor a külföldi Magyarországra jön, rendszerint nem sok mindent tud a szokásainkról, a nevezetes és kevésbé nevezetes helyekről, és mivel elég siralmas még mindig az idegennyelv-tudásunk úgy általában, kénytelen táblákról és térképekről tájékozódni. Megint csak a 100E buszról szóló bejegyzésre kell visszautaljak, hogy az ilyen írásos tájékoztatásunk milyen színvonalon áll.

bagolymondjacirillMostanában bejárta a netet az a kiírás, amit egy déli határmenti nagyvárosunk áruházában találtak, és arról tájékoztatta a Szerbiából átlátogatókat, hogy „афа-виссзаигенилес аз угифелсзолгалатон” („áfa-visszaigénylés az ügyfélszolgálaton”), alatta “repeat in English”. Nem ér nevetni! Sajnos sokszor ilyen színvonalú, amivel „vendégvárunk”, csak legfeljebb nem ennyire látványosan. Ha csóringer külföldinek azt mondjuk, hogy a Vác felé induló vonatot keresse, akkor elképzelése sem lesz, milyen írásképet kellene látnia, nem is beszélve mondjuk Győr vagy Nyíregyháza esetéről. Ezeknek a neveknek az olvasásához már némi gyakorlat és magyar íráskép-ismeret kell.

KZS_2410_S_bw
Kálvin téri labirintus – hogyan tájékozódnál, ha még a neveket is alig tudnád kibogarászni? – saját felvétel

Ebben segíthet az, ha megpróbáljuk úgy mondani a neveket, ahogy ők mondanák, bár fogalmam sincs, hogyan mondaná egy amerikai Nyíregyháza nevét. Vácot rendszeresen Vesz alakban ejtik. Egy alkalommal a vonaton spanyol utasokkal találkoztam, akik kétségbeesetten próbálták (eredménytelenül) megtudni, hogy vajon hányadik megálló lesz Xiomed. Mivel ők sem tudtak a spanyolon kívül más nyelvet, így angolt sem, és az utasok többsége sem nyikkant meg csak magyarul, jó időbe telt, mire megfejtettem, hogy Csomád állomásáról van szó – szerencsére még mielőtt odaértünk volna. De hiába is mondtam volna nekik, hogy a Csomád névre figyeljenek, mert annak semmi értelme nem volt számukra.

És mi is jártunk így, mégpedig Ausztriában, holott a német nyelvről azért van fogalmunk, és a német ortográfia sem idegen számunkra. Na jó, az osztrák kiejtés az, de szokjuk már egy ideje. Liezen város nevével voltunk bajban, mert a szállásadónk sehogyan sem értette, hogy Lí-cen mi lehet, mi meg váltig állítottuk, hogy ott voltunk délután. Legalább öt perc kellett, mire homlokára csapott: „Lic’n?” Na ja…

bagolyshySzóval Hunglisht igértem a címben, és mégsem arról van szó, hanem az ellenkezőjéről, amire sajnos nem tudok közkeletű elnevezést: az angol szövegben erőszakosan magyarosított, vagy csakazértis magyarosan ejtett magyar szavakról. A külföldinek – kiváltképp az első látogatása alkalmával – nagy probléma a rossz tájékoztatás, és az, hogy feltételezzük, hogy el tudja olvasni, de legalábbis ki tudja bogarászni, és főleg: kiejtett alakjában is felismeri a neveinket és szavainkat. Ezért aztán a metróban az amúgyis kissé affektáló, ízig-vérig angol kiejtéssel beszélő hölgy “magyarizálva” mondja a megállók neveit (“New-got-thee tear” és hasonlók), és következetesen Budapeshtről beszél. Nem mondom, egy baráti beszélgetésben, ahol igazán nincs tétje (tájékozódási szempontból) a dolognak, elfogadom a magyaros helyneveket, bár nekem továbbra is a Land’n, Parí, Vín jut eszembe róla, mint elrettentő példa.

bagolymondjatengwarDe a turistát segítsük már, hogy úgy segítünk, hogy ő is értse. És ez nem a „Las-san és han-go-sabb-an” módszere kell legyen, hanem az, hogy az ő nyelvén (is) beszélünk.

Esetleg – utópia FTW! – IPA-jelekkel, fonetikai átírással is megtámogatjuk a fontosabb feliratokat. Bár az IPA-t nálunk nagyon kevesen értik és olvassák, van létjogosultsága. Ahogy a sokkal jobb, átgondoltabb, és bővebb tájékoztatásnak is.

Bagolymondjatranslit

A címkép a M3 metró Kálvin téri állomásán, a 4-es metró átjárójánál készült saját felvételem.