A Nagy Arci Helyzet, avagy hogyan súroljuk hatékonyan az őrület határát?

Kicsit gondolkodóba ejtett pár dolog, és érdekes kapcsolódásokra leltem, amelyeket tulajdonképpen a szemünk elé rejtettek el…

bagolyshyAz volt a Nagy Felismerésem, hogy mennyire gazdag a magyar nyelv: még az arcátlanság arcát is ezerféle módon mutatja be. De legalábbis … őőő … sokféle módon.

Mert ugye vannak dolgok, amiknek megtételéhez az egyszerű hétköznapi jómunkásembernek nincs pofája – más viszont pofátlanul megteszi, mert van pofája hozzá. De a pofátlanság nem éppen jópofa, bármennyire is pofásnak látszik, vagy bármennyire is sokat (vagy jól) pofázik az, aki megteszi. És az ilyeneknek aztán van bőr a képén, és még elég vastag is, hogy nem sül le a bőr a képéről. Mert képtelenség, hogy valaki képes legyen ilyenre. De ha van képe hozzá, akkor nem is annyira. Mindenesetre az arcátlansághoz nagy arc kell, de legalábbis az, hogy arctalan maradjon az elkövető. Mert az igazán arcpirító dolgokhoz senki sem adja az arcát, és aki szembesül a szemtelenséggel, annak azt mondják, hogy szemen szedett hazugság, amivel szembesíteni próbálja azt a szemetet, aki szemesnek gondolja magát.

Folytathatnám még, de nem teszem. Még a szememre vetnék, hogy túl sokat pofázom és arcoskodom, és képes vagyok túlbecsülni a képességeimet, ami ugye képtelenség.

Hallgass inkább zenét! És ha a szövegét is érted, ha ráérzel a képek által is sugárzott életérzésre, hozzáállásra, akkor talán reményt ad a sok képtelenség után, hogy sokszor a legőrültebb dolgok azok, amik a legnormálisabbak. Nézd csak meg ezeket az arcokat!

bagolymondjazavarban

A címkép a Pexels.com ingyenes gyűjteményéből származik, és az ottani információ szerint CC0 licenc alatt bármilyen legális célra szabadon, az alkotó megnevezése nélkül felhasználható.

Beszélni nehéz, mindennél nehezebb

Na tessék, már megint nem bírok magammal, és Ptahhotepet idézek… Pedig nem is az egyiptomi kultúráról, a helyes viselkedésről, illedelmes beszédről jutott eszembe az agg vezír megállapítása, hanem az idegen nyelvekről. Idegen nyelven beszélni különösen nehéz.

bagolymondjakínaiOnnan jutott az egész eszembe, hogy mostanában (nagyjából fél éve) az olasz után (és közben) belevágtam a spanyol nyelv (bocsánat, kasztíliai) elsajátításába. Korábban is vonzott, már középiskolás koromban, meg egy kicsivel az után is foglalkoztatott a gondolat, hogy meg kellene tanulni, de akkor valahogy elrettentett egy rosszul megírt tankönyv, meg az, hogy magamra voltam utalva: se tanfolyam, se ismerős nem tudott volna segíteni. Most azonban a Zöld Bagoly és a mögötte munkálódó közösség, no meg a DeviantART háza táján megismert spanyolajkú (argentin, mexikói, sőt, spanyol) ismerősök is motiválnak, így nekiveselkedtem a spanyol kurzusnak az ingyenes webes nyelvtanfolyamnak. Elvégre az ingyé’ szerzett tudás minden pénzt megér! 😉

Most aztán elmondhatom magamról, hogy ¡Yo hablo español! bár a Zöld Bagoly olyanokra is megpróbál rávenni, hogy furcsa, identitászavaros kijelentéseket tegyek, mint például Soy un caballo, yo hablo inglés. Ez azért elgondolkodtató. Ilyenkor az ember elkezdi böngészni az adott feladat fórumát, ahol a többi nyelvtanuló-nyelvgyakorló egymást támogatva kérdez, válaszol, és poénkodik. Innen aztán kiderül, hogy ez egy spanyol nyelvterületen népszerű rajzfilm egyik karakterének a szövege, és aki otthon van a nyelvben és a rajzfilmes kultúrában, annak rendkívül mulatságos.

Valójában sokkal mulatságosabb, nevetségesebb, vagy éppen meghökkentőbb az, ahogy a spanyol nyelvtanfolyamon nagy számban hemzsegő Egyesült Államok-beli nyelvtanulók  a nyelvtanuláshoz állnak. A fórumon feltett kérdésekből és válaszokból sok minden kiderül róluk (is), és egészen elképesztő időnként. Történt például egy példamondatnál, amelyik úgy szólt, hogy El oso come conejos, hogy nagyjából ezer… na jó, többszáz felhasználó tiltakozni kellett a különösen brutális kegyetlenség ellen, hogy a medve ne egyen nyulakat, mert a nyuszi aranyos, és két füle van és puha bundácskája, és különben is, micsoda brutális világ, be kellene tiltani, sóval beszántani, és monnyonle  és kéremkapcsojjaki. Ez még olyan hogyismondjamcsak, amolyan könnyed laza kor- és kórkép, az azonban már többet elmesél a kérdezőről (akit egyből egy tucatnyian támogattak), amikor abba kötött bele, hogy a spanyol miért olyan nyakatekerten képezi a birtokos viszonyt, hogy el zapatos de Miguel, miért nem jó nekik a Michael’s shoes „mint minden nyelvnek!” Na ja, az összes általa ismert nyelvnek, mint az amerikai és az angol, meg az ausztrál és az „ír” (-országi angol) meg a „skót” (Skóciában beszélt angol).

Szóval megint csak eszembe jutott az állatkert és a kerítés mérete.

Pedig amúgy a fórumokon sok-sok segítőkész anyanyelvi beszélő is van, akik nagyon hasznos segítséget nyújtanak, főleg annak ismeretében, hogy a Duolingo teljesen elhanyagolja az olyan felesleges terheket, mint a nyelvtan és a nyelvi szerkezet. Majd a példákból megtanulod! – huhogja a Zöld Bagoly. Persze tényleg sok mindent meg lehet tanulni, rá lehet jönni, és vannak dolgok, amiket még jobban el is sajátít az ember, ha a maga kárán tapasztalja ki, vagy végeláthatatlan ismételgetésekkel begyakorolja, például az igeragozást. Az ilyen unalmas és hosszadalmas ismétlésekben kimondottan szórakoztató társ Duo, mert hogy az oldal kabalájának, a Zöld Bagolynak ez a neve.

bagolymondjacirillA neheze azonban az, amikor meg kellene szólalni. Az olasszal viszonylag könnyű dolgom volt, mert rendre rá voltam kényszerítve, hogy olaszokkal és olaszul beszéljek, és az üzleti partnereim is egész nagy türelemmel voltak a nyelvgyakorlási célú dadogásaim iránt, gyakran bátorítottak is, amikor én már régen visszatértem volna korunk lingua francá-jára, az angolra. Az (üzleti és magán) utazásaim során gyakran kellett olaszul boldogulnom, szállást foglalni és iránymutatást kérni, szóval azzal egész jól rá voltam kényszerítve, hogy használjam.

A spanyollal más a helyzet. Nincsenek spanyolul beszélő ismerőseim sem az üzleti életben, sem a barátaim között, csak az interneten. Ott meg rendre próbálkozom is, állítólag elég jól, de nagyon lassan: egy-egy mondat összeállítása legalább fél óra. És az argentin barátaim következetesen angolul válaszolnak, holott legalább egyikük gyűlöli az angol nyelvet még a falklandi háború óta (bár részleteket nem mesélt arról, hogy milyen szál köti hozzá). A másik azonban inkább féltésből nem ír nekem spanyolul: annyiféle, területtől, társadalmi rétegtől, és ezer más dologtól függő szleng jelentése van rengeteg szónak, hogy nagyon könnyű félreérteni dolgokat, vagy éppen teljesen jó szándékkal sértőt mondani. Annyira, hogy erről még egy nagyon frappáns szám is készült, ha tudsz angolul vagy spanyolul, érdemes megtekinteni.

Aztán meg egy nagyon kedves barátnémmal beszélgettünk valamiről, amiről eszembe jutott egy dolog, de már nem tudom, mi volt az. Na jó, ez igazából Zotya mondata volt jó huszonegynéhány éve, de azóta is kedvenc… 😀

Tehát arról beszélgettünk, hogy mennyire felejti az olaszt, amióta nem kell naponta használnia, és arról, hogy hiába tanul meg az ember egy nyelvet, ha nincs lehetősége naponta gyakorolni, lehetőleg éles helyzetben. Mert ugye ott van az orosz, amit nyolc évig tanultam, de egy nemkedves tanárom, aki maga is utálta, mivel a kedvenc nyelve helyett kellett tanítani annak idején, velem is megutáltatta. Manapság időnként visszajön egy-egy foszlány, és a mai napig tudom fejből Lermontov versét a tenger kék ködén fehérlő vitorláról amely a napsütésben is a vihart keresi, de nem biztos, hogy megértem, ha elmagyarázzák, hogyan jutok el az Operába. („Gyakorolni kell, sokat gyakorolni!” – válaszolta erre állítólag Kodály, akiről már úgy is régen esett itt szó.) 

És ott van az angol, amiből olyan gyenge voltam a gimiben, legalábbis a tanárom szerint, hogy legfeljebb a skótok értettek volna meg, és azok is csak akkor, ha már kellően sokat ittak. Aztán jött a kilencvenes évek kintről hozott technikáinak áradata, és a használati utasítások fordítása igencsak megdobta a nyelvi önbizalmamat, és amikor egy üzletben dolgozva abba a helyzetbe kerültem, hogy muszáj volt megszólalnom (sőt, muszály, mert a baráti körömben ez a „muszáj” szó felsőfoka), akkor hirtelen bekattant, hogy nem kell helyesen beszélni. Tök mindegy, hogy mondom, csak értsék meg. Jól mondani ráérek a következő (vagy az az utáni) alkalommal. És ez egy olyan felismerés volt, ami gyakorlatilag a végsőkig leminősítette a magyar nyelvoktatást, főleg az akkorit, de talán még a mostanit is.

bagolymondjahessinnenMert hát mi  volt? Meg kellett tanulni a szép brit kiejtést, a helyes segédigéket és a szórendet, természetesen az irodalmi angol szintjén, aminek esetleg a BBC-angol jöhetett a közelébe, de az is csak lábujjhegyen és nagyon-nagyon óvatosan. Akkoriban a dalszövegek kezdtek értelmessé válni számunkra, és a Bikicsunájt már Big in Japan-nek hallottuk (persze a Bikicsunáj sokkal később lett mém), de minden tele volt szlenggel és amerikanizmusokkal. Szépen be is gyakoroltuk a XIX. századi nagypolgári angol nyelv egyfajta paródiáját, és ha eltértünk tőle, akkor vagy a tanár tolt le, vagy mi szégyelltük el magunkat, de nagyon alaposan. És amikor hirtelen lehetett műholdas tévén angolul tévézni, kiderült, hogy olyan poros és avítt az angol tudásom, mint Balassi verselése egy szles… na jó, slash-, vagy villámverselő viadalon, és amikor a vevő a korábban nevezett üzletben megkérdezte, hogy meddig van nyitva a szomszéd utcában a pénzváltó, visszanéztem rá, és meglepetésemben egy addig tiltottnak vélt amerikanizmussal közöltem, hogy azt még a büdös életben nem láttam nyitva. Egészen megrémültem, hogy nem a szép XIX. századi nagypolgári angolságommal válaszoltam, hanem egy ilyen szedett-vedett kifejezéssel, de a vevő felderült arccal dicsért meg, hogy milyen jó az angolom. Aztaaa, ez értette a Tiltott Nyelvet!

Tehát mindaz, amit tanultam a gimiben, isá, por ës homou vogymuk. Akkor valami eltört bennem. Szerencsére nem a nyelvhasználat igénye, hanem a szép beszédé, mert ráéreztem arra, évztizeddel korábban, hogy Ptahhotep gondolataival találkoztam volna, hogy [szépen] „beszélni nehéz, mindennél nehezebb.” És onnantól fogva nem is erőltettem, hanem mondtam, ahogy jött, és ha nem értették, mondtam kicsit máshogy, ha meg megértettek, örvendeztem neki, és folytattam ugyanúgy, hibásan és szóismétlésekkel, rosszul ragozva és kifelejtett segédigékkel, és akikkel beszéltem, azok is örültek, és bátorítottak. Persze, hogy tanultam közben, mert olvastam, tévéztem, zenét hallgattam, és ezrével (szó szerint ezrével!) fordítottam használati utasításokat, és tojtam a Szép Brit Kiejtésre meg a BBC-angolra. Aztán Egyiptomban megkérdezte az idegenvezető, hogy mit keresek a magyar csoporttal, és mennyit éltem az Egyesült Államokban. De ezt meséltem már.

Szóval az a baj, hogy az iskolának tanulunk. Különösen a nyelvet. Annyira oda tanulunk, hogy akinek több nyelvvizsgája van, az sem mer megszólalni, mert mi lesz, ha rosszul mondja. A külföldi partner meg majd kiátkozza, hamis pénzzel fizet a kasszánál, selejtet szállít vagy egyszerűen csak a másik szállodába megy, ahol nem beszélnek hibásan, csak mutogatva. Hát nem így van. A külföldi örül, ha megért minket, ha megértjük őt, és ha merünk rosszul beszélni csak azért, hogy ő ne tévedjen el, vagy éppen a számára szükséges szolgáltatást kapja meg. Beszéljen helyesen, aki tud!

Persze ez továbbra is cél, lehetőleg beszéljünk helyesen, de nem az a fontos. Az csak dekor, díszcsomagolás.

bagolymondjashyElmesélek egy történetet. A testvérem Indiában egy ashramban töltött pár hónapot, és ott tanult meg angolul is, ausztráloktól, akiknek a konyhán segített. Képzelheted, ausztrál angol Indiában… Gyakran csak pislogok, amikor angolul beszél, csakhogy el kell ismerjem, jól csinálja. Nyelvtanilag nem, a szókincse egészen különleges (egyes szavakat egészen furcsa jelentésben használ), de megérteti magát tűzön-vízen át. És meg is értik. Amikor egy külföldi kiállításon egy thai partnerrel való tárgyalásra készültünk, megbökte az oldalamat: „beszélj vele te, sokkal jobban tudsz angolul, és ő is nagyon jól beszél!”. Leültünk a tárgyalóasztalhoz, pár udvarias formula, érdeklődés a másik hogyléte iránt – ezek Keleten kötelező dolgok. És vért izzadtam, mert nem értettem őt, és ő sem engem, folyamatosan visszakérdezgettünk. Aztán azon vettem észre magam, hogy már a testvérem tárgyal, én meg kapkodom a fejem, mert semmit nem értek a Pidgin Englishből, amit mindketten beszéltek.

Szóval mielőtt még ennél is hosszabbra nyújtanám, Ptahhotep igazságát kifordítva is igaznak látom. Mindegy hogyan beszélsz, csak értsenek meg, mert beszélni nehéz, mindennél nehezebb. Ha tökéletesen akarsz beszélni, sosem szólalsz meg, és az iskolának erre kellene először megtanítania, és aztán a helyes beszédre.

Lomb Kató portréja
Lomb Kató – ellenőrizhetetlen forrásból idézet gyanánt átvett kép

Lomb Kató, az első szinkrontolmácsok egyike, a bámulatos poliglott mondta, hogy

„A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni!”

 

Tökéletesen igaza volt!

 

bagoly_glass

A címkép Christopher Plantin többnyelvű bibliájának belső címlapja
(Antwerpen, XVI. század) – Public Domain

Rejtettebb a szép beszéd…

[dega medut nefert er wadzs es, ju gemtu-esz ma henut em benutek] – ezek az óegyiptomi Ptahhotep sorai, miszerint “Rejtettebb / ritkább a szép beszéd a Zöld Kőnél (smaragdnál), de megtalálni a szolgálóleánynál az őrlőkő mellett is”. Ptahhotep ugyan a bölcsességről, okos beszédről szólt valójában, de kijelentése nem csak arra illik.

bagolymondja-kuvikA Merriam-Webster szótárakról írva jutott eszembe egy olasz ismerősöm sajnos azóta eltávozott édesapja, akit élvezet volt beszélni hallani. Gyönyörű, zengő mély baritonja volt, és gondosan artikulálva, tökéletes hangsúllyal beszélt. Csak olaszul tudott, amiből én akkoriban legfeljebb egy-két szót értettem, de örömmel feledkeztem bele szavaiba, amelyek zeneisége valósággal elbűvölt.

– Milyen szépen beszél az édesapád! – jegyeztem meg a barátomnak, aki meglepetésemre kissé letörten válaszolt:
– Lehet, hogy szépen hangzik, de jobb neked, hogy nem érted. Borzasztóan demagóg badarságokat hord össze folyton!

Lehet, hogy valóban a nyelvtudásom hiánya az oka, de nekem kellemes emlékeim fűződnek hozzá – Isten nyugosztalja az öreget. És persze Ptahhotepet is!

bagoly_glass

A címkép saját munkám, amolyan kurzív hieroglif jegyzet az idézett szöveggel.

Angol Amerika

Lusta vagyok kitalálni, hogy kitől származik az idézet, miszerint az amerikaiakat és a briteket a közös nyelv választja el egymástól. A kép ráadásul még árnyaltabb, mert az angolt beszélik még sokan: ausztrálok, skótok, írek, hogy meg se említsek olyan vadhajtásokat, mint a Távol-Kelet-i pidgin vagy a hozzá hasonló Euro-English.

BagolymondjaeeenRéges-régen, egy messzi-messzi galaxisban országban, Egyiptomban történt, hogy az idegenvezető egyszer csak hozzám fordult, és megkérdezte, mit keresek a magyar csoporttal.

– De hát magyar vagyok!
– És meddig éltél Amerikában?
– Egy percet sem.
– És Angliában?
– Ott sem.

Nem értette, hogy a kiejtésem mitől térhet el annyira a megszokott „Hunglish” angoltól, amitől az anyanyelvi beszélők falra másznak. És nem tudta beazonosítani sem, milyen nyelvjárás, tájegység angolját beszélem, mert a zenékből, tévéből, hanglemezekhez mellékelt szövegkönyvekből gyűjtött nyelvtudásom egy kielemezhetetlen amalgámnak tűnt. Később is gyakran előfordult, hogy az amerikaiak angolnak, az angolok amerikainak néztek, a kínaiak meg orosznak. Az utóbbi egy másik, hasonlóan hosszú történet következménye, de az most nagyon nem tartozik ide.

Valójában ez a leírt eset sem. Csak arra akartam példát mutatni, hogy az amerikai és a brit angol élesen elvált már egymástól, időnként az érthetőséget is veszélyeztető módon formálódott más irányba a két nyelv. A brit ‘queue’ (várakozó sor) kifejezést nagyon sok amerikai egyáltalán nem ismeri, de az amerikai ‘fall’ (ősz) is gondot okozhat a britnek. Ez utóbbi ugyan jelen volt a szigetország nyelvében, de teljesen kihalt archaizmus, amit mára talán csak a skótok használnának – ha az internet révén nem szivárog vissza a mindennapi nyelvbe. Sok ilyen van még, és a nüanszok eltérő jelentéséről még nem is szóltam. Inkább nem is fogok, mert a téma rendes kifejtése megduplázná az internet méretét.

Nehéz eldönteni, hogy mi az amerikai nyelv. A hatalmas országban is számos nyelvjárás alakult ki, területenként helyi árnyalatokkal, eltérő jövevényszavakkal, amelyek a hajdani bevándorlók, a helyi őslakosok és a jelenkori idegen behatások (spanyolok, kínaiak, keleteurópaiak stb.) hatására kerültek a nyelvbe. A kiejtési mód is jelentősen eltér területenként, és az USA középső területein beszélt Midland Blurt még egy keleti parti Newyorker is nehezen érti meg az összemosott hangzók, eltérő hangsúlyok miatt. Mégis létezik egy sztenderd, amit nagyjából mindenki elfogad az amerikai angol alapjául, és ezt a sztenderdet a Merriam-Webster szótárak nyelvi anyaga alapozza meg.

Noah Webster portréja (PD)
Noah Webster — By James Herring (1794 – 1867) (Digital photo by Billy Hathorn) [Public domain], via Wikimedia Commons

1758. október 16-án született Noah Webster, az a neves lexikográfus, aki a szótárat írni kezdte. A Yale Egyetemen végzett, és lelkes támogatója volt az amerikai Forradalomnak, az Egyesült Államok Alkotmányának, és oktatói munkájával kívánt maradandó segítséget nyújtani az új nemzetnek, hogy megtalálja identitását nyelvi téren is.

Mivel tanár volt, elemi erővel utálta az amerikai iskolákat. Ez nem a rossz tanulók, vagy a hanyag munkavállalók által űzött laza ellenkezős utálat volt, hanem a profi tudós oktató gyűlölete mindaz iránt, ami az akkori iskolai rendszerben a tanítást, a tudás átadását ellehetetleníteni igyekezett. Akkortájt megszokottak voltak a hatvan-hetven fős, vegyes életkorú gyerekekből álló egyosztálytermes iskolák, padok, székek és megfelelően képzett pedagógusok nélkül, alulfizetett személyzettel, rossz tananyaggal és csapnivaló, Angliából hozott tankönyvekkel. Ezek a könyvek szükségszerűen egy olyan világ nyelvét próbálták a fejekbe tuszkolni, amitől akkor mindenki szabadulni akart: a kontinentális Angliáét. Webster gyűlölete tehát megalapozott és előremutató volt: jobb iskolákat akart, eredményesebb oktatást, azonosságtudatot megalapozó nyelvet, ami megszabadul a használhatatlan sallangoktól, egyszerűbb és közösséget formál a születő nemzetben. Ez vezetett ahhoz, hogy elkezdte például összeírni az összes angol szót, amit ismert, azaz összeállítani az amerikai angol szókincs szótárát. Egyúttal megpróbálta megnyirbálni az értelmetlenségeket is, egyszerűsíteni a helyesírást, és megújítani, felfrissíteni a nyelvet. A “center” az angol “centre” helyett, “theater” a “theatre” helyett, “wagon” a “waggon” helyett, azt az elgondolását mutatják, amely meglévő változatokat emelt magasabb szintre, míg például a “color” a “colour” helyett, “neighbor” a “neighbour” helyett, és társaik, az egyszerűsítési törekvéseinek jelei. Számos, csak Amerikára jellemző szót (állatok neveit, néprajzi vonatkozású szavakat) emelt be a nyelvbe, mint a “skunk” (amerikai bűzös borz) és a “squaw” (indián asszony) és persze ezek csak kiragadott példák egy sokkal nagyobb szóanyagból. Eltökéltségét, műveltségét és sokoldalúságát az is mutatja, hogy a munkássága érdekében huszonhat nyelven tanult meg, amelyben szép számmal akadtak élő és holt nyelvek egyaránt, az óangoltól és a szanszkrittól a hollandig és az arabig. 1806-ban jelentette meg az első szótárát (akkor még elég mérsékelt sikerrel). Munkája 1808-ig visszavezethető helyesírási versenyeket inspirált, a Spelling Bee Contest-eket, amelyeken általános iskolások egyre nehezebb szavak helyes betűzésében mérték össze a tudásukat, mellékesen megalapozva a rögzített helyesírás gyakorlatát. Nyelvi reformját kimondottan a mindennapi és tudományos életre igyekezett korlátozni, ezért a későbbi tanulmányaiban, mintakönyveiben és cikkeiben elkerülte a vallási szövegeket, bár Shakespeare és Homérosz, ókori és kortárs írók, meg aki úgy közte volt, szép számmal kaptak helyet. Később, a halála előtti években fordult figyelme a vallási szövegek felé, addig „A megszentelt dolgokat hagyjuk a megszentelt célok elérésére” mottóval maradt távol tőlük.

Talán a sors iróniájának is tekinthető, hogy fő munkáját az angliai Cambridge-ben fejezte be 1825-ben. Hetvenezer szavas szószedetében húszezer olyan szó szerepelt, amely addig nem jelent meg szótárban. Az írásmódja pedig következetesen azt mutatta, hogy a kiejtéshez legközelibb alakot tartotta helyesnek, ami merőben új volt a brit angol konzervatív és következetlen írásmódjai után.

BagolymondjakonyvmolyIgazság szerint Webster szótárai és törekvései akkor csúfos kudarcnak bizonyultak. A piaci részesedésük látványosan lezuhant, miközben a William Holmes McGuffey nevéhez fűződő Eclectic Readers 120 millió példányban kelt el. 1843-ban meghalt Webster, és az An American Dictionary of the English Language  jogai Georges és Charles Merriam tulajdonába szálltak. A mag termő talajt ért, a csírázó sarj szárba szökkent a gondoskodásuk folytán, és ma a Merriam-Webster alapmű, változatai pedig mind közvetlenül visszavezethetők Noah Webster hagyatékára.

Ez a hagyaték amúgy az amerikai nemzeti eszme meggyökeresedésének fontos része lett. A politikai csatározásokban ugyanúgy felhasználták, mint az önálló amerikai kultúra létrehozásában. Emily Dickinson költőnőnek rendszeres olvasmánya, referenciakönyve volt, és nem ő volt az egyetlen, aki akár ihlet merítésére is felhasználta. Ez egy szótár esetében elég kevéssé megszokott dolog. Sokan merítettek ötleteket és indítékot arra, hogy az amerikai és a brit angol közötti különbségeket feltárják, sok esetben egyfajta nacionalista szándékkal kiszélesítsék, és ez akkor, amikor a nemzet fogalma még csak formálódott az Újvilágban, közel sem volt olyan elvetendő és rossz dolog, mint ahogy a mai kontextusban néznék rá. Webster irányelveket is hagyott a szótárkészítés során, amelyek az amerikai angol fejlődésének utat is mutattak, nem csak egy (rendkívül bő) szószedetet jelentettek.

George és Charles Merriam eleinte nem változtatott Webster alapművén, csak kiegészítgette. Az első ilyen kiadás nem sokkal Noah Webster halála után, 1857-ben jelent meg (bár 1847-ben is készült egy revízió), majd további szakaszok hozzáadásával 1859-ben a következő. 1864-ben Merriam kiadta az első olyan, komolyabb változtatásokat is tartalmazó kiadást, amely Webster munkájának jelentős korszerűsítését, az eredeti szövegek átdolgozását is tartalmazta, és 118 ezer szócikkre bővítve az eredeti munka folytatásának volt tekinthető, nem csak javítgatásának. Lexikográfiai kérdésekben is változások álltak be a későbbi, időnként egymás mellett készülő, egymással akár konfliktusba is kerülő kiadások között, például hol eltűntek, hol visszakerültek bele személynevek, akár olyanok is, mint Arthur király kerekasztalának lovagjainak neve. 2003-ban már CD-ROM-on is kiadták a szótár éppen aktuális, 223 ezer szócikkes változatát, amely a szavak felsorolása, jelentésük és eredetük mellett a legkorábbi ismert említést, idézetet is tartalmazták. A Merriam-Webster az egész világon az írott amerikai angol nyelv mérvadó forrásának számított, helyesírási etalonnak. Stiláris szempontból is sokan ezt tekintették alapnak, miután a Chicago Manual of Style, sok amerikai újság kézikönyve is erre hagyatkozott.

Merriam-Webster szótárak egy polcon, előttük a Collegiate Dictionary borítója, és egy közepén kinyitva lefektetett példány
Merriam-Webster szótárak, élükön a Collegiate Dictionary 11. kiadásával — By Noah1806 [CC BY-SA 4.0], from Wikimedia Commons

A szótár életének voltak ellentmondásos időszakai is: az 1961-ben kiadott Webster’s Third New International jelentősen változtatott a központozáson, egész egyszerűen elhagyva mindazt, amit a jelentéstartalom érdemi módosulása nélkül el lehetett, és sokszor egész mondatokat dobott el, ha úgy ítélték meg a szerkesztők, hogy egy egyszerű kifejezés elegendő helyettük. Véleményem szerint, amit egy online nyelvtanfolyamon, az angol anyanyelvű tanulók kérdései és kommentárjai alapján alakítottam ki, ezek a túlzó egyszerűsítések talán könnyebbséget hoztak a mindennapi élet legalapvetőbb szintjén, de az irodalmi, kulturális nyelvhasználatban már nem, és kimondottan megnehezítették a nyelvtanulást az amerikai angol anyanyelvűek számára. Egész egyszerűen nem is értik, nem fogják fel, hogy egy egyszerű kifejezést ugyan miért kellene pontosítani, miért kell a jelentéstartalomnak árnyalatokat és érzelmi finomságokat is közvetítenie, és miért más a ceruzavonal, szárítókötél és a vasútvonal, amikor mind hosszú, vékony, és line. De nem is ez az igazán érdekes.

Az egyik, ami szinte csapásként érte a G & C. Merriam Companyt, az volt, amikor különféle szerzői jogi viták során a “Webster” név közkinccsé vált. (Mellesleg Noah Webster a szerzői jog kidolgozásában is úttörő munkát végzett, jelentősen hozzájárulva az 1831-es Copyright Act kiadásához.) Innentől a cég is nevet változtatott, és a szótár is új néven jelent meg, egyértelműen jelezve a vérvonalat. A vállalat a Merriam-Webster Inc. nevet vette fel, és a szótárt innentől Merriam-Webster néven ismerik.

bagolymondjacirillA másik az volt, amikor 1964-ben a Merriam-Webster az „ellenség kezére” került. Ekkor lett az Encyclopaedia Britannica leányvállalata – igen, az amerikai kultúra alapszókincse és az óvilági angoltól való különbözőségének fő meghatározója a brit enciklopédiáé. Az amerikai nyelvi sztenderd innentől megint az Egyesült Királyságtól függött.

Meg kell jegyezzem, hogy ettől még a Merriam-Webster semmit nem változott olyan értelemben, hogy mértékadó, amerikai és precíz forrás maradt, nyelv az angol nyelven belül, és az amerikai angol több mint nyelvjárás, változat vagy dialektus. Noha még nem kell angol-angol tolmács az amerikai és a brit közötti különbségekhez, de mára már sokat segít, ha a két nyelvi közösséget jól ismerő olvasó értelmezi a szövegeket. Ugyanakkor az amerikai (részben az internet, részben a kulturális dömping, és főleg a film révén) rengeteg szóval hatott vissza a brit angolra, és a mai napig alakítja azt. Másik szempontból hasznos eredmény, hogy a Merriam-Webster sokoldalúbbá vált, amely külön szótárakkal segít egyes szakterületeket, például az orvosi nyelvet, de akár a szlenget és a szlengkutatást is. Eredetileg sajátos fonetikai jelekkel jelezték benne a helyes kiejtést is, de mivel az Unicode karakterszabvány azt nem támogatta csak az IPA fonetikai jeleit, így ezek a mai korszerű Merriam-Webster szótárakba nem is kerültek bele. Helyettük egyszerűbb, sajátos ASCII-karakterek jelzik (kevésbé pontosan, de talán értelmezhetőbben) a szavak kiejtését.

Hogy a nemzeti hovatartozása még izgalmasabb legyen, még egy dolgot észre kell vennünk. Az Encyclopaedia Britannica mint cég, valójában skót, Edinborough-i székhellyel. Tehát az amerikai alapszókincs brit tulajdonosa skót. Elég pikáns? Nem? Nos, a skót Encyclopaedia Britannica jelenlegi tulajdonosa egy Jacquí Safra nevű milliárdos. Ő nem skót, hanem brazil.

A brazil-skót-brit-amerikai tulajdonlás azonban nem akasztja meg a szótárkiadók munkáját, és folyamatosan figyelik, leképzik és segítik a nyelv munkáját. A Merriam-Webster külön gárdát tart fenn arra, hogy a legmenőbb hirdetések, szövegek, promóciók alapján napra készen és frissen tartsa az aktuális tudást, új szavakat és újszerű, vagy éppen retro szóhasználatokat fedve fel. A kutatás, Amerika nyelvének építése szüntelenül tart ma is.

Ezzel a gondolattal az a különlegesség-sorozat, ami felkeltette az érdeklődésemet, és megíratta velem ezt a bejegyzést, tulajdonképpen kifutott, és az írásom itt véget is érhetne. De nem ér, mert egy másik érdekesség szorosan kapcsolódik ehhez: az internet.

bagolymondjaverselKeresgélve a neten előfordult, hogy egy-egy érdekesebb szónál feltüntette a keresőmotor, hogy a szó honnan ered, pontosan mit jelent, és hol lehet fellelni (sokszor még egy irodalmi példát is adott). Ezek a referenciák az Merriam-Webster szócikkekre hivatkoztak, és soknál volt olyan megjegyzés, hogy ha a megfelelő helyen regisztrálok, minden nap kapok egy hírlevelet a szótáralkotóktól, amelyben egy érdekesség, ritkaság helyes használatát, eredetét mutatják be. Nem vagyok híve az ilyeneknek, de úgy véltem, hogy egy idegen szavakat ismertető oldal csak nem fog ellenem tenni, és regisztráltam, nagyjából másfél hónapja. Tényleg érdekes dolgokat küld, nem bántam meg eddig, de még izgibb az, hogyan lehet a napi szóhasználatból kincseket vadászni. A hírlevélben pedig bőven vannak ilyenek is, legutóbb például az “adviser” és az “advisor” szó közötti különbséget követhettem végig. Hasonló volt az “effect” és az “affect” közötti különbség is. És játékok is vannak! Villámkérdések, különféle nehézségi fokozaton, időre, gyakran összetévesztett szavakkal… az például nagy kedvencem volt! Jelen cikk írásakor éppen az újdonatúj szavakkal, fogalmakkal lehet próbát tenni a Merriam-Webster oldalain. A játszva tanulás tehát sokat profitál az internetes Merriam-Websterből. 🙂

bagolysmoking

A címkép Amerika térképe — alkotója Jodocus Hondius (1563-1612) [Public domain], via Wikimedia Commons

Dont szpík Hunglis!

A vendéglátásnak, vendégvárásnak elég fontos része a tájékoztatás. Az meg akkor működik jól, ha érteni lehet. De érteni a tájékoztatásainkat?

bagolymondjakínaiReggel a munkába menet, megütötte a fülemet egy párbeszéd. A Nyugatiban hangosan tárgyalja két utastárs, hogy mennyire értelmetlen a hangosbemondóban elhangzó külföldi szöveg, legyen az akár angol, akár német. Ők ugyan azt feltételezik, hogy nem anyanyelvi beszélő mondta fel a szövegeket, de hamar kiderül, hogy nem ez a baj. Amit ők Hunglishnak vélnek, azaz magyarosan eltorzítva mondott angolnak, az valójában német helyes angolsággal felmondott szöveg, akár még azt is el tudom képzelni, hogy akivel rögzítették, anyanyelveként beszéli az angolt. A gond az, hogy a magyar helynevek erőltetetten magyarul hangzanak el, és ez számomra is vissza-visszatérő tárgya elmélkedéseimnek: melyik külföldi fogja tudni, hogy hogyan is van írva Vác, vagy Csomád, vagy – ami pont akkor hangzott el – Szatymaz?

Fiume Str. Cemetery
A Nemzeti Sírkert tavasszal – saját felvételem

Eszembe jutott, amikor az egyik legkedvesebb barátnémmal és tündér-keresztlányommal a fiumei úti temetőben összefutottunk egy milánói lánnyal. Nem tudtuk honnan jött, én először arra tippeltem, hogy talán Argentínából, mert Bíró László József sírját kereste (ami Buenos Airesben van). Bíró találta fel a golyóstollat (pontosabban a hozzá szükséges tintapasztát, mert a műszaki alapelveket sokan mások is kiagyalták már), meg sok mást is, és élete jelentős részét Argentínában töltötte, ezért ott jobban szokták ismerni, mint itthon. És ez a lány is pont Bíróra volt kíváncsi, pedig a „budapesti Père-Lachaise” sok más hírességnek is végső nyughelye – de nem is ez a lényeg. Történetesen mindhárman elég jól beszéltük az angolt, így jól elbeszélgettünk vele. Amikor szétváltunk, drága barátném nemtetszésének adott hangot, mert a társalgás közben következetesen „Bjúdapeszt” néven emlegettem fővárosunkat. Nem nagyon ellenkeztem vele, főleg, hogy egyetemi tanulmányaira és skóciai professzorára hivatkozva érvelt az igaza mellett, és érvelése igencsak meggyőző volt. Én meg csak azt tudtam, hogy ez így valahogy nincs rendben.

baggolymondjahewMivel „pofátlanul” oda szoktam menni a tétovázó külföldiekhez és felajánlom nekik, hogy segítek, ha igénylik, elég gyakran beszélgetek turistákkal. Rendszerint angolul, de újabban olaszul, sőt, néha még spanyolul is (ami abból áll, hogy ők beszélnek, én meg hümmögök, és olasz-spanyol-piréz szótöredékeket mormogva mutogatok). És egyre jobban megerősítenek a hitemben, hogy többre mennek Bjúdapeszttel, mint Boo-dah-peshttel. Említettem a 100E buszról szóló gondolatmenetemben, hogy az angol turistákat mennyire megzavarja akár még a Deák tér kimondott és leírt alakja közötti kapcsolat látszólagos hiánya. Nagyjából annyira, mint ahogy a kelta nyelvekben járatlan magyart zavarná egy velszi (Cymraeg) Casnewydd Newport helyett, vagy Llundain London helyett, bár London kevésbé van Walesben, mint Newport. 🙂 Főleg, hogy Casnewydd írásképe valószínűleg halovány elképzelést sem sugall a kiejtésről (holott a velszi nyelv legalább annyira következetesen fonetikus mint a magyar, vagy még jobban is), nem is beszélve Caerdydd (Cardiff) vagy Abertawe (Swansea) esetéről. A magyar nyelv fonetikája is teljesen logikátlan annak, aki germán vagy újlatin (romance) nyelvekhez szokott, de még a szláv nyelvekhez képest is. Holott mi tudjuk, hogy mennyire szigorú (és a hasonulások, együtthangzások esetében mennyire nem).

KZS_2456_S_bw
Útbaigazítás a 4-es metró Rákóczi téri megállójában. A „pályaudvar” is kemény dió az ide látogatóknak – saját felvételem

No már most, az idegen nyelvben magyarított nevekkel ugyanolyan mesterkéltté válik a szöveg, mintha a nújork-ból éppen hazatért ismerősünk azt mesélné, hogy land’n érintésével érkezett, ahonnan a csannel-en keresztül vonattal ment parí szívéig, ahol még eltöltött pár napot, aztán vín és bratyiszlává felé vette az irányt, de eltévedt és kosice főterén jött csak rá, merre jár. A józan magyar New Yorkot, Londont, Csalagutat, Párizst, Bécset, Pozsonyt és Kassát várna és mondana, és legjobb esetben is tömény sznobizmussal vádolná ismerősünket. És ebben az esetben még nem is lenne olyan zavaró a dolog, mert azért nagyjából lehet tudni, hogy Bratislava az nekünk Pozsony, Wien Bécs, Paris a mi Párizsunk és London nekünk kimondva is London.

Amikor a külföldi Magyarországra jön, rendszerint nem sok mindent tud a szokásainkról, a nevezetes és kevésbé nevezetes helyekről, és mivel elég siralmas még mindig az idegennyelv-tudásunk úgy általában, kénytelen táblákról és térképekről tájékozódni. Megint csak a 100E buszról szóló bejegyzésre kell visszautaljak, hogy az ilyen írásos tájékoztatásunk milyen színvonalon áll.

bagolymondjacirillMostanában bejárta a netet az a kiírás, amit egy déli határmenti nagyvárosunk áruházában találtak, és arról tájékoztatta a Szerbiából átlátogatókat, hogy „афа-виссзаигенилес аз угифелсзолгалатон” („áfa-visszaigénylés az ügyfélszolgálaton”), alatta “repeat in English”. Nem ér nevetni! Sajnos sokszor ilyen színvonalú, amivel „vendégvárunk”, csak legfeljebb nem ennyire látványosan. Ha csóringer külföldinek azt mondjuk, hogy a Vác felé induló vonatot keresse, akkor elképzelése sem lesz, milyen írásképet kellene látnia, nem is beszélve mondjuk Győr vagy Nyíregyháza esetéről. Ezeknek a neveknek az olvasásához már némi gyakorlat és magyar íráskép-ismeret kell.

KZS_2410_S_bw
Kálvin téri labirintus – hogyan tájékozódnál, ha még a neveket is alig tudnád kibogarászni? – saját felvétel

Ebben segíthet az, ha megpróbáljuk úgy mondani a neveket, ahogy ők mondanák, bár fogalmam sincs, hogyan mondaná egy amerikai Nyíregyháza nevét. Vácot rendszeresen Vesz alakban ejtik. Egy alkalommal a vonaton spanyol utasokkal találkoztam, akik kétségbeesetten próbálták (eredménytelenül) megtudni, hogy vajon hányadik megálló lesz Xiomed. Mivel ők sem tudtak a spanyolon kívül más nyelvet, így angolt sem, és az utasok többsége sem nyikkant meg csak magyarul, jó időbe telt, mire megfejtettem, hogy Csomád állomásáról van szó – szerencsére még mielőtt odaértünk volna. De hiába is mondtam volna nekik, hogy a Csomád névre figyeljenek, mert annak semmi értelme nem volt számukra.

És mi is jártunk így, mégpedig Ausztriában, holott a német nyelvről azért van fogalmunk, és a német ortográfia sem idegen számunkra. Na jó, az osztrák kiejtés az, de szokjuk már egy ideje. Liezen város nevével voltunk bajban, mert a szállásadónk sehogyan sem értette, hogy Lí-cen mi lehet, mi meg váltig állítottuk, hogy ott voltunk délután. Legalább öt perc kellett, mire homlokára csapott: „Lic’n?” Na ja…

bagolyshySzóval Hunglisht igértem a címben, és mégsem arról van szó, hanem az ellenkezőjéről, amire sajnos nem tudok közkeletű elnevezést: az angol szövegben erőszakosan magyarosított, vagy csakazértis magyarosan ejtett magyar szavakról. A külföldinek – kiváltképp az első látogatása alkalmával – nagy probléma a rossz tájékoztatás, és az, hogy feltételezzük, hogy el tudja olvasni, de legalábbis ki tudja bogarászni, és főleg: kiejtett alakjában is felismeri a neveinket és szavainkat. Ezért aztán a metróban az amúgyis kissé affektáló, ízig-vérig angol kiejtéssel beszélő hölgy “magyarizálva” mondja a megállók neveit (“New-got-thee tear” és hasonlók), és következetesen Budapeshtről beszél. Nem mondom, egy baráti beszélgetésben, ahol igazán nincs tétje (tájékozódási szempontból) a dolognak, elfogadom a magyaros helyneveket, bár nekem továbbra is a Land’n, Parí, Vín jut eszembe róla, mint elrettentő példa.

bagolymondjatengwarDe a turistát segítsük már, hogy úgy segítünk, hogy ő is értse. És ez nem a „Las-san és han-go-sabb-an” módszere kell legyen, hanem az, hogy az ő nyelvén (is) beszélünk.

Esetleg – utópia FTW! – IPA-jelekkel, fonetikai átírással is megtámogatjuk a fontosabb feliratokat. Bár az IPA-t nálunk nagyon kevesen értik és olvassák, van létjogosultsága. Ahogy a sokkal jobb, átgondoltabb, és bővebb tájékoztatásnak is.

Bagolymondjatranslit

A címkép a M3 metró Kálvin téri állomásán, a 4-es metró átjárójánál készült saját felvételem.

 

Oximoron német módra

Goethe, vagy Vogelweide olyan művészi szinten tudott bánni a nyelvvel, hogy azzal nemigen lehet vitatkozni. Ez nem mindenkinek sikerül.

bagolymondjawelldoneHallgatom a Café del Mar egyik 2017-es összeállítását, kellemes háttérzene (még a stílus neve is az, „ambient” meg „chill-out”, arra való, hogy nyugtatólag hasson, miközben mást csinálsz, de azért arra is jó legyen, hogy a zenehallgatás legyen a fő tevékenység), közben egy elég monoton munkába merülök, és így, muzsikára, elég jól haladok is vele. Finom dolgok ezek, dallamos, harmonikus, változatos ritmusok szólnak, néha azon veszem észre magam, hogy hozzá igazodom, sőt, tánclépésben teszem meg azt a két métert, amin belül ide-oda kell mozognom a műveletek során. Majdnem fél órája szól a zene, amikor rafinált, összetett ritmusra váltanak a dobok, egyszerű, de jól összehangolt motívumokat játszanak a szintik és a gitár, aztán megszólal egy szándékosan éterien könnyed, gyönyörű női énekhang és – majdnem összeomlik az egész varázslat. Az angyalian csengő hang ugyanis azt énekli, hogy

Ich  träumte so gerne von den Freuden der Welt
Ich hatte manches Schöne mir vorgestellt

Entschuldigung, nekem ez a kemény, deszkán koppanós rím totális kudarc a gyönyörű hanghoz, finoman izgalmas zenéhez. Már a „träumte so gerne” is ropog, a lágy hang sem könnyít rajta, a mássalhangzók torlódása nem illik az egészhez. Aztán jön a refrén:

Ohh, ohh, Küsse süßer als wein

Vége az álomban lebegős lazulásnak, nem tudok nem nevetni az ü hangokra épülő harmónián. Mert végül is az, harmónia, csak hát groteszk, mint az eszperente nyelv. Illetve nem úgy, mert az szándékosan groteszk, ez meg nem. No meg a bornál is édesebb csókok még rendben is volna, de… ezt majd a végén.

Megnéztem a legnagyobb videó megosztós oldalon, és végül megtaláltam, hogy ez a Bent nevű formáció K.I.S.S.E.S című száma. Ha már megtaláltam, arra is kíváncsi voltam, hogy milyen hozzászólásokat írnak a dalról. Csupa jót, és tulajdonképpen megérdemelten. Kiváló a zene, szép az énekhang, kellemesen optimista az egyébként faéknél egyszerűbb szöveg. Néhány német hozzászóló bejegyzése viszont elgondolkodtatott. Azt írja az egyik, hogy „végre egy olyan dal, amelyik tökéletes cáfolata annak a sztereotípiának, hogy a német nyelv kemény, recsegős és csúnya!”

Bagolymondjajujj!Igen, valóban ez egy olyan sztereotípia, ami általánosan sújtja a német nyelvet. Teljesen megértem, hogy egy német számára, akinek az anyanyelvéről mondanak ilyen sommás, és ráadásul negatív véleményt, ez mennyire rossz érzés lehet. Főleg, ha lépten-nyomon azzal találkozik az ember, hogy szeretett hazája számára oly sokat jelentő nyelve másoknak kellemetlen, ronda, stb. Igazságtalanságnak kell tűnjön, és hát valóban az is.

Igazságtalan, mert sok mindentől függ egy nyelv szépsége, és mindenki másért tart szépnek egy-egy nyelvet. Az anyanyelvi beszélők számára nagyon nehéz lehet az adott nyelv szépségét úgy megérteni, hogy az arra rakódó sok-sok irodalmi, személyes életben tapasztalt és műalkotásokon keresztül beivódott érzelmi jelentéseket ne vegye figyelembe. Még annak is, aki nem anyanyelvi, de készségszinten, vagy legalábbis gyakorlottan beszéli a vizsgált nyelvet, problémás a vizsgált szavak jelentésétől elvonatkoztatni. Jó példa erre az, hogy az elmúlt évezred utolsó évtizedeiben megpróbálták felállítani a legszebb magyar szavak listáját. Állítólag elsőként Kosztolányi készített (francia mintára) listát a tíz legszebb magyar szóból: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. Érezhető-látható, hogy nem a szavak hangzása volt az első szempont, hanem erősen befolyásolta a jelentésük is. Kosztolányi maga is úgy vélte, hogy a lista legalább annyira jellemzi őt magát, mint a nyelvünket. 1958-ban egy hetilap körkérdésére érkezett olvasói válaszok még inkább a szavak jelentését, azaz a fogalmakat állították listára. De hát egy nyelv szépsége nem ettől függ! Külföldieket megkérdezve különböző, nem reprezentatív felmérések például a „cipőfűző” vagy a „halolaj” szavakat tették az élre – ezek esetében teljesen nyilvánvalóan a hangzás, és annak (a „cipőfűző” esetében) egzotikus volta volt a legfőbb érv.

Ha a fogalmakat nézzük, akkor a német nyelv is vitathatatlanul gyönyörű, hiszen ugyanúgy megvannak benne a fennkölt dolgok, amik az emberek számára a legmagasztosabb, legfontosabb érzésekhez kötődnek. Biztosan ott lenne az élen a „Heimat“, „Mutter” és a “lieben“, és sokan körömszakadtukig védenék ezek szépségéről kialakított véleményüket. És miért is ne? Ha a fogalmat is figyelembe vesszük, igazuk van! Már csak azért is, mert egy-egy szó szépsége mindig függ attól is, aki a véleményt kimondja – ez a hazai vizsgálatok egyik legfontosabb következtetése.

bagolymondjakmtSzámomra – és ezzel aztán végképp a szubjektív értékelés talajára lépek – egy nyelv szépségét a ritmusa, dallama, azaz „zenéje” és a kifejezőeszközeinek ereje, tömörsége és hatékonysága adja. Az utóbbi szempontjából az egyik legszebb nyelv lehetne az óegyiptomi, amelyik megkapóan erőteljes és célratörően tömör. Ami miatt mégsem jöhet igazán szóba egy ilyen összevetésben, az mindössze annyi, hogy a hangzásáról elképzelésünk se nagyon lehet. Persze, az utód kopt nyelv alapján szoktak róla véleményt mondani, de hát a tűzijátékot sem a füstje alapján tartjuk szépnek 😀 Az olaszt és a spanyolt a dallama és ritmusa teszi széppé, és – amennyire valóban megítélhető – az akkád hangzásvilága is hasonló lehetett. A francia csücsörítős tónusai már elvesznek a harmóniából, míg több sémi nyelvnél a számunkra idegen hangok „akadós” keménysége töri meg az élményt, amit az ismeretlen beszéd hallgatása jelenthet. Több keleti nyelvnél viszont éppen a túlságos lágyság válik zavaróvá.

Szóval sok mindentől függ, hogy szép nyelv-e a német, és nem kívánok vitatkozni azzal, aki azt mondja, hogy számára a legszebb. Ez annyira egyéntől is függ, hogy értelmetlen kötekedés lenne csak ellentmondani. Már csak azért is, mert a nyelv szépsége nagyon nagyban függ attól, mennyire tud bánni vele az, akinek a szövegéről véleményt kell formálni. Így lehet, hogy Lermontov verse szerettette meg velem az orosz nyelvet, és nagyrészt neki köszönhetem, hogy látom benne a szépet, bár nem sorolnám a legszebb nyelvek közé. Hasonlóképp, kimondottan szép német szöveg (bár enyhén szólva archaikus) Walter von der Vogelweide néhány verse, amit fordításban értek, de eredetiben csak a hangzására hagyatkozhatom. A legszebb azonban, éppen a tömörsége, kifejező ereje, valamint a hangzás, a forma és a mondanivaló harmóniája alapján Goethe verse, a Vándor éji dala.

Szóval szerintem végül is van szép német nyelv. De a sztereotípiának is megvan a maga alapja. Es tut mir leid. Nem is beszélve a fanyar német boroknál édesebb csókokról. 😀 De ami a K.I.S.S.E.S. szövegét illeti: a szép nem ilyen, a szép nem ez!

Bagolymondjakonyvmoly

Amikor a nyelv feltűri az inge ujját…

Amikor a nyelv feltűri az inge ujját, a tenyerébe köp és úgy istenigazából nekilát – Carl Sandburg szerint ez a szleng. Bizonyos értelemben biztosan!

bagolykerdihuJön egy ismerős, meghozza, amivel tartozott, elszámolnak a kolléganőmmel, közben csöng a telefonja. Felveszi.

– Itt vagyok bent az irodában, mindjárt végzek, csak még kirendezem a tartozásom!

Nekem meg a „kirendezem” hallatán elindulnak a borsók a gerincem mellett, fel-le, ahogy azt illik. Én “rendezem” a tartozásaimat, esetleg “elrendezem”, de kirendezni nem szoktam.

Egy másik ismerős meséli, hogy elege van a facebookon terjedő ostobaságokból, főleg abból, hogy egyre több olyan bejegyzés kerül elé, amit érdektelen emberek írnak lényegtelen dolgokról, bután megfogalmazva, elfogadhatatlan álláspontokat képviselve. Az emberi hülyeség amúgy is nagyon szépen terjed mostanában, a közösségi média meg különösen melegágya a Darwin-díjas ötleteknek, és ez alól a legnagyobb sem kivétel.

– Amikor aztán azt olvastam egy egyszer látott „ismerősöm” posztjában, hogy a tanároknak nem lenne szabad számon kérni a gyerekén az anyagot, elegem lett, és kikövettem az illetőt. – meséli. A borsók meg útnak indulnak újra.

És alapvetően nincs is igazam.

bagolymondjamivanottA kirendezés nem ugyanaz, mint a rendezés, elrendezés, lerendezés, ahogyan a kikövetésnek is megvan a maga nyelvi logikája, és valójában annyi a kulcsa, hogy a nyelv egy élő, fejlődő dolog. Nem az a statikus, szoborszerű képződmény, amit a kultúránkat minden áron megőrizni kívánó, és ezt az adott helyzet konzerválásával, jó mélyen földbe ásásával elképzelő hagyományféltők feltételeznek. Ahogy a régi filmek szóhasználata, hanglejtése, színezete felismerhető és datálható, a mai beszédünk, szófordulataink is archaikussá lesznek egyszer, talán még nevetségessé is egy későbbi kor számára. Ami ma nekünk kerülendő, nehezen értelmezhető szleng, az számukra természetes lesz. Tudni fogják, hogy amikor „kirendezik” a tartozásukat, nem csak kiegyenlítik, de az a nyilvántartásból is kikerül ez által. Nekik az is teljesen egyértelmű lesz, hogy amikor valakit az általuk figyelemmel kísért, azaz „követett” emberek listájáról törölnek, azzal megszabadulnak azok korábbi, érdektelen közléseitől is, és nem csak az újabbakat tudják így elkerülni – tehát „kikövetik” őket.

A nyelv él, fejlődik, és köszöni, de nem szeretne konzerv lenni. Meg én sem. 😉

bagolymondjajootlet

Címkép: By Internet Archive Book Images [No restrictions], via Wikimedia Commons