SPAM!

A löncskonzerv esete a brit humorral és a kéretlen elektronikus üzenetekkel

bagolymondjaittazeger1937. június 5-én a minnesotai Hormel Food Corporation új terméket hozott forgalomba, amivel beleírta magát a számítástechnika történelmébe (is). Ez egy elég szokatlan eredmény, kiváltképp egy konzervgyártól, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a történetbe a fordulatot a Monty Python csavarta bele. Némi echte Ungarische nemzeti büszkeséget is belecsempészhetünk azzal, hogy az említett jelenetben John Cleese is felbukkant, a Dirty Hungarian Phrasebook éppen ide illő mondatával. De ezt majd később – előbb tisztázzuk, mi is volt ez a nagy jelentőségű termék.

Tehát, a Hormel Food Co. felfigyelt arra, hogy az amerikai vágóhidakon nem fogy megfelelően a sertéslapocka. A többi húsféléhez képest kevesebb fogyott belőle, azt pedig nehéz megoldani, hogy a lapockája nélkül vágják le a disznót. A lapocka ugyanis hozzá van nőve, életképtelen lenne a malac nélkül. Valahogy hasznosítani kellene ezt a részét is az állatnak – de hogyan lehetne rávenni az embereket, hogy több lapockát vegyenek? Erre találta ki a Hormel Food Co., hogy a lapockáról lefejtett húst megfőzik, fűszerezik, hozzáadnak egy kis sonkát és tartósítónak némi nátrium-nitrátot, és konzervdobozban, könnyen eltartható, szállítható és fogyasztható módon árusítják. A termék nevére a cégen belül pályázatot írtak ki, és a győztes a fűszeres sertéshús és sonka jelentésű Spiced Pork And Ham rövidítése lett: SPAM. Egyesek szerint minden szó kezdőbetűjéből, mások szerint a SPiced pork and hAM összevonásból – de ezen vitatkozzanak azok, akik érdemesnek tartják e vitát. (Meglepően sokan vannak.)

A termék tulajdonképp egész finomnak bizonyult, és mivel lehetett hideg ételként vagy meleg ételek összetevőjeként is fogyasztani, nem kellett hűteni, könnyen lehetett szállítani és jól variálható alapanyagnak ismerték meg, egész jól elterjedt. Az összetételét nem nagyon firtatták, csak később vált a mystery meat, vagy rejtélykonzerv kategória tagjává, azon ételek egyikévé, amik bármi kétes eredetű szemétből készülhettek a fogyasztók szerint – de a Hormel Food Co. igyekezett megelőzni mindenféle kételyt. A szokásos löncsök és vagdalthúsok között a SPAM minőségnek számított. Aztán jött a háború, pontosabban a második világháború, ami a kulináris különlegességeknek általában nem kedvezett.

Spam_can
Egy doboz SPAM – forrás: Qwertyxp2000 [CC BY-SA 4.0], from Wikimedia Commons

Csak hát a SPAM nem is volt az. Annyira nem, hogy a már említett előnyeire: szállíthatóságra, eltarthatóságra felfigyelt az amerikai hadsereg is, és a katonák alapellátmányának része lett ez a vagdalthús-konzerv. Kicsit hasonlóképp, mint a Magyar Honvédség esetében a páncélos gyíkhús, ami többnyire sertésmájkrém-konzerv – csak hát a SPAM ehetőbb. Az amerikai katona el sem volt képzelhető SPAM nélkül. A konzerv segélycsomagok részeként a szovjet katonák ellátmányában is megjelent, és Nyikita Szergejevics Hruscsov még azt is kinyilvánította, hogy fontos szerepe lett a Szovjetunió fennmaradásában. Amikor Angliában súlyos élelmiszerhiányt okozott a háború, az amerikai segély részeként ott is elterjedt a SPAM, és – talán mert ugyan jegyre lehetett kapni, de legalább elérhető volt, ellentétben más élelmiszer-fejadagokkal, és talán azért is, mert tényleg ízlett az embereknek – annyira megkedvelték az angolok, hogy a szigetországban spam néven köznevesült. A jelenség nem újdonság: a pénzbedobós zenegép is a gyártó neve alapján wurlitzer, a hordozható, fülhallgatós magnó is a SONY márkanevévből lett walkman, és a szemétgyűjtő tartályok is úgy kapták a kuka nevet, hogy a „boldog békeidőkben” ott szerepelt rajtuk a gyártó cég nevének (Keller und Knappich Augsburg) rövidítése: K. u. K. A. (Ez a cég ma is létezik, és KUKA néven jól ismert, fontos szereplője az ipari automatizálásnak és robottechnikának.)

Spam_musubi_at_Ninja_Sushi
Spam musubi, Hawaii kedvelt gyorsétele – forrás: Janine from Mililani, Hawaii, United States [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A spam angliai népszerűsége nem szűnt meg a háború után sem, amiben akár az is közrejátszhatott, hogy a Hormel Foods Co. újabb és újabb változatait dobta piacra az éppen divatos igények szerint. Így mára van sószegény, light, csípős, paprikás, mexikói, és még ezerféle (na jó, csak százegynéhány) változata, és Hawaii egyik nemzeti különlegességévé is vált: a Spam musubi rizsből és sült spamből készülő gyorsétel, amit a szusi külő héjaként használt levél, a nori fog össze. Sőt, Hawaii-n a spam annyira elterjedt, hogy a Hawaii steak becenévvel is szokták illetni, és 2017-ben elharapózott a spam-bűnözés is: az áruházakból egészen rendkívüli mennyiségben loptak spamet, sokkal többet, mint bármilyen más élelmiszert.

bagolymondjamivanottDe a spam nem így került a számítástechnika szótárába. Ehhez kellett a Monty Python is.

1970. december 15-én sugározta a BBC a Monty Python repülő cirkusza 25. részét. Ennek utolsó jeleneteként egy házaspár ereszkedik alá (dróton) egy gyorsétterembe, ahol az étlapon csak olyan étel szerepel, aminek fő alkotója a spam (a magyar változatban löncs). A legtöbbnek nem is egy, hanem több összetevője készül löncsből. A pultos hölgy készségesen sorolja a párnak az ételeit, de a pár hölgy tagja nem szereti a löncsöt – ami a jelenlevők között megbotránkozást kelt. A jelenetben szerepel egy komplett viking énekkar és a már említett John Cleese és a korábbi jelenetből „átszökött”  Dirty Hungarian Phrasebook.

Spam_served_with_rice
Rizsből és spamből készült étel miso levessel egy Seattle-i ázsiai étteremben – forrás: stef yau from Seattle, USA [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Dirty Hungarian Phrasebook itt szinte egyetlen mondattal eléri Cleese letartóztatását, és természetesen ebben is szerepel a löncs, azaz spam. A jelenetben összesen 132 alkalommal szerepel a szó, többek között a vikingek énekének komplett szövege is a “löncs, löncs, löncs, az igazi löncs” ismételgetése. A hetvenes évekre a spam egyszerre volt közkedvelt és dögunalmas, és az ismételgetés tökéletesen hozta ezt az ambivalens érzést. A jelenet pedig – a színészi játék és groteszk helyzet révén – a legkedveltebb Monty Python jelenetek egyikévé vált, méltó társává a Papagáj-szkeccsnek vagy a Sajtbolt tréfának.

A kéretlen reklámok sokkal korábbra nyúlnak vissza, az elsőt még szikratávírón küldték 1864-ben (amikor egy fogorvos hirdette így szolgáltatásait bizonyos kormányzati személyeknek). Később az internet elődjén, az ARPANET-en próbálta hirdetni magát egy jogász házaspár, akik a bevándorláshoz szükséges zöld kártyával próbáltak így üzletelni. Az eset Green Card spam néven ma már tananyag, főleg azért, mert a házaspár a szólásszabadságra hivatkozva ellentámadást indított az őket beperelők ellen. A következő lépcső azonban nem kereskedelmi célú volt, hanem két rajongói tábor egymásnak feszülése: a Star Wars rajongók és a Star Trek rajongók egymás fórumait, chat-szobáit támadták a vikingek dalának szövegével (“spam, spam, spammity spam!”) elárasztani, gyakran sikerrel elűzve a jogos használókat. Innentől vált a jelenség szinonimájává a spam, amit az is jelez, hogy 1998-ban a New Oxford Dictionary of English, a brit angol mértékadó szótára megváltoztatta a fő szócikket. Addig a “spam” szócikk a Hormel Food Co. termékéről szólt, de 1998-tól a tömegesen kiküldött kéretlen (internetes) tartalom vált a szó fő jelentésévé.

A spamet ma már szinte minden országban törvény tiltja (állítólag Bulgáriában bizonyos megkötésekkel engedélyezett), a löncshöz hasonló vagdalthús azonban töretlenül sikeres. Austinban a gyárnak múzeuma is van, ami 2016-ban új épületet kapott. A SPAM Múzeum kiállításán szerepel a Monty Python jelenet is, és a Hormel Food Co. komolyan gondolta, hogy hálás a társulatnak azért a támogatásért, amit a műsorral nyújtottak: a későbbi fellépéseiket, lemezeket és egyéb kiadványaikat önként, anyagilag is támogatták. és az dicséretes dolog.

bagolymondjacsalad

 

 A címképen A minnesotai Austin 2016-ban nyílt új SPAM Múzeumának homlokzata – forrás: Darb02 [CC BY-SA 4.0], from Wikimedia Commons

Komédia és lelkiismeret

Firenze, a pénz, a bankok és a reneszánsz bölcsője nem nagyon tud mit kezdeni száműzött szülöttével.

bagolymondjaverselValójában tudtam én ezt már régebben is, de amikor nemrégiben Firenzében jártam, akkor állt össze igazából a kép. Firenze bajban van: komoly lelkiismereti válságot okoz a városnak Dante. Nem új keletű a dolog, szerintem tarthat már vagy 700 éve. A lelkiismereti problémák megnyilvánulása azonban egészen érdekes.

Szóval az úgy volt… Jártam Firenze utcáit, némileg terv szerint vettem sorra egyes nevezetes helyeket, mint a Vespucci család és Sandro Botticelli nyughelyéül is szolgáló Ognissanti templomot, aztán az Amici di’ Ponte Vecchio nevű vendéglátóipari üzemegységet, azaz Stefano kis pasticcheriáját a Ponte Vecchiótól százhúsz méterre, ahol a második látogatásomkor már méternyi széles mosollyal, lelkesen üdvözöltek. A kellemes fogadtatás, nagyon mérsékelt árak és a minőség megérdemli, hogy a címét is ide írjam: a Via de’ Bardi nevű utcában van, az amúgy hasonlóképp visszafogott árú, de nagyon színvonalas O Barral szemben. (Üvegezett erkély az Arno felett, tökéletes rálátással a Ponte Vecchióra – minden más helyen méregdrága lenne, itt meg kifejezetten olcsó is a többihez képest.) És ha már az utcanévnél tartunk, érdemes megállni egy pillanatra, és megjegyezni a Bardi nevet. Fogom még emlegetni.

Aztán persze a pizza szelet és a kávé után tovább dolgozott bennem a kultúrkeselyű, és a Santa Croce felé vettem az irányt, az olasz művészet toszkánai panteonja felé, hogy megnézzem Michelangelo, Rossini, Galilei és más hasonló nagyságok síremlékeit – közöttük pedig Dantéét is, aki nem is ott nyugszik, hanem Ravennában. A hatalmas kenotáfium nem más, mint a város kudarcának emlékműve, látványos mementója annak, hogy Firenze hogyan bánt fiával, és hogyan nem tudta „visszaszerezni” a költőt, aki egész életében szeretett volna szülővárosába visszatérni, de a rá kirótt halálos ítélet miatt nem tehette.

bagolymondjafotozikSanta Croce is olyan hely, hogy a sok-sok kincse közül egyetlen egy is bármely másik városban a turisztika kizárólagos alapja lenne. A reneszánsz diadalmenete azonban nem volt elég nekem, és a kijáratnál megkérdeztem az információnál, hogy merre találom a Santa Margherita de’ Cerchi kis templomát, ami a térképemen sem, és valójában a Google térképen sem volt beazonosítható. Tétova hümmögés, heves guglizás és jókora adag bizonytalanság után a hölgy az üvegen túl különös húzásra szánta el magát: blöffölt. Bekarikázta a Bada Fiorentinát, és utamra engedett. Természetesen nem találtam ott, amit kerestem, és bárhol is kérdezősködtem, nagyjából ugyanazt a hümmögést és vállvonogatást kaptam. Ja igen: a hagyomány szerint, azaz állítólag ez a Santa Margherita templom volt az, ahol Dante állítólag először meglátta eszményi és elérhetetlen szerelmét, Beatricét, állítólag ez a templom volt házasságkötésének helyszíne is, és állítólag itt helyezték örök nyugalomra Beatricét – hozzá indultam, és persze Dantéhoz. A bűntudattal azóta is vívódó Firenze lakói azonban nem tudták, hol kellene keresnem, és végül a dóm mögött kötöttem ki egy kőpadon, ahol egy idős, eléggé ápolatlan és rossz arcú rajzoló sorra hajtotta el a férfiakat, akik karikatúrát kértek volna tőle, és beszólogatott minden csinosabb fiatal nőnek, aki nem kért belőle. Mögöttem a Via dello Studio szűk kis utcája nyílt, és egy kis pihenő után engedtem az erőteljes késztetésnek, hogy arra vegyem az utam. A megérzésem jónak bizonyult. A telefonom közben rég lemerült, így nem láthattam, hogy végülis a Google nem tévedett, „Dante temploma” valóban ott van, ahol jelzi: egy kis sikátor mélyén, a Via Corso egyik boltíve alatt, eldugva. A kapuján még kilincs sincs, bár réztábla (réztáblának látszó tárgy) jelzi, hogy ez a hely az a hely… de zárva. A templom ajtaja előtt kéregető, albán öregasszonynak látszó koldus egyfogú vigyorral mondta, hogy non a casa (nincsenek itthon) és a szemközti bisztró (vagy talán ajándékbolt?) csinos eladó hölgye homályosított fel, hogy a templom majd csak kedden nyit. Addigra én már a munkahelyen termékértékesítek.

Nem sokkal távolabb a Via Dante, és a hangzatos nevet viselő Casa di Dante, „Dante szülőháza”. Persze ismét állítólag – teszem hozzá gyorsan. A lelkiismereti probléma újabb szép példája ez a kis múzeum, ami sok mindenről szól, de talán Dantéról legkevésbé.

BagolynemtudjaTörtént ugyanis, hogy amikor 1865-ben Dante születésének 600. évfordulóját ünnepelte a város, amelyik az akkor alakuló önálló és egységes (khm…) Olaszország fővárosa lett hirtelen, szembesült azzal, hogy híres szülöttjének, a legnagyobb olasz költőnek, a népnyelv irodalmivá emelőjének nincs meg a szülőháza – még a helyét is csak szóbeszéd őrzi. Ravenna ragaszkodik a költő földi maradványaihoz, így azzal sem lehet előrukkolni, valami pedig muszáj, hogy emlékeztessen rá. Nem akarom túlragozni – a Museo di Dante első szobája szinte csak erről szól – a lényeg, hogy történészek csoportja kutatta a fellelhető iratokat, amelyekből kiderült, hogy Dante testvére, Francesco Alighieri a költő halála után eladta az épületet, amit aztán többször átépítettek, lebontottak, felújítottak, átfestettek és modernizáltak, megénekeltek és elittak, stb., és végül már azt sem lehetett tudni, hogy az Alighieri család számos házának melyike lehetett a szülőház, és egyáltalán, hol lehettek ezek az épületek. A bizottság végül a számos, de nagyon homályos, és mindennek ellentmondó információ alapján úgy döntött, hogy a Dante-ház ott volt, ahol a néphagyomány tartja, és az ott lévő számos középkori eredetű ház közül kiválasztottak egyet, amely nagyjából megfelelhetett annak, amit Dante a műveiben körülírt. Ugyanis közvetlenül nem nevezte meg, hol állt otthona, csak apró utalások, célozgatások alapján lehetett behatárolni a helyét. Dante ráadásul nem nagyon kérkedett a felmenőivel sem, éppen csak meg-megemlítette őket, ahol nagyon elkerülhetetlen volt. Tulajdonképpen volt is rá oka.

A következő lépésként a város megvásárolta illetve kisajátította a kiválasztott ingatlanokat, és elkezdték lebontani az épületekről a Dante kora után ráépített részleteket, emeleteket, stb. És a végén ott álltak egy hatszáz éves ház alapjánál, aminek nem maradt felépítménye. Ekkor újabb fázis következett, és a legváltozatosabb források alapján rekonstruálták, hogy a XIII. század vége felé milyen is volt egy lakóház, típusmintákat kerestek, és végül több ilyen felhasználásával „helyreállították” az Alighierik egyik épületét, amit kijelöltek Dante szülőházának. Nem is annyira ház lett az eredmény, inkább szerény lakótorony, mellé még jutott egy polgárház is, ami része ugyan a Casa di Dante épületnek, de nem része a Museo di Casa di Dante gyűjteménynek. Még a múzeum ismertetője is bevallja, hogy maga a rekonstrukció és az egész eljárás is – mai szemmel nézve – erősen megkérdőjelezhető, úgyszólván légbőlkapott. Persze mi is ismerünk ilyet, nem muszáj Egyiptomig mennünk, hogy Vörös Győző Thot-templomával példálózhassak, elég Füzér várát megtekinteni…

És hogy mit találni a Dante-múzeumban a 4 eurós belépőért? Sok-sok lépcsőt. 🙂 Persze van más is, gondosan elhelyezett tárlókban a ház rekonstrukciójának története, a trecento Firenzéjének emlékei, a város szerkezete, a guelphek és ghibellinek közötti harc históriája és okai, egy sorsdöntő ütközet részletes elemzése és (rajzos) modellezése, középkori és a trecentóra jellemző tárgyak, valamint a Comedía (ami csak később kapta a Divina Commedia címet) kiadásának története, reprodukciók, másolatok, és végül Dante egyik halotti maszkja is (sok létezik). Amit igazából hiányoltam, az maga Dante volt, az ember, a költő, az olasz minnesänger, és mindaz, ami összekötötte és elválasztotta a családjától, Beatricétől, Firenzétől.

Arra legalább fény derült a kiállítás szöveges tablóiból (amiből jó sok van, egyszerűbb lenne az egészet egy weboldalon közzé tenni, mert múzeumba elég meredek ötlet ennyi olvasgatnivaló), hogy mi is állt Dante szerénysége és Beatrice iránti félszeg eszmék köré csomagolt szerelme mögött. Természetesen nem közvetlenül, nyíltan leírva, de olyan utalások révén, amiből összeraktam a kirakóst – legalábbis egy általam igen valószínűnek ítélt változatát.

bagolymondjavalentinDante félszeg és ábrándos „lovagi” szerelme mögött ugyanis a társadalmi és vagyoni különbözőségek és egyfajta szigorú hierarchia áll. Beatrice ugyanis Folco Portinari egyik leánya volt (a hatból), azé a Folco Portinarié, aki a Santa Maria Nuova kórház női szárnyát alapította, és amúgy a város egyik leggazdagabb, azaz legbefolyásosabb pénzembere volt. Bice férje pedig Simone de’ Bardi lett (visszaköszönt az utcanév!), annak a Bardi családnak az egyik tagja, akik még Portinari famíliánál is gazdagabbak, befolyásosabbak és rangosabbak voltak. Legyen elég annyi, hogy több száz évig Firenze legfőbb gazdasági ereje volt a Bardi család, akik közeli magánvárát inkább megvette a Firenzei Köztársaság, mert ekkora erő láttán már fenyegetve érezte magát – és akik erősen megrogyva ugyan, de még azt is átvészelték, amikor – nagyjából egy emberöltővel Dante után – Edward király, angol király, mégpedig harmadik e néven, pazarló franciaországi hadjáratához 900 ezer aranyat vett kölcsön a Bardi-pénzbirodalomtól, amit nem fizetett vissza. A trecento idején a Bardi család egyet jelentett a bankkal, bár épp több mint nyolcvan bankház üzemelt, de a világszerte 22 bankfiókkal tevékenykedő Compagnia de’ Bardi mellett csak a Peruzzi család bankbirodalmát lehetett egy lapon említeni – ez a két bankház találta ki a bárhol beváltható csekket, ők voltak a fő mecénások, ők juttatták hatalomra a Medici családot (Contessina de’ Bardi lett id. Cosimo de’ Medici, a Mediciek és a “Haza Atyja”, a Pater Patriae felesége), sőt, valójában ők pénzelték Amerika felfedezését Kolombusz Kristóftól John Cabotig.

BagolymondjapenzeszsakÉs az Alighieri-família? Való igaz, ők is a pénzvilág központi alakjai voltak, a család jelentős összegeket adott kölcsön, és azok kamataiból építgette a maga kis birodalmát. A gazdagságuk azonban nem volt a Portinari vagy a Bardi családéhoz mérhető, és a tisztességükön is foltot ejtett, hogy nem ritkán uzsorakamatra dolgoztak… Semmiképpen sem volt összemérhető Dante és Beatrice társadalmi rangja, és a költő szerelme szükségszerűen költői szerelem maradt. És, hogy a Santa Margherita fontosságát tovább hangsúlyozzam, e kis templomban nyugszik „a hagyomány szerint” az említett Folco Portinari, és talán Beatrice is (bár a Bardi családnak díszes, Giotto-freskókkal díszített kriptája van a Santa Croce egyik kápolnájában, ezért ezt kétségbe vonják).

Museo di Casa di Dante azonban erre leginkább szöveges tablókon, írásban ad betekintést, és még a magyarázat is elmarad, össze kell rakni a kirakóst, hogy ezek a viszonyok nyilvánvalóvá váljanak.

Van viszont egy fél teremnyi bemutató arról, hogyan kell korai reneszánsz módszerekkel ezüst pecsétgyűrűt készíteni, és hogyan kell belevésni az Alighieri család címerét. Ja, és van lift. Az első emeletről a másodikra visz, az akadálymentesítés jegyében. A földszint és a harmadik emelet nem szerepel az útvonalában. De hát Toszkána fővárosa is Olaszország, kár lenne csodálkozni ilyesmiken 🙂

bagolymondjahuha