L’art pour…

Egy művészeti témájú külföldi közösségi portálon kaptam néhány kérdést (sokadmagammal) arról, hogy mi a művész, mi a művészet, ki vagyok én mint művész, mikor és hogyan válik valami alkotássá és hasonlók. Elgondolkodtam a dolgon, mielőtt válaszoltam volna, aztán utána is, hogy a válasz talán ide is elég fontos. Íme.

bagoly_glassKérdés: Ki vagy te, mint művész?

Nekem ez hibás kérdésnek tűnik, már csak azért is, mert nem tartom magam művésznek. A kérdést inkább úgy tenném fel, hogy művész lennék egyáltalán? Mi a művészet? Miért művészkedik az ember, és amit alkot, az valóban művészi, vagy csak kijelentik róla? A magam részéről én ugyanaz vagyok „művészként” mint műalkotás-fogyasztóként (bizony!), autóvezetőként, kereskedőként és önjelölt borkedvelőként (miközben hozzá se érhetek bármihez, ami borra emlékeztet). Én csak én vagyok. Művésszé az tehet, aki művészetnek tartja, amit csinálok, és műalkotásként, művészi üzenetként olvassa a dolgaimat, legyenek bár képek, írások, zene, vagy épp a csend. Ha létezik Művészet, az szerintem tudatos közlés kell legyen, ki- és elmondhatatlan üzenetek átadása, és a művészi színvonalat az jelenti, amikor valaki megtorpan az alkotás előtt, és akár egy másodpercre is elgondolkodik a… dolgokon. Nem határozhatom meg, hogy min, de kivált egy reakciót, amit egyébként nem váltana ki más. A műalkotás-fogyasztó ugyanis különleges jogokkal bír: jogában áll félreérteni, belemagyarázni, alá- és túlbecsülni, továbbgondolni és átértelmezni figyelmének tárgyát, és ebben az esetben a „félreérteni” és „belemagyarázni” fogalmakat abban az értelemben használom, hogy a „saját felfogása és egyedi belátása szerint érteni, az alkotói szándéktól függetlenül”. Mert nincs művészet befogadó nélkül, és nincs művész a műalkotás-fogyasztó nélkül. Én meg ugyanaz a fickó vagyok, akár „alkotok” akár nem, és legfeljebb az tehet művésszé, ha te, amikor ránézel egy cuccra amit csináltam, és azt mondod, hogy „hm, ez érdekes” – és ezzel a tettel csinálhatsz belőlem művészt a saját hasonlatosságodra.

Egy megjegyzés: bár mára a „fogyasztó” szitokszóvá silányodott, kénytelen vagyok ezt a kifejezést használni a szemlélő, műélvező szavak helyett. Aki szemlél, „műélvez”, az nem feltétlenül ért meg bármit is abból, amit szemlél. Lehet, hogy csak azért néz műalkotásoknak gondolt dolgokat, mert az menő és trendi, meg a szomszéd is csinálja, nem beszélve a Mariskáról a hatodikon. (Ő aztán úgy műélvez, hogy a kritikusok csak őt keresik, mielőtt recenziót írnának.) A fogyasztó ellenben fogyasztani akar a megszemlélt dologból, nyerni akar belőle valamit: gondolatokat, energiát, boldogságot, eszméket, hatalmat, búbánatot, vigaszt, hírnevet, példaképeket, bankszámladuzzadást és bármi egyebet, amit csak kigondolni képes. A fogyasztó ezért odafigyel és dönt: „ez a céljaimhoz felhasználható”, „erre érdemes odafigyelnem”, tehát ez művészi, mert…  …mert kielégíti a szükségleteit, elvárásait. Persze fontos dolog, hogy amíg a hétköznapi értelemben az ilyesmit önös érdeknek és pénzhajszolásnak vagyunk hajlamosak értelmezni, jelen esetben a megszerzett jószág nem (feltétlenül) anyagi érték, hanem tudás, ismeret, elégedettség, együttérzés, érdeklődés – bármi lehet, amit a művészet adhat.

Mit akarsz üzenni a művészettel?

bagolyshyNe foglalkozz vele! Ha be tudod fogadni az úgymond-művészetemet, és fel tudod javítani segítségével a jelenlétedet a világban, akkor úgyis tudod. Amit én szándékozom, az másodlagos, vagy még kevésbé fontos. Ha véletlenül úgy alakul, hogy közös nevezőre jutunk, és olyan módon segít a világban való jelenléted fejlődésében, ahogy én szerettem volna ebben segíteni, akkor (épp abban a pillanatban) jó és művész vagyok, de ha nem, akkor is az számít, hogy miként fogadod be és fogyasztod a gondolataimat és szándékaimat. Ha valaha is meg kell fogalmaznom egyfajta manifesztumot, művészi hitvallást, az a Műalkotás-fogyasztó szabadsága címet fogja viselni, és a mű értelmezésének és előremutató félreértelmezésének jogáról fog szólni. Vagy ahogy akarod. Ha én akarnám meghatározni az irányt, nem művész lennék, hanem mű-ész, avagy diktátor. Ha nem tudok olyat felmutatni, ami elmozdít valamilyen általad áhított irányba, akkor nem vagyok művész.

Hol?

Itt és Most. Na jó, ülj le kényelmesen, lazíts, mert egy Titkot fogok elmondani Neked. Bonyolult lesz és eszement. Annak kell lennie, mert az ősi egyiptomiaktól tanultam. Tényleg.

A világ teremtése egy most is folyamatosan zajló esemény. A Szep Tepy, azaz Első Alkalom óta zajlik, amikor az Ősdomb kiemelkedett az Üresség óceánjainak mélységéből (vagy az Óceán Ürességének mélyéről). Nem értettek ők sem egyet, hogy pontosan miképpen zajlott le a dolog, de abban igen, hogy isteni tett volt a kiváltója, mint a Logosz a keresztény és zsidó tanok szerint. A világ akkor Elkezdődött Teremtődni, és ez azóta is fennálló állapot, azóta is tart. Ennek következményeként két különböző fajta Örökkévalóság jött létre, amelyek folyamatosan egymás mellett, együtt léteznek.

bagolymondja_djetAz egyik a Dzset, amelynek a hieroglif írásban a  jel a determinatívuma. A Dzset az az Örökkévalóság, ami szilárd, és megingathatatlanul áll ellen minden erőnek, hatalomnak, vágynak, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja. Mondtam én, egy az ókori Egyiptomból származik, őrült ugyan, de végtelenül bölcs.

bagolymondja_nehehA másik a Neheh, és ennek a fény a determinatívuma. Ez az örökké változó és bizonytalan Örökkévalóság, félelmetes és megismerhetetlen, amely elnyel minden akaratot, hatalmat és bölcsességet, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja.

Amint írtam, ez a két Örökkévalóság folyamatosan létezik, egymás mellett párhuzamosan, állandóan átváltozva egyikből a másikba, miközben a Folyamatos Teremtés hajtóerejét jelentik. a Neheh kezdete a Dzset vége, és a szinguláris pont a kettő között, ahol a Neheh Dzset-té kövül, egy végtelenül apró, kiterjedések nélküli diszkrét pont: az ÉPPEN MOST. Más megközelítésben a Neheh alakítható és örökké változó Örökkévalósága a Jövő, míg a Dzset a megkövesedett és megváltoztathatatlan Múlt (még ha meg is hamisítják időnként). És ez mindenhol jelen van térben és időben. Ennek ismeretében értsd, amikor azt írom, hogy Itt és Most.

Mikor?

Erre vagy idézd fel az előző válaszomat, vagy fogadd el, hogy „amikor időm engedi”.

Miért?

Miért is ne?

BagolymondjaodaisTalán azért, mert át akarom adni az ötleteimet, gondolataimat, érzéseimet, vonzalmaimat és ellenérzéseimet másoknak. Meg akarom osztani magam másokkal, hátha hasznát veszik a jelen-létüknek, jobbá tudják tenni általa az életüket. Ha meg akarsz ismerni mindenkit és fejlődni általuk, arra a művészet a megfelelő eszköz. Legalábbis általában kevésbé ártalmas mint korlátozni, dirigálni, erőszakkal kényszeríteni és meggyilkolni másokat. És ezt szeretem benne.

Ja, és még egy indok: végtelenül önző vagyok. Azt akarom, hogy évezredek múlva is emlékezzenek rám. Nem véletlen hogy a kedvenc íróm Ptahhotep vezír tjati, aki valamikor i. e. 2400–2200 táján élt és alkotott, nagyjából 4500 éve, és intelmei ma is fontosak és használhatók. Szeretnék olyan lenni mint ő. Igyekszem olyan lenni mint ő. 😀

Hogyan?

bagolyvisszanézMegfigyeléssel, gondolkodással, érzéssel és együttérzéssel. Intuícióval és empátiával. Tollal és fényképezőgéppel. Ecsettel és számítógéppel. Örömmel, mélységes szomorúsággal, dühösen és elfogadóan, örökké nyitottan a csodákra, amikben részesülünk. Hiszek abban, hogy kevésbé vagyok fontos a sivatagi homokszemnél, az óceán cseppjénél. Az életem értéktelen, ha nem töltöm meg értékkel. Ezért hát nagy-nagy igyekezettel. De a végső választ úgyis Neked kell megadnod erre a kérdésre, annak függvényében, hogy az első visszakérdésemre hogyan válaszoltál.

Ami az eredeti válaszokból kimaradt…

Sokszor keveredem vitába, amikor azt állítom, hogy a művészet a művész döntése, és csak az művész, aki dönt és szándék által vezérelve alkot. Nagyon sok mindent fel szoktak hozni ez ellen, de meggyőzni még eddig nem sikerült senkinek. A fő ellenérvek között olyanok szoktak lenni, mint például a dadaizmus legjelesebb képviselőinek véletlenszerű dolgai, a „talált tárgyak” műalkotásként való kiállítása, a gesztusfestészet, vagy zenében az olyan művek, mint John Cage 4′ 33″ című darabja. A fotográfiában sokan igyekeztek más módon feloldani a döntések és választások jelentette „korlátot”, sikertelenül. És amikor megjelenik ilyen esetben a döntések mögött a tudatos véletlen, mint alkotóerő, elég sokan szoktak furcsán nézni rám, pedig hát… Na jó, inkább nézzünk példákat.

John Cage: 4′ 33″

bagolymondjawelldoneCage a zenei avantgarde egyik izgalmas alakja, aki Moholy-Nagy László, Marcel Duchamp, Piet Mondrian társaságát is élvezhette, és a hatásukat véletlenül sem tagadhatná le. Zenei kísérletei közül a legfontosabbnak a 4′ 33″ című darabját tartják, amely a buddhizmus és a zen iránti kíváncsiságát tükrözi. A darab előadójának a darab időtartama alatt (ami alapesetben négy perc harminchárom másodperc) nem szabad csinálnia semmit, hagynia kell, hogy a környezet hangjai szóljanak. Azt gondolná az ember, hogy ennél véletlenszerűbb, kevésbé tudatos mű nincs is, holott Cage csak tudatosan áttestálta a megszólaló hangok meghatározását az előadóra, aki a darab helyszínét, időpontját, és ezzel a környezeti csendjét kiválasztja. Aligha lehet teljesen függetleníteni egy ilyen választást a tudattól, mivel maga a véletlenszerű választás is egy tudatos tevékenység. Eleve kizár például minden olyan helyszínt, amit az előadó valamilyen tapasztalatához köt. A darab ezért az eredeti koncepciója szerint előadhatatlan. Az Amadinda ütősegyüttes azonos című lemezén szerepel ugyan: a rögzítéshez használt technikát kivitték egy mezőre, ahol nem zavarja semmi (ez már egy tudatos választás) és felvettek négy perc harminchárom másodpercnyi anyagot a rét hangjaival (ami megint csak egy választás eredménye!) és – ami a felvételt igazán érdekessé, és egyben az eredeti koncepcióba ütközővé teszi – az érkező vihar zajaival. Az, hogy a vihar jöttét öt perccel korábban még nem tudták, a hangjaira nem számítottak, eléggé valószínűtlen.

Marcel Duchamp: Forrás (A fürdőszobák Buddhája)

454px-duchamp_fountaine
Marcel Duchamp: Fountaine (Forrás) (1917) – Marcel Duchamp [Public domain], via Wikimedia Commons

A dadaizmus egyik legsokoldalúbb alakja megszállottja volt a véletlenszerűségnek, sorsszerűségnek. Számos botrányos műve között az egyik legismertebb az a ready-made, azaz készen talált darabja, amit az Armory Show kiállításra küldött be még 1917-ben. A dolog többszörösen pikáns, és jellemző példája a döntésekkel irányított véletlenszerűségnek. Duchamp-t a kiállítás szervezésére kérték fel, ő pedig tesztelni akarva szervezőtársainak tényleges mindenre nyitottságát, egy utcán talált piszoárt küldött be az akkori szaniteráruk legismertebb gyártójának, Robert Mutt nevének rápingálása után. Amikor a többiek elutasították a művet, Duchamp is elutasította a szervezői felkérést. A tárgyválasztásában benne volt a tudatos igény a polgárpukkasztásra, a kollégái és művésztársai megbotránkoztatására. Később számos kiállításon szerepelt a „mű”, és ez is Duchamp hatása: ha bárki más állított volna ki ilyet, akkor is hozzá kötötték volna. Egyébként az elfektetett piszoár az alakja miatt kapta a nemhivatalos alcímét, és számos parafrázisa készült, akár még aranyból is.

Véletlen-fotográfia

tourist vs statue
Turistafejű szobor – saját felvétel, © 2015–2018 Kostyál Zsigmond “HoremWeb”

Annyiféle oldalról és megközelítésből találkoztam már vele, hogy nem is próbálnék példát mondani rá. A megközelítések elég különbözőek tudnak lenni, mégse találkoztam még olyannal, ami valóban független lett volna az alkotó tudatos döntésétől. Az egyik visszatérő koncepció az, amikor a fotós találomra elindul valamerre, és a legkisebb ellenállás alapján mindig arra fordul, amerre a legkönnyebbnek látszik az út, majd egy tetszőleges ponton megáll, és készít egy képet. Ez eléggé véletlenszerűnek hangzik, de már a kiindulási pont kiválasztása is egy tudatos döntés, ami eléggé behatárolja az eredményt, nem beszélve a megállás időpontjáról és helyéről, arról, hogy merrefelé néz a kamera az exponáláskor…

A másik kedvelt koncepció a feldobott kamera esete. Az alkotó beállítja a fényképezőgépen az önkioldó időzítőjét, majd a levegőbe dobja a kamerát, hogy az röptében exponáljon. A kép ez esetben is csak erősen korlátozva véletlenszerű: a helyszínt, a feldobás irányát, erejét, lendületét, az időzítőn beállított időt a fotós határozza meg, tudatos döntés alapján (még akkor is, ha az annyi, hogy „hármat tekerek rajta, és lesz ami lesz”). A három tekerés – főleg egy gyakorlott fotós esetében, aki pontosan ismeri a gépét – már erősen körülhatárolja a lehetőségeket és nagyjából megjósolható beállítást eredményez.

treefall
Forgás –Saját felvétel © 2015 Kostyál Zsigmond “HoremWeb”

Tehát a tudatosság kizárása, a döntések elkerülése, a szándéktalan alkotás mind-mind egy-egy tudatos döntés, egy szándék megvalósítása. A kivitelezésénél szinte teljesen lehetetlen elkerülni tudatos elemeket, amik kihatással vannak az alkotásra. Ha egy csimpánz kezébe nyomunk egy festékes ecsetet, az eredmény akkor is az lesz, amit tudatosan elhatároztunk: egy csimpánz ecsetvonásai, amik valamiféle nem emberi, de csimpánz-szükségszerűségeket követve lesznek rendezettek. A gibraltári majmok egyikére rögzített, bizonyos frekvenciájú hangokra exponáló fényképezőgép esetén is ott van a majmok szokásainak ismerete, a környezeti hangok megjósolhatósága, és a tudatos döntés, hogy egy gibraltári majom határozza majd meg, hogy hol és mikor exponál a gép.

Ellenben lehet tudatosan, átgondoltan és üzeneteket megfogalmazva is olyan dolgot létrehozni, ami nem művészi, nem művészet, és hatástalan. De hát régóta tudott, hogy a dilettánsok nagyon ügyesek.

bagolypapol

A címképként látható fotogramm saját alkotásom. Minden jog fenntartva.

Utópiák és disztópiák

A vasfüggönytől keletre élő emberek számára a modern ipari építészete a szocreál szinonimája lett. Nyugatra több irányzat nevét is összekötik nagyjából ugyanazzal, például egy ágát fasiszta modernizmusnak hívják. Más alhajtásait más neveken, és elég ritkán pozitív neveken ismernek. Ami a közös bennük, az egyfajta brutalitás – összefoglaló, de nem teljes spektrumot lefedő néven a brutalista, vagy brutális építészet.

bagoly_glassEmlékezetesek Philip Glass svájci minimalista zeneszerző, Godfrey Reggio filmrendező és Ron Fricke operatőr „a Qatsi-trilógia” összefoglaló néven ismert alkotásai, elsőként közülük Koyaanisqatsi (Kizökkent világ). Ennek egy Apolló rakéta kilövését és a coloradói félsivatagos-sivatagos területek embertelen szépségét bemutató képsorait egy megrázó váltás követi: vadonatújnak, modernnek és rendezettnek látszó lakótelep légifelvételei el- és lepusztult kísértetházaknak bizonyulnak a közelebbi képsorokon. A makettnyi méretben dekoratív mértani formák egyre durvábbak, fenyegetőbbek és elembertelenítőek, amire még a zene is súlyosan ránehezedik, majd megnyugtató, fellélegeztető az, ahogy a modern szalagházakat „lehúzzák”, ahogy az angol mondja: irányított robbantással eltüntetik a föld színéről. Errefelé, Kelet-Európában automatikusan az olyan panelekkel asszociáltuk a képsorokat, mint Kőbánya, Békásmegyer lakótelepei, és volt valami megnyugtató abban, hogy az embereket gyomrukba gyömöszölő, elidegenítő betonkolosszusok nem örök életűek.

A világ egy másik részén, például az Egyesült Államok-beli St. Louisban sok minden mást jelentettek ugyanezek a képsorok, amelyek az ottani szociális ellátás kudarcát szimbolizálták. Az épületek, amelyek olyan megnyugtató módon tűnnek el a füst- és porfelhőkben, St. Louis legszegényebbjeinek szánt, olcsó lakhatást, kulturált környezetet biztosító program számára épültek, amelyik papíron szép és jó volt, egészen idilli módon egyenlő esélyeket kínáló és gondoskodó.

De csak papíron.

pruitt-igoe-overview.jpg
Egész jól nézett ki messziről – de csak messziről. – [Public domain], via Wikimedia Commons

Pruitt–Igoe terv, amely a boldogság kék madarát ígérte, az ilyen projektek szokása szerint a megvalósulása közben fokozatosan elhullatta színes tollait, és mire szárnyra kaphatott, egy szürke, kopasznyakú, döghúsra éhes keselyű lett. A varázsszó, amelyik az átváltozást beindította, a költségcsökkentés volt. A kellemes, világos, élhető lakóterekként megálmodott házakból, amikor elkészültek, zsúfolt, szűk, levegőtlen és meleg, sötét gettó lett, a bűnözés melegágya. Ezt tovább tetézte az, hogy a karbantartásra, vagy akár a terület építés utáni rendezésére már egy pillanatig sem fordítottak gondot. A telepet aki csak tehette, elhagyta, az a néhány jóakaratú ember pedig, aki az anyagi helyzete miatt kénytelen volt maradni, megpróbált apró, élhető szigeteket kialakítani a betondzsungelben, amely tele volt olyan veszedelmes ragadozókkal, mint a betegségek, a szinte nem létező ellátás, és a bűnözés legveszélyesebb formái, élükön a droggal. A komplexum húsz éven át volt kelés St. Louis városának szociálisan legalsó felén, mire végül felszámolták. És nem ez volt az egyetlen hasonló építészeti projekt, amely elvek szerint indult és hasonló véget ért.

BagolymondjapenzolvasvajoAlapvetően az elgondolás nem volt rossz, olyannyira, hogy szociológiai (és más) tanulmányok egész sora foglalkozik a Pruitt–Igoe sorsát kiváltó és alakító hibákkal. Vannak szép számmal, akik a tervező építészt, Jamaszaki Minorut hibáztatják első sorban. Mások meg a kivitelezőt, vagy a város vezetését, mint üzemeltetőt, mivel még azt a kevés pénzt és energiát sem fordították a telepre, amit lehetett volna. Sokan úgy vélik, hogy túlságosan is idealizált és naív volt maga az elképzelés, főleg, hogy egy akkoriban hozott legfelsőbb bírósági döntés iránti megfelelési kényszerből kifejezetten elegyíteni akarták a fekete és fehér családokat. Még az elnevezés is ezt a törekvést szimbolizálta: Wendell O. Pruitt színesbőrű pilóta volt, St. Louis hőse, míg William Igoe fehér városatyaként írta be magát a város történelmébe.

pruitt-igoe-vandalized-windows
Betört ablakok a Pruitt–Igoe egyik épületén (bármelyiken készülhetett a felvétel) – See page for author [Public domain], via Wikimedia Commons

A valódi probléma azonban nem a szegregáció erőltetett felszámolása volt. Mindenképpen közrejátszott az, hogy az egy környezetben élők között komoly szokás- és neveltetésbeli különbségek voltak és igyekeztek elkerülni a találkozást. Nem alakult ki kapcsolat, csak kisebb egységek lakói ismerték egymást és azok igyekeztek is a saját mikrokörnyezetükbe valamiféle rendet és életteret kialakítani. Erre az építész tervei szerint az épületek közösségi terei, a folyosók, előterek nyújtottak volna lehetőséget, ahol pihenő- és játszótereket gondolt kialakítani, és olyan közösségi helyeket, ahol az emberek találkozhatnak és beszélgethetnek. De ezek a terek a végén sötétek és üresek maradtak, szellőzetlenek, barátságtalanok, mert a tervek szerinti kialakításukra már nem jutott semmi. Az épületek közötti részek is rendezetlenek maradtak, az oda tervezett gyermekjátszóterek sosem készültek el, a parkolók között szemét és sitt gyűlt. Az emberek pedig elkezdték a senkiének nézni azt, ami nem a sajátjuk volt, és megjelent a szándékos rombolás, a bűnözés. A fenntartó (a város) a legminimálisabb mértékben sem fordított a karbantartásra, és az amúgy is csak minden harmadik emeletnél megálló liftek többet voltak rosszak, mint üzemképesek, a betört ablakokat senki sem cserélte ki, a kiégett lámpák sötétségbe burkolták a barátságtalan épületeket. Aki tehette, elmenekült, és a lakások fele üresen állt, rosszabb esetben pedig bűnözők, drogosok búvóhelye lett. A történet számos más helyről is ismerős.

bagolymondjairgumburgumAhogyan maga a épületek jellegzetes jellegtelensége is, a szigorúan szerkezetcentrikus külsővel, ahol a díszítés maga az anyag és a funkciója, semmi mást nem tűr meg. A világ egyes részein Sztálin-barokknak, máshol fasiszta építészetnek titulált, és például a római EUR negyedben futurizmussal megszórva szép (bár embertelen) építményeket erőltetetten optimista díszítéssel látták el (vagy akár a régi londoni BBC-székházat). De ez a fajta építészet eleve elvetette a dekorációt, és kizárólag a szerkezeti elemeket, a struktúrát engedte ilyesféle szerepben is megjelenni. Még akkor is, ha az sem volt alkalmas e feladatra. Robosztus, nyomasztóan erős és erőszakos, tömbszerű házak ezek, a stílus pedig éppen erről, a szépség elvetéséről kapta a „brutalizmus” nevet.

320px-tugendhat_villa_in_brno
A brnói Tugendhat-villa – Justraveling.com [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

Bár időben nem különül el élesen a többi modern irányzattól, mégsem lehet összetéveszteni a Bauhaus tiszta és emberségességre törekvő formáival, és az azt követő, minőséget dicsőítő modernizmussal összevetni, aminek legszebb példái Ludwig Mies van der Rohe vitatott, nem feltétlenül használható, de sokkal finomabb épületei, mondjuk a Tugendhat-villa Brnóban, ami ma az építészetet és modernizmust kedvelők zarándokhelye. Nem lehet összetéveszteni a későbbi, strukturalista irányzattal sem, ahol igyekeztek a szerkezetet, mint díszítőeszközt könnyebbnek, légiesebbnek, szükségesebbnek bemutatni. Nyilvánvalóan távol állt Frank Lloyd Wright organikus elveket valló irányzatától, amelyet itthon nem csak Koós Károly építészetével rokoníthatunk, hanem Földes László egyes tervei is szoros rokonságban állnak vele, bár jóval későbbiek – Makovecz Imre pedig sajátos formális és szimbolikus mitológiát rittyentett köré. Bár nagyon hasonló koncepcióra épült egész Brasília, ott sokkal erőteljesebb egy késői Bauhaus hatás, ami minden (rendszerint jogos) kritika ellenére is egy meglepően jól élhető várost eredményezett. Ami hasonló egy kicsit, de nagyon más: szép. A brutalista építészet ugyanis könnyen felismerhető arról, hogy brutális. Mert az.

320px-citc3a9_radieuse-_intc3a9rieur_1
A „marseilles-i ház” belül. Le Corbusier építészetéből indult, de nagyon eltávolodott a brutalizmus. – By Michel-georges bernard (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Meglehetősen sok olyan brutalista épület van, amely szociális kérdésekre próbált választ adni. Érdekes, hogy mennyire hasonló elképzelések mennyire eltérő eredményekre vezettek. Le Corbusier koncepciója az élettér, mint műalkotás kialakítására több változatban is megépült, természetesen a legismertebb a marseilles-i Unité d’habitation, avagy közismertebb ragadványnevén a marseilles-i ház. Sokan a panelházak, lakótelepek mintaképét látják benne, holott azok koncepciója már az ókorban is megjelent – Khafré piramisépítőinek lakótelepe, ahol az építkezésen dolgozók szállásai, és az őket kiszolgáló létesítmények egyetlen egységben, könnyen megközelíthető, átlátható, szervezett formában épültek meg. Pontosan azokat az elgondolásokat mutatják, mint a svájci építész alkotása: a munkahely viszonylagos, de már nyugalmat nyújtó közelében kialakított élettér volt a célja, ahol a szociális igények kielégítésére alkalmas park, szórakoztató létesítmények ugyanúgy meglegyenek, mint a mindennapi szükségleteket biztosító üzletek, szolgáltatások. Le Corbusier ezt egy-egy helyszínen egyetlen épületmonstrumon belül álmodta és valósította meg, a szocialista országok panelházakból épült lakótelepei, amelyekhez hasonlók nyugaton is épültek, több épületből álló, önálló negyedként próbálták meg ugyanazt. Ennek egészen elképesztő méretű példái is épültek, amelyek nyugodtan nevezhetők a brutalista építészet toposzainak. És nem csak a Szovjetunió és érdekszférája járt élen ebben, sőt. Angliában valósággal burjánzott az építészeti brutalizmus, és az elkészült épületek hasonló elfogadottsági skálán mozogtak és mozognak, mint a Pruitt–Igoe és a marseilles-i ház kijelölte végletek. Az egyetlen, vagy egy-két brutalista építményben önmagába záródó nyomornegyedek némelyik angol nagyvárosban még a mai napig is problémát okoznak, vagy már lerobbantották őket a városképről, például a Glasgow-i Hutchensontown C-t, míg néhány jobban sikerült épület a felső-középosztály kedvelt lakóhelye (ez történt a marseilles-i ház-zal is).

trellick_tower_from_elkstone_road2c_london_w10_-_geograph-org-uk_-_783825
Goldfinger Ernő: Trellick Tower – R Sones [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

Érdekes helyzetet képviselnek a magyar származású, Angliában tevékenykedő Goldfinger Ernő építette Trellick Tower, Balfron Tower, és az ahhoz csatlakozó Carradale House. Ezek az építmények magukon viselik a brutalista lakóépületek minden tulajdonságát: egyes lakók oda vannak értük, de a lakók többsége gyűlöli őket. A fenntartásuk döbbenetesen sokba kerül és a struktúrák kiforratlansága számos problémát okoz. Az épületek beton főelemei kivezetik a fűtés melegét a lakásokból, olyan hőhidak alakulnak ki. A beton vázon fa és üveg szerkezetek alkotják a külső felületet, és ezek a homlokzatok vízelvezetési gondjai miatt ázik és nedves minden. A húszemeletes építmények a vártnál is jobban ki vannak téve a szélnek és az elektromos hálózat, épületgépészet elavulása már csak a méretek miatt is komolyabb terhet jelent. Goldfinger épületei éppen csak megmenekültek a dinamitrudaktól, és ma már műemléki védelmet kaptak, de a korszerűsítésük elérhetetlen összegekbe kerülne. Goldfinger az épületekhez portaszolgálatot is tervezett, de erre sohasem került pénz. A toronyházak így nyitottak maradtak, és a különálló gépészeti egységek és átjáróik különösen vonzóak voltak a hajléktalanok és drogosok számára, majd egyre gyakoribb lett a rablás és a nemi erőszak, illetve a kábítószer és más illegális dolgok kereskedelme is. Ez a folyamat nagyon nehéz munkával volt megállítható, és a tornyok helyzetét akkor sikerült kissé jobb irányba terelni, amikor a lakók megvásárolhatták az addig bérelt ingatlanjaikat, és megváltozott az alapvető hozzáállás – a városvezetés részéről is. A Trellick Tower 2017-ben megmutatta ezeknek az épületeknek egy másik komoly problémáját is: április 19-én tűz ütött ki az egyik lakásban a legfelsőbb emeletek valamelyikén. Bár sikerült a lángokat úgy megfékezni, hogy sem emberéletben, sem anyagiakban nem keletkezett komoly kár, az oltás idejére több mint kétszáz lakót kellett evakuálni a toronyházból.

360px-grenfell_tower_fire_morning
A Grenfell Tower oltása – Natalie_Oxford a Twitteren [CC BY 4.0], via Wikimedia Commons

2017-ben egy másik londoni toronyház-tűz jobban felkavarta a közvéleményt: a Grenfell Tower egy felújított brutalista épületegyüttes toronyháza volt, és az éjszaka, egy meghibásodott hűtőszekrényből származó tűz 71 életet követelt – köztük egy újszülöttét is. Itt is a karbantartás és a pénzhiány játszotta a főszerepet: a felújítást ugyan elvégezték, de a szigetelőanyag, amivel az épületet kívülről burkolták, nem felelt meg a legalapvetőbb tűzvédelmi előírásoknak sem: egész egyszerűen tüzet fogott, vagy leolvadt a falakról. A Grenfell Towerhez hasonló toronyházból a nyugat-londoni North Kensingtonban több is áll. Ezeknek utólagos burkolatát sürgősen felülvizsgálták, és volt, ahol inkább el is távolították.

Az angliai példák kísértetiesen ismerősek lehetnek a hajdani pécsi toronyház révén, de hasonló épület van még Magyarországon – elég talán csak a veszprémi vagy a gyöngyösi húszemeleteseket említenem. De a brutális építészet nem feltétlenül magasra tört a gigantikus méretek imádatában, hanem vízszintesen is szívesen terjeszkedett. Kelenföld vagy Rákosfalva tízlépcsőházas monstrumaihoz hasonlók azonban bőven akadtak, akár a “Bécsi út másik oldalán”, azaz Bécsben is.

320px-karl-marx-hof_2009
A Karl Marx-Hof – Dreizung (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

De milyen érdekes: Bécsben még a brutalizmus is más. A döblingeni Heiligenstadt negyedben található Karl Marx-hof valójában brutalista épület, bár annyira nem is csúnya. A maga 1100 méteres hosszával sokan rekordernek gondolják, pedig az ukrajnai Lutszkban van hosszabb, 1750 méteres lakóház (igaz, nem egyetlen vonalban, hanem leágazásokkal), és az oroszországi Murmanszkban is akad egy önmagába záródó, karokat növesztett építmény, amely 1480 méter hosszú. A Karl Marx-hof egyik végétől a másikig négyszer áll meg a villamos, és manapság kimondottan vidám színekben virít, amely feloldja a monstrum nyomasztó méreteit. Különlegessége, hogy az eredeti koncepciónak megfelelően megvan benne minden, ami a működéséhez szükséges: szolgáltató és pihenő egységek, sőt, gondos karbantartás is. De hát Bécs az Bécs, mondhatnám, és nem is járnék túl messze az igazságtól.

320px-corviale_5581482423
Nuovo Corviale, Róma – By Umberto Rotundo from Roma, Italy (Leggendo Corviale) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A brutalista lakóegységek gondjai mindenhol nagyon hasonlóak. Rómában a Nuovo Corviale, becenevén Il Serpentone, azaz az Óriáskígyó a város keleti felén húzódó monstrum. Nem nagyon hallani róla, én is véletlenül fedeztem fel a Google Earth-ön keresgélve, felidézve az általam bejárt helyeket. Nem, nem jártam a Serpentone közelében sem, nem is nagyon ajánlatos turistaként oda tévedni. Simán csak feltűnt a műholdképen az egyetlen, egyenes épület, ami először elhagyott kifutópályának látszott, a kiszolgáló területek nélkül. A Serpentone valójában három épület, amelyek közül kettő egy vonalban fut, átjárókkal összekötve. A harmadik, alacsonyabb ház rövidebb is, és hegyes szögben áll el a két másik vonalától – ez lett (volna) a szolgáltatásoknak helyet adó épület. Épült melléjük még egy pláza-szerű dolog is, ami meglepő módon többé-kevésbé rendeltetésszerűen működik.

Nuovo Corviale: központi átjárók a kilométernyi hosszú épületegyüttes közepén – By Umberto Rotundo from Roma, Italy (Leggendo Corviale) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A koncepció itt is hasonló, mint az ókori, vagy a Le Corbusier-féle. A létesítmény közelében parkot és bevásárlóközpontot is terveztek, ami szükséges is volt, figyelembe véve, hogy a Corviale több mint hatezer embernek adott otthont. A tervezők és a beruházó olyan hangzatos szólamokkal fogtak munkához, hogy megvalósítják a modern lakóépületek önmagát működtető rendszerét, a korszerű megoldást minden lakáshiányra, és a szociális problémákra választ nyújtanak. Mindezt akkor, amikor Olaszországban demográfiai robbanás után nagyon súlyos problémává vált a lakáshiány és az erős baloldal azonnali megoldást követelt. Nos, az építők tévedtek. A hibák inkább a Trellick Tower és a Pruitt–Igoe terv hibáira hasonlítanak. A rosszul karbantartott, eredetileg szellősnek és derűsnek tervezett, még némi dekorációt is felvonultató, ám az életben átláthatatlan és barátságtalan belső közösségi terek  és külső átjárók vonzották a bajt, a bűnözőket és a kétes egzisztenciájú alakokat. Az eredetileg olaszosan könnyed és nagyvonalú díszítések a silány anyagok használata miatt hamar lepusztultak, csak rontva az összhatást. A két hosszú épületrész közötti átjáró vonalában egy kis amfiteátrum jellegű színpad is épült, ami egy ideig üzemelt, sőt, kertmozi is volt, de meglehetősen gyorsan az enyészeté lett minden. A beton kolosszusokon végigfutó, keskenynek tűnő ablaksávok egységét megtörték a házilag kialakított árnyékolók, szárítók, mindenféle buherált kiegészítések, amikkel az ott lakók megpróbálták még elviselhetővé varázsolni a totális disztópiává roskadt utópisztikus „lakógépet”. A Serpentone sorsa ma sem tisztázott, bár sokan igyekeznek tenni érte. Az Adriano Olivetti Alapítvány még egy kiadványt is közzétett, amelyben a Corviale megmentésével foglalkozik. Előszavában „az olasz építészet, művészet és a társadalom perifériájának szimbóluma” titulussal illeti. A hajdani amfiteátrumba művészeti happeningeket terveznek, és a közbiztonság érdekében is próbálnak mindenfélét, vegyes, de inkább bíztató sikerrel. Születtek tervek a nyomasztó beton felületek élettelibb, vidámabb dekorációval ellátására, ami a hely hangulatán biztosan sokat javítana. Vannak az építménynek barátai, akik meg szeretnék menteni az olasz brutalizmus mintapéldányát, de sokan örülnének annak is, ha eltűnne a föld színéről. Anyagilag egyik sem igazán járható út, tehát rejtély, mi lesz a sorsa – talán nagyobb az esélye a Trellick Tower nyomán túlélni, mint sok más, brutalista épületnek.

320px-stazione_santa_maria_novella_2
Firenze, Santa Maria Novella pályaudvar – By Freepenguin (A feltöltő saját munkája) [CC BY-SA 3.0 or GFDL], via Wikimedia Commons

Egyébként Olaszországban számos példája van a brutalizmusnak, ami a helyben fasiszta építészetnek nevezett, Bauhaus utáni, a mi Sztálin-barokkunkhoz és szocreálunkhoz hasonló irányzat folytatásaként, következő fejlődési fázisaként jelent meg, főleg az ötvenes és hetvenes évek között. Rómában a Termini pályaudvar még inkább a fasiszta építészethez áll közel, de a firenzei Santa Maria Novella pályaudvar kívülről igazi brutalista építmény, amúgy meglepően kellemes belső terekkel, ami tőlünk nyugatra nem is olyan ritka az ilyen stílusú építmények közt. Sokfelé találhatók brutalista középületek, bevásárlóközpontok a divat és művészet szentélyének tartott országban, akár olyan monstrumok is, mint a divat fővárosának számító Milánóban. És nem a dómra gondolok, természetesen. Van, ami még azt is el tudja nyomni.

milano_-_torre_velasca_-_panoramio_-_markusmark_28329
Torre Velasca: annyira csúf, hogy az már ronda – MarkusMark [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ez pedig nem más, mint a Torre Velasca, amelyet a középkori várépítészettel rokonítva igyekeznek menteni. Ez az épület is műemléki védettséget élvez, és viszonylag jó állapotát, elismertségét talán annak a ténynek is köszönheti, hogy egyszerre lakó- és középület, így mindkét oldalról figyelmet kap. Aki feljut a milánói dóm tetejére és körülnéz, aligha tévesztheti el a felső részén kiszélesedő, jókora buzogányként éktelenkedő szörnyeteget.

Amúgy érdekes ám a brutalista középületek sorsa is. Az angoloknál olyan sok vált hírhedtté, hogy mára mozgalom indult a brutalista építészet maradékának megmentésére. A londoni Royal National Theatre még a szebb és kedveltebb épületek egyike, ahogyan a Preston Central buszpályaudvar parkolóházát is főleg az épület kedvelőinek a tiltakozása mentette meg a bontástól.

320px-preston_bus_station_232-26
A Preston Central buszpályaudvar parkolóháza, amit a környékbeliek szeretete mentett meg a dinamittól – Dr Greg [GFDL or CC BY 3.0], via Wikimedia Commons

Ez az épület abban a különleges helyzetben van, hogy bár bőven viseli a stílus jellegzetességeit, igazából nem is olyan csúnya, főleg a parkolószintek íves, dekorációnak is alkalmas kialakítása miatt. Ritka kivétel, bár nem egyedülálló. Feltűnően sok egyébként, főleg a lebontott épületek között a parkolóház és a bevásárlóközpont. Nagyon jellemzőek a problémák is, amelyek a bontásukhoz vezettek: a beázás okozta szerkezeti problémák és a szociális gondok, bűnözés, az embertelen térhez való ellenséges hozzáállás. Nem akarok vészharangot kongatni, de ezeket a jeleket már megjelenni látom a budapesti Köki Terminálon is, amely tipikus példája az olyan építménynek, ahonnan eltűnni a legjobb. Pedig az túl új ahhoz, hogy brutalista legyen. Vagy nem.

plaza8
Boston City Hall – By Marguerite & AJ Marks [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons
512px-buffalo_city_court_building2c_1971-742c_pfohl2c_roberts_and_biggie_28844802229529
Buffalo City Court Building – By David Schalliol via sah1365 [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Talán meglepő, hogy olyan, nagy jelentőségűnek vélhető épületek is épültek brutalista stílusban, mint a Royal National Theatre. Nincs is egyedül! Egészen híres-hírhedt a bostoni városháza, azaz Boston City Hall, vagy a stílus Nagy Klasszikusa, a végletekig embertelen külsejével akár még szépnek is látható Buffalo City Court Building, – ez a kettő az Egyesült Államokban nyomja agyon a városképet. Amerikában a brutalista stílus kicsit más irányba is elkalandozott, és a felhőkarcolók között olyan ikonikus épületek is készültek, mint a bostoni Hancock Tower, mai nevén csak Clarendon Str. 200.

john_hancock_tower2c_200_clarendon
Clarendon Str. 200.Via Wikimedia Commons

Ez a toronyház furcsa keveréke a Bauhaus utáni, anyagminőség kultuszában élő irányzatnak, a minimalizmusnak, a brutalizmusnak, és az art decónak. Az épület műszaki problémái viszont jellegzetesen visszaköszönnek a brutalista építményekről. Szinte minden előfordult itt: az épület kilengését utólag beépített lengéscsillapítókkal kellett szabályozni, a drága üvegtáblák időnként tömegével hullottak alá a hatvan emeletes gigászról, és a keskeny, széles épületre olyan erővel kapaszkodott a szél, hogy meg kellett erősíteni, ne boríthassa fel. Egészen furcsa módon, azzal fenyegetett az épület körül kialakuló légáramlás, hogy a hasáb alakú házat a rövidebb oldalára borítja – mintha egy dominót az élére akarnánk fújni. Ezzel az egyébként nagyon érdekes és szép épülettel majdnem sikerült megvalósítani a lehetetlent és az összes lehetséges problémát egyetlen remekműben felsorakoztatni.

320px-distant_exterior_view_of_seminary
A Szeminárium romjainak látképe – By Mad4brutalism (A feltöltő saját munkája) [CC BY-SA 3.0 or GFDL], via Wikimedia Commons

A brutalista stílus az egyházi építészetben is megjelent. Még Rómában is épült jellegzetesen brutalista templom, de a stílusirányzat történetében legjelentősebbnek tartott vallási épület a skóciai Cardossban épült Szent Péter Szeminárium Glasgow mellett. Az épületet közvetlenül Le Corbusier ihlette, de egy neves skót építészeti iroda tervezte és a kivitelező is helyi volt. Olyan kiváló munkát végeztek, hogy az építmény a mai napig a legmagasabb műemléki védettséget élvezi kiemelkedő építészeti és kulturális jelentősége miatt. Az egyik neves angol építészkritikus-író egyenesen úgy méltatta, hogy nagyszerűen foglalta egységbe a skót lakótornyok évezredes hagyományait a modern eljárásokkal, nyers és erőteljes anyaghasználattal, és a masszív formáival.

320px-gk26c_st_peters_chapel
A Szeminárium kápolnájának valóban izgalmas belső tere – [GFDL or CC-BY-SA-3.0], via Wikimedia Commons

Egy XIX. század végén emelt korábbi majorság adta a magját, amely a szeminárium központi, ügyviteli és gazdasági épületeként funkcionált, és e köré épült a modern beton komplexum. A szemináriumot egyidejűleg száz tanítvány befogadására tervezték, de valójában sosem volt egyszerre annyi lakója. Amikor az első lakói végzősként elhagyták, hogy papnak álljanak, lassan hanyatlásnak is indult az egész. És ebben nem csak a kihasználatlanság volt a kiváltó ok, hanem az is, hogy Skócia éghajlata eltér Dél-Franciaország tengerparti klímájától. Nagyon jelentősen eltér.

Bagoly mondja hu logoTehát megint a környezet, a vízelvezetési problémák, a fenntarthatóság és a karbantartás költségei jelentették az épület problémáit. Tizenegynéhány évvel a megnyitása után a szeminárium máshová költözött, és az épületegyüttes drogrehabilitációs központ lett. De még abban az évtizedben elköltözött az az intézmény is, majd a XIX. századi központi épület is leégett, olyan súlyos tűzkárt szenvedve, hogy a maradványait inkább elbontották. Ekkor kapott először védettséget az építmény, mint a skót kulturális örökség része, ám a védettség nem azt jelentette, hogy sürgősen pénz áradt volna a felújítására és hasznosítására, hanem csak annyit, hogy nem volt szabad hozzányúlni. Az éghajlat azonban nem kérdez, és a modern épületek is hamarosan romossá váltak, ami azóta is csak romlott, bár történtek próbálkozások az állagmegóvásra és a hasznosításra is. Egyik sem járt sikerrel. Pedig az egyre magasabb szintre emelt védett státusz mellett a legkülönfélébb szervezetek, például a glasgow-i egyetem is tevékenyen részt vett a megmentési kísérletekben, például a „falak nélküli kollégium” projekttel. A szeminárium romjai között látogatók jelentek meg, akik megismerkedhettek az épület jelentőségével, múltjával, és még egy különleges hangkulissza is a rendelkezésükre állt, amelyen a környezet hangjaira keverve riportok, ismertetők mutatták be a helyszínt. Ez a kezdeményezés sem látott sok időt, és hamarosan magánkézbe adták az ingatlant, azzal a feltétellel, hogy kulturális célra kell hasznosítani. Egy komolyabb állagmegóvó karbantartás után turistalátványosság lett a szeminárium, hang- és fényjátékkal – de romos állapotában. A jövőjét nem ismerni, és ez sok-sok brutalista épületről elmondható. Igen nagy hányaduk azonban jól kiszámítható pályán tart az ősrobbanás ellentéte felé, ahol a detonáció nem a kezdete, hanem a vége lesz egy történetnek.

bagolymondjaponteeenEz azonban felvet egy olyan problémát is, hogy a brutalista épületek nem véletlenül a szerkezeti erejükkel próbáltak kitűnni. Nem is olyan könnyű felrobbantani őket. Sokuknál használtak az építkezéshez olyan anyagokat, például azbesztet, ami meg is akadályozza a hagyományos robbantást, és a töltetek elhelyezése előtt még mentesíteni is kell az épületet. Némelyik esetben maga az azbeszt-mentesítés olyan szerkezeti károsodást is okoz, hogy a bontás különösen veszélyessé válik. Ezek mind-mind az embertelen stílus embertelen bosszúi – holott a létrejöttükben egy ősi és alapvetően jó vezérelv működött.

A jelek szerint a posztmodern pokolba vezető út is brutalista jószándékkal van kikövezve.

Bagolymondjakonyvmoly

A címképen a Pruitt–Igoe egyik épülettömbjének felrobbantása – U.S. Department of Housing and Urban Development Office of Policy Development and Research (Creating Defensible Space) [Public domain], via Wikimedia Commons

Mit látsz a képen?

Ha megkérdezlek, hogy „Mit látsz a képen?”, valószínűleg fel sem merül majd, hogy a realitást mondd. Nem vagy vele egyedül.

Persze ahhoz, hogy azt láthasd, amiről írok, meg kell nézni a képet az itt elérhető legnagyobb fájlméretében is. Kattints rá, és a FullHD tévék képéhez hasonló méretben (csak magasabb változatban) nyílik meg, ha igaz.The Tirrenean Sea by Castello Boccale (near Livorno) — A Tirr

üregibagolyTehát, mi látható a képen? Gondold meg jól a választ. Gondolj arra is, hogy én tettem fel a kérdést, szóval valami turpisság kell legyen benne.

Folytathatjuk? Jól van.

Amit itt látsz, egy képpontokból álló rendezett kétdimenziós tömb, más néven mátrix. Ez pontosan kétmillió-négyszázötvenhétezer-hatszáz olyan elemi képpontot tartalmaz, amelynek az értéke 0 és 255 között van, és ezekkel az értékekkel pontosan 256 fokozatban jelzik, hogy az adott helyen a fényképezőgép szenzorát mennyi fény érte. Minden egyes ilyen képpontnak pontosan meghatározott helye van a mátrixban, és a képpontok egymáshoz való helyzete és az általuk képviselt világosság-érték egy mintázatot ad ki. Egy olyan dolognak a mintázatát, ami nincs itt, nem található meg sem Magyarországon, sem a számítógépemben, sem abban az eszközben, amin most éppen a blogomat olvasod. Ha itt lenne a számítógépemben vagy a Te eszközödben, valószínűleg nem lehetne megjeleníteni, nem is beszélve a kárról, amit az amúgy meglehetősen drága számítástechnikai eszközökben tenne. Mégis, ha ránézel a fájlra, úgy tűnhet, hogy a Ligur-tengert látod, Livorno közelében, ahogy csillog a napfényben, de – emlékeztetlek – szerencsére a Ligur-tenger nincs sem a Te gépedben, sem az enyémben. Valójában amit látsz, az a Ligur-tenger felszínén visszaforduló (illetve többé-kevésbé elnyelt) fény egyfajta lenyomata, amely, miután áthaladt egy B+W márkájú, nyolcágú csillagszűrő üvegén, majd egy bonyolult, matematikai, optikai, mechanikai és elektronikai mesterművön, amelyet objektívnek hívnak, a fényképezőgépem képérzékelőjének elemi érzékelőin töltést hozott létre, amely arányos volt az érzékelőt ért fény mennyiségével. Ezt egy erre a célra kifejlesztett, rafinált és rendkívül bonyolult eszköz elektronikus jelekké alakította, majd azokat a tökéletesen fehér és tökéletesen fekete közötti 256 fokozatú skálának megfelelően számokká alakította (kettes számrendszerben, mert azt könnyebb tárolni), és egy olyan eszközre tárolta, amely egy-egy elektromosan gerjeszthető elemi részén vagy tárol töltést, vagy nem – ezért kell a kettes számrendszer. Mindezt további eljárások, eszközök felügyelték, nehogy érvényesülhessen a digitális paradoxon, miszerint egy nagy nulla olyan, mint egy kis egyes: a töltéskülönbségek nem mindig állandók, és előfordulhat, hogy a kiürített memóriahelyben marad annyi töltés, hogy a következő kiolvasáskor feltöltöttnek látszik.

bagolyvisszanézBonyolult? Az, de elképesztően egyszerű is, és lenyűgözően elmés.

Képzelj el egy vízesést, amely állítólag a víz mennyiségének változásával egy mintát ad ki. Tegyél a vízesés alá sok-sok, egymáshoz tökéletes közelségben lévő kis tölcsért, amelyek alatt mind egy-egy kis edény van, amelyek egyforma méretűek. Ahol több víz zuhog alá, ott a kis edényke hamar megtelik, és az alatt az idő alatt a többi edénykében kevesebb víz kerül, arányosan azzal a mintázattal, amit a vízesés alkot. Persze a lezúduló víz fröccsen is, és az edénykék, ha rosszul választjuk meg az időt, ameddig a vízesés alá tartjuk a szerkentyűnket, meg is telhet, túl is csordulhat, akár a szomszédos edénykébe is. Tehát nagyon ügyesnek, pontosnak és szerencsésnek is kell lennünk. Ha az edénykéink átlátszóak, és a víz meg van színezve, akkor felülről megnézve az edénykéket kiadják a vízesés titkos mintáját.

Nagyjából ez történt eddig a fényképezőgépben, csak a mintázatot adó mennyiségeket fel is jegyeztük, természetesen minden kis edénykének a pontos helyével együtt.

Ha most megnézed a képet újra, talán látni fogod azt a kétmillió-négyszázötvenhétezer-hatszáz elemi részecskét a maga 0 és 255 közötti értékével, ami az adott képpontok szürkeségét jelenti: azaz a fény mennyiségét az adott helyen. Azért választottam fekete-fehér képet, hogy elég legyen a szürke árnyalataival gondolkodnunk és számolnunk. Látni fogod a képpontok kis edénykéit, amelyekben pontosan 0 és 255 ml (hogy egyszerűbb legyen) színezett víz van, és mégis egy rajzolatot, egy összefüggő mintát: a Ligur-tenger felszínén csillogó fény lenyomatát adja ki. Szerintem ez maga művészet!

bagoly_glassÉs valójában még ez csak egy kis részlete annak a nagyon tudományos és száraz mágiának, ami a monitoron, kijelzőn, vagy papíron látható kép. Minden egyes megjelenítő kicsit máshogy ábrázolja azt a 256 fokú skálát, mindegyik megküzd a saját technikai korlátaival. Sokuk a 0–20 tartományban mindent feketének mutat, és hasonló gondjai vannak a 247–255 közötti értékekkel is, csak ott meg fehér minden. Ezek a számok, amiket említettem, a nagyon jó minőségű, speciálisan e célra tervezett grafikai megjelenítőknél várható értékek. Egy egyszerűbb, olcsóbb, régebbi megjelenítő, vagy monitor helyett telefon képernyője még komolyabb korlátokkal küzd, és a megjelenő kép is más lesz, kevesebb kontraszttal, kevesebb részlettel. Ha nyomtatni akarjuk a képet, ezt tovább változtatják a festékek, papírok, nyomtató eszközök sajátosságai, és jellemzően a kevesebb részlet irányába. Erre az okos fejlesztők mindenféle korrekciós eljárásokat alkalmaznak, amelyek általában sok csodára képesek, de a tökéletességre nem. Nem meglepő: amikor a fényképezőgép 256 fokú skálán értékeli a fénymennyiséget, már ott elvész ismeretlenül sok adat, amelyek mind-mind finom részletek lehetnének. Az Isten nem a gépben van.

Másnak megtettem, hogy megalapozott számításokkal megközelítőleg meghatároztam (levezetéssel együtt), hogy mekkora változatosság lehet egy ilyen méretű fekete-fehér képben. Csak az elképesztő nagyságrend miatt írom, hogy durván 1,62 x 10396 jött ki: igen, az ott 396 darab értékes számjegyet jelöl. Más oldalról nézve a kérdést: egy ekkora képen ilyen sokféle műalkotás ábrázolható. Az utóbbi, mint lehetőség, inkább megnyugtató, mint amennyire szédítő az előbbi: van még tere az alkotásnak!

bagolymondjakockaMindez azonban csak kombinatorika, elektronika, meg hasonló műszaki bűbáj, aminek fő jellemzője az, hogy megismerhető, megismételhető és megjósolható kell legyen. Ha a fenti képet művészinek tekintjük (többek mondták már rá, hogy az), akkor a valódi mágia abban rejlik, hogy eszembe jutott a vízfelszín csillanásait csillagszűrővel fényképezni (ettől van minden egyes csillanásnak nyolc sugara), és a tenger hullámzó felszínét sötét fekete tónusokkal úgy érzékeltetni, hogy a hullámok ritmusa még érezhető legyen.

De amikor a képre nézek, a Ligur-tenger szépségén kívül (és túl) a képpontok szigorú matematikáját és a technika hiányosságaival együtt és brilliáns lehetőségeit is mindig újra és újra megcsodálom, mert egy kép nem csak látvány, üzenet és hangulat, hanem bámulatos tudás megnyilvánulása is. Szerintem.

Mit látsz a képen?

bagolymondjahudekinos

A címképen látható részlet is a taglalt felvételből származik. A kép saját felvételem, Livorno közelében, Castello Boccale mellett készült.

Non Plus Ultra

Két ország, két család, két kastély, egy sors – ami jobb lenne, ha jobb lenne.

BagolymondjagazdagFerdinando Panciatichi Ximenes d’Aragona márki spanyol volt ugyan, de Firenzében született 1813-ban. Az előbbi már a nevéből is sejthető, az utóbbi nem annyira. Érdekesebb, hogy dúsgazdag volt, mondhatni szemérmetlenül gazdag, egy igencsak ősi nemesi család egyetlen örököse. Az ilyesmi mindig hasznos! Még izgalmasabb tulajdonsága, hogy nagyon érdekelte a keleti művészet, és mivel képesítés nélküli építésznek tartotta magát, a Keletből is kiváltképpen a Kelet építészete izgatta. Képesítése nem volt, de képzettsége igen: autodidakta módon megtanulta, ami éppen érdekelte, és az bizony enyhén alulértékelve is a „nem semmi!” kategóriába tartozott. Más művészetek is foglalkoztatták, még az Uffizi is mecénásaként tartja számon. Emellett politikusként is jeleskedett, egészen addig, amíg százada végének politikai hozzáállása már vállalhatatlanná vált számára – ekkor ugyanis felhagyott ezzel a tevékenységével. Erkölcsi alapon. Szerintem erre kevés politikus volt képes eddig, és már ez is érdemes arra, hogy megjegyezzük a nevét. Csak ne lenne olyan megjegyezhetetlenül hosszú!

BagolymondjapenzeszsakA Schossberger család felvidéki eredetű kereskedő família volt, nem spanyol. Még csak nem is német vagy osztrák, és nem is keresztény. Ennek ellenére megbecsült alakjai lettek a pesti magasabb köröknek, miután Schossberger Lázár fiával, Vilmos Simonnal a feltörekvő Duna-parti városba költözött, és ott már nem csak gabonával, de dohányáruval is elkezdett foglalkozni, majd a cukoriparba, pénzügyi szektorba is beszállva sikereket ért el. Vilmos Simon két fia, Henrik és Zsigmond bárói rangot kapott Ferenc Józseftől 1863-ban, és az udvari körökben forgolódva társasági népszerűségük is megnőtt.

Egyetlen dolog köti össze Ximenes d’Aragona urat Schossbergerékkel. Illetve kettő: két, sokáig elhagyatott és pusztulásra ítélt, ám fénykorában szenzációsnak számító kastély, amelyek közül most, 2017-ben egyik sem látogatható – pedig volna érdeklődő bőven. A két történet sajnos sok vonásában párhuzamot mutat. De térjünk vissza Ferdinando Panciatichi márkihoz, és ismerkedjünk meg először az ő kastélyának történetével!

ferdinando_panciatichi_ximenes_d27aragona
Ferdinando Panciatichi Ximenes d’Aragona – forrás: olasz Wikipédia, feltöltő: RennyDJ. [PD-Italia] (köztulajdon)

Adott tehát a spanyol származású nemes úr, rendíthetetlen anyagi háttérrel, művészet iránti rajongással, és szorgosan megszerzett tudással, ami a Kelet, elsősorban Szíria és az arab világ, valamint India építészetét érintette. A mesés Kelet akkoriban már vagy fél évszázada divat volt, a század első felére esett az ókori Egyiptom iránti lelkesedés fellángolása, jelentős részben a rabló- és tudományos expedíciók igen jelentős leletei hatására. Az ilyen divatok még nem enyésztek el öt-tíz év alatt, mint manapság, hanem évtizedekre meghatározóak tudtak maradni. Abban a korban erősödött meg a tehetősebb körökben az utazgatás is, mint népszerű időtöltés, főleg az egzotikus helyekre. Ami szinte bármi, ami nem Európa. Fellendült a legális és illegális műkincskereskedelem (a határ közöttük igencsak elmosódott volt), és a különféle, cirkuszba illő látványos bemutatók. Genova erős embere, Giovanni Battista Belzoni sírokat tárt fel, piramisokat nyitott ki és szoboróriásokat küldözgetett a British Museumba. Belzoni korábban cirkuszi erőakrobataként dolgozva menekült genovai „jóakarói” elől (akik minden javát akarták), és cirkuszi mutatványosi tapasztalata kapóra jött akkor is, amikor Londonban I. Széthi lenyűgöző sírjának másolatát mutogatta.

Dd_mdw_jn_huChampollion hieroglifákat fejtett, Jochann Ludwig Burchardt álruhában utazgatott, Henry Salt egyiptomi angol konzul pedig versengett a francia és német konzulokkal, hogy ki tud többet rabolni a saját hazája számára. Korábban, a század elején sikert arattak Dominique Vivant Denon egzotikus rajzai, de később felülmúlta őket egy skót, David Roberts, akinek litográfiái tisztes megélhetést biztosítottak a valóban kitűnő művésznek, és mindmáig népszerűek. Mielőtt azonban még teljesen áttérnék az egyiptomi felfedezésekre, gyorsan összefoglalom inkább a lényeget: menő lett a Kelet. Mondhatni volt keletje.

1280px-sammezzano2c_facciata_principale_02
A Sammezzano-kastély főhomlokzata 2011 májusában – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ferdinando Panciatichi márkinak meg egy „örökletes” kastélya volt, amelynek helyén már 780-ban volt valami, leginkább talán várkastély, ahol Nagy Károly is megfordult. Az éppen rendelkezésére álló épület azonban nem volt ennyire patinás, 1601-ben kezdték el építeni, és nem nagyon hagyták abba, mindig került hozzá még valami. Szóval senkinek nem szúrt szemet, ha a márki is hozzáadott ezt-azt. Ő pedig tényleg apránként hozzáadott ezt-azt, és negyven éven át bővítgette-alakítgatta a Firenze közelében lévő Regello mellett található Sammezzano-kastélyát, amíg egy romantikus-eklektikus, mégis nagyon egységes, és ami meglepő: hiteles mór stílusú épületegyüttes nem lett az örökségből.

320px-sammezzano2c_sala_dei_gigli_02
Sammezzano Pávás szalonja – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Nem hiszem, hogy olcsó dolog lett volna mindez, de a márkit nem nagyon rendítette meg. A munkálatok alatt is tovább erősítette a filantróp, művészetpártoló és műgyűjtő, közjó érdekében munkálkodó és mellesleg Verdi-rajongó hírnevét. Tiszteletbeli tagja volt a Szépművészeti Akadémiának és a Hortikulturális Társaságnak, akik a kertépítést, kertművészetet igyekeztek tökélyre vinni. A márki ebben is jeleskedett: a Sammezzano-kastély parkja korának legnagyobb és legszebb olasz díszparkja volt, egzotikus különlegességekkel (például itt volt először mamutfenyő). A parkot a második világháború idején a németek kifosztották, utána meg mások is, de néhány különlegessége ma is áll és él – leghíresebb közülük az  kettős mamutfenyő a park délkeleti csücskében. Sajnos a park sincs már jó állapotban.

Firenze (II)
Dante firenzei kenotáfiuma – saját felvétel

És, hogy hű legyek magamhoz, a márki tevékenységi köréből Dante sem hiányozhat: Ferdinando Pianciatichi Ximenes d’Aragona márki bőven adakozott és szervezett azért is, hogy a hatszáz éves évfordulóra Dante emlékének Firenze méltó emlékművet állíthasson. Arról már ő se nagyon tehetett, hogy a város, amely száműzte nagy költőjét, nem tudta visszaszerezni, így a díszes síremlék csak kenotáfium, szimbolikus sírhely maradt. Egyedül a politika volt az, amiben a márki nem lelte tetszését, bár beleásta magát abba is. Az igen aktív liberális-antiklerikális politikust, aki előzőleg Regello, majd Firenze vezetésében is tevékenyen részt vállalt, Olaszország helyettes vezetőjévé választották (kétszer is), de megválasztását követően hirtelen lemondott a tisztségéről, és eltávolodott a politikától. Ennek okát a kastélyának egyik folyosóján latin nyelvű felirat örökíti meg, ami magyarul valami olyasmi, hogy

„Szégyellem kimondani, de így igaz: Olaszország a tolvajok, uzsorások, prostituáltak és spekulánsok kezére került, ők irányítják és élik fel most. De nem ezért szégyenkezem, hanem a tény miatt, hogy mindezt meg is érdemeljük.” – Saját fordításom angolból

320px-sammezzano2c_sala_della_virtus_in_medio_02
Sammezzano Virtus in medio terme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Nos. Ezen az sem változtatott, hogy extravagáns kastélyát, amelyikben az év minden napjára jutott (pontosan) egy szoba, még Olaszország első királya, I. Umberto is meglátogatta. Azt nem tudom, hogy ő mindent nagyon szépnek és mindent nagyon jónak talált-e, de oka lehetett rá. A kastélyrekonstrukció építészének szerepét is a márki töltötte be, és, bár soha nem járt a Keleten, hallatlanul precíz, építési technikákra is kiterjedően hű módon építette meg a nagyszerű épület tematikus elemeit. Aztán 1897-ben elhunyt, és a kastély egyedül maradt, csak tulajdonosai voltak, gazdája többé már nem. Milyen ismerős!

1280px-schossberger-kastc3a9ly_287474-_szc3a1mc3ba_mc5b1emlc3a9k29_13
A turai Schossberger-kastély napnyugtakor – By wyx (Indafotó) [CC BY-SA 2.5 hu], via Wikimedia Commons
_ZS_5204_XL_resize
A Pálmaház és előtere – saját felvétel

Onnan ismerős, hogy a Schossberger Zsigmond fénykora zenitjén szintén kastély építésébe fogott, bár ő nem évezredes örökséget épített át, hanem vadiújat rendelt, a közhiedelem szerint az akkor felkapott ifjú építésztől, Ybl Miklóstól, de a korabeli (1885) sajtó szerint Bukovics Gyula az építő, és ezt Ybl sem cáfolta. Alkotója pedig az akkori legmodernebb technikákat is bevetve egy Loire-menti csodát emelt Tura határában. A kastélyban villany világított,  központi fűtés volt, a szobák falában 30 centis légrés gondoskodott mindenfajta szigetelésről, és étellift vitte az elszeparált konyhából az étkezőbe a fogásokat. A francia romantikus-neoreneszánsz külsővel pompázó épület olasz hatásokat mutató, pazar belső díszítést rejtett, egyes részleteit, például az impozáns díszlépcsőházát az Operaház főpróbájaként szokták számon tartani. Legmegkapóbb része a Pálmaház, amely igazi védjegyévé vált a nagyszerű épületnek.

20150503_102558_resize
Turai kastélybelső, egy lezárt ajtószárny repedésén át(!) fényképezve – saját felvétel

bagolymondjaijedjmegA turai kastély parkja is sokat emlegetett látványosság volt a maga idejében, bár mára szinte a felismerhetetlenségig elvadult, majd az utóbbi évben egy jelentős részét a növények rossz állapota miatt felszámolták (állítólag lesz helyette új). A történelem azonban nem volt kegyes, és a családból mártírokat kreált, a holokauszt mártírjait. A bárói nyári rezidencia a márki megvalósított álmának sorsára jutott: gazdája többé nem volt, legfeljebb tulajdonosa. A család tagjait a munkaszolgálat borzalmai pusztították el, a kastélyt pedig a totális érdektelenség: volt szovjet katonai parancsnokság, kórház, iskola, nevelőotthon, épp csak gondos felújítás alatt álló építészeti emlék nem. És ezen az sem változtatott, hogy 1989 után dúsgazdag vállalkozások kezein forgott, akik nagy és megvalósíthatatlan terveket szövögettek köré.

_ZS_5213_XL_resize
Turai díszlépcső – saját felvétel

Néhány filmforgatás, főleg az Angelina Jolie rendezésében készült Vér és méz, illetve a Borgiák hoztak annyit, hogy a legégetőbb állagmegóvási tennivalókra: a tető rendbetételére és a Pálmaház melletti óratorony felújítására került pénz. Az utóbbi kapcsán végzett statikai felmérésből az is kiderült, hogy a kastély építői valóban nagyszerű munkát végeztek, és a szerkezeti elemek meglepően jó állapotban vannak. A titokzatos új tulajdonosa 2016-ban kétszázmillió forintért vásárolta meg a kastélyt, de a felújítására szükséges összeget tíz évvel korábban is hatmilliárdra tartották. Ha minden igaz, Orbán Viktor veje sejthető a háttérben, ami talán reményt keltő fordulat a páratlan műemlék jövőjét illetően.

Talán.

180px-sammezzano2c_sala_pax-libertas_07
Sammezzano Pax Libertas terme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Sammezzano csodálatos ékessége egy darabig szerencsésebb volt, 1990-ig egy angol befektetői csoport révén rejtélyes luxusszálloda üzemelt benne, aminek mára a nevét se lehet tudni, és meglepően kevés fénykép maradt róla. Nagyon meglepő az is, hogy a korabeli alkalmazottak, helybeliek sem beszélnek róla, senki sem tud arról, hogyan alakították ki az alapvetően nem szállodának épült kastélyban a szobákat és a kiszolgáló helyiségeket. 1990 után különböző befektetői körök próbálták megszerezni és luxus golf klubot, sportközpontot és hasonlókat kialakítani, de valamin mindig megbukott a tranzakció. Legutóbb egy, az Emirátusokban bejegyzett csoport akarta megvenni, akik csődbe mentek közben, és 2017 májusában a firenzei bíróság megakadályozta az üzletet – feltételezhetően a védett műemlék javára. Csak hát a hatalmas kastély egyre rosszabb állapotban van, és hiába alakult a márki emlékének ápolására és a kastély megóvására alapítvány, nem csak a pénz hiányzik, de a jogi lehetőségeik is nagyon korlátozottak.

320px-sammezzano2c_salone_delle_colonne_04
Sammezzano oszlopos fogadóterme – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Amíg az angolok kezén volt az ingatlan, az egyesület időnként bejárásokat szervezett a tulajdonos által engedélyezett, meglehetősen ritka időpontokban, és az érdeklődés akkora volt, hogy több mint egy éves várakozási idővel léphetett be, aki a borsos belépődíjat befizette. (Ezért van az, hogy csak ilyen elég gyenge minőségű szabad felhasználású képeket tudok mutatni – aki jó fotókat tudott készíteni, igyekszik visszanyerni valamit a belépődíj költségéből.) A díjakból még így is csak minimális kármentésre futotta, és a tulajdonos engedélye hiányában még ez is gerilla-műemlékvédelem volt. A fene gondolta volna, hogy ilyen is van! A baj azonban ennél is nagyobb: az, hogy amikor az angolok megváltak az omladozó kastély nyűgétől, olyan ex-lex állapot alakult ki, hogy a látogatásokat sem lehetett folytatni, és a FPXA Alapítvány (amely a márki monogrammját viseli név gyanánt) szinte könyörög a honlapján, hogy ugyan hagyják már békén őket a kérdésekkel és követelésekkel, inkább sok-sok pénzt adjanak, akik meg akarják nézni a kastélyt, hogy legalább látogathatóvá lehessen tenni valahogy. A csodálatos, közben műemléki „védelmet” kapott épület pusztul, és aki akarna tenni érte, azt sem engedi a jogi béklyó.

_ZS_5217_XL_resize
A turai kastély lépcsőházi oszlopsora az emeleten – saját felvétel

Míg a turai Schossberger-kastélynak ott dudál a fény az alagút végén, Toszkána mór csodájának még az alagút hossza sem ismert, csak a végzet ígérete visszhangzik gyönyörűszép, de elmúlás-leheletű termeiben. A luxus kissé odébb költözött, és a kastélynak helyet adó domb lába alatt található, egy elitista bevásárló központ formájában, amelynek a neve egyszerűen csak “The Mall” („A Pláza”). Üzleteiben kizárólag a legmenőbb világmárkákat árulják, a közeli Prada gyár mellett Burberry, Brioni, Chopard, Bottega Veneta, Giorgio Armani, Hogan, Dolce & Gabbana outlet csillog-villog, ahová buszos különjárattal lehet eljutni Firenzéből. Sammezzano meglátogatására is ez a busz a legegyszerűbb megoldás. Fent a domboldalon pedig a kastély bejárata fölött a hajdani fennhéjázóan büszke „NON PLUS ULTRA” felirat hamarosan új értelmet kell kapjon: a művészet és a luxus netovábbja a pusztulás netovábbja lesz.

bagolymondjagondterhelt

Címkép: a Szerelem terme a Sammezzano-kastélyban – I, Sailko [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ajánlott linkek:

Szavakon túli területek

Van, hogy közölni kell a kimondhatatlant. A művészetben ez a művészet.

Valamikor korábban, még január 18-án idéztem Ansel Adams gondolatát arról, hogy mire is való a kép, és mit lehet tenni a korlátaival. Georgia O’Keeffe is elmélkedett hasonlóról, amit sajnos nem tudok szó szerint idézni. Az volt a lényege, hogy mennyire felesleges megkérdezni az alkotót arról, mit ábrázol a képe: ha tudná szavakban közölni, nem bajlódna a festéssel. És a sor folytatható: amikor a képek már nem elegendőek, a művész kilép a térbe, és a térplasztika (szobor, dombormű, objekt, mobil) segítségével próbálja meg mindazt közölni, amit hiába is kérdeznénk meg tőle. Ha elmondható lenne, beszélne róla, nem fektetne bele sokkal több energiát, hogy közölje.

Szintén O’Keeffe volt az, aki körülírta, mi is az absztrakt lényege: lecsupaszítani a láthatót, hogy csak a legfontosabb lényege maradjon meg, az, ami a legtisztábban, még éppen elegendő módon kifejezi a gondolatot. Azt a gondolatot, amit nem lehet szavakba írni, felismerhető alakok és megcímkézhető tettek révén átadni. Maga az absztrakció egyfajta beismerés, annak a beismerése, hogy kevesek vagyunk, nem tudunk mindent kimondani és bemutatni. Az érzések, érzelmek, ösztönök, rácsodálkozások tömege nem viseli el, ha hangok és statikus látomások korlátaiba ütköznek.

haasz-istvan-objekt
Haász István objektek – saját, telefonnal készült felvétel

Igazából terveztem, hogy írok ma, de nem erről, hanem az olasz forma- és ipari tervezésről akartam írni. Az azonban túl nagy falat az adott időhöz, nem vetettem el ugyan, de inkább dolgozom még rajta. Ellenben ért egy hatás, egy váratlanul meglátogatott kiállítás képében, amit csak úgy, puszta kézzel, figyelmeztetés nélkül megnéztem, amíg egy ismerősre vártam. És, bár az absztrakttal általában elég pesszimista és cinikus viszonyban vagyok, valami megfogott benne.

Egy lengyel és néhány magyar kortárs képzőművész alkotásai bujkálnak a belvárosi pince barátságtalan, sőt ellenséges hűvösében, ami a nyári kánikulában egyáltalán nem is olyan rossz hely. Sőt, összecseng a Geometrikus generációk kiállítás darabjaival. Jerzy Grochocki tipikus munkái adják a tárlat gerincét, és Dobó Krisztina, Forgó Árpád, Haász István, Halmi-Horváth István, Marafkó Bence, Somfai Rezső kísérik, támogatva, ellenpontozva és replikázva.

i-rdlnnrz-m.jpg
Georgia O’Keeffe festménye az új-mexikói sivatagról – saját, karórával készült felvétel

Elnézve műveiket, elgondolkodtam azon, hogy mi a fenét akartak ezek az alkotók mondani, és ahogy fotós énem előtörését követve elkezdtem mindenféle lehetetlen szögekből nézni, árnyékokat és megvilágításokat is hozzáértelmezni a műveikhez, eszembe jutottak Ansel Adams és Georgia O’Keeffe gondolatai a megmagyarázhatatlanságról. És arra kellett rájöjjek, hogy igazuk van. Hiába való lenne Adams magyarázatát hallgatni a Grand Teton masszívumról és a Snake-folyóról, vagy Georgia O’Keeffe-t kérdezni a sivatag varázslatáról, mert nem véletlenül képekben meséltek az érzéseikről, benyomásaikról, és a rájuk gyakorolt, mély hatásokról. És ezek még nem is absztrakt művek, de pontosabban mondják el mindazt, amit kérdezhetnék, mint bármiféle szóbeli, írásbeli válasz.

600px-adams_the_tetons_and_the_snake_river
Ansel Adams: The Tetons and the Snake River (1942),
forrás: Ansel Adams [Public domain], via Wikimedia Commons

Szóval inkább hagytam magam, és figyeltem, mit váltanak ki, mit sugallnak, és mit éreztetnek a geometrikus, nagyon szigorúan szabályos és pontos formák, határozott és tudatos, objektív valóságtól nagyjából semmilyen szinten nem függő színek.

Marafko-Bence-Semmi-3x
Marafkó Bence három megközelítése a semmire – saját, telefonnal készült felvétel

És a „tárgyak” mesélni kezdtek.

dobo-krisztina-targy
Dobó Krisztina tárgy-értelmezése – saját, telefonnal készült felvétel

De ne kérdezd, hogy mit meséltek, nem lehet elmondani. Látni és átélni kell, mert absztrakt és geometria – amely utóbbi az a gondolati régió, ami már nem csak a szavakon, képeken, formákon és színeken van túl, de az absztrakton is. De hat.

jerzy-grochocki-falling-squares
Jerzy Grochocki lehulló négyzete – saját, telefonnal készült felvétel

Igazából egy bánatom volt ezzel a kiállítással. Talán a helyszínből adódóan, talán az érdeklődés nem igazán élénk volta miatt, de a világításra nem fordítottak elegendő figyelmet. Haász István egyik objektje körül például egyáltalán nem égett lámpa, a kiállítást felügyelő hölgy szerint azért, mert „reggel  kiment”. Pont az egyik olyan műről van szó, aminél a fénynek még kiemeltebb szerepet tulajdonítottam. A többi alkotásnál is elég ad hoc világítás van, de még az is sokat mesél, része a műnek a sokféle árnyék – milyen érdekes lenne, ha még mozgatni is lehetne őket?

Ja, a kiállítás a FUGA Budapesti Építészeti Központ pincelabirintusában bújik meg, a Petőfi Sándor utca 5. szám alatt, az utca jelenleg a Párisi Udvar rekonstrukciójától sújtott, kevésbé áldott végén.

Rendhagyó recenzió

Újdonság, nem csak gyűjtőknek

BagolymondjapenzolvasvajoAhogy a címet is, a témát is Umberto Ecótól loptam kölcsönöztem, hiszen a Bábeli beszélgetés című kis antológiájában (Minimálnaplóban, ahogy az alcíme nevezi) szerepel a Három rendhagyó recenzió, melyek közül az első nagyon hasonló témával foglalkozik: az ötvenezer és százezer lírás bankjeggyel. Eco említett írása éppen idén ötvenéves, de nem ez adja a bejegyzés aktualitását.

2017. március 1-től kerültek forgalomba az új kétezer és ötezer forintos bankjegyek, és történetesen néhány napja találkoztam velük először, illetve volt szerencsém megtapasztalni egy új ötezres birtoklását is. A találkozások alkalmával párhuzamosan az emberek reakcióit is megfigyelhettem, és azt láttam, hogy az első érzelem meglehetősen negatívra sikerült. A kétezres barna tónusa sem aratott tetszést, a sárga ötezres viszont egyértelműen rosszalló tekinteteket váltott ki.

huf_5000_2005_obverse 5000_huf_2017_ob

Tény és való, hogy az én első gondolatom is a „mi a fene ez?” volt, bár erre elég határozott és azonnali választ adtam azzal, hogy „ötezer forint”, ami azért nem olyan rossz dolog. De a sárga alapszín valahogy egyértelműen az irigységet idézte fel bennem, ahogy a kétezres barnasága sem a tejcsokoládéra asszociált, hanem sokkal rosszabbra: az elmúlásra. Ennek fényében kicsit kétkedő hangulatban fogtam az új ötezres közelebbi tanulmányozásába, amit, mint hajdani nyomdász, némi szakmai érdeklődés is ösztönzött.

Azt kell mondjam írjam, hogy az új ötezres egyre jobban a szívembe lopta magát, ahogy tüzetesebben megnéztem. A grafika ismét a kiváló Vagyóczky Károly munkája, és a korábbin alapul, több új motívummal kiegészülve. Ezek egy része biztonsági elem, más részük… nos, valójában azok is.

5000detail
Az aprólékos előlap egy szép részlete

Tulajdonképpen látványos nagy újdonságot nem találtam rajta, hacsak azt nem, hogy nincs semmi Braille-jelzés vagy szemmel láthatóan tapintásra szánt azonosító rajta, a sorszámok most rendes fénynél egységesen feketének látszanak és pár védelmi elem máshova került. UV-fénynél még nem volt alkalmam megnézni, de feltűnő az EURion-csillagjegyek halmaza, és a fémesen színjátszó váci „Kőkapu”Lánchíd pülonja, a háttér valószínűleg UV-fényben derengő új mintázata, és az MNB-mikroképet felváltó, mandalára emlékeztető motívum.

5000mandala
A hátoldali „mandala” bravúros részlete – vesd csak össze a valós méretével!

A metszetmélynyomással készült minta megdörzsölve erősen fog (ez is egy biztonsági elem), és tapintható a finom bordázata, de ami igazán megfogott, az a mikroírásos részletek aprólékos, nagyon finom, részletgazdag és elképesző mértékű kicsinyítéssel kialakított sokasága. Összességében sokat gazdagodott az ötezres bankó, és nem csak olyan elemekkel, mint a Kisfaludy gőzös képe az előodalon, de például kijavították a helyesírási hibát a hátoldalán is: korábban a nagycenki Széchenyi-kastély neve kötőjel nélkül (az Akadémia helyesírási útmutatásához képest hibásan) szerepelt. Más részleteken a mikroírás nem csak díszítőelemet alkotva jelenik meg, hanem tónusképző szerepe is van, de szinte teljesen észrevétlen marad annak, aki nem tudja, hogy pontosan mit és hol keressen.

BagolymondjapenzeszsakSok-sok érdekesség maradt még említetlenül, apró finomságok sokaságát lehet felfedezni rajta, amelyek mind szépen belesimulnak az igazából egységes, dekoratív grafikába. Össze lehet persze hasonlítani az eurós bankjegyekkel, kiváltképp az újakkal, de azok szerintem – ha az értéküktől eltekintünk – sokkal unalmasabb, jellegtelenebb pénzek. A forintnak határozott, és komoly múltra tekintő stílusa van. Horváth Endre hajdani bankóinak, Nagy Zoltán bélyegeinek és Ady-portrés ötszázasának grafikai öröksége is fellelhető rajtuk, gazdag formavilága és a hagyományt a korszerűvel ötvöző kiegyensúlyozottsága pedig az angol font bankjegyek eleganciájával is összemérhető. Nincs ugyan látványos truvaille, plapír és átlátszó ablak, és még az írisznyomásos alap is visszafogottabb, de valahogy méltósága lett, és talán még a csúf sárga színt is meg lehet valahogy szokni. Igazság szerint nagyobb kötegben valószínűleg sokkal kevésbé lesz rossz látvány.

Szóval, ha nem tetszik, nyugodtan nekem ajándékozhatod az új 4990 forintosaidat. 😉

A bankjegyek képének használatát a Magyar Nemzeti Bank, mint jogtulajdonos engedélyezi, amennyiben azok nem téveszthetők össze az eredetivel – ennek pontos szabályozását az alábbi hivatkozásokon megnyíló oldalakon lévő linkeken lehet ellenőrizni.
By Magyar Nemzeti Bank (Hungarian National Bank) [(http://papirpenz.hu/reszletek/203) [Hungarian banknote], via Wikimedia Commons]
By Magyar Nemzeti Bank (Hungarian National Bank) [Hungarian banknote, via Wikimedia Commons]
By Magyar Nemzeti Bank (Hungarian National Bank) [Hungarian banknote], via Wikimedia Commons]
A két részletfotó saját felvételem, amely a fentebb hivatkozott előírásoknak megfelel és azok szellemében szabadon használható.

Alapvetés

Mottó a garantált kudarcélményhez

bagolymondjauhuNem baj, ha maximalista vagy, csak az a fontos, hogy Te legyél benne a legjobb!


A felül látható kép eredetileg a DeviantART oldalán jelent meg és Mouselemur felvétele, a szerző szíves engedélyével. © 2016 Mouselemur — The original Owl image above is published on DeviantART and featured here with the author Mouselemur‘s kind permission. © 2016 Mouselemur.