L’art pour…

Egy művészeti témájú külföldi közösségi portálon kaptam néhány kérdést (sokadmagammal) arról, hogy mi a művész, mi a művészet, ki vagyok én mint művész, mikor és hogyan válik valami alkotássá és hasonlók. Elgondolkodtam a dolgon, mielőtt válaszoltam volna, aztán utána is, hogy a válasz talán ide is elég fontos. Íme.

bagoly_glassKérdés: Ki vagy te, mint művész?

Nekem ez hibás kérdésnek tűnik, már csak azért is, mert nem tartom magam művésznek. A kérdést inkább úgy tenném fel, hogy művész lennék egyáltalán? Mi a művészet? Miért művészkedik az ember, és amit alkot, az valóban művészi, vagy csak kijelentik róla? A magam részéről én ugyanaz vagyok „művészként” mint műalkotás-fogyasztóként (bizony!), autóvezetőként, kereskedőként és önjelölt borkedvelőként (miközben hozzá se érhetek bármihez, ami borra emlékeztet). Én csak én vagyok. Művésszé az tehet, aki művészetnek tartja, amit csinálok, és műalkotásként, művészi üzenetként olvassa a dolgaimat, legyenek bár képek, írások, zene, vagy épp a csend. Ha létezik Művészet, az szerintem tudatos közlés kell legyen, ki- és elmondhatatlan üzenetek átadása, és a művészi színvonalat az jelenti, amikor valaki megtorpan az alkotás előtt, és akár egy másodpercre is elgondolkodik a… dolgokon. Nem határozhatom meg, hogy min, de kivált egy reakciót, amit egyébként nem váltana ki más. A műalkotás-fogyasztó ugyanis különleges jogokkal bír: jogában áll félreérteni, belemagyarázni, alá- és túlbecsülni, továbbgondolni és átértelmezni figyelmének tárgyát, és ebben az esetben a „félreérteni” és „belemagyarázni” fogalmakat abban az értelemben használom, hogy a „saját felfogása és egyedi belátása szerint érteni, az alkotói szándéktól függetlenül”. Mert nincs művészet befogadó nélkül, és nincs művész a műalkotás-fogyasztó nélkül. Én meg ugyanaz a fickó vagyok, akár „alkotok” akár nem, és legfeljebb az tehet művésszé, ha te, amikor ránézel egy cuccra amit csináltam, és azt mondod, hogy „hm, ez érdekes” – és ezzel a tettel csinálhatsz belőlem művészt a saját hasonlatosságodra.

Egy megjegyzés: bár mára a „fogyasztó” szitokszóvá silányodott, kénytelen vagyok ezt a kifejezést használni a szemlélő, műélvező szavak helyett. Aki szemlél, „műélvez”, az nem feltétlenül ért meg bármit is abból, amit szemlél. Lehet, hogy csak azért néz műalkotásoknak gondolt dolgokat, mert az menő és trendi, meg a szomszéd is csinálja, nem beszélve a Mariskáról a hatodikon. (Ő aztán úgy műélvez, hogy a kritikusok csak őt keresik, mielőtt recenziót írnának.) A fogyasztó ellenben fogyasztani akar a megszemlélt dologból, nyerni akar belőle valamit: gondolatokat, energiát, boldogságot, eszméket, hatalmat, búbánatot, vigaszt, hírnevet, példaképeket, bankszámladuzzadást és bármi egyebet, amit csak kigondolni képes. A fogyasztó ezért odafigyel és dönt: „ez a céljaimhoz felhasználható”, „erre érdemes odafigyelnem”, tehát ez művészi, mert…  …mert kielégíti a szükségleteit, elvárásait. Persze fontos dolog, hogy amíg a hétköznapi értelemben az ilyesmit önös érdeknek és pénzhajszolásnak vagyunk hajlamosak értelmezni, jelen esetben a megszerzett jószág nem (feltétlenül) anyagi érték, hanem tudás, ismeret, elégedettség, együttérzés, érdeklődés – bármi lehet, amit a művészet adhat.

Mit akarsz üzenni a művészettel?

bagolyshyNe foglalkozz vele! Ha be tudod fogadni az úgymond-művészetemet, és fel tudod javítani segítségével a jelenlétedet a világban, akkor úgyis tudod. Amit én szándékozom, az másodlagos, vagy még kevésbé fontos. Ha véletlenül úgy alakul, hogy közös nevezőre jutunk, és olyan módon segít a világban való jelenléted fejlődésében, ahogy én szerettem volna ebben segíteni, akkor (épp abban a pillanatban) jó és művész vagyok, de ha nem, akkor is az számít, hogy miként fogadod be és fogyasztod a gondolataimat és szándékaimat. Ha valaha is meg kell fogalmaznom egyfajta manifesztumot, művészi hitvallást, az a Műalkotás-fogyasztó szabadsága címet fogja viselni, és a mű értelmezésének és előremutató félreértelmezésének jogáról fog szólni. Vagy ahogy akarod. Ha én akarnám meghatározni az irányt, nem művész lennék, hanem mű-ész, avagy diktátor. Ha nem tudok olyat felmutatni, ami elmozdít valamilyen általad áhított irányba, akkor nem vagyok művész.

Hol?

Itt és Most. Na jó, ülj le kényelmesen, lazíts, mert egy Titkot fogok elmondani Neked. Bonyolult lesz és eszement. Annak kell lennie, mert az ősi egyiptomiaktól tanultam. Tényleg.

A világ teremtése egy most is folyamatosan zajló esemény. A Szep Tepy, azaz Első Alkalom óta zajlik, amikor az Ősdomb kiemelkedett az Üresség óceánjainak mélységéből (vagy az Óceán Ürességének mélyéről). Nem értettek ők sem egyet, hogy pontosan miképpen zajlott le a dolog, de abban igen, hogy isteni tett volt a kiváltója, mint a Logosz a keresztény és zsidó tanok szerint. A világ akkor Elkezdődött Teremtődni, és ez azóta is fennálló állapot, azóta is tart. Ennek következményeként két különböző fajta Örökkévalóság jött létre, amelyek folyamatosan egymás mellett, együtt léteznek.

bagolymondja_djetAz egyik a Dzset, amelynek a hieroglif írásban a  jel a determinatívuma. A Dzset az az Örökkévalóság, ami szilárd, és megingathatatlanul áll ellen minden erőnek, hatalomnak, vágynak, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja. Mondtam én, egy az ókori Egyiptomból származik, őrült ugyan, de végtelenül bölcs.

bagolymondja_nehehA másik a Neheh, és ennek a fény a determinatívuma. Ez az örökké változó és bizonytalan Örökkévalóság, félelmetes és megismerhetetlen, amely elnyel minden akaratot, hatalmat és bölcsességet, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja.

Amint írtam, ez a két Örökkévalóság folyamatosan létezik, egymás mellett párhuzamosan, állandóan átváltozva egyikből a másikba, miközben a Folyamatos Teremtés hajtóerejét jelentik. a Neheh kezdete a Dzset vége, és a szinguláris pont a kettő között, ahol a Neheh Dzset-té kövül, egy végtelenül apró, kiterjedések nélküli diszkrét pont: az ÉPPEN MOST. Más megközelítésben a Neheh alakítható és örökké változó Örökkévalósága a Jövő, míg a Dzset a megkövesedett és megváltoztathatatlan Múlt (még ha meg is hamisítják időnként). És ez mindenhol jelen van térben és időben. Ennek ismeretében értsd, amikor azt írom, hogy Itt és Most.

Mikor?

Erre vagy idézd fel az előző válaszomat, vagy fogadd el, hogy „amikor időm engedi”.

Miért?

Miért is ne?

BagolymondjaodaisTalán azért, mert át akarom adni az ötleteimet, gondolataimat, érzéseimet, vonzalmaimat és ellenérzéseimet másoknak. Meg akarom osztani magam másokkal, hátha hasznát veszik a jelen-létüknek, jobbá tudják tenni általa az életüket. Ha meg akarsz ismerni mindenkit és fejlődni általuk, arra a művészet a megfelelő eszköz. Legalábbis általában kevésbé ártalmas mint korlátozni, dirigálni, erőszakkal kényszeríteni és meggyilkolni másokat. És ezt szeretem benne.

Ja, és még egy indok: végtelenül önző vagyok. Azt akarom, hogy évezredek múlva is emlékezzenek rám. Nem véletlen hogy a kedvenc íróm Ptahhotep vezír tjati, aki valamikor i. e. 2400–2200 táján élt és alkotott, nagyjából 4500 éve, és intelmei ma is fontosak és használhatók. Szeretnék olyan lenni mint ő. Igyekszem olyan lenni mint ő. 😀

Hogyan?

bagolyvisszanézMegfigyeléssel, gondolkodással, érzéssel és együttérzéssel. Intuícióval és empátiával. Tollal és fényképezőgéppel. Ecsettel és számítógéppel. Örömmel, mélységes szomorúsággal, dühösen és elfogadóan, örökké nyitottan a csodákra, amikben részesülünk. Hiszek abban, hogy kevésbé vagyok fontos a sivatagi homokszemnél, az óceán cseppjénél. Az életem értéktelen, ha nem töltöm meg értékkel. Ezért hát nagy-nagy igyekezettel. De a végső választ úgyis Neked kell megadnod erre a kérdésre, annak függvényében, hogy az első visszakérdésemre hogyan válaszoltál.

Ami az eredeti válaszokból kimaradt…

Sokszor keveredem vitába, amikor azt állítom, hogy a művészet a művész döntése, és csak az művész, aki dönt és szándék által vezérelve alkot. Nagyon sok mindent fel szoktak hozni ez ellen, de meggyőzni még eddig nem sikerült senkinek. A fő ellenérvek között olyanok szoktak lenni, mint például a dadaizmus legjelesebb képviselőinek véletlenszerű dolgai, a „talált tárgyak” műalkotásként való kiállítása, a gesztusfestészet, vagy zenében az olyan művek, mint John Cage 4′ 33″ című darabja. A fotográfiában sokan igyekeztek más módon feloldani a döntések és választások jelentette „korlátot”, sikertelenül. És amikor megjelenik ilyen esetben a döntések mögött a tudatos véletlen, mint alkotóerő, elég sokan szoktak furcsán nézni rám, pedig hát… Na jó, inkább nézzünk példákat.

John Cage: 4′ 33″

bagolymondjawelldoneCage a zenei avantgarde egyik izgalmas alakja, aki Moholy-Nagy László, Marcel Duchamp, Piet Mondrian társaságát is élvezhette, és a hatásukat véletlenül sem tagadhatná le. Zenei kísérletei közül a legfontosabbnak a 4′ 33″ című darabját tartják, amely a buddhizmus és a zen iránti kíváncsiságát tükrözi. A darab előadójának a darab időtartama alatt (ami alapesetben négy perc harminchárom másodperc) nem szabad csinálnia semmit, hagynia kell, hogy a környezet hangjai szóljanak. Azt gondolná az ember, hogy ennél véletlenszerűbb, kevésbé tudatos mű nincs is, holott Cage csak tudatosan áttestálta a megszólaló hangok meghatározását az előadóra, aki a darab helyszínét, időpontját, és ezzel a környezeti csendjét kiválasztja. Aligha lehet teljesen függetleníteni egy ilyen választást a tudattól, mivel maga a véletlenszerű választás is egy tudatos tevékenység. Eleve kizár például minden olyan helyszínt, amit az előadó valamilyen tapasztalatához köt. A darab ezért az eredeti koncepciója szerint előadhatatlan. Az Amadinda ütősegyüttes azonos című lemezén szerepel ugyan: a rögzítéshez használt technikát kivitték egy mezőre, ahol nem zavarja semmi (ez már egy tudatos választás) és felvettek négy perc harminchárom másodpercnyi anyagot a rét hangjaival (ami megint csak egy választás eredménye!) és – ami a felvételt igazán érdekessé, és egyben az eredeti koncepcióba ütközővé teszi – az érkező vihar zajaival. Az, hogy a vihar jöttét öt perccel korábban még nem tudták, a hangjaira nem számítottak, eléggé valószínűtlen.

Marcel Duchamp: Forrás (A fürdőszobák Buddhája)

454px-duchamp_fountaine
Marcel Duchamp: Fountaine (Forrás) (1917) – Marcel Duchamp [Public domain], via Wikimedia Commons

A dadaizmus egyik legsokoldalúbb alakja megszállottja volt a véletlenszerűségnek, sorsszerűségnek. Számos botrányos műve között az egyik legismertebb az a ready-made, azaz készen talált darabja, amit az Armory Show kiállításra küldött be még 1917-ben. A dolog többszörösen pikáns, és jellemző példája a döntésekkel irányított véletlenszerűségnek. Duchamp-t a kiállítás szervezésére kérték fel, ő pedig tesztelni akarva szervezőtársainak tényleges mindenre nyitottságát, egy utcán talált piszoárt küldött be az akkori szaniteráruk legismertebb gyártójának, Robert Mutt nevének rápingálása után. Amikor a többiek elutasították a művet, Duchamp is elutasította a szervezői felkérést. A tárgyválasztásában benne volt a tudatos igény a polgárpukkasztásra, a kollégái és művésztársai megbotránkoztatására. Később számos kiállításon szerepelt a „mű”, és ez is Duchamp hatása: ha bárki más állított volna ki ilyet, akkor is hozzá kötötték volna. Egyébként az elfektetett piszoár az alakja miatt kapta a nemhivatalos alcímét, és számos parafrázisa készült, akár még aranyból is.

Véletlen-fotográfia

tourist vs statue
Turistafejű szobor – saját felvétel, © 2015–2018 Kostyál Zsigmond “HoremWeb”

Annyiféle oldalról és megközelítésből találkoztam már vele, hogy nem is próbálnék példát mondani rá. A megközelítések elég különbözőek tudnak lenni, mégse találkoztam még olyannal, ami valóban független lett volna az alkotó tudatos döntésétől. Az egyik visszatérő koncepció az, amikor a fotós találomra elindul valamerre, és a legkisebb ellenállás alapján mindig arra fordul, amerre a legkönnyebbnek látszik az út, majd egy tetszőleges ponton megáll, és készít egy képet. Ez eléggé véletlenszerűnek hangzik, de már a kiindulási pont kiválasztása is egy tudatos döntés, ami eléggé behatárolja az eredményt, nem beszélve a megállás időpontjáról és helyéről, arról, hogy merrefelé néz a kamera az exponáláskor…

A másik kedvelt koncepció a feldobott kamera esete. Az alkotó beállítja a fényképezőgépen az önkioldó időzítőjét, majd a levegőbe dobja a kamerát, hogy az röptében exponáljon. A kép ez esetben is csak erősen korlátozva véletlenszerű: a helyszínt, a feldobás irányát, erejét, lendületét, az időzítőn beállított időt a fotós határozza meg, tudatos döntés alapján (még akkor is, ha az annyi, hogy „hármat tekerek rajta, és lesz ami lesz”). A három tekerés – főleg egy gyakorlott fotós esetében, aki pontosan ismeri a gépét – már erősen körülhatárolja a lehetőségeket és nagyjából megjósolható beállítást eredményez.

treefall
Forgás –Saját felvétel © 2015 Kostyál Zsigmond “HoremWeb”

Tehát a tudatosság kizárása, a döntések elkerülése, a szándéktalan alkotás mind-mind egy-egy tudatos döntés, egy szándék megvalósítása. A kivitelezésénél szinte teljesen lehetetlen elkerülni tudatos elemeket, amik kihatással vannak az alkotásra. Ha egy csimpánz kezébe nyomunk egy festékes ecsetet, az eredmény akkor is az lesz, amit tudatosan elhatároztunk: egy csimpánz ecsetvonásai, amik valamiféle nem emberi, de csimpánz-szükségszerűségeket követve lesznek rendezettek. A gibraltári majmok egyikére rögzített, bizonyos frekvenciájú hangokra exponáló fényképezőgép esetén is ott van a majmok szokásainak ismerete, a környezeti hangok megjósolhatósága, és a tudatos döntés, hogy egy gibraltári majom határozza majd meg, hogy hol és mikor exponál a gép.

Ellenben lehet tudatosan, átgondoltan és üzeneteket megfogalmazva is olyan dolgot létrehozni, ami nem művészi, nem művészet, és hatástalan. De hát régóta tudott, hogy a dilettánsok nagyon ügyesek.

bagolypapol

A címképként látható fotogramm saját alkotásom. Minden jog fenntartva.

Utópiák és disztópiák

A vasfüggönytől keletre élő emberek számára a modern ipari építészete a szocreál szinonimája lett. Nyugatra több irányzat nevét is összekötik nagyjából ugyanazzal, például egy ágát fasiszta modernizmusnak hívják. Más alhajtásait más neveken, és elég ritkán pozitív neveken ismernek. Ami a közös bennük, az egyfajta brutalitás – összefoglaló, de nem teljes spektrumot lefedő néven a brutalista, vagy brutális építészet.

bagoly_glassEmlékezetesek Philip Glass svájci minimalista zeneszerző, Godfrey Reggio filmrendező és Ron Fricke operatőr „a Qatsi-trilógia” összefoglaló néven ismert alkotásai, elsőként közülük Koyaanisqatsi (Kizökkent világ). Ennek egy Apolló rakéta kilövését és a coloradói félsivatagos-sivatagos területek embertelen szépségét bemutató képsorait egy megrázó váltás követi: vadonatújnak, modernnek és rendezettnek látszó lakótelep légifelvételei el- és lepusztult kísértetházaknak bizonyulnak a közelebbi képsorokon. A makettnyi méretben dekoratív mértani formák egyre durvábbak, fenyegetőbbek és elembertelenítőek, amire még a zene is súlyosan ránehezedik, majd megnyugtató, fellélegeztető az, ahogy a modern szalagházakat „lehúzzák”, ahogy az angol mondja: irányított robbantással eltüntetik a föld színéről. Errefelé, Kelet-Európában automatikusan az olyan panelekkel asszociáltuk a képsorokat, mint Kőbánya, Békásmegyer lakótelepei, és volt valami megnyugtató abban, hogy az embereket gyomrukba gyömöszölő, elidegenítő betonkolosszusok nem örök életűek.

A világ egy másik részén, például az Egyesült Államok-beli St. Louisban sok minden mást jelentettek ugyanezek a képsorok, amelyek az ottani szociális ellátás kudarcát szimbolizálták. Az épületek, amelyek olyan megnyugtató módon tűnnek el a füst- és porfelhőkben, St. Louis legszegényebbjeinek szánt, olcsó lakhatást, kulturált környezetet biztosító program számára épültek, amelyik papíron szép és jó volt, egészen idilli módon egyenlő esélyeket kínáló és gondoskodó.

De csak papíron.

pruitt-igoe-overview.jpg
Egész jól nézett ki messziről – de csak messziről. – [Public domain], via Wikimedia Commons

Pruitt–Igoe terv, amely a boldogság kék madarát ígérte, az ilyen projektek szokása szerint a megvalósulása közben fokozatosan elhullatta színes tollait, és mire szárnyra kaphatott, egy szürke, kopasznyakú, döghúsra éhes keselyű lett. A varázsszó, amelyik az átváltozást beindította, a költségcsökkentés volt. A kellemes, világos, élhető lakóterekként megálmodott házakból, amikor elkészültek, zsúfolt, szűk, levegőtlen és meleg, sötét gettó lett, a bűnözés melegágya. Ezt tovább tetézte az, hogy a karbantartásra, vagy akár a terület építés utáni rendezésére már egy pillanatig sem fordítottak gondot. A telepet aki csak tehette, elhagyta, az a néhány jóakaratú ember pedig, aki az anyagi helyzete miatt kénytelen volt maradni, megpróbált apró, élhető szigeteket kialakítani a betondzsungelben, amely tele volt olyan veszedelmes ragadozókkal, mint a betegségek, a szinte nem létező ellátás, és a bűnözés legveszélyesebb formái, élükön a droggal. A komplexum húsz éven át volt kelés St. Louis városának szociálisan legalsó felén, mire végül felszámolták. És nem ez volt az egyetlen hasonló építészeti projekt, amely elvek szerint indult és hasonló véget ért.

BagolymondjapenzolvasvajoAlapvetően az elgondolás nem volt rossz, olyannyira, hogy szociológiai (és más) tanulmányok egész sora foglalkozik a Pruitt–Igoe sorsát kiváltó és alakító hibákkal. Vannak szép számmal, akik a tervező építészt, Jamaszaki Minorut hibáztatják első sorban. Mások meg a kivitelezőt, vagy a város vezetését, mint üzemeltetőt, mivel még azt a kevés pénzt és energiát sem fordították a telepre, amit lehetett volna. Sokan úgy vélik, hogy túlságosan is idealizált és naív volt maga az elképzelés, főleg, hogy egy akkoriban hozott legfelsőbb bírósági döntés iránti megfelelési kényszerből kifejezetten elegyíteni akarták a fekete és fehér családokat. Még az elnevezés is ezt a törekvést szimbolizálta: Wendell O. Pruitt színesbőrű pilóta volt, St. Louis hőse, míg William Igoe fehér városatyaként írta be magát a város történelmébe.

pruitt-igoe-vandalized-windows
Betört ablakok a Pruitt–Igoe egyik épületén (bármelyiken készülhetett a felvétel) – See page for author [Public domain], via Wikimedia Commons

A valódi probléma azonban nem a szegregáció erőltetett felszámolása volt. Mindenképpen közrejátszott az, hogy az egy környezetben élők között komoly szokás- és neveltetésbeli különbségek voltak és igyekeztek elkerülni a találkozást. Nem alakult ki kapcsolat, csak kisebb egységek lakói ismerték egymást és azok igyekeztek is a saját mikrokörnyezetükbe valamiféle rendet és életteret kialakítani. Erre az építész tervei szerint az épületek közösségi terei, a folyosók, előterek nyújtottak volna lehetőséget, ahol pihenő- és játszótereket gondolt kialakítani, és olyan közösségi helyeket, ahol az emberek találkozhatnak és beszélgethetnek. De ezek a terek a végén sötétek és üresek maradtak, szellőzetlenek, barátságtalanok, mert a tervek szerinti kialakításukra már nem jutott semmi. Az épületek közötti részek is rendezetlenek maradtak, az oda tervezett gyermekjátszóterek sosem készültek el, a parkolók között szemét és sitt gyűlt. Az emberek pedig elkezdték a senkiének nézni azt, ami nem a sajátjuk volt, és megjelent a szándékos rombolás, a bűnözés. A fenntartó (a város) a legminimálisabb mértékben sem fordított a karbantartásra, és az amúgy is csak minden harmadik emeletnél megálló liftek többet voltak rosszak, mint üzemképesek, a betört ablakokat senki sem cserélte ki, a kiégett lámpák sötétségbe burkolták a barátságtalan épületeket. Aki tehette, elmenekült, és a lakások fele üresen állt, rosszabb esetben pedig bűnözők, drogosok búvóhelye lett. A történet számos más helyről is ismerős.

bagolymondjairgumburgumAhogyan maga a épületek jellegzetes jellegtelensége is, a szigorúan szerkezetcentrikus külsővel, ahol a díszítés maga az anyag és a funkciója, semmi mást nem tűr meg. A világ egyes részein Sztálin-barokknak, máshol fasiszta építészetnek titulált, és például a római EUR negyedben futurizmussal megszórva szép (bár embertelen) építményeket erőltetetten optimista díszítéssel látták el (vagy akár a régi londoni BBC-székházat). De ez a fajta építészet eleve elvetette a dekorációt, és kizárólag a szerkezeti elemeket, a struktúrát engedte ilyesféle szerepben is megjelenni. Még akkor is, ha az sem volt alkalmas e feladatra. Robosztus, nyomasztóan erős és erőszakos, tömbszerű házak ezek, a stílus pedig éppen erről, a szépség elvetéséről kapta a „brutalizmus” nevet.

320px-tugendhat_villa_in_brno
A brnói Tugendhat-villa – Justraveling.com [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

Bár időben nem különül el élesen a többi modern irányzattól, mégsem lehet összetéveszteni a Bauhaus tiszta és emberségességre törekvő formáival, és az azt követő, minőséget dicsőítő modernizmussal összevetni, aminek legszebb példái Ludwig Mies van der Rohe vitatott, nem feltétlenül használható, de sokkal finomabb épületei, mondjuk a Tugendhat-villa Brnóban, ami ma az építészetet és modernizmust kedvelők zarándokhelye. Nem lehet összetéveszteni a későbbi, strukturalista irányzattal sem, ahol igyekeztek a szerkezetet, mint díszítőeszközt könnyebbnek, légiesebbnek, szükségesebbnek bemutatni. Nyilvánvalóan távol állt Frank Lloyd Wright organikus elveket valló irányzatától, amelyet itthon nem csak Koós Károly építészetével rokoníthatunk, hanem Földes László egyes tervei is szoros rokonságban állnak vele, bár jóval későbbiek – Makovecz Imre pedig sajátos formális és szimbolikus mitológiát rittyentett köré. Bár nagyon hasonló koncepcióra épült egész Brasília, ott sokkal erőteljesebb egy késői Bauhaus hatás, ami minden (rendszerint jogos) kritika ellenére is egy meglepően jól élhető várost eredményezett. Ami hasonló egy kicsit, de nagyon más: szép. A brutalista építészet ugyanis könnyen felismerhető arról, hogy brutális. Mert az.

320px-citc3a9_radieuse-_intc3a9rieur_1
A „marseilles-i ház” belül. Le Corbusier építészetéből indult, de nagyon eltávolodott a brutalizmus. – By Michel-georges bernard (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Meglehetősen sok olyan brutalista épület van, amely szociális kérdésekre próbált választ adni. Érdekes, hogy mennyire hasonló elképzelések mennyire eltérő eredményekre vezettek. Le Corbusier koncepciója az élettér, mint műalkotás kialakítására több változatban is megépült, természetesen a legismertebb a marseilles-i Unité d’habitation, avagy közismertebb ragadványnevén a marseilles-i ház. Sokan a panelházak, lakótelepek mintaképét látják benne, holott azok koncepciója már az ókorban is megjelent – Khafré piramisépítőinek lakótelepe, ahol az építkezésen dolgozók szállásai, és az őket kiszolgáló létesítmények egyetlen egységben, könnyen megközelíthető, átlátható, szervezett formában épültek meg. Pontosan azokat az elgondolásokat mutatják, mint a svájci építész alkotása: a munkahely viszonylagos, de már nyugalmat nyújtó közelében kialakított élettér volt a célja, ahol a szociális igények kielégítésére alkalmas park, szórakoztató létesítmények ugyanúgy meglegyenek, mint a mindennapi szükségleteket biztosító üzletek, szolgáltatások. Le Corbusier ezt egy-egy helyszínen egyetlen épületmonstrumon belül álmodta és valósította meg, a szocialista országok panelházakból épült lakótelepei, amelyekhez hasonlók nyugaton is épültek, több épületből álló, önálló negyedként próbálták meg ugyanazt. Ennek egészen elképesztő méretű példái is épültek, amelyek nyugodtan nevezhetők a brutalista építészet toposzainak. És nem csak a Szovjetunió és érdekszférája járt élen ebben, sőt. Angliában valósággal burjánzott az építészeti brutalizmus, és az elkészült épületek hasonló elfogadottsági skálán mozogtak és mozognak, mint a Pruitt–Igoe és a marseilles-i ház kijelölte végletek. Az egyetlen, vagy egy-két brutalista építményben önmagába záródó nyomornegyedek némelyik angol nagyvárosban még a mai napig is problémát okoznak, vagy már lerobbantották őket a városképről, például a Glasgow-i Hutchensontown C-t, míg néhány jobban sikerült épület a felső-középosztály kedvelt lakóhelye (ez történt a marseilles-i ház-zal is).

trellick_tower_from_elkstone_road2c_london_w10_-_geograph-org-uk_-_783825
Goldfinger Ernő: Trellick Tower – R Sones [CC BY-SA 2.0], via Wikimedia Commons

Érdekes helyzetet képviselnek a magyar származású, Angliában tevékenykedő Goldfinger Ernő építette Trellick Tower, Balfron Tower, és az ahhoz csatlakozó Carradale House. Ezek az építmények magukon viselik a brutalista lakóépületek minden tulajdonságát: egyes lakók oda vannak értük, de a lakók többsége gyűlöli őket. A fenntartásuk döbbenetesen sokba kerül és a struktúrák kiforratlansága számos problémát okoz. Az épületek beton főelemei kivezetik a fűtés melegét a lakásokból, olyan hőhidak alakulnak ki. A beton vázon fa és üveg szerkezetek alkotják a külső felületet, és ezek a homlokzatok vízelvezetési gondjai miatt ázik és nedves minden. A húszemeletes építmények a vártnál is jobban ki vannak téve a szélnek és az elektromos hálózat, épületgépészet elavulása már csak a méretek miatt is komolyabb terhet jelent. Goldfinger épületei éppen csak megmenekültek a dinamitrudaktól, és ma már műemléki védelmet kaptak, de a korszerűsítésük elérhetetlen összegekbe kerülne. Goldfinger az épületekhez portaszolgálatot is tervezett, de erre sohasem került pénz. A toronyházak így nyitottak maradtak, és a különálló gépészeti egységek és átjáróik különösen vonzóak voltak a hajléktalanok és drogosok számára, majd egyre gyakoribb lett a rablás és a nemi erőszak, illetve a kábítószer és más illegális dolgok kereskedelme is. Ez a folyamat nagyon nehéz munkával volt megállítható, és a tornyok helyzetét akkor sikerült kissé jobb irányba terelni, amikor a lakók megvásárolhatták az addig bérelt ingatlanjaikat, és megváltozott az alapvető hozzáállás – a városvezetés részéről is. A Trellick Tower 2017-ben megmutatta ezeknek az épületeknek egy másik komoly problémáját is: április 19-én tűz ütött ki az egyik lakásban a legfelsőbb emeletek valamelyikén. Bár sikerült a lángokat úgy megfékezni, hogy sem emberéletben, sem anyagiakban nem keletkezett komoly kár, az oltás idejére több mint kétszáz lakót kellett evakuálni a toronyházból.

360px-grenfell_tower_fire_morning
A Grenfell Tower oltása – Natalie_Oxford a Twitteren [CC BY 4.0], via Wikimedia Commons

2017-ben egy másik londoni toronyház-tűz jobban felkavarta a közvéleményt: a Grenfell Tower egy felújított brutalista épületegyüttes toronyháza volt, és az éjszaka, egy meghibásodott hűtőszekrényből származó tűz 71 életet követelt – köztük egy újszülöttét is. Itt is a karbantartás és a pénzhiány játszotta a főszerepet: a felújítást ugyan elvégezték, de a szigetelőanyag, amivel az épületet kívülről burkolták, nem felelt meg a legalapvetőbb tűzvédelmi előírásoknak sem: egész egyszerűen tüzet fogott, vagy leolvadt a falakról. A Grenfell Towerhez hasonló toronyházból a nyugat-londoni North Kensingtonban több is áll. Ezeknek utólagos burkolatát sürgősen felülvizsgálták, és volt, ahol inkább el is távolították.

Az angliai példák kísértetiesen ismerősek lehetnek a hajdani pécsi toronyház révén, de hasonló épület van még Magyarországon – elég talán csak a veszprémi vagy a gyöngyösi húszemeleteseket említenem. De a brutális építészet nem feltétlenül magasra tört a gigantikus méretek imádatában, hanem vízszintesen is szívesen terjeszkedett. Kelenföld vagy Rákosfalva tízlépcsőházas monstrumaihoz hasonlók azonban bőven akadtak, akár a “Bécsi út másik oldalán”, azaz Bécsben is.

320px-karl-marx-hof_2009
A Karl Marx-Hof – Dreizung (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

De milyen érdekes: Bécsben még a brutalizmus is más. A döblingeni Heiligenstadt negyedben található Karl Marx-hof valójában brutalista épület, bár annyira nem is csúnya. A maga 1100 méteres hosszával sokan rekordernek gondolják, pedig az ukrajnai Lutszkban van hosszabb, 1750 méteres lakóház (igaz, nem egyetlen vonalban, hanem leágazásokkal), és az oroszországi Murmanszkban is akad egy önmagába záródó, karokat növesztett építmény, amely 1480 méter hosszú. A Karl Marx-hof egyik végétől a másikig négyszer áll meg a villamos, és manapság kimondottan vidám színekben virít, amely feloldja a monstrum nyomasztó méreteit. Különlegessége, hogy az eredeti koncepciónak megfelelően megvan benne minden, ami a működéséhez szükséges: szolgáltató és pihenő egységek, sőt, gondos karbantartás is. De hát Bécs az Bécs, mondhatnám, és nem is járnék túl messze az igazságtól.

320px-corviale_5581482423
Nuovo Corviale, Róma – By Umberto Rotundo from Roma, Italy (Leggendo Corviale) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A brutalista lakóegységek gondjai mindenhol nagyon hasonlóak. Rómában a Nuovo Corviale, becenevén Il Serpentone, azaz az Óriáskígyó a város keleti felén húzódó monstrum. Nem nagyon hallani róla, én is véletlenül fedeztem fel a Google Earth-ön keresgélve, felidézve az általam bejárt helyeket. Nem, nem jártam a Serpentone közelében sem, nem is nagyon ajánlatos turistaként oda tévedni. Simán csak feltűnt a műholdképen az egyetlen, egyenes épület, ami először elhagyott kifutópályának látszott, a kiszolgáló területek nélkül. A Serpentone valójában három épület, amelyek közül kettő egy vonalban fut, átjárókkal összekötve. A harmadik, alacsonyabb ház rövidebb is, és hegyes szögben áll el a két másik vonalától – ez lett (volna) a szolgáltatásoknak helyet adó épület. Épült melléjük még egy pláza-szerű dolog is, ami meglepő módon többé-kevésbé rendeltetésszerűen működik.

Nuovo Corviale: központi átjárók a kilométernyi hosszú épületegyüttes közepén – By Umberto Rotundo from Roma, Italy (Leggendo Corviale) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A koncepció itt is hasonló, mint az ókori, vagy a Le Corbusier-féle. A létesítmény közelében parkot és bevásárlóközpontot is terveztek, ami szükséges is volt, figyelembe véve, hogy a Corviale több mint hatezer embernek adott otthont. A tervezők és a beruházó olyan hangzatos szólamokkal fogtak munkához, hogy megvalósítják a modern lakóépületek önmagát működtető rendszerét, a korszerű megoldást minden lakáshiányra, és a szociális problémákra választ nyújtanak. Mindezt akkor, amikor Olaszországban demográfiai robbanás után nagyon súlyos problémává vált a lakáshiány és az erős baloldal azonnali megoldást követelt. Nos, az építők tévedtek. A hibák inkább a Trellick Tower és a Pruitt–Igoe terv hibáira hasonlítanak. A rosszul karbantartott, eredetileg szellősnek és derűsnek tervezett, még némi dekorációt is felvonultató, ám az életben átláthatatlan és barátságtalan belső közösségi terek  és külső átjárók vonzották a bajt, a bűnözőket és a kétes egzisztenciájú alakokat. Az eredetileg olaszosan könnyed és nagyvonalú díszítések a silány anyagok használata miatt hamar lepusztultak, csak rontva az összhatást. A két hosszú épületrész közötti átjáró vonalában egy kis amfiteátrum jellegű színpad is épült, ami egy ideig üzemelt, sőt, kertmozi is volt, de meglehetősen gyorsan az enyészeté lett minden. A beton kolosszusokon végigfutó, keskenynek tűnő ablaksávok egységét megtörték a házilag kialakított árnyékolók, szárítók, mindenféle buherált kiegészítések, amikkel az ott lakók megpróbálták még elviselhetővé varázsolni a totális disztópiává roskadt utópisztikus „lakógépet”. A Serpentone sorsa ma sem tisztázott, bár sokan igyekeznek tenni érte. Az Adriano Olivetti Alapítvány még egy kiadványt is közzétett, amelyben a Corviale megmentésével foglalkozik. Előszavában „az olasz építészet, művészet és a társadalom perifériájának szimbóluma” titulussal illeti. A hajdani amfiteátrumba művészeti happeningeket terveznek, és a közbiztonság érdekében is próbálnak mindenfélét, vegyes, de inkább bíztató sikerrel. Születtek tervek a nyomasztó beton felületek élettelibb, vidámabb dekorációval ellátására, ami a hely hangulatán biztosan sokat javítana. Vannak az építménynek barátai, akik meg szeretnék menteni az olasz brutalizmus mintapéldányát, de sokan örülnének annak is, ha eltűnne a föld színéről. Anyagilag egyik sem igazán járható út, tehát rejtély, mi lesz a sorsa – talán nagyobb az esélye a Trellick Tower nyomán túlélni, mint sok más, brutalista épületnek.

320px-stazione_santa_maria_novella_2
Firenze, Santa Maria Novella pályaudvar – By Freepenguin (A feltöltő saját munkája) [CC BY-SA 3.0 or GFDL], via Wikimedia Commons

Egyébként Olaszországban számos példája van a brutalizmusnak, ami a helyben fasiszta építészetnek nevezett, Bauhaus utáni, a mi Sztálin-barokkunkhoz és szocreálunkhoz hasonló irányzat folytatásaként, következő fejlődési fázisaként jelent meg, főleg az ötvenes és hetvenes évek között. Rómában a Termini pályaudvar még inkább a fasiszta építészethez áll közel, de a firenzei Santa Maria Novella pályaudvar kívülről igazi brutalista építmény, amúgy meglepően kellemes belső terekkel, ami tőlünk nyugatra nem is olyan ritka az ilyen stílusú építmények közt. Sokfelé találhatók brutalista középületek, bevásárlóközpontok a divat és művészet szentélyének tartott országban, akár olyan monstrumok is, mint a divat fővárosának számító Milánóban. És nem a dómra gondolok, természetesen. Van, ami még azt is el tudja nyomni.

milano_-_torre_velasca_-_panoramio_-_markusmark_28329
Torre Velasca: annyira csúf, hogy az már ronda – MarkusMark [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Ez pedig nem más, mint a Torre Velasca, amelyet a középkori várépítészettel rokonítva igyekeznek menteni. Ez az épület is műemléki védettséget élvez, és viszonylag jó állapotát, elismertségét talán annak a ténynek is köszönheti, hogy egyszerre lakó- és középület, így mindkét oldalról figyelmet kap. Aki feljut a milánói dóm tetejére és körülnéz, aligha tévesztheti el a felső részén kiszélesedő, jókora buzogányként éktelenkedő szörnyeteget.

Amúgy érdekes ám a brutalista középületek sorsa is. Az angoloknál olyan sok vált hírhedtté, hogy mára mozgalom indult a brutalista építészet maradékának megmentésére. A londoni Royal National Theatre még a szebb és kedveltebb épületek egyike, ahogyan a Preston Central buszpályaudvar parkolóházát is főleg az épület kedvelőinek a tiltakozása mentette meg a bontástól.

320px-preston_bus_station_232-26
A Preston Central buszpályaudvar parkolóháza, amit a környékbeliek szeretete mentett meg a dinamittól – Dr Greg [GFDL or CC BY 3.0], via Wikimedia Commons

Ez az épület abban a különleges helyzetben van, hogy bár bőven viseli a stílus jellegzetességeit, igazából nem is olyan csúnya, főleg a parkolószintek íves, dekorációnak is alkalmas kialakítása miatt. Ritka kivétel, bár nem egyedülálló. Feltűnően sok egyébként, főleg a lebontott épületek között a parkolóház és a bevásárlóközpont. Nagyon jellemzőek a problémák is, amelyek a bontásukhoz vezettek: a beázás okozta szerkezeti problémák és a szociális gondok, bűnözés, az embertelen térhez való ellenséges hozzáállás. Nem akarok vészharangot kongatni, de ezeket a jeleket már megjelenni látom a budapesti Köki Terminálon is, amely tipikus példája az olyan építménynek, ahonnan eltűnni a legjobb. Pedig az túl új ahhoz, hogy brutalista legyen. Vagy nem.

plaza8
Boston City Hall – By Marguerite & AJ Marks [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons
512px-buffalo_city_court_building2c_1971-742c_pfohl2c_roberts_and_biggie_28844802229529
Buffalo City Court Building – By David Schalliol via sah1365 [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Talán meglepő, hogy olyan, nagy jelentőségűnek vélhető épületek is épültek brutalista stílusban, mint a Royal National Theatre. Nincs is egyedül! Egészen híres-hírhedt a bostoni városháza, azaz Boston City Hall, vagy a stílus Nagy Klasszikusa, a végletekig embertelen külsejével akár még szépnek is látható Buffalo City Court Building, – ez a kettő az Egyesült Államokban nyomja agyon a városképet. Amerikában a brutalista stílus kicsit más irányba is elkalandozott, és a felhőkarcolók között olyan ikonikus épületek is készültek, mint a bostoni Hancock Tower, mai nevén csak Clarendon Str. 200.

john_hancock_tower2c_200_clarendon
Clarendon Str. 200.Via Wikimedia Commons

Ez a toronyház furcsa keveréke a Bauhaus utáni, anyagminőség kultuszában élő irányzatnak, a minimalizmusnak, a brutalizmusnak, és az art decónak. Az épület műszaki problémái viszont jellegzetesen visszaköszönnek a brutalista építményekről. Szinte minden előfordult itt: az épület kilengését utólag beépített lengéscsillapítókkal kellett szabályozni, a drága üvegtáblák időnként tömegével hullottak alá a hatvan emeletes gigászról, és a keskeny, széles épületre olyan erővel kapaszkodott a szél, hogy meg kellett erősíteni, ne boríthassa fel. Egészen furcsa módon, azzal fenyegetett az épület körül kialakuló légáramlás, hogy a hasáb alakú házat a rövidebb oldalára borítja – mintha egy dominót az élére akarnánk fújni. Ezzel az egyébként nagyon érdekes és szép épülettel majdnem sikerült megvalósítani a lehetetlent és az összes lehetséges problémát egyetlen remekműben felsorakoztatni.

320px-distant_exterior_view_of_seminary
A Szeminárium romjainak látképe – By Mad4brutalism (A feltöltő saját munkája) [CC BY-SA 3.0 or GFDL], via Wikimedia Commons

A brutalista stílus az egyházi építészetben is megjelent. Még Rómában is épült jellegzetesen brutalista templom, de a stílusirányzat történetében legjelentősebbnek tartott vallási épület a skóciai Cardossban épült Szent Péter Szeminárium Glasgow mellett. Az épületet közvetlenül Le Corbusier ihlette, de egy neves skót építészeti iroda tervezte és a kivitelező is helyi volt. Olyan kiváló munkát végeztek, hogy az építmény a mai napig a legmagasabb műemléki védettséget élvezi kiemelkedő építészeti és kulturális jelentősége miatt. Az egyik neves angol építészkritikus-író egyenesen úgy méltatta, hogy nagyszerűen foglalta egységbe a skót lakótornyok évezredes hagyományait a modern eljárásokkal, nyers és erőteljes anyaghasználattal, és a masszív formáival.

320px-gk26c_st_peters_chapel
A Szeminárium kápolnájának valóban izgalmas belső tere – [GFDL or CC-BY-SA-3.0], via Wikimedia Commons

Egy XIX. század végén emelt korábbi majorság adta a magját, amely a szeminárium központi, ügyviteli és gazdasági épületeként funkcionált, és e köré épült a modern beton komplexum. A szemináriumot egyidejűleg száz tanítvány befogadására tervezték, de valójában sosem volt egyszerre annyi lakója. Amikor az első lakói végzősként elhagyták, hogy papnak álljanak, lassan hanyatlásnak is indult az egész. És ebben nem csak a kihasználatlanság volt a kiváltó ok, hanem az is, hogy Skócia éghajlata eltér Dél-Franciaország tengerparti klímájától. Nagyon jelentősen eltér.

Bagoly mondja hu logoTehát megint a környezet, a vízelvezetési problémák, a fenntarthatóság és a karbantartás költségei jelentették az épület problémáit. Tizenegynéhány évvel a megnyitása után a szeminárium máshová költözött, és az épületegyüttes drogrehabilitációs központ lett. De még abban az évtizedben elköltözött az az intézmény is, majd a XIX. századi központi épület is leégett, olyan súlyos tűzkárt szenvedve, hogy a maradványait inkább elbontották. Ekkor kapott először védettséget az építmény, mint a skót kulturális örökség része, ám a védettség nem azt jelentette, hogy sürgősen pénz áradt volna a felújítására és hasznosítására, hanem csak annyit, hogy nem volt szabad hozzányúlni. Az éghajlat azonban nem kérdez, és a modern épületek is hamarosan romossá váltak, ami azóta is csak romlott, bár történtek próbálkozások az állagmegóvásra és a hasznosításra is. Egyik sem járt sikerrel. Pedig az egyre magasabb szintre emelt védett státusz mellett a legkülönfélébb szervezetek, például a glasgow-i egyetem is tevékenyen részt vett a megmentési kísérletekben, például a „falak nélküli kollégium” projekttel. A szeminárium romjai között látogatók jelentek meg, akik megismerkedhettek az épület jelentőségével, múltjával, és még egy különleges hangkulissza is a rendelkezésükre állt, amelyen a környezet hangjaira keverve riportok, ismertetők mutatták be a helyszínt. Ez a kezdeményezés sem látott sok időt, és hamarosan magánkézbe adták az ingatlant, azzal a feltétellel, hogy kulturális célra kell hasznosítani. Egy komolyabb állagmegóvó karbantartás után turistalátványosság lett a szeminárium, hang- és fényjátékkal – de romos állapotában. A jövőjét nem ismerni, és ez sok-sok brutalista épületről elmondható. Igen nagy hányaduk azonban jól kiszámítható pályán tart az ősrobbanás ellentéte felé, ahol a detonáció nem a kezdete, hanem a vége lesz egy történetnek.

bagolymondjaponteeenEz azonban felvet egy olyan problémát is, hogy a brutalista épületek nem véletlenül a szerkezeti erejükkel próbáltak kitűnni. Nem is olyan könnyű felrobbantani őket. Sokuknál használtak az építkezéshez olyan anyagokat, például azbesztet, ami meg is akadályozza a hagyományos robbantást, és a töltetek elhelyezése előtt még mentesíteni is kell az épületet. Némelyik esetben maga az azbeszt-mentesítés olyan szerkezeti károsodást is okoz, hogy a bontás különösen veszélyessé válik. Ezek mind-mind az embertelen stílus embertelen bosszúi – holott a létrejöttükben egy ősi és alapvetően jó vezérelv működött.

A jelek szerint a posztmodern pokolba vezető út is brutalista jószándékkal van kikövezve.

Bagolymondjakonyvmoly

A címképen a Pruitt–Igoe egyik épülettömbjének felrobbantása – U.S. Department of Housing and Urban Development Office of Policy Development and Research (Creating Defensible Space) [Public domain], via Wikimedia Commons

Szavakon túli területek

Van, hogy közölni kell a kimondhatatlant. A művészetben ez a művészet.

Valamikor korábban, még január 18-án idéztem Ansel Adams gondolatát arról, hogy mire is való a kép, és mit lehet tenni a korlátaival. Georgia O’Keeffe is elmélkedett hasonlóról, amit sajnos nem tudok szó szerint idézni. Az volt a lényege, hogy mennyire felesleges megkérdezni az alkotót arról, mit ábrázol a képe: ha tudná szavakban közölni, nem bajlódna a festéssel. És a sor folytatható: amikor a képek már nem elegendőek, a művész kilép a térbe, és a térplasztika (szobor, dombormű, objekt, mobil) segítségével próbálja meg mindazt közölni, amit hiába is kérdeznénk meg tőle. Ha elmondható lenne, beszélne róla, nem fektetne bele sokkal több energiát, hogy közölje.

Szintén O’Keeffe volt az, aki körülírta, mi is az absztrakt lényege: lecsupaszítani a láthatót, hogy csak a legfontosabb lényege maradjon meg, az, ami a legtisztábban, még éppen elegendő módon kifejezi a gondolatot. Azt a gondolatot, amit nem lehet szavakba írni, felismerhető alakok és megcímkézhető tettek révén átadni. Maga az absztrakció egyfajta beismerés, annak a beismerése, hogy kevesek vagyunk, nem tudunk mindent kimondani és bemutatni. Az érzések, érzelmek, ösztönök, rácsodálkozások tömege nem viseli el, ha hangok és statikus látomások korlátaiba ütköznek.

haasz-istvan-objekt
Haász István objektek – saját, telefonnal készült felvétel

Igazából terveztem, hogy írok ma, de nem erről, hanem az olasz forma- és ipari tervezésről akartam írni. Az azonban túl nagy falat az adott időhöz, nem vetettem el ugyan, de inkább dolgozom még rajta. Ellenben ért egy hatás, egy váratlanul meglátogatott kiállítás képében, amit csak úgy, puszta kézzel, figyelmeztetés nélkül megnéztem, amíg egy ismerősre vártam. És, bár az absztrakttal általában elég pesszimista és cinikus viszonyban vagyok, valami megfogott benne.

Egy lengyel és néhány magyar kortárs képzőművész alkotásai bujkálnak a belvárosi pince barátságtalan, sőt ellenséges hűvösében, ami a nyári kánikulában egyáltalán nem is olyan rossz hely. Sőt, összecseng a Geometrikus generációk kiállítás darabjaival. Jerzy Grochocki tipikus munkái adják a tárlat gerincét, és Dobó Krisztina, Forgó Árpád, Haász István, Halmi-Horváth István, Marafkó Bence, Somfai Rezső kísérik, támogatva, ellenpontozva és replikázva.

i-rdlnnrz-m.jpg
Georgia O’Keeffe festménye az új-mexikói sivatagról – saját, karórával készült felvétel

Elnézve műveiket, elgondolkodtam azon, hogy mi a fenét akartak ezek az alkotók mondani, és ahogy fotós énem előtörését követve elkezdtem mindenféle lehetetlen szögekből nézni, árnyékokat és megvilágításokat is hozzáértelmezni a műveikhez, eszembe jutottak Ansel Adams és Georgia O’Keeffe gondolatai a megmagyarázhatatlanságról. És arra kellett rájöjjek, hogy igazuk van. Hiába való lenne Adams magyarázatát hallgatni a Grand Teton masszívumról és a Snake-folyóról, vagy Georgia O’Keeffe-t kérdezni a sivatag varázslatáról, mert nem véletlenül képekben meséltek az érzéseikről, benyomásaikról, és a rájuk gyakorolt, mély hatásokról. És ezek még nem is absztrakt művek, de pontosabban mondják el mindazt, amit kérdezhetnék, mint bármiféle szóbeli, írásbeli válasz.

600px-adams_the_tetons_and_the_snake_river
Ansel Adams: The Tetons and the Snake River (1942),
forrás: Ansel Adams [Public domain], via Wikimedia Commons

Szóval inkább hagytam magam, és figyeltem, mit váltanak ki, mit sugallnak, és mit éreztetnek a geometrikus, nagyon szigorúan szabályos és pontos formák, határozott és tudatos, objektív valóságtól nagyjából semmilyen szinten nem függő színek.

Marafko-Bence-Semmi-3x
Marafkó Bence három megközelítése a semmire – saját, telefonnal készült felvétel

És a „tárgyak” mesélni kezdtek.

dobo-krisztina-targy
Dobó Krisztina tárgy-értelmezése – saját, telefonnal készült felvétel

De ne kérdezd, hogy mit meséltek, nem lehet elmondani. Látni és átélni kell, mert absztrakt és geometria – amely utóbbi az a gondolati régió, ami már nem csak a szavakon, képeken, formákon és színeken van túl, de az absztrakton is. De hat.

jerzy-grochocki-falling-squares
Jerzy Grochocki lehulló négyzete – saját, telefonnal készült felvétel

Igazából egy bánatom volt ezzel a kiállítással. Talán a helyszínből adódóan, talán az érdeklődés nem igazán élénk volta miatt, de a világításra nem fordítottak elegendő figyelmet. Haász István egyik objektje körül például egyáltalán nem égett lámpa, a kiállítást felügyelő hölgy szerint azért, mert „reggel  kiment”. Pont az egyik olyan műről van szó, aminél a fénynek még kiemeltebb szerepet tulajdonítottam. A többi alkotásnál is elég ad hoc világítás van, de még az is sokat mesél, része a műnek a sokféle árnyék – milyen érdekes lenne, ha még mozgatni is lehetne őket?

Ja, a kiállítás a FUGA Budapesti Építészeti Központ pincelabirintusában bújik meg, a Petőfi Sándor utca 5. szám alatt, az utca jelenleg a Párisi Udvar rekonstrukciójától sújtott, kevésbé áldott végén.

A múzsák is korán halnak?

Reneszánsz szépségek nyomában

bagolymondjapiktorIsmét (immáron nagyon sokadszor) megfogott a reneszánsz, és újra két személy izgat – de most nem a csúnya művészek, hanem a gyönyörű múzsáik. Mindkettő igencsak közismert mind a mai napig, bár alighanem csak az egyikük neve mond bármit is korunk műveltebb embereinek, és neki is csak a keresztneve. A másik, időben is később élt hölgyet szerintem mindenki megcsodálta már, de névről csak nagyon kevesek tudnák, hogy ki is ő.

800px-dante_gabriel_rossetti_-_beata_beatrix2c_1864-1870
Beata Beatrix – Dante Gabriel Rossetti festménye Beatrice Portinarinak és imádott, korán elveszített feleségének egyaránt emléket állít

Időrendben az első közülük Bice, aki Firenzében született, 1266-ban, bár közelebbi dátumot nem ismerünk. A jelek szerint egy gazdag firenzei bankár, Folco Portinari leánya volt, és egy másik gazdag firenzei bankár, Simone dei Bardi felesége lett. Az életéről nagyon keveset tudunk, és még kevesebbet tudnánk, ha történetesen nem köszön rá nyolc évesen a nála egy évvel idősebb Dante Alighierire egy majálison, amelyet apja házában tartottak. A kilenc esztendős Dante számára sorsfordító volt ez a köszönés, szerelem az első látásra. Az ilyesmi azonban a kilencéveseknél nem szokott olyan hatású lenni, mint ebben az esetben volt. Bice ugyanis Dante múzsája lett, és ennek eredményeként a világ ma Beatrice néven ismeri.

bagolymondjavalentinFolco Portinari háza nem messze állt azoktól az épületektől, amelyek az Alighieri család tulajdonában voltak, és amelyekről máig sem tudni, hogy melyikben is lakott az Isteni színjáték szerzője. Ugyan mutogatnak egy házat Firenzében, mint Dante szülőházát, de az igazság az, hogy több, egymás közelében álló ház is lehetett az, mivel mind a család tulajdonában voltak, és akár lakhattak is bennük akkor. A Portinari-házhoz egyformán közel voltak, annyira mindenképp, hogy az ifjú Dante találkozhasson szerelmével, vagy legalábbis láthassa őt. Megjegyzem, Portinarinak hat leánya is volt, de nem valószínű, hogy a történet szempontjából ennek jelentősége lenne.

henry_holiday_-_dante_meets_beatrice
Henry Holiday festményén Dante a Ponte Santa Trinitánál vágyakozva tekint fehér ruhás szerelmére, aki nem kisebb megtiszteltetésben részesíti, minthogy köszönésre méltatja. A kép furcsasága, hogy a korabeli ábrázolásoktól eltérően nem vörös öltözetben mutatja Dantét.

Az, hogy Dante mégsem futott össze soha Beatricével, elég különös. Viszont tényként említi Dante a La Vita Nuova című életrajzi művében, hogy mindössze kétszer találkozott szerelmével – az említett majálison, és kilenc évvel később, Firenze utcáin sétálva. Beatrice fehérbe öltözve jött szembe vele, két idősebb hölgy kíséretében, és nyájasan köszöntötte a költőt. Az zavarában megilletődve sietett haza, és sürgősen le kellett dőljön – és Beatricéről, vagy pontosabban Beatricével álmodott. Az álom gyümölcse lett Dante első szonettje az említett Új élet-ben.

Persze különös, hogy Dante eszményi szerelme körül túl sok a nevezetes szám. Inkább azt gyanítom, hogy a költő a lovagi szerelem, németföldi nevén minne emelkedettsége és pusztán intellektuális volta hangsúlyozására kimondottan kereste azokat, és szemérmetesen megfeledkezett a hétköznapi alkalmakról. Vagy azoktól, amikor Bice nem köszönt. 🙂

sonrel_scenes_from_dante_alighieris_la_vita

Az biztos, hogy Dante Beatrice iránti szerelme emelkedett, intellektuális szinten maradt csak, lett légyen bármilyen tartós. Felesége egy másik nagyhatalmú firenzei család sarja lett, Gemma Donati, és több gyermekük is született. Verseiben azonban mindig Beatricéhez szólt, és mindig Beatricét dicsérte, Gemmáról egy szót sem ejtett. Az is igaz, hogy Gemmához egy olyan házassági szerződés kötötte, talán kényszerrel, amit a szülők kötöttek, amikor Dante még 12 éves volt.

bagolymondjaverselBeatrice szépsége, finom előkelősége és kedvessége azonban nem csak Dante szavain keresztül maradtak ránk, hanem a kor krónikása, Giovanni Villani is megemlíti. Firenzében ma is nyomára lelni: végső nyughelye a Santa Margherita de’ Cerchi templomban van, ahová imádkozni járt. 1290-ben, alig 24 évesen hunyt el, nem tudni milyen okból. Dante azonban évtizedekkel később is eszményítette és szuperlatívuszokban emlegette, mint “la gloriosa donna della mia mente“. Ennek hatására számos későbbi művész is emléket állított neki, és “smaragd tekintetének”, többek között egy másik Dante: Dante Gabriel Rossetti. Az angol költő-festő saját feleségét, a kor egyik sokat foglalkoztatott modelljét (aki maga is hírnevet szerzett mint festő és költő), Elisabeth Eleanor Siddalt hasonlította Beatricéhez – amint a fenti képen látható is. (A kép egy évvel Elisabeth halála után készült.) Állítólag a 83 Beatrix nevű aszteroida is neki állít emléket, ám ezt a JPL aszteroida-jegyzéke, ami minden elnevezett objektum adatait, és így névadjuk kilétét is tartalmazza, nem támasztja alá.

1280px-tombofbeatriceportinari
Beatrice síremléke

botticelli-primavera_crop_simonetta
Grácia részlete Sandro Botticelli La Primavera című festményéről

A másik múzsa talán még ismertebb, hiszen a mai napig egyfajta szépségideál, az eszményi nőalak, és életének alig 23 éve alatt gyakorta ünnepelték, mint korának leggyönyörűbb leányát. A Genovai Köztársaságban született, 1453. január 28-án, a genovai nemes Gaspare Cattaneo della Volta és felesége, Cattochia Spinola leányaként. Hogy pontosan hol, az kérdéses. Lehet, hogy Genova városában, de sokkal költőibb lehetőség az, hogy Portovenerében, mely nevének jelentése szerint Vénusz kikötője. 1469-ben, alig 16 évesen találkozott a genovai San Torpete templomban (nem a mostaniban, hiszen azt 1730-ban kezdték el építeni) Amerigo Vespucci távoli unokaöccsével, az ifjú Marco Vespuccival. Marco azért érkezett Genovába, hogy a Banco di San Giorgo bankházban tökéletesítse pénzügyi ismereteit, apja, Pietro akarata szerint. Vagyonos ifjú volt, jó nevű, és nagyon szerelmes Simonettába, így a házasság logikus lépésnek látszott, amire Gaspare is boldogan áldását adta. Előnyös nászt ígért, hogy a Vespucci családnak kiterjedt kapcsolatai voltak Firenzében, főleg a Medici-ház tagjaival ápoltak jó viszonyt, ami akkoriban olyan volt, mint manapság egy korlátlan fedezetű hitelkártya. Így a leány 16 évesen Toszkánába utazott, és érkezése nem maradt észrevétlen.

bagolymondjaszeretiA mennyegzőre Firenzében került sor, Lorenzo “Il Magnifico” Medici jóvoltából a Via Larga egyik palotájában, és a rendkívül fényűző Villa dei Careggi falai között adtak fogadást tiszteletükre. Firenze felső tízezrének férfiúi valósággal megbolydultak az ifjú ara láttán, és olyan nagyságok keresték a kegyét, mint maga A Csodálatos Lorenzo és öccse, Giuliano Medici, valamint a szolgálatukban álló, kirívóan tehetséges festő, Sandro Botticelli. Tulajdonképpen borítékolva volt a botrány, és talán a Mediciek kiváló politikai érzékének  (és hatalmának) köszönhető, hogy Simonetta Vespucci nem véres szerelmi drámák és leszámolások kétes hírű hősnője lett – nyilván szándékaitól teljesen függetlenül. A kor tapintatot nem ismerő, pletykára éhes közélete bizonyára szájára vette volna (nem is beszélve Vasariról), ha erre a legkisebb lehetőséget is adja, de ilyenről nem tudok.

sandro_botticelli_-_the_virgin_and_child_28the_madonna_of_the_book29_-_google_art_project
Sandro Botticelli: Madonna a Gyermekkel (Könyves Madonna)

Valójában nem is igazán tudni, hogy mi történt. Giuliano Medici hosszasan udvarolt a már házas Simonettának, és valószínűleg az ő megbízásából készítette Sandro Botticelli az első festményt róla. Ezt aztán számos újabb követte, és természetesen a művészettörténet két pártra szakadt: az egyik fele meggyőződéssel vallja, hogy a festő is szerelmes volt Simonettába, a másik fele hasonló vehemenciával tagadja, és keresi az ezt kizáró tényeket. Azt sem tudni, hogy Giuliano Medici mennyire jutott közel Simonetta szívéhez, és mit szólt mindehhez Marco Vespucci, a férj. 1475-ben egy lovagi tornán Giuliano szinte már botrányos módon vallotta meg szerelmét a világ előtt: a Botticelli festette szalagján Simonetta Vespucci volt látható, sisakot viselő Pallasz Aténé alakjában, és alatta a “La Sans Pareille” jelmondat, franciául. “A páratlan”. Természetesen ez Simonetta páratlan szépségére kellett vonatkozzon, hiszen már volt a párja Marco személyében. 🙂 Giuliano megnyerte a tornát, és kikiáltották hölgyét “A Szépség Királynőjének”. A Piazza Santa Croce küzdőterénél összegyűlt tömeg magától értetődően átvette a jelzőt, és onnantól fogva Simonetta számított a legszebb nőnek Firenzében, a legszebb nőnek Itáliában, a legszebb nőnek a reneszánsz idején. Sajnos nem sokáig: egy évre rá, 1476. április 26-án már el is távozott, a feltételezések szerint tüdőbaj vitte el.

1280px-sandro_botticelli_-_la_nascita_di_venere_-_google_art_project_-_edited

A szépséges Simonettának azonban csak a teste szállt sírba, a hírneve nem. Ebben leginkább a múzsai szerepe játszott közre, és a zseniális festő, Botticelli. A művész egyes portréiról feltételezhető, hogy valóban Simonetta ült hozzájuk modellt, de számos híres képe, amelyek valószínűsíthetően Simonettát ábrázolják, a múzsa halála után készültek. Valószínűleg mindenki ismer legalább egyet közülük: a Vénusz születése (Vasari által használt, pontosabb címe: Vénusz érkezése) Botticelli legismertebb festménye. De feltételezik, hogy A Tavasz című képén (ld. legfelül) is Simonetta látható, és számtalan portré, madonna-ábrázolás is a múzsa vonásait viseli.

piero_di_cosimo_-_portrait_de_femme_dit_de_simonetta_vespucci_-_google_art_project
Piero di Cosimo Simonetta Vespucciról készült portréja 1490-ből

Több kép is van, amin Simonetta részben vagy teljesen ruhátlanul látható. Egy nemesember felesége, akiért rajongva versengtek a legmagasabb rangútól a legalacsonyabbig a férfiak, vajon állhatott-e mezítelenül modellt? Ez nagyon nem valószínű. Nem csak a kor felfogása miatt, hanem azért is, mert ezek a képek mind halála után több évvel készültek. Viszont szépsége nem csak Botticelli képzeletét ragadta arra, hogy fantáziája rendelkezésére bocsássa az ecsetet: Piero di Cosimo fedetlen keblű Simonettája a szépségideál halála után 14 évvel készült. Épp annyi évvel, amennyi Piero di Cosimo Simonetta halálakor volt. Mégis, Simonetta általa feltételezett alakja számos festményén megjelenik, mint az idealizált szépség – és ebben évszázadokig akadtak követői.

Sandro Botticelli hűséges maradt múzsájához, és sohasem nősült meg. Végakarata szerint Simonetta lábainál helyezték örök nyugalomra 34 év múlva, 1510-ben, a firenzei Chiesa di Ognissanti templomban, amelynek díszítésében is részt vett.

1280px-domenico_ghirlandaio2c_madonna_della_misericordia2c_ognissanti2c_firenzeSimonetta a templom festményein is jelen van: Ghirlandaio Irgalmas Madonna  című képén Vasari szerint balra Amerigo Vespucci, jobbra, fedetlen fejjel Simonetta Vespucci látható.

További lényegtelen információ, hogy bár Simonettáról elnevezett égitestről nem tudni, a 29361 Botticelli aszteroida a festő emlékét őrzi.

bagolymondjaugyan
La Primavera: Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Beata Beatrix: Dante Gabriel Rossetti [Public domain], via Wikimedia Commons
Dante találkozása Beatricével: Henry Holiday [Public domain], via Wikimedia Commons
Jelenetek az Isteni színjátékból (Dante három találkozása Beatricével): By Элизабет Сонрель [CC BY-SA 2.5 or Public domain], via Wikimedia Commons
Beatrice síremléke: By V1adis1av (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 4.0-3.0-2.5-2.0-1.0], via Wikimedia Commons
Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Könyves Madonna: Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Vénusz születése: Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Simonetta Vespuccinak tartott nő portréja: Piero di Cosimo [Public domain], via Wikimedia Commons
Irgalmas Madonna:Domenico Ghirlandaio [Public domain], via Wikimedia Commons

A szépség koldusai

József Attiláról egy szó se essék

Bagoly mondja hu logoA legszebb művészi alkotások mögé általában érzékeny, intelligens, értelmes és szép alkotókat szeretünk képzelni, akik az esztétikát a génjeikben hordozzák, és az mintegy kiárad belőlük. És ez akkora tévedés, hogy be se kellene férjen az ajtón.

Időnként a legszebb alkotásokat a legcsúnyább emberek hozzák létre. Persze vannak olyan alkotók, akiket magukat is rendszerint szépnek tartottak a kortársaik. Leonardo  vagy Arany János portréjáról kifejezetten megnyerő öregember néz  vissza ránk, Petőfi Sándor, Liszt Ferenc vagy Antonio Gaudí is megfeleltek azoknak a normáknak, amit a közember fantáziája a Nagy Művészhez asszociál. De elég nehéz lenne ugyanezt elmondani Henri de Tulouse-Lautrecről, aki arcra még eléggé átlagos volt, de a művészi tehetsége és a libidója fordítottan arányult a testmagasságához. Szeretné az ember azt hinni, hogy ő a ritka kivételek egyike volt, pedig korántsem. Volt már szó ezen a blogon a hisztérikus és igencsak agresszív kövér haspók Rossiniről, akinek a szépsége a zenéjére korlátozódott. Vele szemben azért nem igazán tisztességes egy szinten emlegetni őt Tulouse-Lautreckel, de a művészet történetében bizony sok nagyon nagy alkotás nagyon csúf emberek szépérzékét és szépség iránti vágyát dicséri. József Attila első verseskötetének címét kölcsönözve, ők a szépség igazi koldusai.

Két olyan mesterről szeretnék megemlékezni, akik a műveikbe annyi gyönyörűséget öntöttek bele, hogy rájuk már nem is jutott.

Michelangelo Buonarroti (1475–1564)
Egy igen előnyös festett portré a kortárs Daniele da Volterra nagyobb méretű festményéről (részlet)

Az első (bár időrendben második) az itáliai reneszánsz egyik legnagyobb alakja, akit a mai napig együtt lehet említeni Leonardo da Vincivel, aki kortársa és rendkívül komoly ellenlábasa volt. Csodálatos alkotások sora hirdeti művészi nagyságát, de – bár ő szobrásznak tartotta magát – hasonlóan sokoldalú volt, mint Leonardo. Íróként, költőként és festőként is méltó lenne az emlékezetünkre, de leginkább talán építészként (és festőként) tartjuk számon Michelangelo Buonarrotit. Érdekes módon felfedezhető a művészetében is a mássága: nem a reneszánsz életöröm és derű jellemzi, hanem a sötét önmarcangolás, a keserűség, a bibliai témáinál a pedig a vallásba vetett, kétségbeesett remény – rajta csak Isten segíthet. Verseit alig ismerni, pedig keresetlenül gördülő, erőteljes szavakba öltött gondolatai meglepően modernek. Sorai, hasonlatai, képei magától értetődően olyan robosztusak és kemények, mint a Mózes szobra, vagy az Utolsó ítélet Krisztus-alakja. Volt alkalmam megpróbálkozni eredeti nyelven is egy-két szonettjével, és bár a nyelv nem egyszerű, a zeneisége egy nagy költőt sejtet. És ez az ember tépelődő, magával is állandó harcban álló, kötekedő és durva volt, és nem egyszer saját művei ellen fordult. Fiatalkori költészetéről csak utalások ismertek, mert 1518-ban az összes addigi írását elégette. Manapság az öregkor költőjeként szokták említeni, mert csak a kései versei maradtak ránk – de azok impozáns mennyiségben és minőségben. Sok versének számos változata is van, mert sosem volt elégedett, állandóan javítgatta, nem fogadta el késznek őket. Ki akart törni, ahogyan tragikus hősei is – de honnan és miért? Elismert művészként kiemelkedő megbízatásokat kapott, a vatikáni Szent Péter bazilika kupolája, a Dávid-szobra, a Sixtus-kápolna freskói már saját korában is ismertté és elismertté tették. Az erőszakos és összeférhetetlen művészre jellemző azonban, hogy amikor Rafaellóval és Leonardóval hárman megbízást kaptak a firenzei Palazzo Vecchio dekorációjára, húzódozott. Végül elvállalta, hogy Leonardóval közösen fessék ki az akkor kormányzati palotaként funkcionáló épület egyik termét, de ebből soha nem lett semmi. Mindkettejük műve még az előtt megsemmisült, hogy a falakra kerülhetett volna, és még a vázlatok is elvesztek.

bagolymondjaszobraszAmikor II. Gyula pápa Rómába hívta, nem csak a Szent Péter katedrálisban felállítandó monumentális síremlékét akarta rá bízni, hanem a Sixtus-kápolna dekorációját is. Michelangelo dühödten tiltakozott: ő szobrász, nem festett freskót évek óta, nem ért és nem is akar érteni hozzá, hagyják őt békén. Különben sem fest úgy, hogy megmondják, mit kell festenie. Végül csak beletörődött, hogy kifesti a plafont (a pápa meg abba, hogy a saját feje után azt fest, ami eszébe jut), de Firenzéből hívott segítőket. Akiket aztán sürgősen el is zavart. Négy évi verejtékes munkával alkotta meg a világ legnagyobb mennyezetképét, jóformán teljesen egyedül, és még a pápa sem nézhetett rá, amíg el nem készült – csak egy kis nyíláson kukkanthatott be időnként. A világ csodájára járt, Michelangelo pedig még egyszer – megintcsak sértődötten és duzzogva – visszatért évekkel később, hogy megfesse az Utolsó ítéletet. Mert ő nem festő, hanem szobrász. Mi lett volna, ha tud festeni??? Később, mintegy kárpótlásul lett a Szent Péter bazilika főépítésze. Megsértődött rajta, és alig akarta elfogadni, mert ő nem építész. Belegondolni is szédítő, hogy mi lett volna a templomból, ha az???

michelango_portrait_by_volterra
Daniele da Volterra rajza rendkívül kegyes módon ábrázolja Michelangelót

Az Angst, ami tombolt benne, igen erős energiaforrásra lelt abban, hogy Michelangelo kimondottan rút volt. Ezt nagyon is tudta magáról, és rettenetesen zavarta. Ám ennél még jobban zavarta az, hogy a saját neméhez vonzódott, amit azonban természetellenesnek és Isten ellen valónak talált. Ennek ellenére fiatal modelljei és a kor ismert férfi prostituáltjai közül számossal intim kapcsolatba került. Volt, hogy ez szellemi intimitást jelentett: a rendkívüli szépségűnek tartott fiatal római nemeshez, Tommaso de Cavalierihez több mint 300 lírai szépségű verset írt. Cavalieri mindvégig a 41 évvel idősebb mester mellett maradt, és  érdekes, a korra legkevésbé sem jellemző módon, az akkori pletykák sem kezdték ki szerelmi ügyei miatt a zseniális alkotót.

Nagyon is el tudom képzelni, hogy minden művészi erőfeszítése, a szépség kétségbeesett műalkotásokba zsúfolása arra tett kísérlet volt számára, hogy leszámoljon saját rondaságával és önmaga számára is megvetendő másságával. Sikertelenül, ami odáig vezetett, hogy meggyűlölte és megtagadta saját művészetét is. Volt olyan szobra, amit összezúzott – úgy menekítették meg tőle, és később rekonstruálták is. A saját síremlékére szánt Pietà végül így került 1722-ben a firenzei dómba.

1280px-cappella_sistina_ceiling


És ha már Firenzénél tartunk, a művészet toszkán fővárosánál, egy sokkal korábbi művészt kell felidéznem. A San Lorenzo templom gyönyörű és 87 méter magas Campaniléjét ma is sokan csak úgy emlegetik, hogy Giotto harangtornya. A nagyszerű építmény még nem igazán a reneszánsz gyümölcse, hanem a gótika egyik utolsó itáliai mesterének munkája a trecento idejéből. Giotto di Bondone a késő gótika merevségétől távolodva, az emberek, portrék, érzések finom ábrázolásában vált naggyá. Ahogy a kortársa, Giovanni Villani írta róla: “A legrangosabb mester a maga idejében, aki minden emberi alakját, és azok tartását azok természetének megfelelően rajzolja meg”. De nem csak festőként hanem építészként is maradandót alkotott. Giorgio Vasari, a pletykás festő-építész-életrajzíró szerint Giotto egyszerű pásztorgyerekként kezdte pályafutását, akinek intelligenciáját és közvetlenségét mindenki imádta. Én azért Vasari megállapításait óvatosan kezelném, mert az arezzói művész kétszáz évvel később élt, és még a kortársairól is igen … khm … fantáziadúsan tudott mesélni. 🙂 Azt azonban más forrás is megerősíti, hogy Giotto olyan ügyesen rajzolt, hogy a kor ünnepelt firenzei festője, Cimabue magához hívta tanítványnak.

bagolymondjapiktorGiotto méltó volt mesteréhez. Bár a trompe d’oleil, a rendkívül élethű részletek megtévesztésre való használata akkoriban még csak elkezdett divatba jönni (miután az ókori görögök gazdagon kihasználták), Giotto egy alkalommal ilyennel tréfálta meg mesterét. Amíg az távol volt, Giotto egy olyan élethű legyet festett az egyik képre, hogy a visszatérő mester hessegetni kezdte. Más alkalommal maga a pápa küldött valakit, hogy hallott Giotto tehetségéről, és szeretné valami bizonyítékát kapni. Giotto fogott egy lapot, rajzolt rá egy piros kört, és visszaküldte a futárt. Az kétségbe volt esve, hogy a bolondját járatják vele, sőt, a Szentatyával is, ám az, amikor megtudta, hogy a tökéletes kört Giotto szabadkézzel rajzolta, kijelentette, hogy korának legnagyobb tehetségével van dolguk. Ami talán igaz is volt.

1280px-giotto_di_bondone_060
Giotto: Szent Ferenc siratása – érdemes megnézni az arckifejezéseket, amik messze túlmutatnak a ruhákon, bútorokon még erősen érződő gótikán
dante-alighieri
Giotto: Dante Alighieri

Azt is feljegyezte Giottóról a már emlegetett Vasari, mégpedig Boccaccióra hivatkozva, hogy “nem élt nála rútabb ember Firenzében”. Ennek ellenére igen előnyös házasságot kötött és a jómódú Lapo de Pela leánya, Ciuta négy leányt és négy fiút szült neki. No de milyen gyermekeket! Amikor egyszer Dante Alighieri meglátogatta (no igen, ők is kortársak voltak!), megjegyezte, hogy milyen különös: hogy lehetnek egy olyan embernek, aki ilyen csodálatos műveket fest, ennyire csúnya gyerekei? Giottónak valószínűleg nagyszerű humora lehetett, mert azonnal megválaszolta a meglehetősen tolakodó kérdést:

Sötétben csináltam őket!

Dante ennek örömére a Comedía (ez az eredeti címe, a Divina Commedia címet Boccaccio aggatta rá) egyik versében úgy méltatta, mint a festőt, aki túlnőtt mesterén és korának legnagyobbja lett.

Sokáig csak az utókor gúnyolódásának tartották a Giotto csúfságára vonatkozó utalásokat, főleg, hogy Vasari számolt be róluk. Azonban a firenzei San Lorenzóban végzett 1970-es régészeti feltárások során találtak egy sírt, benne egy olyan ember maradványaival, aki nagyon sokat dolgozott festékekkel és a bennük lévő (mérgező) nehézfémsókkal, nagyon sokat nézett hátrafeszített fejjel felfelé, gyakran tartott ecsetet a fogai között és ráadásul nagyon alacsony volt: mindössze 121 cm. Giottót Vasari szerint a Santa Maria del Fiore templomban temették el, más források viszont azt állították, hogy a Santa Reperata templomban. Az utóbbit azonban (Giotto halála után) lebontották, és annak a helyére épült fel a San Lorenzo. További antropológiai vizsgálatokkal sikerült azonosítani, hogy a törpének született férfi valóban Giotto volt. A művész számos képén szerepelnek törpék, és feltételezhetően magát festette meg e képeken, de más festményeken ép, szokványos férfiként ábrázolták. No persze az ideálábrázolás persze már az ókori Egyiptomban is menő volt…

bagolymondjawutAmikor beigazolódott, hogy a 70-es évei elején elhunyt törpe maradványai valóban Giottóé, ünnepélyesen, és illő tisztelettel temették újra a San Lorenzóban, a lenyűgöző és techikailag is bravúros kupolát megépítő Brunelleschi síremléke közelében. A külseje, születési rendellenessége pedig lassan elkezdett visszahúzódni a feledés homályába, és visszatérni Vasari szószátyár és nem mindig hihető történetei közé.

 

 

Michelangelo festett portréja: Miguel Ángel, by Daniele da Volterra [Public domain], via Wikimedia Commons
Michelangelo rajzolt portréja: Daniele da Volterra [Public domain], via Wikimedia Commons
Sixtusi kápolna mennyezete: Michelangelo Buonarroti [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons
Giotto: Szent Ferenc siratása: Giotto di Bondone [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons
Dante Alighieri portréja: Giotto di Bondone [Public domain], via Wikimedia Commons