Szavakon túli területek

Van, hogy közölni kell a kimondhatatlant. A művészetben ez a művészet.

Valamikor korábban, még január 18-án idéztem Ansel Adams gondolatát arról, hogy mire is való a kép, és mit lehet tenni a korlátaival. Georgia O’Keeffe is elmélkedett hasonlóról, amit sajnos nem tudok szó szerint idézni. Az volt a lényege, hogy mennyire felesleges megkérdezni az alkotót arról, mit ábrázol a képe: ha tudná szavakban közölni, nem bajlódna a festéssel. És a sor folytatható: amikor a képek már nem elegendőek, a művész kilép a térbe, és a térplasztika (szobor, dombormű, objekt, mobil) segítségével próbálja meg mindazt közölni, amit hiába is kérdeznénk meg tőle. Ha elmondható lenne, beszélne róla, nem fektetne bele sokkal több energiát, hogy közölje.

Szintén O’Keeffe volt az, aki körülírta, mi is az absztrakt lényege: lecsupaszítani a láthatót, hogy csak a legfontosabb lényege maradjon meg, az, ami a legtisztábban, még éppen elegendő módon kifejezi a gondolatot. Azt a gondolatot, amit nem lehet szavakba írni, felismerhető alakok és megcímkézhető tettek révén átadni. Maga az absztrakció egyfajta beismerés, annak a beismerése, hogy kevesek vagyunk, nem tudunk mindent kimondani és bemutatni. Az érzések, érzelmek, ösztönök, rácsodálkozások tömege nem viseli el, ha hangok és statikus látomások korlátaiba ütköznek.

haasz-istvan-objekt
Haász István objektek – saját, telefonnal készült felvétel

Igazából terveztem, hogy írok ma, de nem erről, hanem az olasz forma- és ipari tervezésről akartam írni. Az azonban túl nagy falat az adott időhöz, nem vetettem el ugyan, de inkább dolgozom még rajta. Ellenben ért egy hatás, egy váratlanul meglátogatott kiállítás képében, amit csak úgy, puszta kézzel, figyelmeztetés nélkül megnéztem, amíg egy ismerősre vártam. És, bár az absztrakttal általában elég pesszimista és cinikus viszonyban vagyok, valami megfogott benne.

Egy lengyel és néhány magyar kortárs képzőművész alkotásai bujkálnak a belvárosi pince barátságtalan, sőt ellenséges hűvösében, ami a nyári kánikulában egyáltalán nem is olyan rossz hely. Sőt, összecseng a Geometrikus generációk kiállítás darabjaival. Jerzy Grochocki tipikus munkái adják a tárlat gerincét, és Dobó Krisztina, Forgó Árpád, Haász István, Halmi-Horváth István, Marafkó Bence, Somfai Rezső kísérik, támogatva, ellenpontozva és replikázva.

i-rdlnnrz-m.jpg
Georgia O’Keeffe festménye az új-mexikói sivatagról – saját, karórával készült felvétel

Elnézve műveiket, elgondolkodtam azon, hogy mi a fenét akartak ezek az alkotók mondani, és ahogy fotós énem előtörését követve elkezdtem mindenféle lehetetlen szögekből nézni, árnyékokat és megvilágításokat is hozzáértelmezni a műveikhez, eszembe jutottak Ansel Adams és Georgia O’Keeffe gondolatai a megmagyarázhatatlanságról. És arra kellett rájöjjek, hogy igazuk van. Hiába való lenne Adams magyarázatát hallgatni a Grand Teton masszívumról és a Snake-folyóról, vagy Georgia O’Keeffe-t kérdezni a sivatag varázslatáról, mert nem véletlenül képekben meséltek az érzéseikről, benyomásaikról, és a rájuk gyakorolt, mély hatásokról. És ezek még nem is absztrakt művek, de pontosabban mondják el mindazt, amit kérdezhetnék, mint bármiféle szóbeli, írásbeli válasz.

600px-adams_the_tetons_and_the_snake_river
Ansel Adams: The Tetons and the Snake River (1942),
forrás: Ansel Adams [Public domain], via Wikimedia Commons

Szóval inkább hagytam magam, és figyeltem, mit váltanak ki, mit sugallnak, és mit éreztetnek a geometrikus, nagyon szigorúan szabályos és pontos formák, határozott és tudatos, objektív valóságtól nagyjából semmilyen szinten nem függő színek.

Marafko-Bence-Semmi-3x
Marafkó Bence három megközelítése a semmire – saját, telefonnal készült felvétel

És a „tárgyak” mesélni kezdtek.

dobo-krisztina-targy
Dobó Krisztina tárgy-értelmezése – saját, telefonnal készült felvétel

De ne kérdezd, hogy mit meséltek, nem lehet elmondani. Látni és átélni kell, mert absztrakt és geometria – amely utóbbi az a gondolati régió, ami már nem csak a szavakon, képeken, formákon és színeken van túl, de az absztrakton is. De hat.

jerzy-grochocki-falling-squares
Jerzy Grochocki lehulló négyzete – saját, telefonnal készült felvétel

Igazából egy bánatom volt ezzel a kiállítással. Talán a helyszínből adódóan, talán az érdeklődés nem igazán élénk volta miatt, de a világításra nem fordítottak elegendő figyelmet. Haász István egyik objektje körül például egyáltalán nem égett lámpa, a kiállítást felügyelő hölgy szerint azért, mert „reggel  kiment”. Pont az egyik olyan műről van szó, aminél a fénynek még kiemeltebb szerepet tulajdonítottam. A többi alkotásnál is elég ad hoc világítás van, de még az is sokat mesél, része a műnek a sokféle árnyék – milyen érdekes lenne, ha még mozgatni is lehetne őket?

Ja, a kiállítás a FUGA Budapesti Építészeti Központ pincelabirintusában bújik meg, a Petőfi Sándor utca 5. szám alatt, az utca jelenleg a Párisi Udvar rekonstrukciójától sújtott, kevésbé áldott végén.

A múzsák is korán halnak?

Reneszánsz szépségek nyomában

bagolymondjapiktorIsmét (immáron nagyon sokadszor) megfogott a reneszánsz, és újra két személy izgat – de most nem a csúnya művészek, hanem a gyönyörű múzsáik. Mindkettő igencsak közismert mind a mai napig, bár alighanem csak az egyikük neve mond bármit is korunk műveltebb embereinek, és neki is csak a keresztneve. A másik, időben is később élt hölgyet szerintem mindenki megcsodálta már, de névről csak nagyon kevesek tudnák, hogy ki is ő.

800px-dante_gabriel_rossetti_-_beata_beatrix2c_1864-1870
Beata Beatrix – Dante Gabriel Rossetti festménye Beatrice Portinarinak és imádott, korán elveszített feleségének egyaránt emléket állít

Időrendben az első közülük Bice, aki Firenzében született, 1266-ban, bár közelebbi dátumot nem ismerünk. A jelek szerint egy gazdag firenzei bankár, Folco Portinari leánya volt, és egy másik gazdag firenzei bankár, Simone dei Bardi felesége lett. Az életéről nagyon keveset tudunk, és még kevesebbet tudnánk, ha történetesen nem köszön rá nyolc évesen a nála egy évvel idősebb Dante Alighierire egy majálison, amelyet apja házában tartottak. A kilenc esztendős Dante számára sorsfordító volt ez a köszönés, szerelem az első látásra. Az ilyesmi azonban a kilencéveseknél nem szokott olyan hatású lenni, mint ebben az esetben volt. Bice ugyanis Dante múzsája lett, és ennek eredményeként a világ ma Beatrice néven ismeri.

bagolymondjavalentinFolco Portinari háza nem messze állt azoktól az épületektől, amelyek az Alighieri család tulajdonában voltak, és amelyekről máig sem tudni, hogy melyikben is lakott az Isteni színjáték szerzője. Ugyan mutogatnak egy házat Firenzében, mint Dante szülőházát, de az igazság az, hogy több, egymás közelében álló ház is lehetett az, mivel mind a család tulajdonában voltak, és akár lakhattak is bennük akkor. A Portinari-házhoz egyformán közel voltak, annyira mindenképp, hogy az ifjú Dante találkozhasson szerelmével, vagy legalábbis láthassa őt. Megjegyzem, Portinarinak hat leánya is volt, de nem valószínű, hogy a történet szempontjából ennek jelentősége lenne.

henry_holiday_-_dante_meets_beatrice
Henry Holiday festményén Dante a Ponte Santa Trinitánál vágyakozva tekint fehér ruhás szerelmére, aki nem kisebb megtiszteltetésben részesíti, minthogy köszönésre méltatja. A kép furcsasága, hogy a korabeli ábrázolásoktól eltérően nem vörös öltözetben mutatja Dantét.

Az, hogy Dante mégsem futott össze soha Beatricével, elég különös. Viszont tényként említi Dante a La Vita Nuova című életrajzi művében, hogy mindössze kétszer találkozott szerelmével – az említett majálison, és kilenc évvel később, Firenze utcáin sétálva. Beatrice fehérbe öltözve jött szembe vele, két idősebb hölgy kíséretében, és nyájasan köszöntötte a költőt. Az zavarában megilletődve sietett haza, és sürgősen le kellett dőljön – és Beatricéről, vagy pontosabban Beatricével álmodott. Az álom gyümölcse lett Dante első szonettje az említett Új élet-ben.

Persze különös, hogy Dante eszményi szerelme körül túl sok a nevezetes szám. Inkább azt gyanítom, hogy a költő a lovagi szerelem, németföldi nevén minne emelkedettsége és pusztán intellektuális volta hangsúlyozására kimondottan kereste azokat, és szemérmetesen megfeledkezett a hétköznapi alkalmakról. Vagy azoktól, amikor Bice nem köszönt. 🙂

sonrel_scenes_from_dante_alighieris_la_vita

Az biztos, hogy Dante Beatrice iránti szerelme emelkedett, intellektuális szinten maradt csak, lett légyen bármilyen tartós. Felesége egy másik nagyhatalmú firenzei család sarja lett, Gemma Donati, és több gyermekük is született. Verseiben azonban mindig Beatricéhez szólt, és mindig Beatricét dicsérte, Gemmáról egy szót sem ejtett. Az is igaz, hogy Gemmához egy olyan házassági szerződés kötötte, talán kényszerrel, amit a szülők kötöttek, amikor Dante még 12 éves volt.

bagolymondjaverselBeatrice szépsége, finom előkelősége és kedvessége azonban nem csak Dante szavain keresztül maradtak ránk, hanem a kor krónikása, Giovanni Villani is megemlíti. Firenzében ma is nyomára lelni: végső nyughelye a Santa Margherita de’ Cerchi templomban van, ahová imádkozni járt. 1290-ben, alig 24 évesen hunyt el, nem tudni milyen okból. Dante azonban évtizedekkel később is eszményítette és szuperlatívuszokban emlegette, mint “la gloriosa donna della mia mente“. Ennek hatására számos későbbi művész is emléket állított neki, és “smaragd tekintetének”, többek között egy másik Dante: Dante Gabriel Rossetti. Az angol költő-festő saját feleségét, a kor egyik sokat foglalkoztatott modelljét (aki maga is hírnevet szerzett mint festő és költő), Elisabeth Eleanor Siddalt hasonlította Beatricéhez – amint a fenti képen látható is. (A kép egy évvel Elisabeth halála után készült.) Állítólag a 83 Beatrix nevű aszteroida is neki állít emléket, ám ezt a JPL aszteroida-jegyzéke, ami minden elnevezett objektum adatait, és így névadjuk kilétét is tartalmazza, nem támasztja alá.

1280px-tombofbeatriceportinari
Beatrice síremléke

botticelli-primavera_crop_simonetta
Grácia részlete Sandro Botticelli La Primavera című festményéről

A másik múzsa talán még ismertebb, hiszen a mai napig egyfajta szépségideál, az eszményi nőalak, és életének alig 23 éve alatt gyakorta ünnepelték, mint korának leggyönyörűbb leányát. A Genovai Köztársaságban született, 1453. január 28-án, a genovai nemes Gaspare Cattaneo della Volta és felesége, Cattochia Spinola leányaként. Hogy pontosan hol, az kérdéses. Lehet, hogy Genova városában, de sokkal költőibb lehetőség az, hogy Portovenerében, mely nevének jelentése szerint Vénusz kikötője. 1469-ben, alig 16 évesen találkozott a genovai San Torpete templomban (nem a mostaniban, hiszen azt 1730-ban kezdték el építeni) Amerigo Vespucci távoli unokaöccsével, az ifjú Marco Vespuccival. Marco azért érkezett Genovába, hogy a Banco di San Giorgo bankházban tökéletesítse pénzügyi ismereteit, apja, Pietro akarata szerint. Vagyonos ifjú volt, jó nevű, és nagyon szerelmes Simonettába, így a házasság logikus lépésnek látszott, amire Gaspare is boldogan áldását adta. Előnyös nászt ígért, hogy a Vespucci családnak kiterjedt kapcsolatai voltak Firenzében, főleg a Medici-ház tagjaival ápoltak jó viszonyt, ami akkoriban olyan volt, mint manapság egy korlátlan fedezetű hitelkártya. Így a leány 16 évesen Toszkánába utazott, és érkezése nem maradt észrevétlen.

bagolymondjaszeretiA mennyegzőre Firenzében került sor, Lorenzo “Il Magnifico” Medici jóvoltából a Via Larga egyik palotájában, és a rendkívül fényűző Villa dei Careggi falai között adtak fogadást tiszteletükre. Firenze felső tízezrének férfiúi valósággal megbolydultak az ifjú ara láttán, és olyan nagyságok keresték a kegyét, mint maga A Csodálatos Lorenzo és öccse, Giuliano Medici, valamint a szolgálatukban álló, kirívóan tehetséges festő, Sandro Botticelli. Tulajdonképpen borítékolva volt a botrány, és talán a Mediciek kiváló politikai érzékének  (és hatalmának) köszönhető, hogy Simonetta Vespucci nem véres szerelmi drámák és leszámolások kétes hírű hősnője lett – nyilván szándékaitól teljesen függetlenül. A kor tapintatot nem ismerő, pletykára éhes közélete bizonyára szájára vette volna (nem is beszélve Vasariról), ha erre a legkisebb lehetőséget is adja, de ilyenről nem tudok.

sandro_botticelli_-_the_virgin_and_child_28the_madonna_of_the_book29_-_google_art_project
Sandro Botticelli: Madonna a Gyermekkel (Könyves Madonna)

Valójában nem is igazán tudni, hogy mi történt. Giuliano Medici hosszasan udvarolt a már házas Simonettának, és valószínűleg az ő megbízásából készítette Sandro Botticelli az első festményt róla. Ezt aztán számos újabb követte, és természetesen a művészettörténet két pártra szakadt: az egyik fele meggyőződéssel vallja, hogy a festő is szerelmes volt Simonettába, a másik fele hasonló vehemenciával tagadja, és keresi az ezt kizáró tényeket. Azt sem tudni, hogy Giuliano Medici mennyire jutott közel Simonetta szívéhez, és mit szólt mindehhez Marco Vespucci, a férj. 1475-ben egy lovagi tornán Giuliano szinte már botrányos módon vallotta meg szerelmét a világ előtt: a Botticelli festette szalagján Simonetta Vespucci volt látható, sisakot viselő Pallasz Aténé alakjában, és alatta a “La Sans Pareille” jelmondat, franciául. “A páratlan”. Természetesen ez Simonetta páratlan szépségére kellett vonatkozzon, hiszen már volt a párja Marco személyében. 🙂 Giuliano megnyerte a tornát, és kikiáltották hölgyét “A Szépség Királynőjének”. A Piazza Santa Croce küzdőterénél összegyűlt tömeg magától értetődően átvette a jelzőt, és onnantól fogva Simonetta számított a legszebb nőnek Firenzében, a legszebb nőnek Itáliában, a legszebb nőnek a reneszánsz idején. Sajnos nem sokáig: egy évre rá, 1476. április 26-án már el is távozott, a feltételezések szerint tüdőbaj vitte el.

1280px-sandro_botticelli_-_la_nascita_di_venere_-_google_art_project_-_edited

A szépséges Simonettának azonban csak a teste szállt sírba, a hírneve nem. Ebben leginkább a múzsai szerepe játszott közre, és a zseniális festő, Botticelli. A művész egyes portréiról feltételezhető, hogy valóban Simonetta ült hozzájuk modellt, de számos híres képe, amelyek valószínűsíthetően Simonettát ábrázolják, a múzsa halála után készültek. Valószínűleg mindenki ismer legalább egyet közülük: a Vénusz születése (Vasari által használt, pontosabb címe: Vénusz érkezése) Botticelli legismertebb festménye. De feltételezik, hogy A Tavasz című képén (ld. legfelül) is Simonetta látható, és számtalan portré, madonna-ábrázolás is a múzsa vonásait viseli.

piero_di_cosimo_-_portrait_de_femme_dit_de_simonetta_vespucci_-_google_art_project
Piero di Cosimo Simonetta Vespucciról készült portréja 1490-ből

Több kép is van, amin Simonetta részben vagy teljesen ruhátlanul látható. Egy nemesember felesége, akiért rajongva versengtek a legmagasabb rangútól a legalacsonyabbig a férfiak, vajon állhatott-e mezítelenül modellt? Ez nagyon nem valószínű. Nem csak a kor felfogása miatt, hanem azért is, mert ezek a képek mind halála után több évvel készültek. Viszont szépsége nem csak Botticelli képzeletét ragadta arra, hogy fantáziája rendelkezésére bocsássa az ecsetet: Piero di Cosimo fedetlen keblű Simonettája a szépségideál halála után 14 évvel készült. Épp annyi évvel, amennyi Piero di Cosimo Simonetta halálakor volt. Mégis, Simonetta általa feltételezett alakja számos festményén megjelenik, mint az idealizált szépség – és ebben évszázadokig akadtak követői.

Sandro Botticelli hűséges maradt múzsájához, és sohasem nősült meg. Végakarata szerint Simonetta lábainál helyezték örök nyugalomra 34 év múlva, 1510-ben, a firenzei Chiesa di Ognissanti templomban, amelynek díszítésében is részt vett.

1280px-domenico_ghirlandaio2c_madonna_della_misericordia2c_ognissanti2c_firenzeSimonetta a templom festményein is jelen van: Ghirlandaio Irgalmas Madonna  című képén Vasari szerint balra Amerigo Vespucci, jobbra, fedetlen fejjel Simonetta Vespucci látható.

További lényegtelen információ, hogy bár Simonettáról elnevezett égitestről nem tudni, a 29361 Botticelli aszteroida a festő emlékét őrzi.

bagolymondjaugyan
La Primavera: Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Beata Beatrix: Dante Gabriel Rossetti [Public domain], via Wikimedia Commons
Dante találkozása Beatricével: Henry Holiday [Public domain], via Wikimedia Commons
Jelenetek az Isteni színjátékból (Dante három találkozása Beatricével): By Элизабет Сонрель [CC BY-SA 2.5 or Public domain], via Wikimedia Commons
Beatrice síremléke: By V1adis1av (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 4.0-3.0-2.5-2.0-1.0], via Wikimedia Commons
Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Könyves Madonna: Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Vénusz születése: Sandro Botticelli [Public domain], via Wikimedia Commons
Simonetta Vespuccinak tartott nő portréja: Piero di Cosimo [Public domain], via Wikimedia Commons
Irgalmas Madonna:Domenico Ghirlandaio [Public domain], via Wikimedia Commons

A szépség koldusai

József Attiláról egy szó se essék

Bagoly mondja hu logoA legszebb művészi alkotások mögé általában érzékeny, intelligens, értelmes és szép alkotókat szeretünk képzelni, akik az esztétikát a génjeikben hordozzák, és az mintegy kiárad belőlük. És ez akkora tévedés, hogy be se kellene férjen az ajtón.

Időnként a legszebb alkotásokat a legcsúnyább emberek hozzák létre. Persze vannak olyan alkotók, akiket magukat is rendszerint szépnek tartottak a kortársaik. Leonardo  vagy Arany János portréjáról kifejezetten megnyerő öregember néz  vissza ránk, Petőfi Sándor, Liszt Ferenc vagy Antonio Gaudí is megfeleltek azoknak a normáknak, amit a közember fantáziája a Nagy Művészhez asszociál. De elég nehéz lenne ugyanezt elmondani Henri de Tulouse-Lautrecről, aki arcra még eléggé átlagos volt, de a művészi tehetsége és a libidója fordítottan arányult a testmagasságához. Szeretné az ember azt hinni, hogy ő a ritka kivételek egyike volt, pedig korántsem. Volt már szó ezen a blogon a hisztérikus és igencsak agresszív kövér haspók Rossiniről, akinek a szépsége a zenéjére korlátozódott. Vele szemben azért nem igazán tisztességes egy szinten emlegetni őt Tulouse-Lautreckel, de a művészet történetében bizony sok nagyon nagy alkotás nagyon csúf emberek szépérzékét és szépség iránti vágyát dicséri. József Attila első verseskötetének címét kölcsönözve, ők a szépség igazi koldusai.

Két olyan mesterről szeretnék megemlékezni, akik a műveikbe annyi gyönyörűséget öntöttek bele, hogy rájuk már nem is jutott.

Michelangelo Buonarroti (1475–1564)
Egy igen előnyös festett portré a kortárs Daniele da Volterra nagyobb méretű festményéről (részlet)

Az első (bár időrendben második) az itáliai reneszánsz egyik legnagyobb alakja, akit a mai napig együtt lehet említeni Leonardo da Vincivel, aki kortársa és rendkívül komoly ellenlábasa volt. Csodálatos alkotások sora hirdeti művészi nagyságát, de – bár ő szobrásznak tartotta magát – hasonlóan sokoldalú volt, mint Leonardo. Íróként, költőként és festőként is méltó lenne az emlékezetünkre, de leginkább talán építészként (és festőként) tartjuk számon Michelangelo Buonarrotit. Érdekes módon felfedezhető a művészetében is a mássága: nem a reneszánsz életöröm és derű jellemzi, hanem a sötét önmarcangolás, a keserűség, a bibliai témáinál a pedig a vallásba vetett, kétségbeesett remény – rajta csak Isten segíthet. Verseit alig ismerni, pedig keresetlenül gördülő, erőteljes szavakba öltött gondolatai meglepően modernek. Sorai, hasonlatai, képei magától értetődően olyan robosztusak és kemények, mint a Mózes szobra, vagy az Utolsó ítélet Krisztus-alakja. Volt alkalmam megpróbálkozni eredeti nyelven is egy-két szonettjével, és bár a nyelv nem egyszerű, a zeneisége egy nagy költőt sejtet. És ez az ember tépelődő, magával is állandó harcban álló, kötekedő és durva volt, és nem egyszer saját művei ellen fordult. Fiatalkori költészetéről csak utalások ismertek, mert 1518-ban az összes addigi írását elégette. Manapság az öregkor költőjeként szokták említeni, mert csak a kései versei maradtak ránk – de azok impozáns mennyiségben és minőségben. Sok versének számos változata is van, mert sosem volt elégedett, állandóan javítgatta, nem fogadta el késznek őket. Ki akart törni, ahogyan tragikus hősei is – de honnan és miért? Elismert művészként kiemelkedő megbízatásokat kapott, a vatikáni Szent Péter bazilika kupolája, a Dávid-szobra, a Sixtus-kápolna freskói már saját korában is ismertté és elismertté tették. Az erőszakos és összeférhetetlen művészre jellemző azonban, hogy amikor Rafaellóval és Leonardóval hárman megbízást kaptak a firenzei Palazzo Vecchio dekorációjára, húzódozott. Végül elvállalta, hogy Leonardóval közösen fessék ki az akkor kormányzati palotaként funkcionáló épület egyik termét, de ebből soha nem lett semmi. Mindkettejük műve még az előtt megsemmisült, hogy a falakra kerülhetett volna, és még a vázlatok is elvesztek.

bagolymondjaszobraszAmikor II. Gyula pápa Rómába hívta, nem csak a Szent Péter katedrálisban felállítandó monumentális síremlékét akarta rá bízni, hanem a Sixtus-kápolna dekorációját is. Michelangelo dühödten tiltakozott: ő szobrász, nem festett freskót évek óta, nem ért és nem is akar érteni hozzá, hagyják őt békén. Különben sem fest úgy, hogy megmondják, mit kell festenie. Végül csak beletörődött, hogy kifesti a plafont (a pápa meg abba, hogy a saját feje után azt fest, ami eszébe jut), de Firenzéből hívott segítőket. Akiket aztán sürgősen el is zavart. Négy évi verejtékes munkával alkotta meg a világ legnagyobb mennyezetképét, jóformán teljesen egyedül, és még a pápa sem nézhetett rá, amíg el nem készült – csak egy kis nyíláson kukkanthatott be időnként. A világ csodájára járt, Michelangelo pedig még egyszer – megintcsak sértődötten és duzzogva – visszatért évekkel később, hogy megfesse az Utolsó ítéletet. Mert ő nem festő, hanem szobrász. Mi lett volna, ha tud festeni??? Később, mintegy kárpótlásul lett a Szent Péter bazilika főépítésze. Megsértődött rajta, és alig akarta elfogadni, mert ő nem építész. Belegondolni is szédítő, hogy mi lett volna a templomból, ha az???

michelango_portrait_by_volterra
Daniele da Volterra rajza rendkívül kegyes módon ábrázolja Michelangelót

Az Angst, ami tombolt benne, igen erős energiaforrásra lelt abban, hogy Michelangelo kimondottan rút volt. Ezt nagyon is tudta magáról, és rettenetesen zavarta. Ám ennél még jobban zavarta az, hogy a saját neméhez vonzódott, amit azonban természetellenesnek és Isten ellen valónak talált. Ennek ellenére fiatal modelljei és a kor ismert férfi prostituáltjai közül számossal intim kapcsolatba került. Volt, hogy ez szellemi intimitást jelentett: a rendkívüli szépségűnek tartott fiatal római nemeshez, Tommaso de Cavalierihez több mint 300 lírai szépségű verset írt. Cavalieri mindvégig a 41 évvel idősebb mester mellett maradt, és  érdekes, a korra legkevésbé sem jellemző módon, az akkori pletykák sem kezdték ki szerelmi ügyei miatt a zseniális alkotót.

Nagyon is el tudom képzelni, hogy minden művészi erőfeszítése, a szépség kétségbeesett műalkotásokba zsúfolása arra tett kísérlet volt számára, hogy leszámoljon saját rondaságával és önmaga számára is megvetendő másságával. Sikertelenül, ami odáig vezetett, hogy meggyűlölte és megtagadta saját művészetét is. Volt olyan szobra, amit összezúzott – úgy menekítették meg tőle, és később rekonstruálták is. A saját síremlékére szánt Pietà végül így került 1722-ben a firenzei dómba.

1280px-cappella_sistina_ceiling


És ha már Firenzénél tartunk, a művészet toszkán fővárosánál, egy sokkal korábbi művészt kell felidéznem. A San Lorenzo templom gyönyörű és 87 méter magas Campaniléjét ma is sokan csak úgy emlegetik, hogy Giotto harangtornya. A nagyszerű építmény még nem igazán a reneszánsz gyümölcse, hanem a gótika egyik utolsó itáliai mesterének munkája a trecento idejéből. Giotto di Bondone a késő gótika merevségétől távolodva, az emberek, portrék, érzések finom ábrázolásában vált naggyá. Ahogy a kortársa, Giovanni Villani írta róla: “A legrangosabb mester a maga idejében, aki minden emberi alakját, és azok tartását azok természetének megfelelően rajzolja meg”. De nem csak festőként hanem építészként is maradandót alkotott. Giorgio Vasari, a pletykás festő-építész-életrajzíró szerint Giotto egyszerű pásztorgyerekként kezdte pályafutását, akinek intelligenciáját és közvetlenségét mindenki imádta. Én azért Vasari megállapításait óvatosan kezelném, mert az arezzói művész kétszáz évvel később élt, és még a kortársairól is igen … khm … fantáziadúsan tudott mesélni. 🙂 Azt azonban más forrás is megerősíti, hogy Giotto olyan ügyesen rajzolt, hogy a kor ünnepelt firenzei festője, Cimabue magához hívta tanítványnak.

bagolymondjapiktorGiotto méltó volt mesteréhez. Bár a trompe d’oleil, a rendkívül élethű részletek megtévesztésre való használata akkoriban még csak elkezdett divatba jönni (miután az ókori görögök gazdagon kihasználták), Giotto egy alkalommal ilyennel tréfálta meg mesterét. Amíg az távol volt, Giotto egy olyan élethű legyet festett az egyik képre, hogy a visszatérő mester hessegetni kezdte. Más alkalommal maga a pápa küldött valakit, hogy hallott Giotto tehetségéről, és szeretné valami bizonyítékát kapni. Giotto fogott egy lapot, rajzolt rá egy piros kört, és visszaküldte a futárt. Az kétségbe volt esve, hogy a bolondját járatják vele, sőt, a Szentatyával is, ám az, amikor megtudta, hogy a tökéletes kört Giotto szabadkézzel rajzolta, kijelentette, hogy korának legnagyobb tehetségével van dolguk. Ami talán igaz is volt.

1280px-giotto_di_bondone_060
Giotto: Szent Ferenc siratása – érdemes megnézni az arckifejezéseket, amik messze túlmutatnak a ruhákon, bútorokon még erősen érződő gótikán
dante-alighieri
Giotto: Dante Alighieri

Azt is feljegyezte Giottóról a már emlegetett Vasari, mégpedig Boccaccióra hivatkozva, hogy “nem élt nála rútabb ember Firenzében”. Ennek ellenére igen előnyös házasságot kötött és a jómódú Lapo de Pela leánya, Ciuta négy leányt és négy fiút szült neki. No de milyen gyermekeket! Amikor egyszer Dante Alighieri meglátogatta (no igen, ők is kortársak voltak!), megjegyezte, hogy milyen különös: hogy lehetnek egy olyan embernek, aki ilyen csodálatos műveket fest, ennyire csúnya gyerekei? Giottónak valószínűleg nagyszerű humora lehetett, mert azonnal megválaszolta a meglehetősen tolakodó kérdést:

Sötétben csináltam őket!

Dante ennek örömére a Comedía (ez az eredeti címe, a Divina Commedia címet Boccaccio aggatta rá) egyik versében úgy méltatta, mint a festőt, aki túlnőtt mesterén és korának legnagyobbja lett.

Sokáig csak az utókor gúnyolódásának tartották a Giotto csúfságára vonatkozó utalásokat, főleg, hogy Vasari számolt be róluk. Azonban a firenzei San Lorenzóban végzett 1970-es régészeti feltárások során találtak egy sírt, benne egy olyan ember maradványaival, aki nagyon sokat dolgozott festékekkel és a bennük lévő (mérgező) nehézfémsókkal, nagyon sokat nézett hátrafeszített fejjel felfelé, gyakran tartott ecsetet a fogai között és ráadásul nagyon alacsony volt: mindössze 121 cm. Giottót Vasari szerint a Santa Maria del Fiore templomban temették el, más források viszont azt állították, hogy a Santa Reperata templomban. Az utóbbit azonban (Giotto halála után) lebontották, és annak a helyére épült fel a San Lorenzo. További antropológiai vizsgálatokkal sikerült azonosítani, hogy a törpének született férfi valóban Giotto volt. A művész számos képén szerepelnek törpék, és feltételezhetően magát festette meg e képeken, de más festményeken ép, szokványos férfiként ábrázolták. No persze az ideálábrázolás persze már az ókori Egyiptomban is menő volt…

bagolymondjawutAmikor beigazolódott, hogy a 70-es évei elején elhunyt törpe maradványai valóban Giottóé, ünnepélyesen, és illő tisztelettel temették újra a San Lorenzóban, a lenyűgöző és techikailag is bravúros kupolát megépítő Brunelleschi síremléke közelében. A külseje, születési rendellenessége pedig lassan elkezdett visszahúzódni a feledés homályába, és visszatérni Vasari szószátyár és nem mindig hihető történetei közé.

 

 

Michelangelo festett portréja: Miguel Ángel, by Daniele da Volterra [Public domain], via Wikimedia Commons
Michelangelo rajzolt portréja: Daniele da Volterra [Public domain], via Wikimedia Commons
Sixtusi kápolna mennyezete: Michelangelo Buonarroti [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons
Giotto: Szent Ferenc siratása: Giotto di Bondone [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons
Dante Alighieri portréja: Giotto di Bondone [Public domain], via Wikimedia Commons