Érdeklődés hiányában

Mindenki ellene beszélt, mindenki azon siránkozott, hogy szükségtelen, rossz, és valahogy el kellene kerülni. Ezért aztán a káosz érdeklődés hiányában elmarad(t).

bagolyhuzzaPCCArról van szó, hogy ma, azaz dátum szerint 2017. november 06-án, a Mikulásnak eljövetele előtt egy hónappal, nekiláttak a hármas metró rekultiválásának. Vagyis nem tudom, hogy mit műveltek eddig, de most már művelni kell vele valamit tényleg, mert rekettyés legyen a talpán, aki egy szál heringgel mire megy vele. Gyalog-galoppra meg valahogy a budapesti tömeg-… izé, közösségi közlekedők annyira nem kíváncsiak, elég a tévében. Pedig az kultuszfilm, népszerű, amitől manapság a közélet, meg úgy általában a köz nem csak messze van, de igencsak távol van messze.

IMG_3379
(Szinte) üres aluljáró egy metróállomásnál – saját, igaz, jóval korábbi felételem

Zúgtak a vészharangok, és a saját számításaim is baljósnak mutatták a helyzetet: egy metrókocsi utasai kb. egy csuklósbuszt töltenek meg, hat darab van belőlük egy szerelvényben, és ezek másfél–két percenként járnak. Ha hat csuklós busz másfél–két perc alatt kell felvegye az utasait, hogy aztán helyet adjon a következő hatnak, akkor nagyjából össze is érnek egyetlen busz-vonattá – amely értelemszerűen araszolni, vagy állni fog, mert akkora dugót csinál, és minden megállóban állni fog egy rendeltetésszerű utascserét végző busz, meg mögötte hat másik várakozó. Szerencsére – a jelek szerint – tévedtem. Pedig egyre gyakrabban dúdolgattam a régi Európa Kiadó-szám kezdősorait:

Eltűnünk, mint az utolsó metró
Ez egy végtelen kirándulás

Az egyik politikai párt annyira biztosra ment, hogy szinte már üzemkezdéskor kimentek a helyszínek egyikére a vészharangot jó időben megrángatni, természetesen sajtótájékoztató keretében. Az Epic Fail, azaz látványos bukás azonban nem úgy sült el, a metrókáoszról szóló politikusnak neki is szegezték a kérdést, hogy jó, de ha mögötte most fejvesztett felfordulás van, akkor miért nem az látszik? Hol a felfordulás? A hajdani, nyár közeledtével az iskolában elkurjantott „Esik a hó!” blöffre szokásos kontra érkezett: „Nem itt, a másik oldalon!” És valóban, pontosan ugyanaz történt, ami régen az isiben: a másik oldalon sem esett. (Mert ott még ablak sem volt, itt meg a tömeg és a káosz hiányzott.)

Infamously fast escalators of Metro line 2 at Keleti pályaudvar station
Ez a kép meg nem is illik ide, mert ez meg színes, és a kettes metró Keleti pályaudvari megállója – de saját felvételem

Én meg kezdek tudatzavart lenni. Ugyebár köztudott, hogy a BKV meg a BKK, meg a városvezetés impertinens alakok szakmailag kiscsoportos ovis szintű, random halmaza, amelynél a fabatka annyival értékesebb, hogy azt el lehet dobni, meg mindenfélét lehet hozzá hasonlítgatni. Aki ezt nem látja, nem érzi, az csukott szemmel autózik a városban, és közben Klasszik rádiót hallgat fülhallgatóval. (Azaz nem evilági pesti, sőt, lehet, hogy úrlény.) Erre a múltkor, amikor Újpesten a Dózsa György zavaros munkásmozgalmi előéletét röstellve Görgey Artúr nevére átkeresztelt főutcán faltól falig lecseréltek mindent, amit a talajszinten találtak, és közben még a Nyugati pályaudvart is bezárták vészkarbantartás miatt, a MÁV tétova esetlenségén a BKK segített, és úgy oldották meg a vonatpótlást, hogy szinte visszasírtuk, amikor elmúlt. Már ez sem illett a képbe, valahogy olyan volt, mint amikor a rossz tanuló úgy felel ötösre, hogy még csak belekötni sem lehet. Az egész gördülékenyen, simán, és bosszantóan kikezdhetetlenül sikerült, én meg elkezdtem fontolgatni, hogy talán pszichológushoz kellene fordulnom.

bagolyshyAztán jött néhány utazás, egy kis közösségi közlekedési tapasztalat Bécsben és Olaszország egy-két nagyobb városában (például Rómában), és valahogy tisztelet ébredt bennem a BKK és csatolt részei iránt. Amit a BKK Futár járműkövető rendszere tud, az Bécsben is legfeljebb ha ugyanaz a szint, a járatok sűrűsége meg autózás-centrikusabb, hogy finoman fogalmazzak. Firenze sem tudta elhitetni, hogy a közlekedési társaság nem hatóságosdit játszik, Arezzo és Róma meg egyenesen kontroll csoport volt egy nagyon béna kísérletben, amit kimondottan a BKK javára szerveztek. Csak az a gond a hasonlattal, hogy nem szervezett senki semmit a BKK javára – kénytelen vagyok belátni, hogy a tapasztalataim szerint jobbak. Ez nagyjából olyan, mintha kiderülne, hogy kisdobos koromban nem is Mókus őrs voltunk. Kit fogok én így szidni? (Amúgy az olaszok megrendítették a MÁV alulmúlhatatlanságába vetett hitemet is, de azért a Trenitalia nem volt rosszabb a MÁV-nál, csak másban volt rossz.)

Szóval volt az újpesti vonatpótlás, ami olajozottan és nagyobb gondok nélkül ment, ami probléma akadt, az meg tapasztalataim szerint az utazóközönség éretlenségén és egymás iránti közönyén múlt inkább. Most meg a metrópótlás, az megy a hurrápesszimista elvárások ellenében, és tele van vele a sajtó. Egymást érik a “mégsincs káosz” értelmű cikkek és híradások. És ebből egy rettenetes vízió alakul ki előttem: az, hogy holnap megindul mindenki, aki ma mellőzte a metrópótló járatokat, hogy elkerülje a fejetlen tolakodást és kiszámíthatatlan késéseket, és akkor hirtelen mégis beáll a káosz. Mert a pestiségbe, mint létállapotba, ez bizony beletartozik.

IMG_3299
Nagyvárad téri szimmetria – saját felvételem

Remélem, hogy nem lesz igazam. És remélem, hogy előbb-utóbb elmúlik az a furcsa szinte szégyenletes érzés, amit az vált ki, hogy becsülöm a budapesti közösségi közlekedést és a benne, érte dolgozókat. Inkább büszkének kellene lenni talán, vagy legalábbis megszokni, hogy szakemberek teszik a dolgukat, és értenek hozzá.

Heppilógus

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy van még tér a fejlődésre, de azt látom, hogy sok téren meg is van a fejlődés. Sok minden akad, amivel én sem vagyok megelégedve, és azokat eddig is, eztán is szóvá fogom tenni. De egyre gyakrabban látom azt, hogy a ritkulófélben lévő kirívó esetek mellett többnyire az utasok váltak a gyenge láncszemmé.

bagolymondjametro

A címkép saját felvételem

Százas-e?

Reptérre jövet-menet, avagy mivel találkozik először, aki Budapesten száll le?

bagolymondjasuhanVolt egy kis feladatom a Lisztferihegyen, bocsánat, a ferihegyi Liszt Ferenc repülőtér 2B terminálján, egy ismerőssel kimentem, aki aztán intézte a maga dolgát, én pedig megpróbáltam, hogyan lehet bejutni a Nyugatihoz az Ország Kapujából. (Na jó, lehet érkezni Debrecenbe és időnként Sármellékre is, de az esetek többségében a főváros a belépési pont a repülővel érkezőknek.)

Komoly segítségeim is voltak, korunk vívmánya, az internet révén, például az Elvira és a Futár (miután a Moovit, amit már Rómában is próbáltam használni és egész jól bevált, itthon látványos kudarccal kb. elküldött Makóra). Az eredmény már a keresés fázisában is zűrösnek tűnt, főleg, hogy a legkézenfekvőbb megoldás a vonat lett volna. Hiszen a ferihegyi vonatok nagy része (talán mind?) a Nyugatiba érkezik, csak át kellene sétálnom a csarnok alatti aluljárón (isten óvja tőle a külföldit), és már sínen is vagyok…

320px-ferihegy_vasc3batc3a1llomc3a1s_2011-05-17
Ferihegy, vasúti megállóhely – forrás: By Beroesz (Own work) [CC BY-SA 2.5 hu], via Wikimedia Commons

Csakhogy a vonat a reptér Ferihegy 1-es kísértettermináljánál áll meg, odáig meg el kell jutni, amire gyakorlatilag csak a 200-as busz lenne megoldás. 20 percenként jár, és agyig zsúfolt, utána némi séta, egy magas és akadály-mentesítetlen felüljáró, egy roppant szeles és barátságtalan vasúti megállóhelyig. A peronon egyetlen segítségre lelhet a látogató, és az a jegykiadó automata, a maga vasutas logikájával, ami még az olasz állomások automatáinál is komplikáltabb. De túlszárnyalható – tudom, megtapasztaltam. Ráadásul a buszok és vonatok összehangoltan kerülik el egymást, az amúgy is ritka járatok gondoskodnak arról, hogy az utazó kiadós, pihentető várakozás közben elmélkedhessen az élet értelméről, és mélyebb összefüggésekre leljen a színes viakolor és a zajvédőfal mintázatai, és az idő relatív volta között.

bagolymondjaezegykocsiVan aztán minibusz és taxi, egyik sem olcsó, de azokra is lehet bőven várni. A 200-as buszról már volt szó, vele az is izgalmas, hogy csak a Kökiig visz be, onnan ismét gyaloglással, lépcsőzéssel, labirintusban tekergéssel és érdekes szociotúrával lehet eljutni az M3-as nosztalgiametróig. Igaz, hogy az említett hagyományőrző járat normál áron visz be a város közepére (és még azon is túl), de az élmény, amit nyújt, nem feltétlenül az, amire az országgal, várossal való első találkozás során, megpakolva és a légitársaságoknál újabban divatos bunkóságok és szívatások, kényelmetlenségek és hatalmaskodások után vágynék.

Meg ott a BKK nagyszerű újítása, a reptéri gyorsjárat, vonaljelzése szerint a 100E busz. Nagy csindadrattával harangozták be, mint külön erre a célra kialakított járművekkel kiszolgált szuperexpressz vonalat, ami rendkívül kényelmes összeköttetést nyújt a légikikötő és a Belváros szíve, a Deák tér között. Ami az árát illeti, a kilencszáz forintos viteldíj nem is sokkal magasabb, mint ha a 200-assal és vonattal, vagy a 200-assal és metróval utazna a látogató, csak éppen… De nézzük sorjában.

100E_airport
100E a reptéri megállóban – forrás: By Salsim5774 (Own work) [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

A 100E kitűnő helyről, a 2A és 2B terminál közötti buszmegállóból indul, ami nagyszerűen megközelíthető, és ez így is van jól. Ha az ember kilép az érkezési szinten, kevés, úttesteken átkelések nélküli gyaloglással eljut a buszhoz, ahol egyenruhás, többnyire kulturált megjelenésű BKK-s hosztok fogadják, jegyellenőrzés után a jármű első ajtajánál lévő kötélkordonhoz irányítják, aztán boldoguljon, ahogy tud. Csakhogy a buszra jegy is kell, hogy eddig jusson a látogató, és a jegyet meg kell szerezni valahol, például az automatából, amiből a buszmegálló körül talán nyolc is van, ha jól számoltam. Mivel a bérletem, vagy más BKK-s jegy nem érvényes a reptéri expresszre, megtapasztalhattam, milyen egy budapesti automatából jegyet váltani.

Magyaros.

bagolymondjahudekinosAz automata elsősorban magyarul kommunikál, ugyanolyan közönséges jegyautomata, ugyanolyan közönséges jegyautomata szoftverrel, mint bármelyik a fővárosban. Kicsit komplikált a sima jegy megváltása is, nem árt némi gyakorlat hozzá, de ha jó megfigyelő az utas, megtalálja a nyelvváltási lehetőséget is, ami… nos, nem sokat segít. A reptéri busz jegye ugyanis az Egyéb jegyek > Vonaljegy típusú jegyek > Repülőtéri jegy menü  (vagy valami hasonló, általam megjegyezhetetlen láncolat) felfedezésével érhető el, ami minden, csak nem magától értetődő, különösen nem egy indoeurópai nyelvek egyikén beszélő látogatónak, mert a fordítások is szabatosak, de nem igazán életszerűek. (Igaz, én csak az angolt láttam.) Nagy szerencse, hogy a forgalmat irányító hosztok egyike készségesen segít, még nekem, helybelinek is. És ez jó, ott a reptéren, de a belvárosi végállomásnál ki lesz az, aki ismeri a rendszert és eligazodik a menük útvesztőjében?

Miután (külső segítséggel!) megváltottam a jegyet, felszállok a buszra, és bár alig vannak rajta, nincs hely. Illetve ami van, azt elfoglalják a csomagok, mert azoknak végképp nem alakítottak ki helyet. Szerencsés vagyok egyébként, a csuklós Mercedes–Benz Conecto G buszon talán harmincan-negyvenen utazhatunk, így végül a busz végében találok egy üres ülést. Velem szemben egy középkorú angol pár, a bőröndjük elfoglal egy komplett üléspárt a másik oldalon, pedig nem is különösebben nagy. Hát persze, tehetős britek, utazzanak taxival – gondolhatták, akik kitalálták az egészet. A lényeg annyi, hogy a busz egyedi, járatspecifikus kialakítása az oldalán lévő matricákban merült ki a jelek szerint, mert a belső tér pontosan olyannak tűnik, mint az összes többi Mercedes csuklóson. Ha mégis van rajta átalakítás, hát tévedés lehetett. Ahogy a szokásos BKK-s utastájékoztatás is inkább a magyaroknak szól, akkor is, amikor angol nyelvű – a fordított Hunglish neveket a külföldi aligha érti. Az angol útitárs pár csodálkozással vegyes rémülettel hallgatja, majd óvatosan rákérdeznek, hogy a végállomás nevét akkor hogyan is kell mondani és érteni.

bagolymondjafotozikKözben nézem a környezetet, amin keresztülvágunk, és megállapítom, hogy annyira már nem szörnyű, mint évekkel ezelőtt, és nem olyan sokkal rosszabb, mint az utóbbi néhány nagyváros, ahol megfordultam. Rozsdaövezetek mindenhol vannak, a romos területek fogyatkoznak, az útminőség meg… Van még fejlődésre lehetőség, de Róma után nem mondok rosszat Budapestre sem. Ezt láthatóan a külföldiek is így gondolják, egyetlen fintor, fejcsóválás vagy megjegyzés nélkül tűrik a szó szerint értendő megrázkódásokat. Nem úgy a Grupama Aréna éppen kivilágított épületét, a bejáratok előtti hatalmas fém sassal, ami határozottan elismerő egymásra bólintást vált ki belőlük. A következő ilyen az Iparművészeti Múzeum, aztán a Kálvin téren már az izgatott várakozás csillog a szemükben. Először vannak Budapesten, és úgy tűnik, éppen most döntötték el, hogy a korábban hallott, meglehetősen vegyes vélemények közül a pozitívakat tekintik innentől hitelesnek.

Aztán megérkezünk a Deák téri végállomáshoz, leszállnak, és – kétségbeesetten keresnek a tekintetükkel, és elképzelésük sincs, hová kerültek. A reptéren kapott reklámtérkép nagyjából használhatatlan, a szállodától kapott másik, láthatóan egy e-mailből kinyomtatott vázlat pedig kb. annyit árul el a hotel helyéről, hogy „a Deák tértől indulj el egyenesen, aztán egy kicsit balra.” Sehol egy tájékoztató, egy térkép, ne adj’ isten, egy felismerhető információs iroda. Pedig kellene. Mivel a buszon már beszélgettünk pár szót, megkeresnek, és megpróbáljuk megfejteni a szállodájuk helyét. A név egy „régi”, nagy hírű Duna-parti szállóét idézi, és már majdnem el is küldöm őket abba az irányba, de eszembe jut, hogy az az épület már másik szállodalánc tagja, teljesen más néven. Szerencsére a Google Térkép és a BKK Futár jól működik, segítek nekik megtalálni a Blaha mögötti kis utca megközelíthetőségeit, és ajánlom nekik is a két alkalmazást. Meglepődöm, amikor kiderül, hogy nincs okostelefonjuk. Honnan jöttek, a középkorból? 😀

baolymondjareszketAztán eszembe jut, amikor megérkeztem Rómába, és kiderült (szombat kora délután), hogy nem működik az internet a telefonomon, és nincs térképem, tömegközlekedésre vonatkozó bármiféle infóm, semmi. És átérzem a kiszolgáltatottságot, amit a Budapest szívébe csöppenő külföldi érezhet, amikor a 100E-s busz után nézve megpróbálja megfejteni, hogy mi is történik körülötte. A sarkon városnéző buszok ügynökei, szinte mind színesbőrű, és a helyismeretük nagyjából annyi, mint a zuhanó repülőn az ateisták száma. Welcome to Budapest!

Szóval, ha azt kérdezik, hogy a 100E busz százas-e, hát nem százas. Mármint nem 100%-os, sőt. A felmatricázás csak kicsit tette alkalmasabbá a reptéri transzfer ellátására, de a (nagy!) csomagterek hiánya, az ülések és a lábterek szűk volta nagyon ellene szól. Szoktam figyelni nap közben, amikor elmegy mellettem, hogy rendszerint fürtökben lógnak rajta az utasok, tehát én még áldásos kényelemben utazhattam rajta – már a saját lehetőségein belül. Ennek ellenére a menetrendjében mindig csúcsidőszak van (azaz nincsenek sűrűbb vagy ritkább időszakok). A cseppet sem magától értetődő jegyvásárlás, az érkező utasok tájékoztatásának hiánya teljes érdektelenséget sugároz, amit aztán csőstül kap a látogató továbbra is. Bécs, Firenze vagy Siena, mint tavaszi úticéljaim, ennél sokkal szívesebb vendéglátók voltak, és még Rómában vagy Arezzóban sem volt ennyi gondom, mint a szülővárosomban, ha turistaként akartam tájékozódni benne.

És erre valahogy nem vagyok büszke.

bagolymondjaahuhogjanakcsak

A címkép a Liszt Ferenc Repülőtér SkyCourt Lounge épülete – saját felvétel

Alagút, fény, meg a végük

Vannak értelmetlenül kegyetlen dolgok, amiket még csak nem is gonosz szándék, csak közöny és a felelőtlenül hanyag gondolkodás számlájára kell írni. És ez még rosszabb. De…

bagolymondjairgumburgumNem csak a harag, a közöny is rossz tanácsadó.

Időnként megijeszt, mennyire kevés időm jut bizonyos dolgokra, és köztük olyanokra is, amik valójában fontosak – de mivel csak nekem fontosak, háttérbe szorulnak. Talán ez a legfőbb oka, hogy október vége van már, de ebben a hónapban ez az első bejegyzés itt.

Tulajdonképpen már ebben is benne van egy kicsit az, amit a bejegyzés bevezetőjében írtam: jelen esetben az idő, főként másnak az ideje (pontosabban az én időm mások szemében) pusztán az által értéktelenedik el, mert nem azé, aki épp rendelkezik vele. És ez a fajta közöny még csak nem is a legrosszabb.

Nagyvarad_ter_04-IMG_7094_resizeAz, ami a bejegyzést kiváltani szándékozta már hónapok, pontosabban évek óta, nem más, mint a Nagyvárad téri aluljáró.

Még 2011. végén, 2012. elején fotóztam, egy feladat kapcsán, az említett aluljárót és metróállomást. Nem volt egyszerű, kevés fény, a járókelők gyanakvása sok problémával szembesített, de egyik sem volt akkora gond, mint amit egyes arra járóknál tapasztaltam. Az aluljáró forgalmas, rendszerint hullámokban özönlik el a metró és a villamos utasai. A közelben a SOTE révén is sok diák jár, és most már Nemzetvédelmisek is, de mégsem ők adják az összkép alapját. Nem a diákok, hanem az idős, a beteg, vagy más miatt mozgásukban gátolt, esetleg korlátozott emberek.

Nagyvarad_ter_02-IMG_3398_resizeA Nagyvárad téri aluljáróhoz minden irányból csak lépcsőkön lehet lejutni, és a felszínen sincs a közelben gyalogátkelőhely. Messzebb van: nem is olyan régen a villamosmegálló túlsó végén kialakítottak egy jelzőlámpás zebrát az Orczy úton, és a Heim Pál kórház előtt is van egy régi átkelőhely. Ennek a jelzőlámpának olyan időzítése van, hogy még Usain Bolt is csak két részletben tudna átérni rajta, annyira rövid ideig zöld az útpálya mindkét felén. Középen egy keskeny járdasziget van, alig-alig védve az autóktól, amelyek az Üllői út adottságait kihasználva általában elég gyorsan haladnak el körülötte. Ott állva a biztonságérzetem nagyjából annyi, mint egy autópálya leállósávjában, bal oldali kerék cseréje közben. Matematikailag kifejezve limes 0.

Nagyvarad_ter_14-IMG_4025

Persze nem csak az aluljáró akadálymentesítetlensége jelent akadályt. A metróállomásra sem vezet mozgólépcső, nincs lift, és az utasforgalom irányát sem vették figyelembe amikor az amúgy széles feljáróknak csak a szélére helyeztek el korlátot. A mozgáskorlátozott, sérült, öreg, vagy szimplán csak kisgyerekes utasok számára ez már-már sziszifuszi erőfeszítést igényel – talán csak azért nem pontosan azt, mert szerencsére nagyon ritkán lökik vissza őket a lépcső tetején. A fotózás alatt tűnt fel először, mennyire nehezen jutnak fel az egészséges felnőttek ergonómiai igényeihez igazított lépcsősoron, és azóta nem csak rendszeres megfigyelője vagyok, de időnként, amikor a térdemmel, bokámmal gondom volt, saját bőrömön is kipróbálhattam, mit jelent fel- és lejutni ott. Nehéz.

Nagyvarad_ter_11-IMG_7154

IMG_3773A metróállomás egy nagy tér, amit körbefutó galéria határol, ahová három széles lépcső vezet. Bőven lett volna hely akár hidraulikus liftek kialakítására, de még korlátlift telepítésére is, de egyik sincs. A közöny kegyetlensége abban jelenik meg, hogy a térről, leginkább az aluljárón keresztül, illetve a metró felől, rengeteg beteg ember igyekszik a Szent István kórházba, a Szent László kórházba, a Kardiológiai Intézethez, a Munkaegészségügyi Központba, akik közül sokan mozgássérültek. A gyerekkocsival küzdő szülők is sokszor vívják az eléggé kilátástalannak tűnő harcot az akadálypályán, mivel a Heim Pál kórház is főként innen érhető el, és rendelőintézet is van a közelben. Sőt, két olyan munkaegészségügyi rendelő is, ahol kimondottan a foglalkozási ártalmaktól és munkahelyi balesetek utóhatásaitól küzdő, sérült emberek felülvizsgálatával foglalkoznak.

Az Egyesített Szent István és Szent László Kórház tudtommal a legnagyobb méretű magyar egészségügyi létesítmény. És elsősorban a mindenfajta akadálymentesítést nélkülöző Nagyvárad téri aluljárón keresztül lehet elérni. Ez nem más, mint az alagút a fény végén. Ami ráadásul dudál.

Nagyvarad_ter_07-IMG_3345

Pár nap, és elkezdődik a hármas metró rekonstrukciója, a maga káoszával és forgalmi zavaraival, egyelőre az újpesti végállomástól a Lehel térig terjedő szakaszon. Ezt egy éves határidővel tervezik megoldani, ezt követi majd a déli szakasz, meg úgy az egész. A tájékoztató szerint a tervben szerepel az állomások felújítása és a Lehel tér, illetve Nagyvárad tér megállók teljes korszerűsítése is.

Ez ad némi reményre okot, talán lesz akadálymentes feljutási lehetőség a kórházak felé, és a metrótól az aluljáró szintje felé is. Még nem tudni, mivel a felújításnak szánt honlap szerint sincs fedezete ennek az építési fázisnak. Sajnos egyelőre sokkal nagyobb az esély arra, hogy minden marad a régiben, és a küzdelem a lépcsőkkel. Nem vénnek való vidék, ahogy egy régi filmcím mondta…

bagolyhuzzaPCC

Valamennyi kép saját felvételem.

Nézőpontok

Az éremnek is két oldala van – de csak kettő.

bagolymondjaugyanNem túlsúlyos vagyok, csak a testtömeg-indexem szerint nőnöm kell még három métert.

Igazából nem tűnik kevésbé megoldhatatlannak, azok után, hogy hány módot ismerek arra, hogyan nem lehet lefogyni. Illetve – lefogyni lehet, de tartósan súlyt leadni nem. De most, ebben a bejegyzésben nem is ez az érdekes.

Mostanában egyre gyakrabban találkozom olyan nézőpontokkal, amik a közgondolkodás szerint elfogadhatatlanok, de ha jól belegondol az ember, akkor kecsegtető meglelni a bennük rejlő igazságot, és kitartani mellette.

A héten egy ilyen volt a rádióban a Lapos Föld elmélet és a műsorvezetők fel is hívták az elmélet követőinek szervezetét, pontosabban annak vezetőjét. Aki apránként, de folyamatosan ontotta az érveket és a mai tudományos elgondolás cáfolatait, nagyon határozottan és meggyőzően igazolva azt, hogy a tudomány téved, a Föld lapos, az Északi Sark valójában a közepén van, és a Déli Sark nem egy pont, vagy egy kontinens, hanem a földkorong peremén körbefutó fal. Szerinte a Déli Sarkot nem repülte át senki (Byrd sem), míg az, hogy Párizsból New Yorkba az Északi Sark fölött repülnek a légi járatok, pontosan azt  bizonyítja, hogy a lapos Föld légterében az a legrövidebb, egyenes út. Felemlítette továbbá, hogy amikor a Balaton partjáról átnéz az ember a túlpartra, valamiért nem úgy látja azt, mint ahogy a tudományos fizika szerint kellene: Szárszóról nézve Almádi nem látszódhatna, ha a Föld görbe lenne, de egy jó távcsővel akár még a part is kivehető. És azért lehet nálunk nappal, amikor Amerikában, Ausztráliában éjszaka van, mert a fény ívesen terjed, és ez okozza az időeltolódásokat is.

A dologban az a szép, hogy a legtöbb állítás egész egyszerűen a viszonyítási rendszer (inerciarendszer) eltolása. Ha a Föld felszínét tekintjük síknak, a fény tényleg ívesen terjed, és mivel a Föld nem szabályos gömb (a tudomány szerint) hanem geoid, valóban az Északi Sark felett vezet a legrövidebb út Párizsból New Yorkba. Tehát igaza lenne?

bagolymondjauhu

Szerintem nem. Nehéz lenne megmagyaráznia (és ezért nem is vállalkozik rá, hanem összeesküvés-elméletbe illő hamisításokra hivatkozik), hogyan készülhettek az űrből a gömbölyű Földet ábrázoló fényképek, főleg azok, amik egy kontinensként ábrázolják az Antarktiszt. És nem ez az egyetlen anomália az érvelésében (többek között nagyságrendnyi tévedések vannak például a Föld görbületéből adódó szögeltérés által takart felszíni területekről is, illetve más távolságok esetén sem tűnt valósnak, amiket állított). Mégis, a rádió műsorvezetői még másnap is egymást győzködték pro és kontra.

Az emberek ezek szerint vágynak arra, hogy lelepleződjenek a dolgok, máshogyan legyenek, mint a tökéletlennek észlelt világban, és ez a vágy olyan erős, hogy a badarságon is hajlandóak értelmes, gondolkodó emberek rációt és elfogadható magyarázatokat keresni, csak legyen már végre valami.

Szóval így sikerült bebizonyítani, hogy a Föld banán alakú.” Jöhet a birkavese földrengés ellen.

Aztán ott volt az, amikor egy közszereplő megosztott egy képet a közösségi médiában, amely a villamoson ülő, magukba fordulva telefonbűvölő fiatal lányokat és a felettük ugyanolyan közömbös idős néniket ábrázolta, és flame war-t, azaz főleg gyalázkodásokból és egymás pocskondiázásából álló értelmetlen vitát indított el vele arról, hogy bezzeg a mai fiatalok, meg tisztelet, és ki adja át kinek az ülőhelyet. A legszebb az volt, hogy rengetegen támogattak olyan bejegyzéseket, amelyek szerzője kinyilvánította, hogy “a nyuggerek ingyé’ utazhatnak ő meg megveszi a drága bérletét, tehát neki jár az ülőhely, a nyugdíjas meg gyalogoljon, vagy üljön taxiba, ha már nem vesz bérletet ő is.” (Nekem valamiért mindig az az érzésem, hogy akik ilyen érveket harsognak, pontosan ugyanazok az emberek, mint akik felháborodnak azon, hogy ellenőrzik a jegyek, bérletek érvényességét, és büszkék arra, hogy soha nem vesznek jegyet. De lehet, hogy tévedek.) A szelídebbje meg azon polémizált, hogy miért kell a nyugdíjasnak a legnagyobb csúcsforgalom idején piacra mennie, vásárolnia, orvoshoz szaladgálnia, amikor megtehetné akkor is, amikor a fiatalok már beértek az iskolába, egyetemre, munkahelyre (edzésre, különórára, randira, stb.). Egy harmadik irányzat képviselőjét magam hallottam a metrón: azt fejtegette, hogy lehet, hogy a nyugdíjasnak fáj a lába meg a dereka, de szedjen rá gyógyszert és menjen el a fürdőbe, van ideje meg pénze (!!!), míg ő, a maga huszonkevés évével annyira le van terhelve, hogy reggel fél hatkor kel, edzésekre jár, ahol úgy meghajtják, hogy mindene fáj és hulla fáradt, és este meg diákmunka, tanítás, aztán szoli és még tanulni is kellene, és a bulit sem lehet kihagyni. Az a gondom ezzel, hogy valóban van benne némi igaza, de az arányokat nagyon elvéti. Az edzés, szoli, diákmunka, buli olyan dolgok, amikre saját magának van befolyása, és ha nem bírja, ne vállaljon annyit. Míg az idősek egészségük érdekében vállalt feladatai, szükségletei rendszerint közel sem olyan mérsékelhetőek, és rendszerint másokhoz, orvoshoz, bolthoz, szolgáltatóhoz alkalmazkodnak. Igaz, valóban nem a fiatalok utazási szokásaihoz. Még csak az kéne!

Hogy magának az érvelésnek kicsavarodott és hibás voltát még jobban megmutassam, egy nemrégiben talált magyar (!) honlap, valójában közösségi oldal szellemiségét, túlzó nézeteit is elő kell hoznom. Előre bocsájtom, hogy teljességgel nem értek vele egyet, még akkor is, ha vannak egyes részletei, amiknek van igazság-magva.

Az oldal tulajdonképpen az emancipációra válaszreakció, és a férfiak egyoldalú szemszögéből próbál megmagyarázni dolgokat. Az csak az egyik, hogy szerintük minden megerőszakolt nő maga tehet arról, hogy erőszak áldozata lett, mert például kihívóan öltözött, viselkedett, közlekedett, vagy éppen minek ment oda. Természetesen szerintük aki vonzóan öltözködik, az mindenkivel le kellene feküdjön, vagy ahogy ők fogalmazzák ezt, sluts dress up like sluts, nem egészen pontos magyar fordításban kurva öltözik kurvának. Az egyik témájukban pedig azt fejtegették elítélt erőszaktevők védelmében, hogy nem csak a férfiak követnek el nemi erőszakot a nőkön, amikor szexuális aktusra kényszerítik őket, de a nők is nemi erőszakot követnek el a férfiakon, amikor nem hajlandók a felkínált szexuális aktusra, és az utóbbiból sokkal több van, tehát magukra vessenek, ne szóljanak egy szót sem.

bagolymondjaponteeenAzt hiszem, ez a logika elég ékesen példázza azt, hogy valójában mi is a társadalmi normák szerepe, és az attól eltérő gondolkodásmódban milyen veszély rejlik, és mennyire érdemes szótlanul elnézni az ellenvetést. Persze nem azt mondom, hogy égessük el máglyán azt, aki laposnak gondolja a Földet, vagy nem adja át a helyét a buszon, vagy éppen több edzést vállal, mint amit elbír. Sokkal inkább azt, hogy a máshogyan gondolkodással szembeni túlzott tolerancia cefetül veszélyes, bármi is legyen a cefet. Sokkal több odafigyelés kellene, a családokon belül, az óvodában, iskolában, közösségekben, és még idejében meg kellene mutatni, hogy mi a fennálló normákban a ráció, hogyan és miért működik úgy – hogy a következő generáció, a gondolkodó és jobbat létrehozni szándékozó elmék valóban azt akarják megváltoztatni, amit tényleg érdemes. Mértékletesen kellene tolerálnunk, és mértékletesen kellene máshogy gondolkodnunk.

És persze ezt mindenfajta toleranciára és intoleranciára is ki lehet terjeszteni: a szélsőségek, vadhajtások több kontrollt igényelnek. De ebbe már nem akarok belemenni, mert a gondolatmenetem ebből rendszerint politikára és beilleszkedésre, szubkultúrákra és migránsokra szokott kifutni, és itt el akarom ezeket a szélsőséges gondolataimat kerülni.

bagolymondjatanuljfiam

A címkép saját felvételem

Attak, avagy a tér, az idő, és a tömeg

Róma autó nélkül, nem gyalog: összetett és érdekes élmények forrása. Főleg, ha nyári meleg van.

baolymondjafuraSzóval azt szokták mondani, hogy a tér, az idő és a tömeg közötti összefüggés abban fogható meg leginkább, hogy ha jó az idő, a téren nagy a tömeg.

És ez így is van.

Van egy másik összefüggés is a tér, az idő és a tömeg között, ami hasonlóan távol áll a fizika mélységeitől és magasságaitól, és ez az, hogy adott teret bejárni időbe telik, főleg, ha nagy a tömeg. És a közösségi közlekedés leánykori neve nem véletlenül volt tömegközlekedés.

i-6wdqffd-s
A 64-es busz (egy IVECO, szintén FIAT alvállalat gyártmánya) ülése – saját felvétel

Római élményeimet elég alaposan meghatározta az ottani tömegközlekedési vállalat, az ATAC. Ez a cég megtanított becsülni a BKV-t (meg a BKK-t). Az egy dolog, hogy a tömegközlekedést szó szerint értik (azaz fontos része a tömeg is), a járatok ritkák, a járművek többnyire lestrapáltak és mérsékelt karbantartás (valamint hihetetlen rossz útminőség) révén hangosak, zörgősek és rázósak. A Circus Maximus felé vezető, ma már Budapesten nyomokban is alig fellelhető, hiányos és gödrös macskakövön komolyan féltünk, hogy szétesik a jármű, a tetőszellőző jól láthatóan kétcentis ugrásokra volt képes, szorosan lezárt állapotában. Az utastájékoztatás mesés: egyszer volt, hol nem volt.  Az ülések pedig, amikről azt gondolná az ember, hogy az olasz bútorok kényelmét legalábbis részben felidézik, jól formált, de sima és csúszós műanyagból készülnek, ami ráadásul egy kissé előre lejt, vagyis folyton tornászni kell rajtuk, hogy az ember ki ne csússzon. Itthon a csúszdaparkokban található ez a fajta műanyag! Igaz, hogy könnyebb tisztán tartani, bár erre szemmel láthatóan nem nagyon érnek rá az ATAC-nál. Még kevésbé, mint a BKV-nál.

tramvia19
19-es villamos érkezik a Risorgimento térre – a budapesti GANZ csuklósok valamivel korszerűbbek, csendesebbek. – Saját felvétel

 Kultúrsokknak is alkalmas közlekedési eszköz a 19-es villamos. Rómában sokféle villamos van, az alacsonypadlós, korszerű szerelvények talán gyakoribbak, de első találkozásom a képen is látható járattal történt, a képen is látható helyen. Benyomásaim szerint a típus öregebb lehet a GANZ-féle “ipari csuklós” villamosoknál, amik például Pesten, a 2-es vonalán rontják a városképet, az állapotuk pedig ugyanúgy siralmas, vagy még jobban. A hangjuk azonban még korábbi típusokat idéz, még csak nem is az UV-ket (amik karácsony táján fényvillamosként róják a kilométereket), hanem azok elődjét, a Stukákat. Simán elhinném, hogy nosztalgiajárat, ha nem lenne annyira ütött-kopott, leromlott, és persze csicsás, emelt árú jegy kellene rá. De szerencsére elég volt a hétnapos bérletem is. 🙂

i-msq7brr-s
A Flaminio metróállomás az A vonalon – saját felvétel

A másik meghatározó élmény a metróállomások szépsége volt. Általában a kortárs olasz építészetről a harmónia, ritmus, és a nem feltétlenül célszerű, de szép formai kialakítások szoktak eszembe jutni. Ez nagy vonalakban meg is állja a helyét, de nem nagyon vonatkozik a metróállomásokra. Az A vonal 1980-ban átadott állomásai valami elképesztő, és nem igazán jó értelemben értendő takarékossággal készültek. A képen a Flaminio látható, a Piazza del Poppolóhoz legközelebbi állomás. Amit jobb oldalon látsz, valóban az is: meglehetősen igénytelen, ütött-kopott, és igencsak mocskos hullámlemez burkolat. Felette még igénytelenebb, odafröcskölt vakolat, amit csak a rátapadt, évtizedes kosz díszít valamelyest. Szerencsére mindez nem nagyon látszik, amikor a metróra vársz, mert a világítás annyira gyenge, hogy egy térképet megnézni már zseblámpára lesz szükséged. De azt kell mondjam, az alapján, amit a vonal északi szakaszán láttam, hogy a többi állomás sem jobb arrafelé semmivel.

Ráadásul valamilyen fura okból kifolyólag az olasz aluljárók jó része, de nem csak Rómában, máshol is, úgy néz ki, mint nálunk a föld alatti nyilvános vécék bejárata (már ahol megmaradtak az ilyen békebeli műintézmények eredeti funkciójukban). Keskenyek, viszonylag meredekek, és mindennek látszanak, csak közlekedésre szánt térnek nem. A legdöbbenetesebb talán a Via del Traforo és a Via del Tritone kereszteződésében volt, az Il Messaggero székháza mellett. Az illemhely külsejű aluljáró egy szűk, sötét, rosszul megvilágított helyre vezetett, amiről nem lehetett eldönteni, hogy egy épülő, vagy bontás alatt álló kínai vegyesbolt, vagy esetleg egy tévedésből bezárt áruház raktára. Félig összeszerelt polcok között keskeny ösvény kanyargott, elhagyott, sőt, törött szerszámok között, bár néhány polcon olcsó, „replika” ruhanemű porosodott, ha jól láttam, egy-két eurós áron, és az A4-es papírra nyomtatott nyilak jelezték, hogy hol kell felmenni a Vicolo del Gallinaccio (és a Trevi-kút) felé. (Mi van??? Rusnya csirkék sikátora??? Az olasz nevek is megérnének egy bejegyzést!…)

i-vbh8vmh-s
Kevésbé nyomasztó, vidámabb várbörtönöket idéző közlekedőtér a B vonal Termini állomásánál – saját felvétel

De persze nem minden állomás olyan, mint a Flaminio, vagy a hasonlóan ijesztő Ottaviano. A B vonal első, 1955-ben átadott déli szakaszán néhány állomás a felszínen van, vagy legalábbis felülről nyitott (a Basilica S Paolo állomás meg éppenséggel a felszín fölé emelkedik, a metró a tér fölötti felüljárón közlekedik). Ezek az állomások kevésbé nyomasztóak, van ahol még növények is vannak ültetve, ami nagyon sokat javít az összképen. A B vonal északi része újabb, 1990-ben (és egy újabb szakaszán 2003-ban) átadott részei már világosabbak, kevésbé depressziót sugárzóak, és bár a szigorú szükségszerűség és puritán anyagfelhasználás dominál, már-már közelítik a budapesti 2-es metró felújított állomásainak szintjét. A turisták lepte Colosseo például tisztább, áttekinthetőbb és tágasabb, bár az is eléggé rideg – de a rideg építészet is olasz sajátosság, talán a nyári nagy meleg miatt. Néha kimondottan jó, ha egy épület hűvös érzetet kelt, és ezt a megközelítést akár magánlakásokban is tapasztaltam.

i-r8jm3cl-s
CAF M.300-as szerelvény a B vonalon, a Termini és a Cavour állomások között – saját felvétel

Érdekesek a szerelvények is. Viszonylag kevés fut már a rendkívül korlátozottan szép AnsaldoBreda M100 vonatokból, amelyek gyakran agyon vannak festve graffittikkel, nagyon piszkosak és nem is túl kényelmesek. Főleg a B vonalon fordulnak még elő, bár én pont az A vonalon fogtam ki egyet. Szerencsére többet találkoztam a spanyol (pontosabban katalán) CAF M.300-asokkal, amelyek világosabb, kényelmesebb belső tere sokban hasonlít a budapesti 2-es és 4-es metró Alstom Metropolis vonataira, és nekem kifejezetten tetszettek. Annak ellenére, hogy a külsejükről ítélve a takarítók ezekkel is elég keveset foglalkoznak, belül tiszta benyomást keltettek. Persze ebben az is közrejátszhat, hogy a belső teret illatosítják. Amikor a Garbatella megállóban felszállt egy minden elképzelhetőt felülmúlóan koszos és büdös koldus, és végigvonult a vonaton a Circo Massimo-ig, a szaga csak egy megállónyival utazott tovább. Néha pedig érezni lehetett, mikor fúj a – valóban kellemes – légfrissítő. Ezt mondjuk díjaztam.

bagolymondjaversenyezzÉrthetőbb tán mindezek tükrében, hogy az olaszok szabályosan kerülni látszanak a tömegközlekedést (és a közösségi közlekedést is). Autó, robogó, kerékpár, bármi szóba jöhet, talán még gyalogolni is hajlandóak, de a közösségi közlekedést csak erős kényszer hatására használják, úgy vettem észre. A metrón, ami nagy távolságokat jár be (a vonalak kimondottan hosszúak, több mint 20 km-esek), még ők voltak túlnyomó többségben, de a buszokon, főleg a belváros zsúfolt vonalain domináltak a turisták. Az utcákon rengeteg az autó és természetesen a motorok, kismotorok áradata, és szép számmal láttam biciklistákat is. A taxi pedig – nem kis meglepetésemre – kimondottan olcsóbb, mint a budapesti.

etr_500_frecciarossa
ETR 500-as Frecciarossa szerelvény 2008-ban – ma már nincsenek ilyen jó állapotban, sőt. Forrás: Sky (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 4.0-3.0-2.5-2.0-1.0], via Wikimedia Commons

A vonatokat is főleg azok használják, akiknek nincs lehetőségük másra, ami nagyjából indokolt is a magas jegyárak, ritka járatok és a gördülőállomány (kocsik, mozdonyok) elég ijesztő állapota miatt. A pontosságuk meg… szóval érdekes. Ellentétben a MÁV-val, a Trenitalia csoport vállalatainál a helyi vonatok pontosabbnak tűnnek, de még a Frecce, a nagy sebességű vonatfajták esetében gyakoriak a nagy késések. Firenzében, amíg a bécsi vonatra vártam (fél órát), a kimondottan drága, 200–300 km/h-s sebességgel közlekedő Frecciarossa és Frecciargento vonatokat mindet 40–80 perces késéssel fogadta a pályaudvar.  Az meg végképp megdöbbentő, de a későbbi tapasztalatok alapján cseppet sem meglepő volt, amikor az arezzói állomáson egy (a mi FLIRT vonatainkhoz hasonló) GTW szerelvényt láttam, amin az ablakokon kivezetve vastag kábelek futottak a kocsik (pontosabban szekciók) között.

Szóval a Rómában mint a rómaiak mondás ma már azt jelenti, hogy járj autóval, ha jót akarsz. Vagy kismotorral, bringával, és kerüld el az attakot, illetve az a ATAC-ot, és időt nyersz.

De Róma még tömeggel közlekedve is varázslatosan nagy élmény.

bagolymondjahudekinos

A címkép a Piazza Navonán készült saját felvételem.

Pityu

bagolymondjakirehasonlitPityu itt van a vonaton!

Persze nem is így hívják, és persze nem is ez az érdekes benne. Sokkal inkább egy jelenség, egy hozzáállás, amit fel- és előidéz.

Pityu valószínűleg hatéves lehet, de ezt elég nehéz megmondani róla. Beteg szegény. Nagyon sovány, nagyon szemüveges (itt most el lehetne sütni valami elcsépelt hasonlatot az ásványvíz tárolásával kapcsolatban), nehezen, artikuláltan és darabosan mozog. Most már egyedül, mindenféle segítség nélkül is tud járni, de amikor először találkoztam vele, még egy XXL-es gyerekkocsiban tologatták, később géppel a lábán gyakorolt a szép új FLIRT vonatok végén lévő lépcsőkön. A három lépcsőfokot szinte fanatikus eltökéltséggel mászta meg, félórákat küzdve-kapaszkodva, és nem csak a szinte elviselhetetlen fájdalom látszott a mozgásán, de a hegymozgató akarat is, amivel szembeszállt a fájdalommal. Pityu most már önállóan jár, túl van a botozós korszakon is, és bár kacsázik, kiforduló térdekkel küzdi magát előre, de egész magabiztos, lábfeje már nem fordul oldalra a fáradtságtól. Kegyetlen dolog egy ilyen kis ember szenvedése és azt látni, hogy mekkora erőfeszítéssel és hittel dolgozik a saját gyógyulásán, ugyancsak elgondolkodtató. Szívből kívánom neki, hogy sikerüljön leküzdenie a betegségét, és teljes, boldog és kiegyensúlyozott életet tudjon élni.

Ugyanakkor nem igazán örülök neki, amikor Pityu közelében kell utaznom. Pityu ugyanis kvázi hiperaktív: folyamatosan fejleszti magát, egy pillanatnyi pihenő nélkül, és ezt folyamatosan kommentálja is. Ugyanakkor betegsége a szellemére is hatással van, fejlettségi szintje szellemi téren is alacsonyabb, mint ami a kora indokolna. Ezen is sokat dolgozik: szituációs játékokat játszik, próbálja magába szívni környezete valamennyi információját, elraktározni mindent, ami történik körülötte, vele, vagy csak úgy. És mindezt visszamondja. Sokszor. Hangosan – nagyon hangosan. Tulajdonképpen ebben is sikeres (aminek nagyon örülök!), és most már megpróbálkozik az olvasással, és büszkén újságolja mindenkinek, hogy neki már saját könyve is van, sőt, könyvei. És a hatósugarában utazókhoz oda is viszi és meg is mutogatja.

És tulajdonképpen itt kezdődik a probléma.

bagolymondjatanuljfiamAz utóbbi időben szinte követelménnyé vált, hogy a vonatok (villamosok, metrók) egyetlen, osztatlan térrel rendelkezzenek, és ne akadályozza semmi, hogy az utasok egyenletesen oszoljanak el, szabadon jussanak a szerelvény egyik végéből a másikba. Az elgondolás önmagában tetszetős, de igencsak elhibázott, mert az utasok rendszerint nem élnek ezzel a lehetőséggel – sem vonaton, sem metrón, sem villamoson. Mindegyik közlekedési eszköznél rendszeres, hogy egy-egy ajtónál (ami a népszerű leszállóhelyek kijáratához legközelebb van) tömegnyomor alakul ki, két ajtónyival arrébb meg alig vannak. Az átjárhatóság eszmény, de nem erény, és sokkal kevesebben élnek vele, mint ahogy azt a forgalomszervezés teoretikusai elképzelték. (Tudom, csúnya-rossz közlekedők, tessék azonnal ideálisan viselkedni!)

Az átjárhatóságot valójában két dolog használja ki: a zaj és a bűz. Pityu esetében a folyamatos tevékenysége (hangsúlyozom: nagyon fontos, és elismerést érdemlő tevékenysége!) nagyon zavaró tud lenni, amikor fáradtan, gondterhelten, leginkább csak nyugalomra vágyva száll vonatra az ember. A vonat azért kritikusabb ebből a szempontból, mert hosszabb távon és rendszerint hosszabb ideig utazunk vele. Pityu, egy időben, amikor közlekedett, nem nagyon figyelt arra, hogy miben kapaszkodik meg, mire markol rá, hogy felhúzza magát – nem is lehetett elvárni tőle akkoriban. (Ma már ilyen szempontból is sokat fejlődött!) Máig röstelkedem, hogy egyszer, szélsőségesen elcsigázottan és fáradtan elszunyókáltam, és amikor a karomat ragadta meg, hogy lépcsőzzön egy kicsit, ellöktem magamtól, és talán még rá is kiabáltam. Nem rosszindulatból: amikor elszundítottam, még nem voltak ott a szomszéd ülésen, csak a hirtelen „támadás” riasztott fel – nem tudtam mire vélni az erősen belém markoló, tépő kis kezet.

De nem is Pityu jelenti a fő problémát, mert rajta kívül sokkal kellemetlenebb utastársak is akadnak. A reggelente hangoskodó diákok is még a jobbik fajta zavaró tényezőt alkotják. Az is idegőrlő tud lenni, amikor a túl hangosan hallgatott, rossz minőségű fejhallgatókból a vonat másik végében is hallható módon ciripel valami nagyon buta, mesterkélt ál-hiphop zene (nem a hiphop műfajjal van a gondom, csak azzal, amikor rossz). A kiránduló osztályokkal szemben azonban már nincs menedék, és a mosdatlan, harsány, gusztustalanul viselkedő-beszélő-szagló „hátrányos helyzetűek” kötekedése, fenyegetően tolakodó és zajos, minden rendelkezésre álló légteret betöltő jelenléte még annál is sokkal súlyosabb. Amikor az anya megállapítja, hogy tele a pelus (méretéből ítélve még azt is elhinném, hogy napok óta), és mindössze annyit tesz, hogy elújságolja a két üléssorral odébb lévő pereputtynak is, vagy amikor felháborodottan kiabálva sérelmezi, hogy a kalauz már megint azt akarja, hogy ő jegyet vegyen, és fizessen azért, hogy utazhat – ez megoldhatatlan problémát tud okozni. Fordult elő olyan, hogy békés nihilbe merülve vártam a vonat indulását, amikor felszállt egy kb. tízévesekből álló, legalább két osztálynyi csapat, és a kísérő „pedagógus” (szégyene a megnevezésnek) rám szólt, hogy adjam át a kölyköknek a helyet, inkább leszálltam, mert az egész szerelvényen nem akadt volna nyugodt centiméter. És a következő vonatra a korábban említetthez hasonló, primitív és önző viselkedésű csürhe érkezett – de még egy órányi várakozást már nem tudtam bevállalni, úgy meg pláne nem, hogy semmi sem garantálta volna, hogy ott már nyugodt körülmények között lehet utazni.

BagolymondjahuhA megoldás persze az lenne, ha a teljes hosszában akadálymentesen átjárható szerelvényeken valamennyi akadály azért csak lenne, kialakítanának könnyen használható, de a zajt, bűzt, és más zavaró effekteket legalább tompító válaszfalakat. Furcsa módon ezt a vonatot gyártó cég Svájcban futó szerelvényein meg is oldották, egy vékony üvegfallal, amin még ajtó sem volt, csak egy úgy nevezett légfüggöny. Ez az átjárásban sem jelentett gondot, és valamennyit csökkentett (vidám diákok utaztak a szomszéd szakaszban, tehát teszteltem is), és a kialakítása sem lehet eget verően drága. Ha a szellőző rendszerből nem lehet kialakítani a légfüggönyt, egy egyszerű lengőajtó még akkor is költséghatékony megoldás lehet.

Az akadálymentesítés amúgy sem éri el a célját. A létrejött folyosó szűk, csomaggal is nehezen mozognak rajta, mozgássérült meg jobb, ha meg sem próbál átjutni a szerelvény egyik részéből a másikba. A kocsik közti harmonikák sem teszik ezt lehetővé, és az ülések kialakítása is olyan, hogy aki kényelmesen akar elhelyezkedni, könyökét-vállát-lábát kénytelen kirakni a folyosóra.

Szóval alapvetően nem Pityuval van a probléma. Energiája és gyógyulni akarása valódi hőssé emeli ezt a kis embert, és nagyon szurkolok neki, hogy sikerrel járjon. A közlekedésszervezésnek kellene tanulnia a példájából.

bagolymondjagondterhelt