A helyes kritika alapja

A Dunning–Kruger hatás a magyarázat arra, hogy amíg a szakértők folyton kételkednek, a kezdők és a kontárok mindig mindenben holt biztosak.

Sokszor találkozni azzal, hogy a kezdő alkotó, legyen bár író, festő, rajzoló, zenész, színész, bármi (vagy épp fotós), minden munkáját (de legfőképp a legutóbbit) a műfaj csúcsának tartja, és rendkívül nehezen fogadja a kritikát. Aztán ahogy érkezik a tapasztalat és gyűlik a tudás, úgy válik egyre bizonytalanabbá, mígnem eljut egy szintre, amikor súlyosan alulbecsüli a képességeit. Ez az alkotói válság (egyik) ideje. Aki ezen is túl tud lépni, egy idő után elkezdi reálisabban látni a művei értékét, és jobban megtalálni a saját helyét az értékskálán, de rendszerint ez már nem éri el a tényleges értéket, mert mindig ott marad a kétely, amit az első válság okozott. És ez valahol így van jól.

A jelenségnek még szép, tudományosan hangzó neve is van, ez a Dunning–Kruger hatás. A jelenséget a Cornell Egyetemen két brit amerikai kutató, David Dunning és Justin Kruger publikálta 1999-ben, és meg is kapták érte 2000-ben a legértelmetlenebb tudományos eredményeknek járó Ignobel–díjat. Pedig ennek a hatásnak a létezése, működésének ismerete elég fontos ahhoz, hogy az ember túljusson és megeméssze a kezdő lét első kudarcait. Az Ignobel–díjat odaítélő kuratórium talán épp az említett hatás hatására értékelte alul a kutatást.

Amikor a kezdő az ember, a legnehezebb a saját képességeit felmérnie, és elhelyeznie az alkotótársak között. Megfelelő gyakorlat és ismeretek híján nem fogja felismerni sem mások szakértelmét, sem a saját hibáit, sőt, minden kritikát személyes sértésnek is vesz. A saját tökéletes tudásába vetett hite azonban dacos folytatást eredményez, aminek előbb-utóbb fejlődés lesz az eredménye.

Aztán amikor először felfedezi, hogy mennyivel jobbak is vannak nála, jön az elkeseredettség, a teljes kudarc élménye, de megjön a képesség is, hogy maga is rájöjjön, hol mit rontott el – még ha nem is feltétlenül képes arra, hogy helyre hozza, vagy elsőre jól csinálja a dolgokat. Ezek aztán már egy következő szint jellemzői. Amikor pedig eléri a saját művészete csúcsát, már pontosan fogja tudni, hogy mi mindenben kellene még fejlődnie, és ezért egy olyan enyhe alulértékeléssel, és kétellyel fordul a saját munkái felé, amit úgy is lehet hívni, hogy mesterségbeli alázat. Az igazán nagy mester mindig szerény – mondhatnám, de nem lenne igaz.

Felismerve a Dunning-Kruger hatás jelentőségét, már sokkal könnyebb elfogadható és hasznos kritikát nyújtani, kiváltképp azok részére, akik a pályaívük első szegmensén még nem jutottak túl. És ennek az az alapja, hogy meg kell erősíteni a kezdőt, hogy igenis alkosson, és lépjen tovább. Olyan ez, mint amikor a tipegő kisgyerek első lépéseit próbálgatja, és állandóan orra esik. Ez nem kellemes, de nincs az a féleszű szülő, aki eltiltaná a gyerekét a felállástól és lépkedéstől az orra esések miatt. No pain, no gain – mondja az angol: ha nincs fájdalom, nincs nyeremény. 

Ennek fényében a helyes kritika három elemből kell álljon, megfelelő (alábbi) sorrendben:

  1. Rámutat az alkotás erényeire, kiemeli a jó megoldásokat és mindenképpen talál valami értéket a műben

  2. Óvatosan, külső szemlélőként elemezve rámutat a hibákra, és megmagyarázza a kiváltó okokat és a hatásukat.

  3. Kiemel olyan értéket, ami már megvan, de tovább lehet építeni, és arra alapozva megoldásokat, alternatívákat, szemléletmódot javasol.

Nagyon fontos, hogy a kritika ösztönözzön a továbblépésre, és éreztesse, hogy hibázni szükséges. Maga a tanulási folyamat megkerülhetetlen és nincs olyan nagy művész, aki ne lett volna kezdő, és kezdőként ne ugyanazokba a csapdákba, gödrökbe esett volna bele. Ansel Adams, Michelangelo és Beethoven is tök béna volt, amikor először próbálta ki magát. Ahogy a matematikához, úgy a művészetekhez, gyakorlatot igénylő alkotáshoz sincs királyi út.

Aki csak leszól, ledorongol és ócsárol kritika gyanánt, az éppen olyan, mint az egyszeri ember, aki megtiltotta a gyerekének, hogy felálljon, mert akkor arcra eshet.

bagoly_glass

A címkép Burst felvétele a Pexels.com-ról, CC0 licensz alatt szabadon felhasználható

Kertésznek lenni

Pár gondolat egy nyilvánvaló dologról

Nehéz olyasmihez fogni a fotográfiában, amit Kertész ne csinált volna már meg.

Henri Cartier-Bresson

bagolymondjadicsakÚj dolgot találni, új meglátást felfedezni ritkaság. A legtöbb saját, zseniálisnak vélt gondolatomról és elképzelésemről kiderült, hogy valaki előttem már kigondolta, elképzelte, sőt, meg is valósította és publikálta is.

És nem csak Kertész Andor az, akinek mindig ott vannak a nyomai, olyannyira, hogy a Magnum Photos kivételes fotósainak is állandóan beleütközött az orra, objektíve,  stb. Számos ilyen megkerülhetetlen ember van, számos területen. Csak kedvenc területeimnél maradva, a közel-keleti régészetben Petrie, a fantasy irodalomban Tolkien, a zenében … nos, ott ráadásul sokan (Bach, Mozart, Beethoven, Verdi, hogy csak néhány példát mondjak találomra).

Talán csak jó időben, jó felfogással ténykedtek, de az a gyanúm, hogy ennyi még kevés lenne. Simán lehet, hogy emberi, művészi, tudósi nagyság kell ahhoz, hogy területének kihagyhatatlan művésze legyen az ember.

bagolymondjahagyjallogva