Minél rosszabb, annál – rosszabb

bagolymondjaodalesAzt mondja egy fotográfus, és MOME-n végzett ifjú művész ismerősöm, hogy nem érdemes a drága technikai eszközökre pénzt adni, mert a kép nem az eszközön múlik.

Igaza van.

Egy kicsit.

A képet nem a fényképezőgép készíti, és nem a gépben dől el, hogy a kép jó lesz-e, vagy sem. Mint minden, ez is fejben dől el. A jó kép úgy készül, hogy megfogalmazódik a gondolat, kialakul a látvány valahol odabent, és amikor a fotós felemeli a gépet a szeméhez, már ott van jelen, csak anyagi valóságot kell adni neki. Még amikor egy elkapott pillanatot örökít meg a fotós, akkor is – ha csak ezredmásodpercekkel is korábban – megfogalmazódik a látvány, amiért érdemes megnyomni a gombot. A jó fotóról nem utólag derül ki, hogy jó, azt úgy tudja az ember.

bagolymondja_phonecamAz, hogy a drága technika ellen oly nagy divat lett szólni, logikus válaszreakció arra, hogy egyre nagyobb tudású és drágább eszközök jelennek meg, és sokszor nagyon kevés köze van az árnak a minőséghez. Simán elkérnek ugyanazért a hardverért tízszer annyit, ha a Név van rajta, és a legnagyobbak esetében megjelent egyfajta puritán megközelítést színlelve az is, hogy a gépről olyan dolgok hiányoznak, amik fontosak, és nélkülük esetlegessé válik a kép készítése. Pontosabban nem is esetlegessé, csak épp zsigeri tudás kell ahhoz, hogy minden helyes legyen. Nem hiszed? Mondok két példát.

A Leica (fogalom e név!) ezer dollár fölötti áron kínálta a C-Lux kompakt fényképezőgépét, ami gyakorlatilag megegyezett a Panasonic ZS200 típusával, hétszáznyolcvan dollárért. Volt azért különbség a két gép között: a Leica világos arany és éjfél-kék színekben volt kapható, a Panasonic feketében. Ja, és az egyikben fejlettebb videós szoftver segítette azt, aki mozgóképet is akart rögzíteni a kis fényképezővel: a 4K-s videóból akár 8K-s felbontású fényképet is ki tudott menteni, sőt, utólagos élesség-finomállítást is kínált – a Panasonic. A Leicához viszont lehetett külön vásárolni valódi bőr tokot és szíjat. Igen: külön. Vásárolni. Még több pénzért. A tok száznegyvenöt dollár, a szíj kilencvenöt dollár volt az Amazonon. A két gép – kategóriájukban nagyon tiszteletre méltó – tudásában tökéletesen azonos volt egyébként. A Leica design nyomhatott volna a latban, de az is kimerült a feketétől eltérő színekben.

bagolymondjafotozikA másik példa is Leica, nem mintha bármi bajom is lenne a patinás német gyártóval, amely a fotográfia történetének olyan kulcsszereplője, mint a film (mint nyersanyag) történetében a Kodak. Lenyűgöző dolgokat alkottak, és a hírnevük teljességgel megalapozott. Amire használják, az viszont nem mindig méltó erre. A gyártó és a fotós felső tízezer a kezdetek előtti tisztelgésnek értékelte, amikor a gyár a rangerfinder avagy távmérős fényképezőgépek megjelenésének 60. évfordulójára egy olyan távmérős gépet hozott ki M Edition 60 néven, amelyen egyáltalán nem volt kijelző. A cél az volt, hogy a fényképezés élményét még inkább a hajdani, filmes idők élményéhez közelítse – ahhoz, amikor egy-egy kattintás komoly pénzbe került és az eredménye órák, napok vagy hetek múltán derült csak ki, az előhívás és nagyítás után. Tiszteletadásnak szép és érdekes játék ez, főleg tizennyolcezer dollárért (igen, 18 ezer dollárért!), de a történet nem itt ért véget. A gyár – „megfizethetőbb” áron piacra dobta a Leica M-D majd Leica M10-D típusokat (Typ 246 és Typ 262), amelyek megjelenésükkor, 2016-ban közel hatezer illetve ötezer-kettőszáz dollárba kerültek. Az olcsóbbik a halkított exponálógomb és a réz fedlap nélkül, mert hát valamit valamiért. Az M10-D gépnél már engedtek egy kicsit a szigorból, és a gépekhez készült – drágán megvásárolható – telefonos applikáció helyettesíteni tudja a kijelzőt. Mellesleg többféle beállítást csak azon lehetett elvégezni, mert maga a váz a tökéletes filmes élményre törekedett. Mi az, hogy képméret? Ja, ezeket a telefonon piszkáld, mesterem!

Szóval az árak, a drága gép csinál jó képet szemlélet elleni fellépés valahol érthető. Csak az nem, hogy akár ló, akár traktor, mindig a másik oldala a végállomás. A másik oldal pedig az, amikor a régi, már hibásan működő vázra helyezett gombás, sérült, koszos objektívvel, lejárt filmre fényképeznek, és a képen megjelenő hibákat erénynek állítják be. És igazság szerint még ezt is lehet jól csinálni, de az a bánatom, amikor a kép témája csak ürügy, és a hiba válik a legfőbb értékké. És van ilyen dögivel.

view_from_the_window_at_le_gras2c_joseph_nicc3a9phore_nic3a9pce
Joseph Nicephore Niépce legkorábbi fennmaradt felvétele: Kilátás a dolgozószobából (1827) – forrás: Joseph Nicéphore Niépce [Public domain], via Wikimedia Commons

A gyökerekhez visszanyúlni alapvetően jó dolog, mert a régi tudásban voltak olyan elemek, amelyek mára a kényelem, a gyorsaság és a költségcsökkentés oltárán elvesztek. Ma, amikor egy hónapban nagyjából annyi kép készül, mint Niépce fenti, legkorábbi fennmaradt fotójától a digitális kamerák forgalomba kerüléséig együtt. De ahogy már többször kirohantam a jelenség ellen, a tömegtermék, a tartalom demokratizálódása itt sem jó irányba viszi el a törekvést.

Hajdan valószínűleg nem szándékosan rontottak el nyilvánosságnak szánt felvételeket. Robert Capa híres, partraszállásról készült sorozata egy technikai hiba miatt lett Kissé elmosódva. Ha a képek megőrizték volna eredetileg tervezett minőségüket, ugyanúgy világhírű felvételek lennének, mert először mutatták be a háborút ilyen testközelből, minden borzalmával és kegyetlenségével együtt – először mutatták be azt az Egyesült Államokban (és Európában), hogy a mi fiaink meghalnak a harctéren. Ez akkor megrázóan új dolog volt azoknak, akik addig csak olvastak és hallottak róla, és nem gondoltak bele abba, hogy milyen körülmények között hal honfitársuk hősi halált. Az a tény, hogy a 106 felvételből álló sorozatnak alig pár darabja maradt nagyjából bemutatható állapotban, még talán drámaibbá is tette a felvételeket – mintha a sebezhetetlenségbe vetett hiten túl a képek is a háború áldozatául estek volna.

talbot_open_door
William Henry Fox Talbot: A nyitott ajtó (Pencil of Nature, 1844) –via Wikimedia Commons

Mostanában a felgyorsult tempó, össze-vissza kattogtatás ellenében egyre többen érdeklődnek a slow photography, a lassú fényképezés címszava alatt a hagyományos és antik technikákhoz. A film nem halt meg, sőt, nosztalgiahullám emeli fel, és bár kevés gyártó készít még nyersanyagot, de azt is, és gépet is lehet még kapni. Újra divat lett a Polaroid, amit most a Fujifilm lendített a piacra, olcsó Instax kamerákat és azokhoz drága önhívó papírokat kínálva. Az oroszok kijöttek a spájzból, amikor két osztrák vállalkozó megkereste őket a Nagy Üzlet ígéretével, és a Lomo, számos kellemes emléket idéző géptípus, például a Szmenák gyártója, némi kínai támogatással, mindenféle lencsehibákból és optikai trükkökből próbál új műfajt alakítani. Úgy tűnik, sikerrel, mert a Lomográfia egyre népszerűbb. A korszerű és drága tükörreflexes gépeket nagyszerűen le lehet butítani az oregoni Portlandből érkező Lensbaby különféle torzításaival és leképzési hibáival. Az egyszerű és vacak megoldásaik előnye, hogy drágák. És a divat teszi ezt lehetővé.

pinhole dohány utca hd
Péterfy kórház és templomtornyok a Rózsák terén – saját lyukkamerás (camera obscura) felvételem ©2018

A másik oldalon meg reneszánszát éli, hogy elszánt és tanulni lelkes fotósok a háborúk előtti módszereket újra felfedezve maguk érzékenyítik a nyersanyagaikat, és mindenféle ősi, nehéz, mérgező és kreatív módszerekkel készítenek képet sok-sok tojásból (albumin technika) vagy nagyon elsózott vízzel (kalotípia). Ezek eredménye időnként éppen csak eléri azt, amit a XX. század hajnalán sikerült túlhaladni, de sok esetben az időrabló pepecselés eredménye drága, egyedi, és fantasztikusan részlet- és tónusgazdag, szuper-igényes kép. Furcsa módon van, akinek nem az utóbbi, hanem az előbbi, a túlhaladott és hibáktól hemzsegő felvételek jelentenek sikerélményt.

Igazából az lenne a jó, ha a kép minősége, hibái a tartalommal összhangban lennének, de valahogy ezzel gond van. A valahol az írásom elején említett fotográfus mutatta Martin Levý képeit – többnyire strandon, fürdőruhában flangáló csajokat, egy szó szerint összeeszkábált fényképező alkalmatossággal fotózva, minden elképzelhető filmes hibával, a sérült emulziótól az életlen és zajos képekig. A sorozat mottója: a gép nem számít. A kommentözön pedig lelkesen helyeselt hozzá és én meg el vagyok keseredve. Nem azért, mert életlen és zajos csajok vannak nagyjából a hetvenes-nyolcvanas évek stílusában, és jól esne legeltetni a szemem: vannak más, alkalmasabb legelők is. Az bosszant, hogy a hiba lett a téma, és a minőség mércéje az, hogy minél rosszabb legyen a kép. És ez a tendencia megint azt juttatja eszembe, amikor Cicero mélységesen mély és a legműveltebb olvasók számára írt értekezéséből a tipográfia szent tehene, a Lorem Ipsum lett, vagy amikor az uralkodó túlvilági életét biztosító varázsszövegből a sírépítők segéd-munkavezetőjének koporsójára került még istenneveket is alig felismerhetően ábrázoló, írásnak tűnő minta. Elvész a lényeg.

bagolymondja_compactOtt van mondjuk Gary Winogrand és híres sorozata, a Women are beautiful. Nem mutatom meg, mert jogvédett. A lényege azonban, hogy Winogrand jellegzetes stílusában készült street fotókon mutat be nőket, mindenféle, gyakran éppen sértő helyzetekben, és a rá jellemző ferde géptartással. Számos híres kép van a sorozatban, de engem a legtöbb bosszant. Értem, hogy street photography, meglessük az embereket a természetes közegükben és úgy ábrázoljuk őket, amikor nem tudják, hogy viselkedniük kellene a kamera számára. Winogrand előre beállított mindent a Leica gépén (ami még valódi, filmes távmérős gép volt, képernyő nélkül, mivel oda nem is kellett, nem is lehetett volna képernyőt használni). Élesség, minden előre bekészítve, a fotós előlépett, belefotózott az alkalmi modellje életébe, és mire az észbe kapott volna, egy mosollyal elköszönt és eltűnt. Ez egyrészt a street photography mesteri alkalmazása, másrészt ma már súlyosan sért akkoriban mellőzött személyiségi jogokat. Másrészt Winogrand védjegye, hogy a képei ferdék. Szinte minden felvétel másfél fokot dől, ami így, olvasva, semmiségnek tűnik. Amúgy meg egy kompozíciós hiba. És azzal, hogy ez védjegyévé vált, még nem is lenne probléma, csak éppen másfél fokot akarva sem tud tévedni az ember. Másfél fok annyi, amennyit a gépet rosszul tartva elhúz az exponáló gomb lenyomása. Valóban védjegy az, ami az egyszeri Kispista Jóska képein súlyos hiba? Kétlem. Legyen a védjegye öt fok, vagy hét, ami már tudatos képalkotói döntés, támogassa ez a ferdeség a képei itt és most hatását, és akkor rendben megvagyok vele.

bagolymondjabocsanatWinogrand tragikusan korán, 56 évesen halt meg rákban. A hagyatékában hatezer-ötszáz tekercs(!) előhívott, de levilágítatlan, index nélküli film és több mint háromezer exponált, de előhívatlan film került elő. A feldolgozásuk azóta is tart, ha jól tudom. A mennyiségük viszont – számomra – kérdőjelessé teszi Winogrand tudatos fotográfus és minőségigényes képalkotó voltát. Nem azért, mert ennyit exponált – ezzel a mennyiséggel még nem tart világcsúcsot. Hanem azért, mert a fent említett sorozatának kiállítását megnézve az a legfőbb emlékem, hogy a néhány kiváló fotó mellett rengeteg olyat láttam – kiállításon! – amit nem vállaltam volna, ha én fotózom. Na jó, itt van egy.

bagolymondja_fieldcameraOtt van a másik oldalon egy nemrég bezárt másik kiállítás, egy másik kétes alak képeivel. Arthur Usher Fellig az Osztrák-Magyar Monarchia területéről, ukrán zsidó családból emigrált az Egyesült Államokba, és amolyan száguldó fotóriporter lett, aki a harmincas években a konkurencia ellen úgy védekezett, hogy New York alvilágára és az éjszakára specializálta magát. Sok mindent ügyesen alakított a saját javára, jó kapcsolata volt a rendőrséggel, és a kocsijában még egy labort is berendezett, aminek segítségével mindennél és mindenkinél gyorsabban tudott képeket szolgáltatni az újságoknak. Serény ember volt, de nem szerény: a képei hátoldalát a “Weegee the Famous” (azaz „Weegee, a híres”) védjeggyel látta el, egyesek szerint még jóval az előtt, hogy a hírneve szárnyra kélt volna. Weegee is mindent fényképezett, utcasarkot a gázrobbanás előtt és után(!), prostituáltakat, nélkülöző munkásokat, bevándorlókat és bűnözőket, és közben New York iránt érzett imádata is dolgozott benne: sajátos, szeretetteli légkört árasztanak a legbrutálisabb rendőrségi hírekhez készült képei is. Számos olyan képe van, amelyek ma a street photography kategóriájába sorolhatók, de két nagyon jelentős dologban különbözik Winogrand-től: Weegee szerette a modelljeit, együtt érzett akár a gyilkossal is, mert a témán túl az embert látta benne. És Weegee elképesztő minőségű képeket készített, tűéles, szépen világított, és mégis elkapott pillanatokat. Neki nem kellett rossz minőséggel hangsúlyozni az itt és most jelenlét érzését, nála a teljes jelenetek történeteket mesélnek, amik nem lehetnek máskor és máshol, csak itt és most. Az ő képei is jogvédettek, de egy válogatást itt találsz belőlük – sajnos a minőségük a weben nem érzékelhető, de kiállítva lenyűgöző volt. Sőt. Nem is egy…

Érzékelhető, hogy mi a bajom? Na jó, még egy ellenpélda.

bagolymondja_bigrig1968-ban a prágai tavaszt bemutató megrázó képek kerültek a Magnum Photos ügynökséghez (Robert Capa, Henri Cartier-Bresson és más zsenik szövetkezet jellegű képügynökségéhez). A képekhez nem tartozott név, senki nem tudta ki készítette őket, és nyilvánvalónak tűnt, hogy a fotós nagyon sokat kockáztatott az elkészítésükkel és az elküldésükkel is. Csak évtizedekkel később jelentkezett egy Josef Kudelka nevű ember, azt állítva, hogy ő fotózta a különleges képeket – és ezt végül bizonyítani is tudta. Hál’Istennek Kudelka még él és alkot, tehát megintcsak jogvédelmet élvez, és nem mutathatok itt képeit. De mégis mutatok, a sors fintoraként egy orosz válogatást. Oké, ez nem street photography a maga értelmében, hanem haditudósítás – igaz. De valójában mi is a különbség? Kudelka esetében – szerintem – csak a veszély vállalása.

railway_reflections_by_horemweb_daufvgc-fullview
Vasúti tükörkép – saját felvétel ©2017

Annyi mindent kellene még kiírnom magamból ezzel kapcsolatban, hogy dicsak, de már így is túl hosszú kezd lenni ez a megkésett bejegyzés. Az viszont mindenképpen szükséges ide, hogy a technika ördögiségével, pontosabban túlbecsülésével kapcsolatos aggály nagyon is jogos. Számtalan olyan képet látok mindenfelé, ami profi vagy annál is magasabb szintű műszaki eszközökkel készült, és amely ékesen bizonyítja, hogy nem a fényképezőgépben készül a kép – az csak egy köztes fázis. A jó gép számomra annyit jelent, hogy kevesebb kötöttséggel kell számolnom.

parliamental_steam_by_horemweb_daufxzy-fullview
Parlamenti pára – saját felvétel ©2017

Sok jó képet arra nagyjából alig alkalmas gépekkel készítettem, és azért tudtak jó képek lenni, mert a megfelelően megválasztott témát az eszköz korlátainak ismeretében fényképeztem le. A fenti két kép, a Nyugati pályaudvar csarnokában és a Parlament előtt készült, telefonnal. Mindkettőre többször megkaptam a „persze, olyan csúcs géppel, mint a te fényképezőgéped, könnyű!” méltatást. Pedig a titok nagyon egyszerű: a kéznél lévő eszköz tulajdonságait használtam, élve a lehetőségeivel és elkerülve a hibáit. Na jó, részben – a Kossuth téri képen a nap becsillanása engem eléggé zavar, és az a technika nem megfelelő használata miatt van.

Szóval ennyi, legalábbis egyelőre kiírtam magamból a témát érintő fő problémáimat. Nem ígérem, hogy nem hozom még elő mindezt, főleg ami a street fotót illeti. De lehet, hogy előbb újra előveszem egy kicsit a repülést, hátha az érdekesebb lesz…

bagolymondja_tlr

A címkép saját lyukkamerás (és csúnyán elrontott) felvételem.

Destruktív demokrácia

Nem, nem politikáról van szó. Politikai téren a demokrácia alkalmazása nem igazán működik jól, de ez az alkalmazásának módjában gyökeredzik. Az igazi destruktív demokrácia azonban a gondolatokkal bánik el – pártokra, népekre, szándékra és társadalmi rendszerre tekintet nélkül.

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat. Duis aute irure dolor in reprehenderit in voluptate velit esse cillum dolore eu fugiat nulla pariatur. Excepteur sint occaecat cupidatat non proident, sunt in culpa qui officia deserunt mollit anim id est laborum.

bagolypapolIsmerős a szöveg? Az 1500-as évek óta használják, elsősorban a tipográfiában, mert olyan, mint egy értelmes szöveg, de nem az. A lényeg éppen az értelmetlenségében van: így nem zavarják az ismerős és jelentéssel bíró szavak azt, aki a szöveg elrendezését, elhelyezkedését, az oldalhoz és annak képmezőihez való viszonyát, és az úgy nevezett folthatást vizsgálja. Ezek határozzák meg ugyanis (nagy vonalakban), hogy a tipográfia mennyire lesz használható, tetszetős, informatív és dekoratív. Ha értelmes szöveg van a mintában, elviszi a figyelmet, és befolyásolja az értékelést – még rosszabb, ha az értelmes szöveg esetleg érdekes is, vagy tréfás, nevetséges, vagy éppen ismétlődik, vagy hasonlít valamire. A Lorem ipsum (ahogy ezt a szöveget a kezdőszavak alapján hívják) minden ilyet elkerül, értelmesnek látszó, de értelmetlen betűhalmaz, amely az adott célnyelv írásképére készül, de nem hasonlít és nem emlékeztet, nem vonja el a figyelmet és nem nevettet meg. Ez a követelményrendszer meglepően komoly munkát kíván az ilyen vakszöveg alkotóitól, ezért használják vagy a fenti, reneszánszból származó változatát, vagy az újabb, de közös tőről fakadó, az adott nyelvre még jobban illeszkedő újabb verzióit, amelyek általában – hagyománytiszteletből, és a szöveg jellegének felismerhetősége érdekében – szintén a Lorem ipsum szavakkal kezdődnek. Erre még vissza fogok térni, de most váltsunk egy másik idő és másik kontinens gyökeresen eltérő kultúrájára.

Amikor az egyiptomi Óbirodalom sírművészete elért egy bizonyos, igen magas szintet, a sírok kialakításánál és a királyok temetési szertartásainál használt rituálékat megerősítésként a királysírokban is elhelyezték, hogy megelőzzék a temetést bemutatók esetleges tévedéseit, hanyagságát. Természetesen nem véletlen, hogy királysírokról szólok: a szövegeket az V. dinasztia idején kezdték sírok falára vésni, és kizárólag a királysírok esetében. Ez volt az az időszak, amikor a nagy piramisokat építtető III. és IV. dinasztia elképesztő hatalommal és kőkemény szigorral uralkodó istenkirályai (Netjeri-khet [avagy Dzsószer], Sznofru, Hnum-Hufu [avagy Kheopsz], Hafré [avagy Kephrén]) rémmesék kegyetlenségévé torzított hatalma a hivatalnokréteg javára felpuhult, és az istenekkel egyedül kapcsolatban álló, minden ismert létezőt birtokló és irányító uralkodók helyett szolgálatokat jutalmazó, a királyság ügyeit irányító hivatalnokokat felügyelő királyok ültek a Két Ország trónján. A szolgálatok jutalmakat érdemeltek, a jutalmak a hatalom morzsái voltak, például föld, vagy ellenőrzés mások felett. A királyok isteni volta olyan szinten kérdőjeleződött meg, hogy az addigi istenekkel egyenrangú urakból az isten (-ek) fiai lettek, és a világot fenntartó Maat, az isteni világrend fenntartása nem volt már értelemszerűen az ő képességük, hanem meg kellett osztaniuk a főpapjaikkal, akik képesek voltak akár helyettesíteni is őket feladatukban.

320px-sakkarapyramidsegypt_2007feb1-11_bydanielcsorfoly
Feliratok Teti szakkarai piramisából – forrás: By Daniel Csörföly (Photos taken by Daniel Csörföly, Budapest, Hungary) [Public domain], via Wikimedia Commons

A túlvilági életet biztosító temetési szertartások és titkos, öröklétet biztosító mágiájuk veszélybe került, függeni kezdett az alárendeltektől, ezért a piramisok sírkamráinak falára kellett írni őket – oda, ahol addig semmi szöveg nem szerepelhetett, még nevek sem, legfeljebb az élet szép dolgait bemutató (és ezzel megvalósító) dekoráció, vagy egyszerű mintázatok, amelyek az erővel és oltalommal álltak laza kapcsolatban. A Nagy piramisban legfeljebb az építőmunkások csoportjainak ott felejtett nevei álltak (elrejtett, kövek által fedett helyen), de a következő dinasztia piramisai már könyvnyi szöveget tartalmaztak, egy bizonyos szöveganyagot, amit ma Piramisszövegek néven ismerünk.

Huuuu-fuAhogy az uralkodói hatalom elveszítette központiságát, a hatalom tényleges gyakorlói, akikre a feladatokat delegálták, egyre több mindent kívántak megszerezni a hatalmat kísérő, túlvilági életet, öröklétet nyújtó rituálékból is. Kezdetben csak néhány passzus jelent meg a Piramisszövegekből a legmagasabb rangú hivatalnokok, „nemesek” sírjai falán, aztán egyre hosszabb szövegek, majd kiegészültek a hivatalnokot magasztaló, azt az istenek figyelmére méltónak beállító önéletrajzi feliratokkal, és közben óhatatlan volt az is, hogy maga az eredeti, szentként őrzött szöveg is torzult, új elemekkel hígult fel, és korábbi, nehezebben érthető részek teljesen értelmetlenné váltak. Egyre alacsonyabb sorból származók kaparintották meg és íratták sírjukba az eredetileg királyoknak járó titkos varázsformulákat, és ezzel együtt a királyi kiváltság is egyre jobban csorbult. Kétszáz év múlva akár a király fennhatóságát is megkérdőjelezhették azok, akik egy-egy területen kizárólagosan gyakorolhatták a király helyett a hatalmat, miközben a számadási kötelezettségükről megfeledkezhettek.

Kép 481_resize
Koporsószöveg egy asszuáni helyi notabilitás ládakoporsójának belső oldalán – forrás: Szegedy Gusztáv felvétele (2006) a szerző szíves engedélyével

Ahogy az irányító erő is demokratizálódott, úgy demokratizálódott a Piramisszövegek titka is, olyannyira, hogy az időszakot lezáró anarchikus kor, az Első átmeneti kor után hatalomra kerülő új uralkodói kör új szöveganyaghoz fordult. Felirataikban már más istenek kapták a legnagyobb hangsúlyt, más túlvilági események jelentek meg, máshogyan érte el az uralkodó az örökkévalóságot, mert a régi rituálék nem számítottak többé megbízhatónak. Aztán a Középbirodalom hanyatlása magával hozta az ő szövegeiknek demokratizálódását is, és a Koporsószövegek néven számon tartott korpusz előbb csak kis részleteiben, és csak a legmagasabb rangú hivatalnokok koporsóinak belső oldalára került fel, később egyre hosszabb részek, egyre gyakrabban, egyre alacsonyabb rangú „nemesek” koporsóit díszítették. A Második átmeneti kor káosza nem csak politikai, de ideológiai felhígulást jelentett. Nem részletezem, hogy az újabb fellendülést hozó Újbirodalom idején nagyjából ugyanez zajlott le a ma Halottak könyve néven ismert szöveggel, és kiegészítőivel, a Kapuk könyvével, Barlangok könyvével – ahogy megjelentek a munkavezetők sírjainak falán, úgy veszítették el eredeti jelentésüket is. Az Újbirodalom vége feléről ismerünk olyan sírt, ahol a Halottak könyve feliratai már csak itt-ott egy-egy istennevet és önállóan álló értelmes szót tartalmaznak, amúgy ákombákom és halandzsa, amit a botcsinálta  „írnok” jó pénzért a nagyra vágyó, de érdemtelen megrendelőre sózott.

Ezt a jelenséget nevezik a szövegek demokratizálódásának, ami egyben az ideológia demokratizálódását is jelenti, és minden esetben a felhígulás, jelentőségvesztés, majd az értelem elvesztése jár a nyomában. De maga a demokrácia nem feltétlenül hozza magával az értékek eltűnését, de a felelőtlen vagy nem megfelelő használata magában rejti ezt a veszélyt. Mert hogy is van ez a dolog a Lorem ispum esetében?

manuscript_of_cicero_-_bl_kings_ms_23_f1
Cicero egy értekezése az Epistolae ad Familiares – forrás: See page for author [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons

Lorem ipsum eredendően nem értelmetlen szöveg. Az 1960-as években fejtette meg egy kutató a meglehetősen ritka consectetur szót használva keresőszó gyanánt, hogy a szavak forrása Cicero egyik fontos, a reneszánsz idején közkedvelt, és alapbölcsességnek tartott értekezése az etika alapjairól, mely Kr. e. 45-ben De Finibus Bonum et Malorum („A Jó és Rossz határai”) címmel indult különös útjára. Ez a filozófiai alapmű, az ókor egyik legnagyobb auktorjának kiemelkedő eszmefuttatása az emberi természetről, a pallérozott elmék csemegéje és referenciája volt, amíg egy korai nyomdász vagy betűmetsző (a könyvnyomtatás hajnalán!) fel nem fedezte, hogy a szövegkép elemzésében és értékelésében a bevezetőben említett tulajdonságokat mutató szöveg kell, és egy kedvencéhez nyúlt forrásért. Az egyes szavak gyakran maguk is értelmetlen töredékek, és még az értelmes szavak is önmagukban állnak, összefüggés és ismétlődés nélkül, de felismerhetően és azonosíthatóan Ciceró két bekezdéséből vette az ismeretlen tipográfus, amikor a mélységes bölcsességet használta forrásnak a teljesen értelmetlen és értelmetlenségében teljes szöveg megalkotásához. Ciceró demokratizálódott a maga módján – mára valószínűleg több millió honlap terv egyetlen tartalma a Lorem ipsum, a filozófia egyik alapművének töredéke, és senkiben fel sem merül, hogy a Jó és Rossz elemzésének, a fájdalom kívánásának és elutasításának, az emberi természet kifürkészésének titkait keresse bennük. Mert hát a felhasznált részlet bizony ezekről szólt.

És az az egészben az érdekes, hogy ez a fajta kulturális demokratizálódás, és egyúttal az értékvesztés és felhígulás napjainkban szétáradt, nem csak a médiában, hanem a művészetben és a politikában is. De ez utóbbiról szándékosan nem ejtek szót többet, akinek van füle és szeme rá, az úgyis tudja, miről van szó. Az azonban meglepő, hogy például a tévéműsorok szintjén is jelen van a destruktív demokrácia.

rc3a1kc3b3czi_utca2c_az_mtv_csak_c3bclc3b6k_c3a9s_mesc3a9lek_cc3admc5b1_mc5b1sorc3a1nak_stc3a1bja_szommer_erzsc3a9bet_c3a1polc3b3nc591vel2c_a_megye_egyetlen_nc591i_la
A „Csak ülök és mesélek” stábja forgat a megye akkori egyetlen női foci játékvezetőjével, Szommer Erzsébettel – forrás: FOTO:FORTEPAN / Rádió és Televízió Újság [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Kezdetben például voltak a beszélgetős műsorok, amelyek érdekes embereket, helyzeteket, helyeket mutattak be, mint például Vitray Csak ülök és mesélek műsora, vagy az Ötszemközt. És alapvetően nem Vitray Tamás találta ki a műfajt, ő csak jól alkalmazta. Sok ilyen volt, sok jó riporter és médiaszemélyiség készített így tartalmas műsort. Aztán egyre többen vágtak a könnyűnek és jól eladhatónak tűnő műfaj alá, és elvitték addig a szélesebb és szélesebb tömegek igényeinek kielégítése felé, hogy a tökéletesen primitív és igénytelen emberek mocskolódása adta egy idő után a gerincét – és nem csak Magyarországon, ott van hasonló példának a RAI 1 számos műsora is, vagy az angolszász talk show-k egy elég tekintélyes része, amelyekben egy Oprah Winfrey azért tud etalon maradni, mert valahogy meg tudta őrizni a színvonalát – de ez még Jay Lenónak, Friderikusznak vagy épp az amúgy szinte megállíthatatlanul sikeres Ellen DeGeneresnek sem sikerült.

Hasonló megfigyelhető a tehetségkutatók során is, a valóságshow-k terén, vagy a tudományos ismeretterjesztésben is. Érdemes megnézni, hogy a hajdani, valóban tudományos, valódi ismereteket valóban érdekesen bemutató műsorcsatornák kínálata ma miből áll: autóépítők, házköltöztetők, másokat lehúzó ócskások és képtelen helyzetekbe kényszerített iparosok uralják a cool túrát, ami a kultúra helyére lépett. De még az autóépítés és a használtcikk-kereskedelem bemutatása is eltolódott, ma már nem arról szól, maradva az elsőnél, hogy felkutatnak egy ritkaságot, és eredeti állapotára helyreállítva megőrzik, miközben a műsor bemutatja, hogy az adott típus miben különleges és korszakalkotó. Nem, ma kész alkatrészek bebiggyesztésével kreálnak valami látványos, de nem feltétlenül használható csotrogányt, és közben arról szól a műsor, hogy ki a menő a műhelyben, mekkora a bicepsze, és hogyan szól be másoknak.

bagolymondjamivanottA párhuzamok eléggé feltűnőek: minél több emberhez szólni, minél több emberhez eljutni, minél több ember szintjén érthetőnek lenni csak úgy lehet, hogyha a legalacsonyabbra kerül a léc. Mert aki a színvonalas időszakban rászokott, később már csak morog, de néző marad, legalábbis sokkal tovább, mint amit a színvonal indokol számára. Mert a demokráciának részese kell lenni, vagy demokrácia, beleszólás, irányítói képesség nélkül marad az ember.

És nem csak a közönség oldalán látható ez a tendencia, hanem a művészeti ágak művelői között is. Jó példa erre a fotográfia, amely magán viseli ennek minden ódiumát. Kezdetben ugyanis, a XIX. század közepétől, a fényképezés nagyon komplikált, gyakorlatot, tanulást, figyelmet igénylő munka volt, és minderre még rátett az is, hogy rendkívüli költségei voltak.

320px-apparecchio_fotografico_a_cassetta2c_a_fuoco_fisso2c_a_pellicola_in_rullo_120_-_museo_scienza_tecnologia_milano_06102
Kodak Brownie 1908-ból – forrás: By Eastman Kodak Co. (costruttore) [CC BY-SA 4.0], via Wikimedia Commons

Aztán a Kodak megtalálta a módját, hogy vegyészkedés nélkül, pusztán a képre figyelve, akár kézben tartott géppel is lehessen fényképet készíteni, és a fotózás robbanásszerűen terjedt el. Feltalálása után száz évvel a fényképezőgép a kiránduló, a turista megszokott felszerelésévé vált, de még a frontra vezényelt katonáknál is olyan tömegben volt jelen, hogy az már a hadvezetés számára is gondot okozott – kiváltképp olyankor, amikor rosszra fordultak a dolgok, és a kiszolgáltatottságot, reménytelenséget, kínt, szenvedést és halált mutatták be a fronton készült amatőr felvételek.  A képek minősége ugyanakkor csökkent, egyre nehezebb lett éles, jól exponált képeket találni, és egyre elfogadottabb lett a „majdnem jó” kép. Aztán még ötven év eltelt, és az 1990-es évek derekán megjelent a digitális fényképezés, majd a telefonba épített kamera, és újabb robbanásszerű demokratizálódási folyamat indult el. Képet készíteni eddig sem volt már privilégium, de a költségek visszatartó erővel is bírtak.

282px-casio_qv_10a_3867647751
CASIO QV-10A digitális fényképezőgép (1995), egyike az első elérhető digitális kameráknak – forrás: By John Nuttall from Hampshire, United Kingdom (Casio QV 10A) [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

A digitális fénykép szinte semmibe nem kerül („a pixel ingyen van” – tartja a téves mondás), és azzal, hogy a telefonok is tudnak képet rögzíteni, mindenhol ott van a képfelvétel lehetősége. Amivel bőségesen vissza is él a pillanatnyi hírnév és siker bűvös hívásának engedelmeskedő ember. A kép átlagos minősége pedig olyan szintre romlott, hogy azon már az is javított, ha tovább rontották: így terjedtek el az Instagram filterei, amik zömükben képkészítési, leképzési és kidolgozási hibákat adnak az eleve tökéletlen felvételekhez. És a sikerük elképesztő. Ugyanakkor a fénykép, mint alkotás értéke szinte feledésbe merült, és a nagy számok törvényének engedelmeskedve megszaporodott jó fotósok az érdektelenség és a kérészéletű sikerek közé szorulva a minél extrémebbet, veszélyesebbet, vagy – jó esetben – a minél szellemesebbet és szórakoztatóbbat hajszolják. A haditudósító eközben már szemből fényképezi a rohamozó támadókat, a természetfotós műtermi körülményeket teremt a mocsár mélyén, a tájképfotós meg a leglehetetlenebb helyekről, vagy épp drónnal, akciókamerával készít képet, mert már a szokatlan is megszokottá vált. Eközben évente egyre többen halnak bele abba, hogy még menőbb önarcképet, bocsánat: szelfit készítsenek a legképtelenebb helyeken. A természetes kiválasztódás egy újabb módot talált.

Újkeletű dolog lenne ez? Nem igazán – fentebb épp az ókor háromezer évnyi egyiptomi történelméből hoztam példákat, és más ókori kultúrákban is megtalálni a hasonló folyamatokat, bár azok nem bizonyultak ennyire tartósnak. A középkorban, vagy inkább az azt követő újjászületés ideje alatt (nevezzük talán reneszánsznak) további áldozatai is voltak, nem csak Cicero. Néha egészen különleges áldozatai.

Az a gyanúm, ha nem is teljesen megalapozatlanul, de meglehetősen alaptalan módon, hogy a Voynich-kéziratként ismert kódex is hasonló.

A kézirat a 2009-es radiokarbon vizsgálatok szerint 1404 és 1438 között készült vélumra, azaz nagyon drága és finom pergamenre van írva, de nem tudni, hogy mikor és ki csinálta. Ha elfogadjuk, hogy a XV. század derekáról való, majd’ két évszázadot rejtve, ismeretlen helyen és kezek között töltött, míg valamikor a XVI. század végén II. Rudolf német-római császár vette meg, állítólag hatszáz aranydukátért – ami az akkori viszonyok között is egy többemeletes bérház ára volt. De erre csak később, egyetlen ismert adat utal. A kézirat többnyire Prága művelt, újdonságokra, régiségekre, és a tudással, ismeretekkel kapcsolatos dolgokra fogékony gondolkodói birtokában forgott. Többek között a német jezsuita polihisztor tudós, Athanasius Kircher is magáénak tudhatta. Ami azért különös, mert a kézirat egy logikai feladványnak álcázott rejtvénybe csomagolt enigma, amit titkokkal és félrevezető álinformációkkal álcáztak.

voynich
A Voynich-kézirat részlete — forrás: Wikimedia Commons

Ott kezdődik, hogy az ismeretlen, de a latin vagy görög betűkhöz jellegében hasonló írás máig megfejthetetlen, és még azt sem lehet sejteni, hogy milyen nyelven van. De ugyanakkor gyönyörű. A szöveg közötti ábrák furcsa vízvezetékeket, mezítelenül fürdőző nőket, sosemvolt növények kiméráit és felismerhetetlen csillagképeket ábrázolnak. A három fő részről első látásra megállapítható, hogy hidrológiai vagy alkímiai értekezés, herbárium és asztrológiai tudástár. Csak épp nem ebből a világból, vagy legalábbis nem erről a világról, hanem egy okkult és titokzatos párhuzamos univerzumról szól. Vagy simán csak átverés. A mai korszerű technológiákkal, számítógépekkel és kriptográfiai módszerekkel sem sikerült megtudni róla semmit, sőt, ami kiderült, csak ködösíti az összképet. És itt jön a képbe a destruktív demokrácia.

A középkor végén, reneszánsz hajnalán a tudomány és a babona kéz a kézben járt, a határ éppen csak elkezdett kirajzolódni, de a kor művelt emberének rendkívül vonzó volt ebben akár csak egy kicsit is részt vennie. Az alkímia, a különféle varázsfőzetek és gyógyító vagy ártó füvek, a csillagok vizsgálata és az azokon alapuló jóslás egyszerre volt tudományos módszer és szemfényvesztő babona, attól függően, hogy ki, milyen mélységben és milyen tálalással foglalkozott velük. Egy ilyen közegben, amikor valóságos vagyonokat fizettek ritka könyvekért, jó üzlet lehetett a Bölcsek Kövének tűnő, univerzális, de csak a valóban tanult és hozzáértő tudósnak megnyíló írást hamisítani. Hogy óriási vagyonról lehetett szó, a kézirat rendkívül aprólékos és precíz, javításokat hihetetlenül kevés számban tartalmazó kivitelezése is mutatja. A nagyívű átverés pedig azért lehetett megvalósítható, mert mind többen és többen, minél rejtettebb és titkosabb tudást akartak, lehetőleg komolyabb agymunka nélkül, egyszerűen csak pénzért megszerezni. A valódi tudás, a megfigyelésből és a régiek értő olvasatából származó hiteles tudomány ekkorra már felhígult annyira, hogy a régi pergameneken lévő, megmagyarázhatatlanul összetett és kusza iromány kritikai észrevételek nélkül jusson el a vevőjéhez, és az elhiggye, hogy egy lépésre van valami olyantól, ami megváltoztatja az életét.

68r
Galaxist, mikroszkópikus sejtstruktúrákat, vagy valami egész mást ábrázoló rajzok a Voynich-kéziratban – forrás: See page for author [Public domain], via Wikimedia Commons

A létrejött remekmű pedig évszázadokon át őrizte a titkot, amit valószínűleg bele sem írtak. Annyira, hogy jelen sorok írásakor is többen is dolgoznak rajta, és igyekeznek megfejteni, vagy legalább rációt találni benne. De nincs: a Voynich-kézirat nagy valószínűséggel ugyanolyan, mint az értelmetlen hieroglifákkal írt ál-Halottak könyve némelyik thébai sír falán.

Kinek füle van rá, hallja meg.

bagolymondjamindigfilm

A címkép a Voynich-kézirat egyik részlete, közkincs a Wikimedia Commonsról.