Csököny

Amikor Isten nem enged az istennek se…

bagolymondjadicsak2001 ősze rossz időszaka volt az amerikai polgári repülésnek is, mint sok minden másnak. Mert sok minden megváltozott akkor, a világ egészen furcsa fordulatot vett, nem biztos, hogy jót. Szeptember 11. volt a fordulópont.

Az akkor 26 éves Hilda Yolanda Mayol a World Trade Center földszinti éttermében dolgozott azon a nevezetes napon, amikor a régi világ szó szerint is összedőlt körülötte. Ő megmenekült, és joggal hihette, hogy biztonságban van: az emberek legtöbbjének egy katasztrófa sem jut egész életében (szerencsére), és akiknek mégis részük van ilyesmiben, vagy ott vesznek, vagy egész életükben emlegetik. Ritka az olyan, hogy valakire újabb katasztrófa leselkedjen – ritka, de nem lehetetlen.

Két hónappal és egy nappal később, 2001. november 12-én az American Airlines 587-es járata a New York-i John Fitzgerald Kennedy repülőtérről a Dominikai Köztársaság fővárosába tartott, San Domingóba, és Hilda Yolanda Mayol joggal gondolhatta, hogy végre nyugodt vakációnak néz elébe, hiszen szerencsés: túlélte a 9/11-et és a Karib-tengeren fog pihenni. Azt azonban nem tudta, hogy a gépe, egy Airbus A300B4-605R a japán nemzeti légitársaság Boeing 747-ese után száll fel. És túl hamar. Az Airbus a Jumbo Jet légörvényébe került, és a gépet vezető első tiszt túlreagálta a turbulenciát. Annyira igyekezett egyenesbe hozni a repülőt, hogy azt már nem bírta ki a szerkezet: előbb a függőleges vezérsík vált le, majd az irányíthatatlanná váló gép hajtóművei is, és a törzs Queens Belle Harbor nevű negyedébe csapódott. A gépen tartózkodók mind odavesztek, és a földön is öt halálos áldozatot szedett a baleset.

Nem elég egy katasztrófát túlélni: mindet túl kell.

bagolymondjaversenyezzValamikor a nyolcvanas években történt (sajnos nem találtam pontos adatokat, így a memóriámra kell hagyatkoznom), hogy a Mecsek Rallye-n egy nagyon balszerencsés baleset történt: az egyik versenyautó úgy sodródott ki a kanyarban, hogy egy fának ütközött, amiről a kanyar biztonságosnak gondolt belső oldalára csapódott, és több nézőt elsodort. Egy fiatal párt is, akik közül a fiú életét veszítette, de úgy zuhant a lányra, hogy az életben maradt.

Néhány hónappal vagy talán egy évvel később Taszár közelében volt egy másik furcsa baleset: egy teherautó platójáról elszabadult vaslemez a mögötte haladó menetrend szerint közlekedő buszt borotválta le. Az utóbbi baleset még szerencsésnek is mondható, mert egyetlen halálos áldozata volt csak: a lány, aki túlélte a Mecsek Rallye-t.

A sors időnként roppant csökönyös tud lenni.

bagolymondja_elefántAhogy Hilda Yolanda Mayol történetét olvastam, és beugrott a Mecsek Rallye-t túlélő leány esete, és ismét Várady-Csontos Győző barátom jutott eszembe (akit nem így hívtak). Meséltem már róla, Az elefánt és a halál című bejegyzésben, amikor azt a nézetét fejtegettem, hogy a látszólag értelmetlen halál, például egy kisgyerek halála is értelmet nyerhet, ha elhisszük, hogy létezik sors, karma, és esetleg lélekvándorlás is. Egyes életeknek, pontosabban egyes inkarnációknak véget kell érni ahhoz, hogy akár az adott egyén, akár mások előrébb jussanak a saját lelkük fejlődésében, amely majd a beteljesedéshez vezet, legyen az a Szamszára, megvilágosodás, Buddhává válás, Utolsó ítélet, vagy egylényegűvé válás, egyesülés a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúval. (Igen, ilyen is van.) Nem a cél, az út a lényeg – a cél csak jutalom.

És ha az ember csökönyös és nem akarja követni az útját, másik úton jut ugyanoda. Vagy, az elefántos példával élve: ha a lépcsőkorlát gombjához próbálunk menekülni, mindig lesz ott egy hajcsár, aki az elefánt kevésbé szalonképes feléhez penderít.

Nem muszáj elhinni, sőt, nem is biztos, hogy igaz. De vannak helyzetek, amiket könnyebb így elfogadni. „Így megy ez” – Vonnegut szavaival élve.

bagolymondjagondterhelt

 

A címképen: Az American Airlines N14053 lajstromjelű Airbus A300-asa, amely Queens egyik lakónegyedére zuhant 2001. november 12-én. – By JetPix [GFDL 1.2 or GFDL 1.2], via Wikimedia Commons

Az elefánt és a halál

Egy nagyon kedves barátom egy tragikus esemény kapcsán hangot, vagy inkább betűt adott annak a megdöbbenésnek, amit egy kisgyermek halála okoz. Kegyetlen, nemtelen, érzéketlen halál az ilyen? Bizonyos tekintetben az, de talán nem minden tekintetben.

Sokan ismerik azt a régi, indiai tanmesét, amikor a tudósok megpróbálják meghatározni, milyen egy igazi elefánt. Sokan meg nem ismerik, úgyhogy leírom.

bagoly_glass

Egyszer régen, amikor még nem volt szélessávú internet és a mobiltelefonok nem adták a mindenttudást az emberek kezébe, vagy talán még sokkal régebben, élt öt vak tudós az indiai Rádzsasztánban, Dzsaipur városában. Az öt vak tudós születése óta nem látott, és mindent empirikus módon, megtapasztalással igyekeztek megismerni, már ami szükséges volt ahhoz, hogy a tanításokat, amelyeket felolvastak és elmeséltek nekik, teljes valójukban megérthessék. Nagyon bölcsek voltak és nagy tiszteletnek örvendtek, mert a szemmel való látás hiányát az elmével és lélekkel való látás pótolta, és felismertek olyan igazságokat, amiket az istenek csak a legméltóbbak számára tettek megismerhetővé.

Az öt vak tudós egyszer azon tanakodott, hogy milyen lehet az elefánt, mert már sokat hallottak róla, sok mindent tudtak a tulajdonságairól, de még nem volt alkalmuk megtapasztalni az elefánt fizikai valóságát. Ezért a segítőik elvitték őket egy hajcsárhoz, aki hajlandó volt megmutatni nekik az egyik elefántot, és megengedte, hogy megérintsék, megtapogassák, és megtapasztalják az állat erejét, méretét, meg úgy általában az elefántság lényegét.

Az első tudós azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy nagy, víztől duzzadó tömlő, miközben az elefánt ormányát tapogatta és vizsgálgatta.

A második azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy erős, kőből készült korlát, miközben az elefánt agyarát simította meg kezével, megkopogtatta, méregette.

A harmadik azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy széles, vaskos, bőrből készült köpönyeg, és elragadtatva gyűrögette markával az elefánt fülét.

A negyedik hatalmas oszlopnak érzékelte az elefántot, amely talán a világot is elbírja – természetesen ő az elefánt lábánál matatva szerezte meg empirikus tapasztalatait.

Az ötödik úgy vélte, hogy az elefánt olyan, mint egy nagyon sima, sok-sok kéz által fényesre koptatott kőgolyó.

– Te hülye, az a lépcsőkorlát gombja, amit fogdosol. – mondta nagyon tiszteletlenül a hajcsár, és penderített rajta egyet, éppen az elefánt kevésbé szalonképes feléhez fordítva a bölcset. Aki ezek után megállapította, hogy az elefánt olyan, mint egy rojtos zsineg.

Az öt bölcs hazafelé tartva megpróbálta megvitatni, milyen az elefánt, de mindegyik kitartott a saját maga által megtapasztalt igazsága mellett, és nagyon összevesztek – mire hazaértek, már csak öt mogorva és vak vénember maradt belőlük, mert az igazán nagy igazságok nagyon veszélyes dolgok, ha csak részleteiben ismeri meg őket az ember. Kiváltképp, ha saját tapasztalásukat a tőlük telhető legpontosabb módon szerezték, és kellő meggyőződéssel hisznek a maguk személyes kis igazságában.

bagolymondja_elefántAzért hoztam elő ezt a történetet, mert amit most leírok majd, talán vadnak és értelmetlennek tűnhet, de megtapasztaláson alapul. Ugyanúgy, mint az elefánt rojtos zsineg volta, a valóság egy felfogható részletének megtapasztalásaként. Hogy ez mekkora része a valóságnak, azt nem tudom, és azt sem, hogy nem a korlát gömbje-e. Ráadásul nem is saját élmény és elképzelés, hanem egy ismerős magyarázata a maga korregressziós meditációs élményei, olvasmányai és a hallott tanítások alapján, tehát az elefántnak egy olyan részéről szólnak, amikről a legtöbb ember még vak tudósok elmondásaiból sem tud semmit. A bizonytalanságot tovább növeli az, hogy én valamikor a 90-es években találkoztam az illetővel, és akkor folytattunk eszmecseréket ilyen dolgokról, mindenféle egyéb ezoterikus tapasztalásokkal párhuzamosan, mint például a közösségi emlékezet és morfogenetikus mező, földsugárzások és auralátás, energia-tan, agykontroll és G. Brigi (akit persze máshogy hívtak) csakra-rezonanciái, amikor üdvözlésként megölelt a klubhelyiség ajtajában. Sajnos ez utóbbi is megmaradt az ezoterikus megtapasztalás szintjén, pedig nem csak a kundalini vagy a szív-csakra váltott harmonikus frekvenciákra, hanem több is.

Szóval tényleg nem tudom, hogy az elefántnak melyik részét tapogattuk ezekkel az eszmecserékkel, és mekkora lehetett az az elefánt, de Várady-Csontos Győző barátom (persze őt sem így hívták) aki néhány évvel később tragikus balesetben hunyt el, igencsak meggyőzően szintetizálta mindazt, amit a kis közösségünk észlelni, megtapasztalni vélt. Győző olvasottsága akkoriban kiterjedt számos misztikus műre, természetesen Szepes Mária, Rüdiger Dahlke és Thorwald Dethlefsen munkáira, és meglepően józan kontrollal és kritikával olvasta Rudolf Steinert és jól ismert néhány olyan, akkoriban a magyar ezoterikus életben meghatározó alakot, mint Béky Lászlót, Varró Csabát, vagy Lajos atyát. De valójában a kritikus és kontrollált hozzáállása volt az, amitől hitelesebbnek hangzott tőle a hihetetlen.

Az ember állítólag nem véletlenül születik, és nem véletlen az sem, hogy mikor és hova, milyen szülőkhöz. Nincs minden eleve elrendeltetve, és az akarat tág keretek között szabad, de van egy kiindulópont és egy úticél, van tévút és alternatíva, és ami a legfontosabb: vannak következmények, amik mögött mindig okok állnak.

Ezek az okok azok, amiket rendszerint nem ismerünk. Vagy csak nem ismerünk fel.

Sokszor az ok bennünk rejlik, és gyakori, hogy ami velünk történik, szolgálat: lehetőség másnak arra, hogy elérje a célját, teljesítse egy feladatát, vagy csak észre vegye, hogy milyen irányba kell tartania. Azt szokták mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. És ez igaz is. De ezeken az utakon kell járnunk, és mindig ott van egy hajcsár, aki a maga  rendszerint nem túl finom módján segít, ha a korlát golyóbisával foglalkozunk az elefánt helyett.

bagolyelefánt

Ráadásul mindannyiunk hajcsár is időnként, sőt, akár elefánt is lehet ebben a történetben. Győző úgy vélte a sok-sok olvasmány, hallott szó és megérzés, megtapasztalás alapján, hogy nem mind vagyunk egykorúak, már a lélek kora szerint, és nem mind vagyunk azonos fejlettségi és fejlődési szinten. Szepes Mária Vörös Oroszlán-ja szerinte nagyon sok igazságot hordozott erről, és az egészet a buddhista bodhiszattvák mintájára úgy képzelte el – és mindig hangsúlyozta, hogy ez csak egy elképzelés, még csak nem is tapasztalás – hogy az „öregebb”, fejlettebb lelkek egyre többet vállalnak abban, hogy segítsék, maguk szintjére húzzák a kevésbé tapasztaltakat. Ezek a lelkek időnként egészen megdöbbentő dolgokat is vállalnak azért, hogy segítsenek, akár a saját maguk kiteljesedése, megvilágosodása árán is, például olyan negatív életutakat, amelyek példája elrettent másokat attól az iránytól. Lehet például veszedelmes bűnöző is egy ilyen segítő, és csak az ismeri fel a valódi voltát, aki rádöbben arra, hogy a látszólag kirívóan súlyos bűnei valójában csak látványosak, de elenyészőek, és azok, akik a környezetében vannak, a hatására élesen eltérnek egy jobb, magasabb szint felé vezető irányba. És van, aki ennél súlyosabb életutat vállal, a szenvedését, a halálét.

Az előbbiek azok, akiket az adott kultúrkör vallásai boldogként, szentként tisztelnek, beleértve e fogalomkörbe az Assisi Szent Ferenchez vagy Bingeni Hildegardhoz hasonló aszkétikus alakokat, és beleértve az ötvenes évek sztahanovistáit is; a Földközi-tengeren menekülteket mentő önkénteseket és a hajléktalanokkal küszködő szociális munkásokat is; és azokat a nyomorult embereket, akik betegségét róluk nevezik el, de később az ő példájukon keresztül válik gyógyíthatóvá ugyanaz a kór. A másik csoport, a halállal segítők csoportja azoké, akik „értelmetlenül halnak” és elvesztésük indít be a környezetükben olyan változást, ami a fejlődés útja is lehet. Sajnos nem mindig az. És sajnos nem minden elveszített szerettünk ilyen segítő, öreg lélek, szóval nem ér lerázni a felelősséget.

bagoly_elefántot_szeretAz az igazság, hogy fogalmam sincs, Győző elképzelései, mondhatni tanításai mennyire igazak és valósak, mennyire érvényesek rajta kívül másokra is, és igazak-e mindenkire, ha másokra is igazak. De személy szerint nekem volt már olyan, hogy ez az elképzelés megnyugvást és erőt adott. És szeretnék hinni benne, értelmet találni benne. Mert az élet szerintem tele van olyan szubjektív igazságokkal, amelyek szerint az elefánt olyan, mint egy köpönyeg, pedig valójában csak egy rojtos zsineg.

Egy félelmetesen nagy lény hátsó felén.

 


A címképen egy afrikai elefánt szeme látható. Forrás: H. Zell (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons