A Nagy Arci Helyzet, avagy hogyan súroljuk hatékonyan az őrület határát?

Kicsit gondolkodóba ejtett pár dolog, és érdekes kapcsolódásokra leltem, amelyeket tulajdonképpen a szemünk elé rejtettek el…

bagolyshyAz volt a Nagy Felismerésem, hogy mennyire gazdag a magyar nyelv: még az arcátlanság arcát is ezerféle módon mutatja be. De legalábbis … őőő … sokféle módon.

Mert ugye vannak dolgok, amiknek megtételéhez az egyszerű hétköznapi jómunkásembernek nincs pofája – más viszont pofátlanul megteszi, mert van pofája hozzá. De a pofátlanság nem éppen jópofa, bármennyire is pofásnak látszik, vagy bármennyire is sokat (vagy jól) pofázik az, aki megteszi. És az ilyeneknek aztán van bőr a képén, és még elég vastag is, hogy nem sül le a bőr a képéről. Mert képtelenség, hogy valaki képes legyen ilyenre. De ha van képe hozzá, akkor nem is annyira. Mindenesetre az arcátlansághoz nagy arc kell, de legalábbis az, hogy arctalan maradjon az elkövető. Mert az igazán arcpirító dolgokhoz senki sem adja az arcát, és aki szembesül a szemtelenséggel, annak azt mondják, hogy szemen szedett hazugság, amivel szembesíteni próbálja azt a szemetet, aki szemesnek gondolja magát.

Folytathatnám még, de nem teszem. Még a szememre vetnék, hogy túl sokat pofázom és arcoskodom, és képes vagyok túlbecsülni a képességeimet, ami ugye képtelenség.

Hallgass inkább zenét! És ha a szövegét is érted, ha ráérzel a képek által is sugárzott életérzésre, hozzáállásra, akkor talán reményt ad a sok képtelenség után, hogy sokszor a legőrültebb dolgok azok, amik a legnormálisabbak. Nézd csak meg ezeket az arcokat!

bagolymondjazavarban

A címkép a Pexels.com ingyenes gyűjteményéből származik, és az ottani információ szerint CC0 licenc alatt bármilyen legális célra szabadon, az alkotó megnevezése nélkül felhasználható.

Out-of-Time Square

Kívül az időn, valahol a téren – egyes helyek talán tévedésből vannak itt és most.

bagolymondjafotozikRóma nagyon mély nyomot hagyott bennem, és ennek számos oka volt, nem csak a talpamon minden lépést kínzóvá tévő vérhólyagok. Az Örök Város ugyanis nem csak egy szóvirág, annak ellenére, hogy Róma középkori történelmének egy részében akár  alig kétezer főssé, Visegrád-méretűvé is zsugorodott, miután valódi pompája a császárkor alatt tetőzött. Róma örök, abban az értelemben, ahogyan az öröklét az időtől való (vélt vagy valós) függetlenség. Bár korábban jártam már ott, a 2017-es utazásom teljesen megváltoztatta a véleményemet, és a kíváncsi tartózkodással szemlélt hely úgy zárta magát a szívembe, hogy még csak tiltakozni se tudtam. Pedig Róma nem tökéletes, sőt. Koszos, hanyag és rendetlen, gyakran figyelmetlen, és időnként egy kicsit hülyének néz – de megkapóan őszinte és diákos humorral viseli a tökéletlenségeit, derűs öreg mesterek bölcsességével a gondjait-bajait, és olaszosan lezser módon tesz az időre.

Képet ígértem.

Out-of-Time_Square.jpg

Ez a kis terecskének látszó utca a Via Portico d’Ottavia a zsidó gettó közepe táján, ez például egy elvarázsolt, időn kívüli és túli terület. Olyan hely, ahol a másodpercek rohannak ugyan, de a percek lassan bandukolnak, és néha eónok róják a macskakövet, komótosan és elgondolkodva, sokszor emberi álruhában. A félig romos, félig felújítás alatt álló épületeken a New York-i Time Square hirdetéséhez hasonló szöveg fut körbe, talán még az ókorból, de lehet, hogy a reneszánsz időkből maradt ránk – a szövege számomra követhetetlen és nem állt össze. Latinul tudók talán ki tudnak venni belőle valami hasznosat. A futófény itt persze kőbe van vésve, mert a bevésett felirat jobban bírja az áramszüneteket és a barbár pusztítást is, de hát ez nem is a Time Square New Yorkban, hanem az időn túli Out-of-Time Square az óvilágban. Tessék szó szerint érteni. A jelek még csak nem is az örökkévalóságnak szólnak, hanem a mindig időtlenségének. A téren (a képen középen és jobbra) álló zsidó pizzéria fölött egy megkopott, de el nem kopott felirat azt hirdeti, hogy „Drogéria”, felette a bedeszkázott ablakokban láthatatlan és néma árnyak figyelik az utcán vándorló embereket – a múlt lelkei, akik halk sóhaját időnként hallani is lehet a tömeg mormolásán és a másodpercek múlásának surrogó hangján túl. A turisták között időnként feltűnik egy-egy kóborló évszázad, szinte tökéletes álruhájában észrevétlenül, csak onnan lehet tudni, hogy ott van, hogy a saját korszakára, annak módszereire és erkölcseire emlékezve kántál, vagy egy darab csönd ül meg a forgatagban, aztán hümmög, vagy felsóhajt. Ha megpróbálod megnézni, honnan jön a hang, csak egy galambot látsz majd, vagy sirályt, esetleg egy szerényen meghúzódó, kaftános zsidó férfit, féltve őrzött és ápolt hagyományának megfelelően öltözve, amint egy elképesztően pici japán fényképezőgépet szorongat. A tér közepén a napernyők alatt, meg a keleti oldal helyiségeiben az Il Portico kóser pizzéria található, amely nevét a tér másik végén álló Porticus Octavianus most éppen újjá- vagy megépítés alatt álló építményéről kapta.

A téren a turisták  között pincérek várakoznak. Talán a következő vendégre, aki szeretné kipróbálni az olasz kóser ételeket (állítólag kitűnő náluk, sokan ajánlották már), vagy egy újabb évszázadra, hogy elmesélje a titkait, amelyek az ő idejében estek meg, vagy magáról az időről elmélkedjen, amely ezen a téren egészen egyszerűen nem dolgozik. Csak játszik, pihen, emlékszik, anekdotázik, és vaskos tréfákkal gúnyolja az építészetet és a kőművesek munkáját.

És ebből semmit sem fogsz észrevenni, ha sietsz, vagy ha úgy sétálsz a térre, mint egy turista, és úgy viselkedsz, mint egy egyszeri látogató. Lassíts le, nyisd ki a szemed, és kérdezd meg a falakat, a kockakövet és a fényt, amely megcsillan rajtuk, meg a pár megmaradt ablaküvegen. Kérdezd őket a múltjukról, az emlékeikről és elmesélik neked, megmutatják neked is a varázslatot. Ne siess, legyél türelemmel!

Arco degli Acetari

Nem messze, a Campo de’ Fiori szomszédságában, annak a helynek közelében, amely, miután ott égették meg Giordano Brunót, később a virágpiacáról lett híres, egy másik időn kívüli szöglet húzódik meg, az Arco degli Acetari. Senki nem tudja, honnan kapta a nevét ez a valamikori rejtett átjáró, talán egy Acetari nevű családról, vagy egy hajdani, hasonló nevű egyetemről, de az is lehet, hogy egy gyógyító hatású vízről. Nem messze volt ugyanis egy vízvezeték, amelynek enyhén ecetes, savanykás vízéről úgy tartották, hogy számos betegségnek ellenszere. A savanyúvíz-kereskedők lerakatot létesíthettek itt a kis belső udvaron, amit a Via Pellegrino felől gyanús külsejű, szűk átjáró boltívén kereszül lehet megközelíteni. Mások úgy vélik, hogy ecetkészítők lakták a különös helyet, és a nevet onnan eredeztetik.

Azt se lehet tudni, hogy a lépcsők kusza labirintusa, apró boltívek és kortalan házak mikor kerültek ide. Nem is csoda, hiszen az időnek ide sincs bejárása. A savanyúvízről az 1959-ben lezárt vízvezeték mellett emléktábla hirdeti, hogy mennyi mindenre alkalmas, és az a XVI. század elejéről való. A kerékpár viszont biztosan huszadik századi.

A legtöbb turista megnézi ugyan a Campo de’ Fiorit, de tovább már nem jön, pedig a Via Pellegrino önmagában is érdekes hely. A baljós árkádon átlépni még kevesebbek mernek, talán a vörös macska miatt, vagy az öregasszony miatt, aki a harmadikon mormolt, és bizonyára boszorkány. Nem, nem változtatott gyíkká, de amíg ott voltam, folyamatosan mormogott, és a vörös macskát szidalmazta, aki egykedvűen és hunyorogva ült ott, ahogyan évszázadok óta teszi, és őrizte a hely titkát. Hogy milyen titkot? Tudod, azt a titkot, az idővel. Aminek itt nincs hatalma. Vagy a másikat, azt, hogy hogyan zárhatták le az átjáró másik felét a szomszéd utca felé, és hogyan vásárolhatta meg valaki ezt a különös zugot, a kis belső udvart, úgy, hogy azt még az ott lakók sem tudhatták. Annyi biztos, hogy az Arco degli Acetari manapság már magántulajdon, a római földhivatal be is jegyezte, és aki ott jár, tilosban jár. Talán ezért nem jár arra az idő.

bagolymondjashyDe akárhogy is van, Rómában vannak helyek, ahol a korok erőtlenek, és tehetetlenek, hatalmuk egész egyszerűen kevés, mert Róma örök. Amikor a Portico d’Ottavia felé jártam, éppen egy megbeszélt időpontra siettem, miközben egy fontos üzleti partnerünk könyvelőjével beszéltem telefonon. Mondtam neki, hogy szabadságon vagyok, külföldön, de amit kérdezett, volt annyira fontos, hogy megpróbáltam távolból is segíteni megoldani. Amikor a térre értem, gyorsan elbúcsúztam tőle és a megbeszélt időponttól is, és az addigi sántikálva rohanásból úgy torpantam meg, mint egy táncoló egér. (Ismered őket? Ezek a nagyon apró, nagyon fürge és muris kis rágcsálók hihetetlenül kiváncsiak, mozgékonyak, és képesek percekig körbe-körbe táncolni, miközben a saját farkincájukat kergetik – aztán hirtelen lemerevednek egy percre, mintha megszakadt volna a film, majd újratervezés, és pörögnek ismét ezerrel.)

Nem tudom, hogy mi történt, talán egy tétovázva ténfergő évezred bánatos siránkozását hallhattam meg, talán a falak súgtak össze mögöttem, de muszáj volt megállni, eltenni a telefont és figyelni. Az emberek olyan áttetszőnek tűntek, csak a kaftános zsidó az apró fényképezőgépével maradt valóságos, ahogy rám nézett, és körbe mutatott. A bedeszkázott ablakok egyikében bámészkodó láthatatlan lélek megvonta a vállát, mondott valamit egy ismeretlen nyelven, és egy ablakon megcsillant a nap. A falak bólintottak, a rajtuk körbefutó hirdetés kimerevedett, és én elővettem a fényképezőgépem, és kérdezni kezdtem. Hogy mi lesz a megbeszélt időponttal? Szerettem volna megállítani az időt, de rám nézett, és így válaszolt:

– Bocsi, de nekem itt nincs hatalmam.

Úgyhogy késtem fél órát, de ez Rómában nem olyan nagy probléma.

bagolypapol


A cikkben szereplő felvételek saját fényképeim, amelyek a DeviantART galériámban is megtalálhatók:

Az Arco degli Acetari magántulajdonba vételéről az Örök Város blog írt, az esetről szóló, olasz nyelvű cikk és egy fénykép alapján, melyeket a Corriere della sera tett közzé.

A bejegyzés egyes részei személyes, szubjektív valóságon, érzetek és élmények „művészi célú” interpretációján alapulnak, és nem feltétlenül tükrözik teljes mértékben a véleményemet.

Szavakon túli területek

Van, hogy közölni kell a kimondhatatlant. A művészetben ez a művészet.

Valamikor korábban, még január 18-án idéztem Ansel Adams gondolatát arról, hogy mire is való a kép, és mit lehet tenni a korlátaival. Georgia O’Keeffe is elmélkedett hasonlóról, amit sajnos nem tudok szó szerint idézni. Az volt a lényege, hogy mennyire felesleges megkérdezni az alkotót arról, mit ábrázol a képe: ha tudná szavakban közölni, nem bajlódna a festéssel. És a sor folytatható: amikor a képek már nem elegendőek, a művész kilép a térbe, és a térplasztika (szobor, dombormű, objekt, mobil) segítségével próbálja meg mindazt közölni, amit hiába is kérdeznénk meg tőle. Ha elmondható lenne, beszélne róla, nem fektetne bele sokkal több energiát, hogy közölje.

Szintén O’Keeffe volt az, aki körülírta, mi is az absztrakt lényege: lecsupaszítani a láthatót, hogy csak a legfontosabb lényege maradjon meg, az, ami a legtisztábban, még éppen elegendő módon kifejezi a gondolatot. Azt a gondolatot, amit nem lehet szavakba írni, felismerhető alakok és megcímkézhető tettek révén átadni. Maga az absztrakció egyfajta beismerés, annak a beismerése, hogy kevesek vagyunk, nem tudunk mindent kimondani és bemutatni. Az érzések, érzelmek, ösztönök, rácsodálkozások tömege nem viseli el, ha hangok és statikus látomások korlátaiba ütköznek.

haasz-istvan-objekt
Haász István objektek – saját, telefonnal készült felvétel

Igazából terveztem, hogy írok ma, de nem erről, hanem az olasz forma- és ipari tervezésről akartam írni. Az azonban túl nagy falat az adott időhöz, nem vetettem el ugyan, de inkább dolgozom még rajta. Ellenben ért egy hatás, egy váratlanul meglátogatott kiállítás képében, amit csak úgy, puszta kézzel, figyelmeztetés nélkül megnéztem, amíg egy ismerősre vártam. És, bár az absztrakttal általában elég pesszimista és cinikus viszonyban vagyok, valami megfogott benne.

Egy lengyel és néhány magyar kortárs képzőművész alkotásai bujkálnak a belvárosi pince barátságtalan, sőt ellenséges hűvösében, ami a nyári kánikulában egyáltalán nem is olyan rossz hely. Sőt, összecseng a Geometrikus generációk kiállítás darabjaival. Jerzy Grochocki tipikus munkái adják a tárlat gerincét, és Dobó Krisztina, Forgó Árpád, Haász István, Halmi-Horváth István, Marafkó Bence, Somfai Rezső kísérik, támogatva, ellenpontozva és replikázva.

i-rdlnnrz-m.jpg
Georgia O’Keeffe festménye az új-mexikói sivatagról – saját, karórával készült felvétel

Elnézve műveiket, elgondolkodtam azon, hogy mi a fenét akartak ezek az alkotók mondani, és ahogy fotós énem előtörését követve elkezdtem mindenféle lehetetlen szögekből nézni, árnyékokat és megvilágításokat is hozzáértelmezni a műveikhez, eszembe jutottak Ansel Adams és Georgia O’Keeffe gondolatai a megmagyarázhatatlanságról. És arra kellett rájöjjek, hogy igazuk van. Hiába való lenne Adams magyarázatát hallgatni a Grand Teton masszívumról és a Snake-folyóról, vagy Georgia O’Keeffe-t kérdezni a sivatag varázslatáról, mert nem véletlenül képekben meséltek az érzéseikről, benyomásaikról, és a rájuk gyakorolt, mély hatásokról. És ezek még nem is absztrakt művek, de pontosabban mondják el mindazt, amit kérdezhetnék, mint bármiféle szóbeli, írásbeli válasz.

600px-adams_the_tetons_and_the_snake_river
Ansel Adams: The Tetons and the Snake River (1942),
forrás: Ansel Adams [Public domain], via Wikimedia Commons

Szóval inkább hagytam magam, és figyeltem, mit váltanak ki, mit sugallnak, és mit éreztetnek a geometrikus, nagyon szigorúan szabályos és pontos formák, határozott és tudatos, objektív valóságtól nagyjából semmilyen szinten nem függő színek.

Marafko-Bence-Semmi-3x
Marafkó Bence három megközelítése a semmire – saját, telefonnal készült felvétel

És a „tárgyak” mesélni kezdtek.

dobo-krisztina-targy
Dobó Krisztina tárgy-értelmezése – saját, telefonnal készült felvétel

De ne kérdezd, hogy mit meséltek, nem lehet elmondani. Látni és átélni kell, mert absztrakt és geometria – amely utóbbi az a gondolati régió, ami már nem csak a szavakon, képeken, formákon és színeken van túl, de az absztrakton is. De hat.

jerzy-grochocki-falling-squares
Jerzy Grochocki lehulló négyzete – saját, telefonnal készült felvétel

Igazából egy bánatom volt ezzel a kiállítással. Talán a helyszínből adódóan, talán az érdeklődés nem igazán élénk volta miatt, de a világításra nem fordítottak elegendő figyelmet. Haász István egyik objektje körül például egyáltalán nem égett lámpa, a kiállítást felügyelő hölgy szerint azért, mert „reggel  kiment”. Pont az egyik olyan műről van szó, aminél a fénynek még kiemeltebb szerepet tulajdonítottam. A többi alkotásnál is elég ad hoc világítás van, de még az is sokat mesél, része a műnek a sokféle árnyék – milyen érdekes lenne, ha még mozgatni is lehetne őket?

Ja, a kiállítás a FUGA Budapesti Építészeti Központ pincelabirintusában bújik meg, a Petőfi Sándor utca 5. szám alatt, az utca jelenleg a Párisi Udvar rekonstrukciójától sújtott, kevésbé áldott végén.