Az egyiptomi csaj titkos élete

Korábban már írtam a destruktív demokráciáról, és most is ezt a csontot rágom, más oldaláról kezdve. Hú, de bizarr képzavar! – huhogja a bagoly.

bagolymondjawelldoneVolt már korábban egy bejegyzésem a szövegek, ideológiák, koncepciók jelentés- és értékvesztéséről, amit az ókori irodalom kapcsán tanult kifejezéssel illettem úgy, hogy a szövegek demokratizálódása. Ez a bejegyzés is erről szól, csak most egy eddig nem említett műfaj, a sláger kapcsán. Nézzük csak… Igen, nézzük, mert a témának választott dal népszerűsége miatt számos Youtube-felvételt tudo kínálni Neked. De csapjunk is a lovak alá!

Volt hajdanában-danában egy dal, amit az egész Mediterrániumban ismertek, kedveltek, és számtalan változatban játszották, többféle szöveggel, és szinte számtalan címmel. Márpedig ha egy számnak számtalan címe van, az számos érdekes kérdést vet fel…

Első visszakövethető emléke egy, az 1927-ben készült felvétel, bár abban az időben török, perzsa, örmény, arab, sőt indiai változatáról is tudtak. A felvétel egy isztambuli születésű görög énekeshez, Theodotos „Tetos” Demetriadeshez kötődik, aki az 1921-es görög-török konfliktus idején emigrált az Egyesült Államokba. Az ő változata az ottani görög emigránsok körében hallatlan népszerűségnek örvendett, mivel az elhagyott óhazát fedezték fel benne, annak szépségeivel és örömeivel. A felvétel címe Misrlou volt. Nem érthető? Nem csodálom, akkor is elég egzotikusnak és rejtélyesnek számított. A szó töve az egyiptomi arab Miszr, azaz Egyiptom (gondolom nem érdekel, hogy az ókori – újbirodalmi – egyiptomi nyelvben ez Muszr, ami feltűnően hasonló, csak egy mássalhangzó-váltás van benne). Ebből az akkori török -lı képzővel lesz egyiptomiak, ennek a nőnemű egyes számaként a misrlou egyiptomi muszlim nőt jelent – ha keresztény lenne, Aigyptioi (Αιγύπτιοι) volna, de nem az. Figyeld meg, tök máshogy hangzik. Jut eszembe: hangzás… Itt egy 1927-es felvétel róla, érdemes meghallgatni.

Tetos nosztalgikus szerelmi dalt kerített egyiptomi muszlim barátnője köré, és ez az affér a New York-i görögök számára olyan volt, mint amikor Friderikusz Sándor Naomi Campbellnek tette a tévében a szépet egy interjú során. Most divatos kifejezéssel volt benne wow!-faktor rendesen. Fel is dolgozták jónéhányan, és a változatok nem engedték feledésbe merülni, csak a rá rakódó „mögöttes tartalom” változott. Görögországba is visszajutott, ahol 1930-ban egy másik ottomán görög, Michalis Patrinos játszotta lemezre Athénban, az utcai zenészek divatos rebetiko stílusában. Tetos egyiptomi csaja az óhazában is sikert aratott. Sőt, Patrinos felvétele is bejárta New York görög köreit és a nem-görögök között is egyre népszerűbb lett. És persze nem ez volt az egyetlen feldolgozás, csak hát a minőségük nem nagyon tette emlékezetessé a többit.

bagolymondjamivanottGörög, arab, sőt, angol változata is készült, és mivel a különböző szerzői jogi igényeket akkor senki nem támadta meg, a negyvenes évek táján különféle szerzők komponistaként, szövegíróként nevükre vették a dalt, ami egy ennyi változatban népdalként létező darabnál eléggé kérdéses lenne ma. Harry Jones változata 1941-ben slágerlistás lett, az eladások alapján a 22. helyig jutott fel. Kicsit anakronisztikusnak hat, de igen, már akkor is volt slágerlista.

A negyvenes évek derekán aztán a Mediterránium más vidékeire is visszaszivárgott a dal, és 1943-ban jiddish, 1944-ben libanoni arab változat is készült, sőt, 1947 körül egy arab-amerikai szólista, Anton Abdelhab is rögzített arab nyelvű verziót, „Amal” címmel.

Aztán, amikor 1946-ban Jan August amerikai zongora- és xilofonművész (az „Egyszemélyes duett”) bravúros zongoraátirata (kiejthetőbbé tett Misirlou címen) megjelent, sőt, a slágerlisták 7. helyéig emelkedett, a dal jelentősége is megváltozott. Íme az új verzió:

Innentől a Misrlou nem hazafias emigránsok nosztalgiája volt, hanem bravúrdarab. A bravúrdarabokat meg főleg bravúros előadók játsszák, főleg olyanok, akik saját tudásukat éppen csak elkezdték csillogtatni, és szeretnék rá mindenki figyelmét felkelteni. 1962 áprilisában egy kissé félszeg zenész fedezte fel magának, és bár nem tudta August helyezését megdönteni, sokkal ismertebb lett az ő surf rock feldolgozása.  A fiatal gitárost Dick Dale-nek hívták, az ő változatát pedig Miserlou címmel préselték bakelitbe. Tényleg nagyszerűen adta elő, de a hajdani mondanivalót már régen kár lenne keresni rajta. 1963-ban az Ed Sullivan Show-ban így játszotta el:

Az 1937-ben Richard Antony Monsour néven született fiatalember ezzel a tudásával kivívta magának a Surf Rock Királya címet, és dalát nem sokkal később az 1963-as Surfin’ U.S.A. albumán a Beach Boys is feldolgozta. Dick Dale amúgy libanoni származású őseitől „örökölte” a dalt, és elmesélte, hogy attól kapott kedvet az előadásához, amikor nagybátyja egy lanthoz hasonló keleti hangszeren, az oud-on játszotta ezt – egyetlen húron.

A dal ekkor lett igazán világszerte ismert, és az addigi számos feldolgozása exponenciálisan szaporodott. 1967-ben olasz, 1971-ben török változat jelent meg (Missirlù és Yaralı Gönül címmel), új szöveggel, de született orosz, szerb, örmény, hawaii és talán piréz változata is Előadták klarinéttól ukulelén át az üvegpoharakig és selyempapírba bugyolált fésűig mindenen.

Amolyan közismert háttér-örökzöld lett, amíg a filmgyártás vérengző zsenije, Quentin Tarantino fel nem figyelt rá, hogy a Ponyvaregény című filmjének főcímzenéjévé tegye. Innen már csak egy pár lépés volt (mint Alyr barátom rámutatott, Luc Besson francia rendező Taxi című filmjén keresztül) a Black-Eyed Peas együttes intellektuálisnak nehezen nevezhető, hazafias görög érzelmektől teljesen mentes változata, a sokat mondó Pump It! (kb. Toljad neki!) címmel lett akkora siker, hogy még  némelyik hazai együttesnek is tetszett pár felvétel erejéig. Miért is? Döntsd el, ímhol van e:

Talán érzékelhető a dal szépségének és pályafutásának íve, ahogyan a görög emigránsok óhazára emlékezéséből némi jelentésbeli módosulással a hip-hop himnusza, olyan mélységesen mélyreható szöveggel, ami nagyjából abból áll, hogy „Nyomjad neki, utálnak minket, azért utálnak, mert mi jobbak vagyunk, jobban toljuk, mert utálnak minket, de attól még toljuk, királyok vagyunk”. Meg sem próbálom híven lefordítani, mert annyira értelmetlen, és ráadásul jogdíjas.

Nem ér annyit.

Bagolydalol

A címkép zenészlányokat ábrázoló falfestmény részlete Nakht XIX. dinasztia-korabeli sírjából, a thébai „nemesi” sírterületről – kora miatt közkincsnek minősülő kétdimenziós alkotás hű leképzéseként feltételezhetően nem jogosult szerzői jogvédelemre.

Oximoron német módra

Goethe, vagy Vogelweide olyan művészi szinten tudott bánni a nyelvvel, hogy azzal nemigen lehet vitatkozni. Ez nem mindenkinek sikerül.

bagolymondjawelldoneHallgatom a Café del Mar egyik 2017-es összeállítását, kellemes háttérzene (még a stílus neve is az, „ambient” meg „chill-out”, arra való, hogy nyugtatólag hasson, miközben mást csinálsz, de azért arra is jó legyen, hogy a zenehallgatás legyen a fő tevékenység), közben egy elég monoton munkába merülök, és így, muzsikára, elég jól haladok is vele. Finom dolgok ezek, dallamos, harmonikus, változatos ritmusok szólnak, néha azon veszem észre magam, hogy hozzá igazodom, sőt, tánclépésben teszem meg azt a két métert, amin belül ide-oda kell mozognom a műveletek során. Majdnem fél órája szól a zene, amikor rafinált, összetett ritmusra váltanak a dobok, egyszerű, de jól összehangolt motívumokat játszanak a szintik és a gitár, aztán megszólal egy szándékosan éterien könnyed, gyönyörű női énekhang és – majdnem összeomlik az egész varázslat. Az angyalian csengő hang ugyanis azt énekli, hogy

Ich  träumte so gerne von den Freuden der Welt
Ich hatte manches Schöne mir vorgestellt

Entschuldigung, nekem ez a kemény, deszkán koppanós rím totális kudarc a gyönyörű hanghoz, finoman izgalmas zenéhez. Már a „träumte so gerne” is ropog, a lágy hang sem könnyít rajta, a mássalhangzók torlódása nem illik az egészhez. Aztán jön a refrén:

Ohh, ohh, Küsse süßer als wein

Vége az álomban lebegős lazulásnak, nem tudok nem nevetni az ü hangokra épülő harmónián. Mert végül is az, harmónia, csak hát groteszk, mint az eszperente nyelv. Illetve nem úgy, mert az szándékosan groteszk, ez meg nem. No meg a bornál is édesebb csókok még rendben is volna, de… ezt majd a végén.

Megnéztem a legnagyobb videó megosztós oldalon, és végül megtaláltam, hogy ez a Bent nevű formáció K.I.S.S.E.S című száma. Ha már megtaláltam, arra is kíváncsi voltam, hogy milyen hozzászólásokat írnak a dalról. Csupa jót, és tulajdonképpen megérdemelten. Kiváló a zene, szép az énekhang, kellemesen optimista az egyébként faéknél egyszerűbb szöveg. Néhány német hozzászóló bejegyzése viszont elgondolkodtatott. Azt írja az egyik, hogy „végre egy olyan dal, amelyik tökéletes cáfolata annak a sztereotípiának, hogy a német nyelv kemény, recsegős és csúnya!”

Bagolymondjajujj!Igen, valóban ez egy olyan sztereotípia, ami általánosan sújtja a német nyelvet. Teljesen megértem, hogy egy német számára, akinek az anyanyelvéről mondanak ilyen sommás, és ráadásul negatív véleményt, ez mennyire rossz érzés lehet. Főleg, ha lépten-nyomon azzal találkozik az ember, hogy szeretett hazája számára oly sokat jelentő nyelve másoknak kellemetlen, ronda, stb. Igazságtalanságnak kell tűnjön, és hát valóban az is.

Igazságtalan, mert sok mindentől függ egy nyelv szépsége, és mindenki másért tart szépnek egy-egy nyelvet. Az anyanyelvi beszélők számára nagyon nehéz lehet az adott nyelv szépségét úgy megérteni, hogy az arra rakódó sok-sok irodalmi, személyes életben tapasztalt és műalkotásokon keresztül beivódott érzelmi jelentéseket ne vegye figyelembe. Még annak is, aki nem anyanyelvi, de készségszinten, vagy legalábbis gyakorlottan beszéli a vizsgált nyelvet, problémás a vizsgált szavak jelentésétől elvonatkoztatni. Jó példa erre az, hogy az elmúlt évezred utolsó évtizedeiben megpróbálták felállítani a legszebb magyar szavak listáját. Állítólag elsőként Kosztolányi készített (francia mintára) listát a tíz legszebb magyar szóból: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. Érezhető-látható, hogy nem a szavak hangzása volt az első szempont, hanem erősen befolyásolta a jelentésük is. Kosztolányi maga is úgy vélte, hogy a lista legalább annyira jellemzi őt magát, mint a nyelvünket. 1958-ban egy hetilap körkérdésére érkezett olvasói válaszok még inkább a szavak jelentését, azaz a fogalmakat állították listára. De hát egy nyelv szépsége nem ettől függ! Külföldieket megkérdezve különböző, nem reprezentatív felmérések például a „cipőfűző” vagy a „halolaj” szavakat tették az élre – ezek esetében teljesen nyilvánvalóan a hangzás, és annak (a „cipőfűző” esetében) egzotikus volta volt a legfőbb érv.

Ha a fogalmakat nézzük, akkor a német nyelv is vitathatatlanul gyönyörű, hiszen ugyanúgy megvannak benne a fennkölt dolgok, amik az emberek számára a legmagasztosabb, legfontosabb érzésekhez kötődnek. Biztosan ott lenne az élen a „Heimat“, „Mutter” és a “lieben“, és sokan körömszakadtukig védenék ezek szépségéről kialakított véleményüket. És miért is ne? Ha a fogalmat is figyelembe vesszük, igazuk van! Már csak azért is, mert egy-egy szó szépsége mindig függ attól is, aki a véleményt kimondja – ez a hazai vizsgálatok egyik legfontosabb következtetése.

bagolymondjakmtSzámomra – és ezzel aztán végképp a szubjektív értékelés talajára lépek – egy nyelv szépségét a ritmusa, dallama, azaz „zenéje” és a kifejezőeszközeinek ereje, tömörsége és hatékonysága adja. Az utóbbi szempontjából az egyik legszebb nyelv lehetne az óegyiptomi, amelyik megkapóan erőteljes és célratörően tömör. Ami miatt mégsem jöhet igazán szóba egy ilyen összevetésben, az mindössze annyi, hogy a hangzásáról elképzelésünk se nagyon lehet. Persze, az utód kopt nyelv alapján szoktak róla véleményt mondani, de hát a tűzijátékot sem a füstje alapján tartjuk szépnek 😀 Az olaszt és a spanyolt a dallama és ritmusa teszi széppé, és – amennyire valóban megítélhető – az akkád hangzásvilága is hasonló lehetett. A francia csücsörítős tónusai már elvesznek a harmóniából, míg több sémi nyelvnél a számunkra idegen hangok „akadós” keménysége töri meg az élményt, amit az ismeretlen beszéd hallgatása jelenthet. Több keleti nyelvnél viszont éppen a túlságos lágyság válik zavaróvá.

Szóval sok mindentől függ, hogy szép nyelv-e a német, és nem kívánok vitatkozni azzal, aki azt mondja, hogy számára a legszebb. Ez annyira egyéntől is függ, hogy értelmetlen kötekedés lenne csak ellentmondani. Már csak azért is, mert a nyelv szépsége nagyon nagyban függ attól, mennyire tud bánni vele az, akinek a szövegéről véleményt kell formálni. Így lehet, hogy Lermontov verse szerettette meg velem az orosz nyelvet, és nagyrészt neki köszönhetem, hogy látom benne a szépet, bár nem sorolnám a legszebb nyelvek közé. Hasonlóképp, kimondottan szép német szöveg (bár enyhén szólva archaikus) Walter von der Vogelweide néhány verse, amit fordításban értek, de eredetiben csak a hangzására hagyatkozhatom. A legszebb azonban, éppen a tömörsége, kifejező ereje, valamint a hangzás, a forma és a mondanivaló harmóniája alapján Goethe verse, a Vándor éji dala.

Szóval szerintem végül is van szép német nyelv. De a sztereotípiának is megvan a maga alapja. Es tut mir leid. Nem is beszélve a fanyar német boroknál édesebb csókokról. 😀 De ami a K.I.S.S.E.S. szövegét illeti: a szép nem ilyen, a szép nem ez!

Bagolymondjakonyvmoly