Itália – Bagoly mondja: HU!

Mit látsz a képen?

Ha megkérdezlek, hogy „Mit látsz a képen?”, valószínűleg fel sem merül majd, hogy a realitást mondd. Nem vagy vele egyedül.

Persze ahhoz, hogy azt láthasd, amiről írok, meg kell nézni a képet az itt elérhető legnagyobb fájlméretében is. Kattints rá, és a FullHD tévék képéhez hasonló méretben (csak magasabb változatban) nyílik meg, ha igaz.

Tehát, mi látható a képen? Gondold meg jól a választ. Gondolj arra is, hogy én tettem fel a kérdést, szóval valami turpisság kell legyen benne.

Folytathatjuk? Jól van.

Amit itt látsz, egy képpontokból álló rendezett kétdimenziós tömb, más néven mátrix. Ez pontosan kétmillió-négyszázötvenhétezer-hatszáz olyan elemi képpontot tartalmaz, amelynek az értéke 0 és 255 között van, és ezekkel az értékekkel pontosan 256 fokozatban jelzik, hogy az adott helyen a fényképezőgép szenzorát mennyi fény érte. Minden egyes ilyen képpontnak pontosan meghatározott helye van a mátrixban, és a képpontok egymáshoz való helyzete és az általuk képviselt világosság-érték egy mintázatot ad ki. Egy olyan dolognak a mintázatát, ami nincs itt, nem található meg sem Magyarországon, sem a számítógépemben, sem abban az eszközben, amin most éppen a blogomat olvasod. Ha itt lenne a számítógépemben vagy a Te eszközödben, valószínűleg nem lehetne megjeleníteni, nem is beszélve a kárról, amit az amúgy meglehetősen drága számítástechnikai eszközökben tenne. Mégis, ha ránézel a fájlra, úgy tűnhet, hogy a Ligur-tengert látod, Livorno közelében, ahogy csillog a napfényben, de – emlékeztetlek – szerencsére a Ligur-tenger nincs sem a Te gépedben, sem az enyémben. Valójában amit látsz, az a Ligur-tenger felszínén visszaforduló (illetve többé-kevésbé elnyelt) fény egyfajta lenyomata, amely, miután áthaladt egy B+W márkájú, nyolcágú csillagszűrő üvegén, majd egy bonyolult, matematikai, optikai, mechanikai és elektronikai mesterművön, amelyet objektívnek hívnak, a fényképezőgépem képérzékelőjének elemi érzékelőin töltést hozott létre, amely arányos volt az érzékelőt ért fény mennyiségével. Ezt egy erre a célra kifejlesztett, rafinált és rendkívül bonyolult eszköz elektronikus jelekké alakította, majd azokat a tökéletesen fehér és tökéletesen fekete közötti 256 fokozatú skálának megfelelően számokká alakította (kettes számrendszerben, mert azt könnyebb tárolni), és egy olyan eszközre tárolta, amely egy-egy elektromosan gerjeszthető elemi részén vagy tárol töltést, vagy nem – ezért kell a kettes számrendszer. Mindezt további eljárások, eszközök felügyelték, nehogy érvényesülhessen a digitális paradoxon, miszerint egy nagy nulla olyan, mint egy kis egyes: a töltéskülönbségek nem mindig állandók, és előfordulhat, hogy a kiürített memóriahelyben marad annyi töltés, hogy a következő kiolvasáskor feltöltöttnek látszik.

Bonyolult? Az, de elképesztően egyszerű is, és lenyűgözően elmés.

Képzelj el egy vízesést, amely állítólag a víz mennyiségének változásával egy mintát ad ki. Tegyél a vízesés alá sok-sok, egymáshoz tökéletes közelségben lévő kis tölcsért, amelyek alatt mind egy-egy kis edény van, amelyek egyforma méretűek. Ahol több víz zuhog alá, ott a kis edényke hamar megtelik, és az alatt az idő alatt a többi edénykében kevesebb víz kerül, arányosan azzal a mintázattal, amit a vízesés alkot. Persze a lezúduló víz fröccsen is, és az edénykék, ha rosszul választjuk meg az időt, ameddig a vízesés alá tartjuk a szerkentyűnket, meg is telhet, túl is csordulhat, akár a szomszédos edénykébe is. Tehát nagyon ügyesnek, pontosnak és szerencsésnek is kell lennünk. Ha az edénykéink átlátszóak, és a víz meg van színezve, akkor felülről megnézve az edénykéket kiadják a vízesés titkos mintáját.

Nagyjából ez történt eddig a fényképezőgépben, csak a mintázatot adó mennyiségeket fel is jegyeztük, természetesen minden kis edénykének a pontos helyével együtt.

Ha most megnézed a képet újra, talán látni fogod azt a kétmillió-négyszázötvenhétezer-hatszáz elemi részecskét a maga 0 és 255 közötti értékével, ami az adott képpontok szürkeségét jelenti: azaz a fény mennyiségét az adott helyen. Azért választottam fekete-fehér képet, hogy elég legyen a szürke árnyalataival gondolkodnunk és számolnunk. Látni fogod a képpontok kis edénykéit, amelyekben pontosan 0 és 255 ml (hogy egyszerűbb legyen) színezett víz van, és mégis egy rajzolatot, egy összefüggő mintát: a Ligur-tenger felszínén csillogó fény lenyomatát adja ki. Szerintem ez maga művészet!

És valójában még ez csak egy kis részlete annak a nagyon tudományos és száraz mágiának, ami a monitoron, kijelzőn, vagy papíron látható kép. Minden egyes megjelenítő kicsit máshogy ábrázolja azt a 256 fokú skálát, mindegyik megküzd a saját technikai korlátaival. Sokuk a 0–20 tartományban mindent feketének mutat, és hasonló gondjai vannak a 247–255 közötti értékekkel is, csak ott meg fehér minden. Ezek a számok, amiket említettem, a nagyon jó minőségű, speciálisan e célra tervezett grafikai megjelenítőknél várható értékek. Egy egyszerűbb, olcsóbb, régebbi megjelenítő, vagy monitor helyett telefon képernyője még komolyabb korlátokkal küzd, és a megjelenő kép is más lesz, kevesebb kontraszttal, kevesebb részlettel. Ha nyomtatni akarjuk a képet, ezt tovább változtatják a festékek, papírok, nyomtató eszközök sajátosságai, és jellemzően a kevesebb részlet irányába. Erre az okos fejlesztők mindenféle korrekciós eljárásokat alkalmaznak, amelyek általában sok csodára képesek, de a tökéletességre nem. Nem meglepő: amikor a fényképezőgép 256 fokú skálán értékeli a fénymennyiséget, már ott elvész ismeretlenül sok adat, amelyek mind-mind finom részletek lehetnének. Az Isten nem a gépben van.

Másnak megtettem, hogy megalapozott számításokkal megközelítőleg meghatároztam (levezetéssel együtt), hogy mekkora változatosság lehet egy ilyen méretű fekete-fehér képben. Csak az elképesztő nagyságrend miatt írom, hogy durván 1,62 x 10³⁹⁶ jött ki: igen, az ott 396 darab értékes számjegyet jelöl. Más oldalról nézve a kérdést: egy ekkora képen ilyen sokféle műalkotás ábrázolható. Az utóbbi, mint lehetőség, inkább megnyugtató, mint amennyire szédítő az előbbi: van még tere az alkotásnak!

Mindez azonban csak kombinatorika, elektronika, meg hasonló műszaki bűbáj, aminek fő jellemzője az, hogy megismerhető, megismételhető és megjósolható kell legyen. Ha a fenti képet művészinek tekintjük (többek mondták már rá, hogy az), akkor a valódi mágia abban rejlik, hogy eszembe jutott a vízfelszín csillanásait csillagszűrővel fényképezni (ettől van minden egyes csillanásnak nyolc sugara), és a tenger hullámzó felszínét sötét fekete tónusokkal úgy érzékeltetni, hogy a hullámok ritmusa még érezhető legyen.

De amikor a képre nézek, a Ligur-tenger szépségén kívül (és túl) a képpontok szigorú matematikáját és a technika hiányosságaival együtt és brilliáns lehetőségeit is mindig újra és újra megcsodálom, mert egy kép nem csak látvány, üzenet és hangulat, hanem bámulatos tudás megnyilvánulása is. Szerintem.

Mit látsz a képen?

A címképen látható részlet is a taglalt felvételből származik. A kép saját felvételem, Livorno közelében, Castello Boccale mellett készült.

Attak, avagy a tér, az idő, és a tömeg

Róma autó nélkül, nem gyalog: összetett és érdekes élmények forrása. Főleg, ha nyári meleg van.

Szóval azt szokták mondani, hogy a tér, az idő és a tömeg közötti összefüggés abban fogható meg leginkább, hogy ha jó az idő, a téren nagy a tömeg.

És ez így is van.

Van egy másik összefüggés is a tér, az idő és a tömeg között, ami hasonlóan távol áll a fizika mélységeitől és magasságaitól, és ez az, hogy adott teret bejárni időbe telik, főleg, ha nagy a tömeg. És a közösségi közlekedés leánykori neve nem véletlenül volt tömegközlekedés.

i-6wdqffd-s — A 64-es busz (egy IVECO, szintén FIAT alvállalat gyártmánya) ülése – saját felvétel

Római élményeimet elég alaposan meghatározta az ottani tömegközlekedési vállalat, az ATAC. Ez a cég megtanított becsülni a BKV-t (meg a BKK-t). Az egy dolog, hogy a tömegközlekedést szó szerint értik (azaz fontos része a tömeg is), a járatok ritkák, a járművek többnyire lestrapáltak és mérsékelt karbantartás (valamint hihetetlen rossz útminőség) révén hangosak, zörgősek és rázósak. A Circus Maximus felé vezető, ma már Budapesten nyomokban is alig fellelhető, hiányos és gödrös macskakövön komolyan féltünk, hogy szétesik a jármű, a tetőszellőző jól láthatóan kétcentis ugrásokra volt képes, szorosan lezárt állapotában. Az utastájékoztatás mesés: egyszer volt, hol nem volt. Az ülések pedig, amikről azt gondolná az ember, hogy az olasz bútorok kényelmét legalábbis részben felidézik, jól formált, de sima és csúszós műanyagból készülnek, ami ráadásul egy kissé előre lejt, vagyis folyton tornászni kell rajtuk, hogy az ember ki ne csússzon. Itthon a csúszdaparkokban található ez a fajta műanyag! Igaz, hogy könnyebb tisztán tartani, bár erre szemmel láthatóan nem nagyon érnek rá az ATAC-nál. Még kevésbé, mint a BKV-nál.

tramvia19 — 19-es villamos érkezik a Risorgimento térre – a budapesti GANZ csuklósok valamivel korszerűbbek, csendesebbek. – Saját felvétel

Kultúrsokknak is alkalmas közlekedési eszköz a 19-es villamos. Rómában sokféle villamos van, az alacsonypadlós, korszerű szerelvények talán gyakoribbak, de első találkozásom a képen is látható járattal történt, a képen is látható helyen. Benyomásaim szerint a típus öregebb lehet a GANZ-féle “ipari csuklós” villamosoknál, amik például Pesten, a 2-es vonalán rontják a városképet, az állapotuk pedig ugyanúgy siralmas, vagy még jobban. A hangjuk azonban még korábbi típusokat idéz, még csak nem is az UV-ket (amik karácsony táján fényvillamosként róják a kilométereket), hanem azok elődjét, a Stukákat. Simán elhinném, hogy nosztalgiajárat, ha nem lenne annyira ütött-kopott, leromlott, és persze csicsás, emelt árú jegy kellene rá. De szerencsére elég volt a hétnapos bérletem is. 🙂

i-msq7brr-s — A Flaminio metróállomás az A vonalon – saját felvétel

A másik meghatározó élmény a metróállomások szépsége volt. Általában a kortárs olasz építészetről a harmónia, ritmus, és a nem feltétlenül célszerű, de szép formai kialakítások szoktak eszembe jutni. Ez nagy vonalakban meg is állja a helyét, de nem nagyon vonatkozik a metróállomásokra. Az A vonal 1980-ban átadott állomásai valami elképesztő, és nem igazán jó értelemben értendő takarékossággal készültek. A képen a Flaminio látható, a Piazza del Poppolóhoz legközelebbi állomás. Amit jobb oldalon látsz, valóban az is: meglehetősen igénytelen, ütött-kopott, és igencsak mocskos hullámlemez burkolat. Felette még igénytelenebb, odafröcskölt vakolat, amit csak a rátapadt, évtizedes kosz díszít valamelyest. Szerencsére mindez nem nagyon látszik, amikor a metróra vársz, mert a világítás annyira gyenge, hogy egy térképet megnézni már zseblámpára lesz szükséged. De azt kell mondjam, az alapján, amit a vonal északi szakaszán láttam, hogy a többi állomás sem jobb arrafelé semmivel.

Ráadásul valamilyen fura okból kifolyólag az olasz aluljárók jó része, de nem csak Rómában, máshol is, úgy néz ki, mint nálunk a föld alatti nyilvános vécék bejárata (már ahol megmaradtak az ilyen békebeli műintézmények eredeti funkciójukban). Keskenyek, viszonylag meredekek, és mindennek látszanak, csak közlekedésre szánt térnek nem. A legdöbbenetesebb talán a Via del Traforo és a Via del Tritone kereszteződésében volt, az Il Messaggero székháza mellett. Az illemhely külsejű aluljáró egy szűk, sötét, rosszul megvilágított helyre vezetett, amiről nem lehetett eldönteni, hogy egy épülő, vagy bontás alatt álló kínai vegyesbolt, vagy esetleg egy tévedésből bezárt áruház raktára. Félig összeszerelt polcok között keskeny ösvény kanyargott, elhagyott, sőt, törött szerszámok között, bár néhány polcon olcsó, „replika” ruhanemű porosodott, ha jól láttam, egy-két eurós áron, és az A4-es papírra nyomtatott nyilak jelezték, hogy hol kell felmenni a Vicolo del Gallinaccio (és a Trevi-kút) felé. (Mi van??? Rusnya csirkék sikátora??? Az olasz nevek is megérnének egy bejegyzést!…)

i-vbh8vmh-s — Kevésbé nyomasztó, vidámabb várbörtönöket idéző közlekedőtér a B vonal *Termini* állomásánál – saját felvétel

De persze nem minden állomás olyan, mint a Flaminio, vagy a hasonlóan ijesztő Ottaviano. A B vonal első, 1955-ben átadott déli szakaszán néhány állomás a felszínen van, vagy legalábbis felülről nyitott (a Basilica S Paolo állomás meg éppenséggel a felszín fölé emelkedik, a metró a tér fölötti felüljárón közlekedik). Ezek az állomások kevésbé nyomasztóak, van ahol még növények is vannak ültetve, ami nagyon sokat javít az összképen. A B vonal északi része újabb, 1990-ben (és egy újabb szakaszán 2003-ban) átadott részei már világosabbak, kevésbé depressziót sugárzóak, és bár a szigorú szükségszerűség és puritán anyagfelhasználás dominál, már-már közelítik a budapesti 2-es metró felújított állomásainak szintjét. A turisták lepte Colosseo például tisztább, áttekinthetőbb és tágasabb, bár az is eléggé rideg – de a rideg építészet is olasz sajátosság, talán a nyári nagy meleg miatt. Néha kimondottan jó, ha egy épület hűvös érzetet kelt, és ezt a megközelítést akár magánlakásokban is tapasztaltam.

i-r8jm3cl-s — CAF M.300-as szerelvény a B vonalon, a Termini és a Cavour állomások között – saját felvétel

Érdekesek a szerelvények is. Viszonylag kevés fut már a rendkívül korlátozottan szép AnsaldoBreda M100 vonatokból, amelyek gyakran agyon vannak festve graffittikkel, nagyon piszkosak és nem is túl kényelmesek. Főleg a B vonalon fordulnak még elő, bár én pont az A vonalon fogtam ki egyet. Szerencsére többet találkoztam a spanyol (pontosabban katalán) CAF M.300-asokkal, amelyek világosabb, kényelmesebb belső tere sokban hasonlít a budapesti 2-es és 4-es metró Alstom Metropolis vonataira, és nekem kifejezetten tetszettek. Annak ellenére, hogy a külsejükről ítélve a takarítók ezekkel is elég keveset foglalkoznak, belül tiszta benyomást keltettek. Persze ebben az is közrejátszhat, hogy a belső teret illatosítják. Amikor a Garbatella megállóban felszállt egy minden elképzelhetőt felülmúlóan koszos és büdös koldus, és végigvonult a vonaton a Circo Massimo-ig, a szaga csak egy megállónyival utazott tovább. Néha pedig érezni lehetett, mikor fúj a – valóban kellemes – légfrissítő. Ezt mondjuk díjaztam.

Érthetőbb tán mindezek tükrében, hogy az olaszok szabályosan kerülni látszanak a tömegközlekedést (és a közösségi közlekedést is). Autó, robogó, kerékpár, bármi szóba jöhet, talán még gyalogolni is hajlandóak, de a közösségi közlekedést csak erős kényszer hatására használják, úgy vettem észre. A metrón, ami nagy távolságokat jár be (a vonalak kimondottan hosszúak, több mint 20 km-esek), még ők voltak túlnyomó többségben, de a buszokon, főleg a belváros zsúfolt vonalain domináltak a turisták. Az utcákon rengeteg az autó és természetesen a motorok, kismotorok áradata, és szép számmal láttam biciklistákat is. A taxi pedig – nem kis meglepetésemre – kimondottan olcsóbb, mint a budapesti.

etr_500_frecciarossa — ETR 500-as *Frecciarossa* szerelvény 2008-ban – ma már nincsenek ilyen jó állapotban, sőt. Forrás: Sky (A feltöltő saját munkája) [GFDL or CC BY-SA 4.0-3.0-2.5-2.0-1.0], via Wikimedia Commons

A vonatokat is főleg azok használják, akiknek nincs lehetőségük másra, ami nagyjából indokolt is a magas jegyárak, ritka járatok és a gördülőállomány (kocsik, mozdonyok) elég ijesztő állapota miatt. A pontosságuk meg… szóval érdekes. Ellentétben a MÁV-val, a Trenitalia csoport vállalatainál a helyi vonatok pontosabbnak tűnnek, de még a Frecce, a nagy sebességű vonatfajták esetében gyakoriak a nagy késések. Firenzében, amíg a bécsi vonatra vártam (fél órát), a kimondottan drága, 200–300 km/h-s sebességgel közlekedő Frecciarossa és Frecciargento vonatokat mindet 40–80 perces késéssel fogadta a pályaudvar. Az meg végképp megdöbbentő, de a későbbi tapasztalatok alapján cseppet sem meglepő volt, amikor az arezzói állomáson egy (a mi FLIRT vonatainkhoz hasonló) GTW szerelvényt láttam, amin az ablakokon kivezetve vastag kábelek futottak a kocsik (pontosabban szekciók) között.

Szóval a Rómában mint a rómaiak mondás ma már azt jelenti, hogy járj autóval, ha jót akarsz. Vagy kismotorral, bringával, és kerüld el az attakot, illetve az a ATAC-ot, és időt nyersz.

De Róma még tömeggel közlekedve is varázslatosan nagy élmény.

A címkép a Piazza Navonán készült saját felvételem.

A szépség koldusai

József Attiláról egy szó se essék

Bagoly mondja hu logo A legszebb művészi alkotások mögé általában érzékeny, intelligens, értelmes és szép alkotókat szeretünk képzelni, akik az esztétikát a génjeikben hordozzák, és az mintegy kiárad belőlük. És ez akkora tévedés, hogy be se kellene férjen az ajtón.

Időnként a legszebb alkotásokat a legcsúnyább emberek hozzák létre. Persze vannak olyan alkotók, akiket magukat is rendszerint szépnek tartottak a kortársaik. Leonardo vagy Arany János portréjáról kifejezetten megnyerő öregember néz vissza ránk, Petőfi Sándor, Liszt Ferenc vagy Antonio Gaudí is megfeleltek azoknak a normáknak, amit a közember fantáziája a Nagy Művészhez asszociál. De elég nehéz lenne ugyanezt elmondani Henri de Tulouse-Lautrecről, aki arcra még eléggé átlagos volt, de a művészi tehetsége és a libidója fordítottan arányult a testmagasságához. Szeretné az ember azt hinni, hogy ő a ritka kivételek egyike volt, pedig korántsem. Volt már szó ezen a blogon a hisztérikus és igencsak agresszív kövér haspók Rossiniről, akinek a szépsége a zenéjére korlátozódott. Vele szemben azért nem igazán tisztességes egy szinten emlegetni őt Tulouse-Lautreckel, de a művészet történetében bizony sok nagyon nagy alkotás nagyon csúf emberek szépérzékét és szépség iránti vágyát dicséri. József Attila első verseskötetének címét kölcsönözve, ők a szépség igazi koldusai.

Két olyan mesterről szeretnék megemlékezni, akik a műveikbe annyi gyönyörűséget öntöttek bele, hogy rájuk már nem is jutott.

Michelangelo Buonarroti (1475–1564) — Egy igen előnyös festett portré a kortárs Daniele da Volterra nagyobb méretű festményéről (részlet)

Az első (bár időrendben második) az itáliai reneszánsz egyik legnagyobb alakja, akit a mai napig együtt lehet említeni Leonardo da Vincivel, aki kortársa és rendkívül komoly ellenlábasa volt. Csodálatos alkotások sora hirdeti művészi nagyságát, de – bár ő szobrásznak tartotta magát – hasonlóan sokoldalú volt, mint Leonardo. Íróként, költőként és festőként is méltó lenne az emlékezetünkre, de leginkább talán építészként (és festőként) tartjuk számon Michelangelo Buonarrotit. Érdekes módon felfedezhető a művészetében is a mássága: nem a reneszánsz életöröm és derű jellemzi, hanem a sötét önmarcangolás, a keserűség, a bibliai témáinál a pedig a vallásba vetett, kétségbeesett remény – rajta csak Isten segíthet. Verseit alig ismerni, pedig keresetlenül gördülő, erőteljes szavakba öltött gondolatai meglepően modernek. Sorai, hasonlatai, képei magától értetődően olyan robosztusak és kemények, mint a Mózes szobra, vagy az Utolsó ítélet Krisztus-alakja. Volt alkalmam megpróbálkozni eredeti nyelven is egy-két szonettjével, és bár a nyelv nem egyszerű, a zeneisége egy nagy költőt sejtet. És ez az ember tépelődő, magával is állandó harcban álló, kötekedő és durva volt, és nem egyszer saját művei ellen fordult. Fiatalkori költészetéről csak utalások ismertek, mert 1518-ban az összes addigi írását elégette. Manapság az öregkor költőjeként szokták említeni, mert csak a kései versei maradtak ránk – de azok impozáns mennyiségben és minőségben. Sok versének számos változata is van, mert sosem volt elégedett, állandóan javítgatta, nem fogadta el késznek őket. Ki akart törni, ahogyan tragikus hősei is – de honnan és miért? Elismert művészként kiemelkedő megbízatásokat kapott, a vatikáni Szent Péter bazilika kupolája, a Dávid-szobra, a Sixtus-kápolna freskói már saját korában is ismertté és elismertté tették. Az erőszakos és összeférhetetlen művészre jellemző azonban, hogy amikor Rafaellóval és Leonardóval hárman megbízást kaptak a firenzei Palazzo Vecchio dekorációjára, húzódozott. Végül elvállalta, hogy Leonardóval közösen fessék ki az akkor kormányzati palotaként funkcionáló épület egyik termét, de ebből soha nem lett semmi. Mindkettejük műve még az előtt megsemmisült, hogy a falakra kerülhetett volna, és még a vázlatok is elvesztek.

bagolymondjaszobrasz Amikor II. Gyula pápa Rómába hívta, nem csak a Szent Péter katedrálisban felállítandó monumentális síremlékét akarta rá bízni, hanem a Sixtus-kápolna dekorációját is. Michelangelo dühödten tiltakozott: ő szobrász, nem festett freskót évek óta, nem ért és nem is akar érteni hozzá, hagyják őt békén. Különben sem fest úgy, hogy megmondják, mit kell festenie. Végül csak beletörődött, hogy kifesti a plafont (a pápa meg abba, hogy a saját feje után azt fest, ami eszébe jut), de Firenzéből hívott segítőket. Akiket aztán sürgősen el is zavart. Négy évi verejtékes munkával alkotta meg a világ legnagyobb mennyezetképét, jóformán teljesen egyedül, és még a pápa sem nézhetett rá, amíg el nem készült – csak egy kis nyíláson kukkanthatott be időnként. A világ csodájára járt, Michelangelo pedig még egyszer – megintcsak sértődötten és duzzogva – visszatért évekkel később, hogy megfesse az Utolsó ítéletet. Mert ő nem festő, hanem szobrász. Mi lett volna, ha tud festeni??? Később, mintegy kárpótlásul lett a Szent Péter bazilika főépítésze. Megsértődött rajta, és alig akarta elfogadni, mert ő nem építész. Belegondolni is szédítő, hogy mi lett volna a templomból, ha az???

michelango_portrait_by_volterra — Daniele da Volterra rajza rendkívül kegyes módon ábrázolja Michelangelót

Az Angst, ami tombolt benne, igen erős energiaforrásra lelt abban, hogy Michelangelo kimondottan rút volt. Ezt nagyon is tudta magáról, és rettenetesen zavarta. Ám ennél még jobban zavarta az, hogy a saját neméhez vonzódott, amit azonban természetellenesnek és Isten ellen valónak talált. Ennek ellenére fiatal modelljei és a kor ismert férfi prostituáltjai közül számossal intim kapcsolatba került. Volt, hogy ez szellemi intimitást jelentett: a rendkívüli szépségűnek tartott fiatal római nemeshez, Tommaso de Cavalierihez több mint 300 lírai szépségű verset írt. Cavalieri mindvégig a 41 évvel idősebb mester mellett maradt, és érdekes, a korra legkevésbé sem jellemző módon, az akkori pletykák sem kezdték ki szerelmi ügyei miatt a zseniális alkotót.

Nagyon is el tudom képzelni, hogy minden művészi erőfeszítése, a szépség kétségbeesett műalkotásokba zsúfolása arra tett kísérlet volt számára, hogy leszámoljon saját rondaságával és önmaga számára is megvetendő másságával. Sikertelenül, ami odáig vezetett, hogy meggyűlölte és megtagadta saját művészetét is. Volt olyan szobra, amit összezúzott – úgy menekítették meg tőle, és később rekonstruálták is. A saját síremlékére szánt Pietà végül így került 1722-ben a firenzei dómba.

1280px-cappella_sistina_ceiling

És ha már Firenzénél tartunk, a művészet toszkán fővárosánál, egy sokkal korábbi művészt kell felidéznem. A San Lorenzo templom gyönyörű és 87 méter magas Campaniléjét ma is sokan csak úgy emlegetik, hogy Giotto harangtornya. A nagyszerű építmény még nem igazán a reneszánsz gyümölcse, hanem a gótika egyik utolsó itáliai mesterének munkája a trecento idejéből. Giotto di Bondone a késő gótika merevségétől távolodva, az emberek, portrék, érzések finom ábrázolásában vált naggyá. Ahogy a kortársa, Giovanni Villani írta róla: “A legrangosabb mester a maga idejében, aki minden emberi alakját, és azok tartását azok természetének megfelelően rajzolja meg”. De nem csak festőként hanem építészként is maradandót alkotott. Giorgio Vasari, a pletykás festő-építész-életrajzíró szerint Giotto egyszerű pásztorgyerekként kezdte pályafutását, akinek intelligenciáját és közvetlenségét mindenki imádta. Én azért Vasari megállapításait óvatosan kezelném, mert az arezzói művész kétszáz évvel később élt, és még a kortársairól is igen … khm … fantáziadúsan tudott mesélni. 🙂 Azt azonban más forrás is megerősíti, hogy Giotto olyan ügyesen rajzolt, hogy a kor ünnepelt firenzei festője, Cimabue magához hívta tanítványnak.

bagolymondjapiktor Giotto méltó volt mesteréhez. Bár a trompe d’oleil, a rendkívül élethű részletek megtévesztésre való használata akkoriban még csak elkezdett divatba jönni (miután az ókori görögök gazdagon kihasználták), Giotto egy alkalommal ilyennel tréfálta meg mesterét. Amíg az távol volt, Giotto egy olyan élethű legyet festett az egyik képre, hogy a visszatérő mester hessegetni kezdte. Más alkalommal maga a pápa küldött valakit, hogy hallott Giotto tehetségéről, és szeretné valami bizonyítékát kapni. Giotto fogott egy lapot, rajzolt rá egy piros kört, és visszaküldte a futárt. Az kétségbe volt esve, hogy a bolondját járatják vele, sőt, a Szentatyával is, ám az, amikor megtudta, hogy a tökéletes kört Giotto szabadkézzel rajzolta, kijelentette, hogy korának legnagyobb tehetségével van dolguk. Ami talán igaz is volt.

1280px-giotto_di_bondone_060 — Giotto: Szent Ferenc siratása – érdemes megnézni az arckifejezéseket, amik messze túlmutatnak a ruhákon, bútorokon még erősen érződő gótikán

dante-alighieri — Giotto: Dante Alighieri

Azt is feljegyezte Giottóról a már emlegetett Vasari, mégpedig Boccaccióra hivatkozva, hogy “nem élt nála rútabb ember Firenzében”. Ennek ellenére igen előnyös házasságot kötött és a jómódú Lapo de Pela leánya, Ciuta négy leányt és négy fiút szült neki. No de milyen gyermekeket! Amikor egyszer Dante Alighieri meglátogatta (no igen, ők is kortársak voltak!), megjegyezte, hogy milyen különös: hogy lehetnek egy olyan embernek, aki ilyen csodálatos műveket fest, ennyire csúnya gyerekei? Giottónak valószínűleg nagyszerű humora lehetett, mert azonnal megválaszolta a meglehetősen tolakodó kérdést:

Sötétben csináltam őket!

Dante ennek örömére a Comedía (ez az eredeti címe, a Divina Commedia címet Boccaccio aggatta rá) egyik versében úgy méltatta, mint a festőt, aki túlnőtt mesterén és korának legnagyobbja lett.

Sokáig csak az utókor gúnyolódásának tartották a Giotto csúfságára vonatkozó utalásokat, főleg, hogy Vasari számolt be róluk. Azonban a firenzei San Lorenzóban végzett 1970-es régészeti feltárások során találtak egy sírt, benne egy olyan ember maradványaival, aki nagyon sokat dolgozott festékekkel és a bennük lévő (mérgező) nehézfémsókkal, nagyon sokat nézett hátrafeszített fejjel felfelé, gyakran tartott ecsetet a fogai között és ráadásul nagyon alacsony volt: mindössze 121 cm. Giottót Vasari szerint a Santa Maria del Fiore templomban temették el, más források viszont azt állították, hogy a Santa Reperata templomban. Az utóbbit azonban (Giotto halála után) lebontották, és annak a helyére épült fel a San Lorenzo. További antropológiai vizsgálatokkal sikerült azonosítani, hogy a törpének született férfi valóban Giotto volt. A művész számos képén szerepelnek törpék, és feltételezhetően magát festette meg e képeken, de más festményeken ép, szokványos férfiként ábrázolták. No persze az ideálábrázolás persze már az ókori Egyiptomban is menő volt…

bagolymondjawut Amikor beigazolódott, hogy a 70-es évei elején elhunyt törpe maradványai valóban Giottóé, ünnepélyesen, és illő tisztelettel temették újra a San Lorenzóban, a lenyűgöző és techikailag is bravúros kupolát megépítő Brunelleschi síremléke közelében. A külseje, születési rendellenessége pedig lassan elkezdett visszahúzódni a feledés homályába, és visszatérni Vasari szószátyár és nem mindig hihető történetei közé.

Michelangelo festett portréja: Miguel Ángel, by Daniele da Volterra [Public domain], via Wikimedia Commons
Michelangelo rajzolt portréja: Daniele da Volterra [Public domain], via Wikimedia Commons
Sixtusi kápolna mennyezete: Michelangelo Buonarroti [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons
Giotto: Szent Ferenc siratása: Giotto di Bondone [Public domain or Public domain], via Wikimedia Commons
Dante Alighieri portréja: Giotto di Bondone [Public domain], via Wikimedia Commons