Címke: homok

Megragadott bennem ez az egyiptomi téma, előbukkant még egy emlék. Még az első útjaim egyikén valahol a Kharga-oázis közelében, a Nyugati-sivatag mélyén megálltunk egy helyen, ahol nagyon szép csillagdűnék vannak, és szép, finom a homok. És hát milyen a turista? Ha lát valahol valamit, ami máshol nincs, vagy nem olyan, azt megpróbálja hazavinni. Ott, a sivatag mélyén kő, van, kavics, meg homok.

Tehát megállt a busz, leszállt a közel harminc turista, hogy megtekintse a homokdűnéket. A dűnék olyanok, hogy az egyik oldalukat a szél nyomása keményre döngöli, a másik oldaluk viszont porlik, laza, és azon nem nagyon lehet járni. De ha az emberből kitör a gyerek, akkor kiválóan alkalmas a csúszkálásra! A környéken kóborló beduin srác figyelmét felkelti a nyüzsgés, ráadásul az ő fogalmai szerint lengén öltözött európai nők is vannak közöttünk, és a kamasz számára teljesen érthetetlen, amit művelünk. Felmászni egy dűnére, hogy a másik oldalán lecsússzunk? Bolondság! Aztán arra lesz figyelmes, hogy mindenféle műanyag palackokba, zacskókba, dobozokba gyűjtünk homokot. Ennek már annyira semmi értelme, hogy inkább előveszi a kis angol tudását, és szóba elegyedik velünk. Még arra is hajlik, hogy a lelkünkre kösse: ő nem egyiptomi, és főleg nem arab: ő beduin. Egy olyan törzs ifjú tagja, akiknek őseit az első egyiptomi királyok, jó ötezer évvel ezelőtt, említésre és feljegyzésre méltó háborúban regulázták meg. A nagyszerű egyiptomi kultúra háromezer éven keresztül uralta a Nílus-völgyet és a környező sivatagokat, oázisokat, aztán közel kétezer éve letűnt, és jó 1600 éve, hogy utoljára nyomot hagyott a philae-i Iszet-templom falán az utolsó hieroglifákat véső kéz. A beduinok itt járnak most is a sivatagban, és büszkék rá, hogy nomádok, hogy “homokon futók”, ahogy az eredeti Szinuhe (pontosabban Sza-Nehet) történet mondja.

Kérdezősködünk, kézzel-lábbal-angollal beszélgetünk, az érdeklődés kölcsönös, végül kibukik a srácból, ami az oldalát fúrja: mi a fenének gyűjtünk üvegekbe, zacskókba homokot?
– Hát azért, mert itt ez igazi sivatagi homok.
– Miért, nálatok nincs ilyen?
– Bizony nincs. Nálunk nincs sivatag.
– Nincs sivatag???
– Nincs.
– És hogy lehet úgy élni???

Őszinte leszek: mivel a sivatag olyan, mint a tenger, vagyis nagyon magával ragadja az embert, elrabolja a szívét, ez a kérdés azóta bennem is gyakorta felmerült.

A fenti kép saját felvételem a Kharga-oázis felé vezető régi országútról, amit elnyel a dűne. A kép közepe táján látható villanyoszlop alatt tíz évvel korábban még át tudtam sétálni.