Szeptember 15-én találták meg Bill Biggart maradványait, és csak az ujjlenyomatai alapján tudták azonosítani. Előkerült a jegygyűrűje, a pénztárcája huszonhat dollárral, két fotós táskája, és három fényképezőgép – Biggart dolgozni ment az ikertornyokhoz, a vérbeli fotóriportert, a “news junkie”-t a munkája és szenvedélye hajtotta oda, ahonnan inkább elmenekülni kellett volna. Hitelesen, testközelből, pontosan tájékoztatni – van egy réteg, az újságírók, fotósok, videósok hírszolgáltatásban működő rétege, akik számára ez olyan jelentőségű feladat, mint egy jó orvosnak az élet megóvása. Biggart jó fotóriporter volt: amikor kutyasétáltatás közben hírt kapott, hogy egy repülő csapódott a World Trade Centerbe, hazarohant a gépekért, és magától értetődően tette, amit egy tudósító kötelességének tart.
A történetét leírhatnám, kiszínezhetném, de méltatlan lenne hozzá. Közel sem lenne olyan hiteles, ahogy ő elvárta volna. Egyébként is megtették már: Völgyi Attila fotóriporter szívszorítóan olvasmányos, és átélhető történetet írt le a blogján.
Bill Biggart képei közül a legprofibb Canon EOS 1 vázakkal készített, filmre fényképezett fotók ott pusztultak az északi torony romjai alatt. A gépeket szétzúzta a rájuk zuhanó száztíz emelet, a vázak, a kazetták szétnyíltak. A kis EOS D30 is megnyomorítva hevert gazdája mellett, az objektív leszakadt róla, de a CompactFlash kártya, ami benne volt, szinte sértetlen maradt. Az előkerült felszerelést Biggart özvegye, Wendy Doremus férje barátjának és kollégájának, Chip East fotóriporternek adta oda, hátha tud vele valamit kezdeni. East nem sokat tudott tenni, egyedül a memóriakártyáról sikerült lecsalogatnia százötvennégy fényképet. Ezek a képek nem csak a New Yorkot ért tragédiáról és a mentésben dolgozó hősök erőfeszítéseiről számolnak be, de arról is, hogy a hírek megszállottjai mennyire hasonlóan működnek, mint a tűzoltók, a mentők – mindent feltesznek arra, hogy ott legyenek, ahol a legnagyobb a baj, és hírét vigyék azoknak, akiknek tudniuk kell róla.
A képek sora egyre közelebb visz a katasztrófához, egyre jobban bevon a menekülők és a mentésen dolgozók körébe. Elszánt, időnként bizakodó, életekért mindenre kész emberek, tűzoltók, rendőrök, mentők, önkéntesek és menekülők, sérültek, porlepte autók és papírhalmok, értelmetlen díszletté töpörödött jelzőtáblák és utcalámpák mellett óriásként álló emberek láthatók. Biggart képei egyre közelítenek, egyre feljebb irányulnak az objektívek, a végén alulról felfelé, függőlegesen tartva fényképezi az északi tornyot. A kis digitális gép órája nincs nyári időszámításról visszaállítva, ezért az utolsó felvétel fájldátuma 2001. szeptember 11-én 09:28:24 – másfél perccel az előtt készítette, hogy az északi torony is összedőlt.
Bill Biggart képeit szerzői jog védi, és a hagyatékát kezelő Estate of Bill Biggart egy válogatást az emlékét őrző honlapon is bemutat. Érdemes megnézni, és érdemes megemlékezni a fotósról, aki még alkalmazott fotográfusként kezdett tudósítani, elsőként a Wounded Knee-beli 1973-as indiánlázadásról. Harcterekről tudósított Észak–Írországból és a Közel-Keletről, az Öbölháborúból, majd visszatért. Bemutatta a New York-i közélet számos apróbb-nagyobb eseményét, és ügynöksége, az Impact Visuals mellett a Reutersnek és az AFP-nek is dolgozott. Képei rendszeresen jelentek meg számos kisebb jelentőségű napilap mellett a The New York Times-ban is. Ma a Ground Zero déli medencéje emlékfalának S-66 jelű paneljén találjuk a nevét. A Smithsonian és a National Museum of American History is emléket állított neki. Gépeinek maradványai a washingtoni Newseum szeptember 11-éről szóló tárlatán vannak kiállítva.
Bill Biggart volt a 9/11 egyetlen hivatásos fotós áldozata.
A címképen: Porlepte 911 áldozatok – forrás: Don Halasy [Public domain], via Wikimedia Commons
Persze én vagyok a hülye, mert minek nézek tévét, olvasok internetet, hallgatok vízcsapot…
Tény, hogy a legmelegebb körülmények között élő állatoknak is biztosítani kell, hogy megfelelően tudják szabályozni a testhőmérsékletüket, de ez minden időben igaz. Az is tény, hogy a nagymacskák szívesen lustálkodnak az árnyékban, főleg, ha házhoz kapják az amúgy levadászandó kaját. Az elefántok is szeretnek pancsolni, a vízilovak pedig… nos, igen, csak a szemük és a hátuk látszik ki a vízből, de hát ezért vízilovak és nem mocsári vagy dagonyalovak. Akármennyire is szenzációként próbálják előadni, ez még messze nem az. Meleg van, igen, de ilyen meleg még egész sűrűn szokott lenni errefelé, legalábbis nyáron, ahogy télen meg a hideg egy olyan szélsőséges dolog, ami teljesen természetes errefelé. Még most is magam előtt látom, amikor a rettenetes mínuszok idején az egyik kereskedelmi tévé stábja felment a Havasokba, és a székely bácsit megkérdezték, hogy
Annak idején az újságárus suhancok, a rikkancsok „rikkantottak” hasonló híreket. Egyszer én is megpróbáltam, milyen Vasárnapi Híreket árusítani az utcán és érdekes élmény volt. (Hozzá kell tennem, hogy „fiatal voltam és kellett a pénz.”) Főleg az, amikor felidéztem a témába vágó ismereteimet, és elkezdtem az érdekesebb hírek címét, témáját rikkantani. Hát még, amikor az örökzöldeket: „Földönkívüliek jártak a világűrben!” „Fegyverrel leterített szőnyeget találtak az Ecserin – a rendőrség nagy erőkkel kivonult és sikeresen felgöngyölítette!” „Szájba verték, hanyatt esett! A gyilkos a tettes!”
Tehát az van, hogy Szudán nincs többé, és ezzel nem az a hatalmas és polgárháborúk sújtotta afrikai ország omlott össze, amelyik délről határolja Egyiptomot, hanem elpusztult egy szélesszájú orrszarvú, vagy magyarított angol nevén északi fehér rinocérosz. Öreg volt már, lábra állni sem volt képes, és az állapota olyan kínokat okozott számára, hogy 2018. március 19-én el kellett altatni.
Szóval a 
Éppen most olvasom a Reuters oldalán, és csak nézek. Flandriában, Belgium flamand szavú részén van olyan, hogy mobilitási miniszter (már ha jól fordítom a dolgot). Ez persze önmagában éppen olyan “mitnekemte“, mint Petőfinek a Kárpátok fenyvesekkel vadregényes tája, pusztán e miatt nem osztanék meg egy sajtóügynökségi hírt. Még az is csak egy apróság, hogy a miniszter, Ben Weyts bemutatott egy új tervezetet Halléban, Brüsszeltől egy hajszálnyira délre, legalábbis a Google térképén. A tervezet arról szólt, hogy 2019-ig elköltenek 300 millió eurót arra, hogy az alternatív közlekedés további terjesztése érdekében kerékpárutakat építsenek. Mert bár Belgium Benelux állam, a kerékpározás is népszerű, de az emberek autóval járnak munkába, a bringa meg szórakozás, és sport. “Emberek! Menjetek bicajjal dolgozni!” – üzente a miniszter a flamandoknak (meg a vallonoknak, és a belgáknak is, akik még mindig azon törik a fejüket, hogy melyik oldalra álljanak), és a terv bejelentésére bizony kerékpáron érkezett.
Apró öröm az ürömben, hogy a kerékpártárolót biztonsági kamera figyelte, és talán a rendőrségnek is sikerül megtalálni a tettest.
Nézem az egyik hírműsorban, hogy a balkáni időjárás nem éppen balkáni viszonyokat hozott: a tengerparti strandokat hó borítja, Isztambulban 120 cm esett, és a görög szigeteken a kék tenger szürke, a fehér házak pedig félméteres hótorlaszok mögött bujkálnak, a máskor vakítóan ragyogó falak most egész egyszerűen terepszínűek.
Bagoly mondja: HU! 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!