Tulajdonképpen ott kezdődött az egész, hogy Édesapám új telefont kapott. Nem mintha szüksége lett volna lecserélni a régi, jól működő, és már-már megtanult iPhone-t, hanem azért, mert a bankja, a Google és az Apple közösen úgy döntöttek: nem méltó arra, hogy a már ismert technikával vegye igénybe az eddig szinte kizárólagosan használt applikációt. A Mobilbank, amit használt, többé nem volt hajlandó futni a régi operációs rendszeren, az Apple meg nem volt hajlandó frissíteni a régi, de tökéletesen működő hardveren, a Google meg nem volt hajlandó segíteni elmenteni a dolgokat, megint csak a régi operációs rendszer miatt. Hát szóval… ahogy egy hajdani munkahelyemen a szókimondó (és egyébként szorgalmas, közkedvelt) cigányasszony kolléganő mondotta volt: „költsék gyógyszerre!”
Na de a lényeg az új telefon, költségkímélő szempontokból Android. Csomó mindent újra kell tanulni, ami egy bizonyos kor felett összetett feladat. Ilyen például az írás, a szövegbevitel módja, nem utolsó sorban az ékezetek, írásjelek használata. Ebben már az iPhone sem volt a barátunk, a Google és az Android meg végképp nem az. A prediktív szövegbevitel korában ugyanis az ékezetek, speciális írásjelek sokszor jól elrejtve, többszintű menükből érhetők csak el. (Bár látszólag a billentyűzet különféle módjai között váltogatunk, de ez is egyfajta menü, ha jobban megnézzük.) Így aztán a Nagy, Szélmalmoknak Álcázott Óriások elérték, hogy Édesapám, aki amúgy mindig is ügyelt a helyesírására, elkezdett ékezet nélkül írni.
Nincsen vele egyedül. Meglehetősen sokan vannak, akik nem bajlódnak a különféle előcsúsztatható ékezetekkel, kombinációkkal, egyéb írásjelekkel, hanem a közlési sebesség érdekében lemondanak az ilyesmikről – és gyakran az értelmezhetőségről is. Amikor az ember elkezdi elhagyni az ekezeteket, kulonfele ambivalens szovegek kerulnek ki a kepernyore, amibe néha becsempesz az autocorrect egy-egy ékezetes szót. A szoveg nagyjabol ertelmes maradhat, bar igenyel nemi (bocsanat, némi) elmetornat a pontos megfejtese. De a szelmalom-oriasok szerencsejere az irasjelek is nehezebben hasznalhatok igy az ember mar azzal sem bajlodik egy ido utan hiszen ugyis hadakozni kell majd a mondatokkal az olvasas kozben Tehat mar ugyis mindegy meg szerencse h a nagybetuk idonkent meg segitenek mar persze ha nem maradnak le azok is de le7 h lemaradank ees akkor mar az elirasok sem tunnek fel annyira meg a roviditesek es 1xusitesek sem olyna tavaroak – vagy mégsem?
Annyira erőteljesen hat ez az egész jelenségkör a mindennapjainkra, hogy ma már a helyesírást megkövetelők és számon kérők egyre kisebb csoportja pillanatok alatt megkapja a helyesírás-soviniszta és grammar-náci jelzőt, és könnyen előfordul, hogy a nyelv védelmezőjeként fellépő személy konzervatív, a közösség ellen tevékenykedő rendbontó képében találja magát. Érdemes hát hadakoznia?
Nem tudom, de én azért megpróbálom. Annak ellenére, hogy tudom, szélmalom-harcot vívok a technika és az azt diktáló óriások ellen, akik még azt is elhitetik velünk, hogy a különféle mutatóeszközök gonosz dolgok és sokkal jobb összemaszatolni az érintőképernyőt, és azzal rontani a láthatóságát. Pedig nincs is jobb egy maszatos, zsírosan csillogó kijelzőt nézegetni egy olyan korban, amikor az írás fejlődése a hangok lejegyzése felől ismét az ideogrammok és képi megjelenítések irányába fordul 😉 😀 Ami egyébként annyiból jogos is, hogy a szigorúan hangokat vagy szótagokat jelölő írásban olyan sok metakommunikációs elem vész el, hogy sokszor az írott szó mögötti tartalom akár ellentétesen is értelmezhető. A bátorító vagy békítő szándék provokációnak tűnhet, a dicséret szarkasztikus felhangot kaphat a megfelelő metakommunikáció nélkül – amire az alfabetikus írás önmagában képtelen, és még a megfelelő központozás sem tud minden helyzetet egyértelművé tenni.
Amikor elgondolkodom a jelenség hatásán, káros vagy üdvözlendő voltán, gyakran eszembe jut a nyelvújítás kora. Akkor nemzeti identitási kérdések mentén alakították át a nyelvünket, szókincsünket és helyesírásunkat. Nem nagyon maradtak fent a jelenséget elítélő vélemények, de mint minden drasztikus változásnak, ennek is biztosan voltak ellenzői, és azok nyilván hangot is adtak az ítéletüknek. De a nyelvújítás győzött, és a mai közfelfogás nagyjából egységesen pozitívnak értékeli a változást. Eszembe jut az is, hogy a XIX. derekán, XX. század elején íródott szövegeknél milyen furcsaságokat lát az ember, amik akkor a helyesírás részei voltak, mára pedig éppen az ellenkezőjüket tapasztaljuk. A reformkori írásokban, cikkekben még újdonságként jelentkezik a névelő igazodása a következő szó kezdőhangjához, és a mássalhangzók előtt még aposztróffal jelzik a z hang elhagyását. Egyszer láttam egy korabeli Pesti Hírlap fotokópiáját, amiben pont volt egy olvasói levél arról mennyire káros, hogy a fiatalság nem becsüli eléggé a magyar nyelvet, és megcsonkítja az „az” névelőt. A viszonyító szavakat is külön írták, teljesen ellentétesen, mint a’ hogy ma szokás, és az igekötő is el vált még a’ hozzá tartozó igétől. Ami akkor új és sokak számára üldözendő volt, ma meg része a helyesírásunknak. Ami a névelőket illeti, lassan már az is elfogadottá válhat, hogy a magánhangzók előtt is elmarad a z hang, ahogy egyre gyakoribb a -ban, -ben helyett is a -ba, -be használata – olyannyira, hogy el kell gondolkodni, vajon hibás használatról van-e szó, vagy a nyelvünk változásának, fejlődésének egy újabb jelét látjuk-e. Ugyanis ma már nem csak a tanulatlan, vulgáris nyelvhasználatban jelentkezik ez, de a magasan képzett, kulturális életünkben fontos szereplők beszédében is vissza-visszatér. (Még egy érdekesség a jelentések eltolódása – a vulgáris, közönséges ma inkább a durva, sértő, vagy obszcén használatot jelenti, holott eredetileg a köznyelvi, egyszerű emberek által beszélt nyelvre vonatkozott – innen kapta a Biblia köznyelvi latin változata a Vulgata nevet… )
A nyelv fejlődése megállíthatatlan, a szavak jelentésének változása pedig ennek természetes része. A helyesírás is fejlődik, még akkor is, ha a szabályozása ezt némi késedelemmel követi, vagy éppen megpróbálja korlátok közé szorítani. Eddig azonban nem nagyon fordult elő olyan, hogy a technológia ilyen mértékben beleszólt volna ebbe a fejlődésbe. Ahogy új jelentésmódok jelennek meg a közösségi média hatására, például akinek nem tetszik a hozzáállása, azt a közösségi médiában kikövetjük, és ennek mintájára a tartozás kiegyenlítésekor a nyilvántartásunkban kirendezzük, ugyanúgy a felgyorsulás igénye által indított változások is visszahatnak az írásunk minden területére is. Külföldön, ahol a vezetéknév hagyományosan a keresztnév után áll, a (számítógépes) nyilvántartások egyértelmű hatására vált gyakorivá, hogy a neveket felcserélve tüntetik fel az üzleti életben, vagy a hivatalos dokumentumokon – és ennek folytán cégtáblákon, hirdetésekben is. A köznyelvbe még nem terjedt ez át, de biztos vagyok benne, hogy nem kell rá sokat várnunk.
Ugyanígy fel kell készülnünk arra is, hogy a helyesírásba is hamarosan – túlságosan is hamar! – elfogadottá fognak válni a mobileszközök által kiváltott írásmódok, az ekezetek elhagyasa, az h roviditunk 1es szavakat & kihagyunk irasjeleket. Nem jók ezek a változások, de hogy rosszak-e, azt majd bebizonyítja az, hogy gyökeret tudnak-e verni a hétköznapi általános kommunikációban annyira, hogy a hivatalos helyesírás is elfogadja őket pár évtized múlva… És ez attól is függ, hogy harcolunk-e szélmalmokkal, és szélmalmoknak álcázott óriásokkal.
Én azért optimista vagyok. Felelőtlenül és következetlenül optimista.
A címkép forrása: Pixabay Pexels.com – C00 licenc alapján
Réges-régen, egy messzi-messzi 
Igazság szerint Webster szótárai és törekvései akkor csúfos kudarcnak bizonyultak. A piaci részesedésük látványosan lezuhant, miközben a William Holmes McGuffey nevéhez fűződő Eclectic Readers 120 millió példányban kelt el. 1843-ban meghalt Webster, és az An American Dictionary of the English Language jogai Georges és Charles Merriam tulajdonába szálltak. A mag termő talajt ért, a csírázó sarj szárba szökkent a gondoskodásuk folytán, és ma a Merriam-Webster alapmű, változatai pedig mind közvetlenül visszavezethetők Noah Webster hagyatékára.
A másik az volt, amikor 1964-ben a Merriam-Webster az „ellenség kezére” került. Ekkor lett az Encyclopaedia Britannica leányvállalata – igen, az amerikai kultúra alapszókincse és az óvilági angoltól való különbözőségének fő meghatározója a brit enciklopédiáé. Az amerikai nyelvi sztenderd innentől megint az Egyesült Királyságtól függött.
Keresgélve a neten előfordult, hogy egy-egy érdekesebb szónál feltüntette a keresőmotor, hogy a szó honnan ered, pontosan mit jelent, és hol lehet fellelni (sokszor még egy irodalmi példát is adott). Ezek a referenciák az Merriam-Webster szócikkekre hivatkoztak, és soknál volt olyan megjegyzés, hogy ha a megfelelő helyen regisztrálok, minden nap kapok egy hírlevelet a szótáralkotóktól, amelyben egy érdekesség, ritkaság helyes használatát, eredetét mutatják be. Nem vagyok híve az ilyeneknek, de úgy véltem, hogy egy idegen szavakat ismertető oldal csak nem fog ellenem tenni, és regisztráltam, nagyjából másfél hónapja. Tényleg érdekes dolgokat küld, nem bántam meg eddig, de még izgibb az, hogyan lehet a napi szóhasználatból kincseket vadászni. A hírlevélben pedig bőven vannak ilyenek is, legutóbb például az “adviser” és az “advisor” szó közötti különbséget követhettem végig. Hasonló volt az “effect” és az “affect” közötti különbség is. És játékok is vannak! Villámkérdések, különféle nehézségi fokozaton, időre, gyakran összetévesztett szavakkal… az például nagy kedvencem volt! Jelen cikk írásakor éppen az újdonatúj szavakkal, fogalmakkal lehet 
Bagoly mondja: HU! 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!