halál – Bagoly mondja: HU!

Régi és ismerős történet

Mindenki emlékszik, vagy legalábbis hallott róla, hogy egyszer egy repülőgép csapódott a legmagasabb New York-i felhőkarcolóba. De kevesen ismerik ezeket a részleteket…

Az Empire State Building ugyanis nem omlott össze, szerencsére. Halálos áldozat is kevesebb volt, és a világ nem változott meg az eset miatt olyan gyökeresen. A Mitchell B–25-ös bombázó hatalmas károkat okozott, de az épület kibírta. Július 28-a nem vált ikonikus dátummá – sokan már nem is hallottak az esetről.

Mindez nem 2001-ben történt, hanem 1945. július 28-án. Szombat volt, ködös, kellemetlen szombat, nem az a szép napos típus, amit az ember júliusban elképzel. Ennek ellenére a massachusettsi Bedford Army Air Field légibázisról Newarkba kellett áthelyezni a 41- 30577-es lajstromszámú, Old John Feather Merchant becenevű repülőt. A gépet az akkor 27 éves (Lt. Col.) William F. Smith alezredes vezette, a másodpilóta a 31 éves (SSgt.) Christopher S. Domitrovich főtörzsőrmester volt. A gépen volt egy utas is, Albert Perna repülőmérnök a Haditengerészettől, aki eltávot kapott, és felkéredzkedett a gépre, hogy a lehető leghamarabb hazajusson Newarkba.

Egy Mitchell B–25 bombázó, hasonló ahhoz, amit William F. Smith alezredes vezetett – Rennett Stowe from USA [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

New York ködbe burkolózott. A rossz időjárási viszonyok miatt Smith kapitány leszállási engedélyt kért a LaGuardia repülőtértől, de a zéró látótávolság miatt elutasították a kérést, és azt tanácsolták, hogy folytassa az útját Newark felé, ami már nem is volt olyan messze. A torony tájékoztatta, hogy a felhőalap 1000 láb, azaz 300 méter, de Newark felé jobb az idő. “Jelenleg az Empire State Building tetejét nem is látom” – tette hozzá a légiirányító. Hogy megtudja merre jár, Smith kapitány alacsonyabbra ereszkedett. Próbált ismerős pontokat keresni, amik alapján tájékozódni tud, és észre is vette a Chrysler Building kecses tornyát, de talán nem ismerte fel. Mindenesetre nem balra fordult, Newark felé, hanem jobbra. Aztán hirtelen ott volt előtte egy másik felhőkarcoló, vészes közelségben sejlett elő a ködből. A kapitány felhúzta a gépet és igyekezett kitérni. Sikerült is – de ekkor egy még magasabb épület bukkant elő, New York legmagasabb felhőkarcolója: az Empire State Building. Már nem maradt idő, hely és teljesítmény egy újabb kitérő manőverre.

James W. Irwin tanácsadó, korábban pedig szerkesztő volt a Chicago Herald and Examiner újságnál, és éppen egyedül dolgozott a 75. emeleti irodájában. Nyolc perccel délelőtt tíz előtt hallotta meg a repülőgép zúgását. Szokatlanul erős volt a hang, túlságosan is erős. Ijedten indult a hall felé – és ekkor becsapódott a bombázó. A lökéshullám elsodorta, ahogy a pont akkor megérkező liftből kilépő liftkezelő lányt is, akit a terem másik végébe csapott. Olyan érzésük volt, mintha az épület egy arasznyit ugrott volna, de ahogy elült a robaj, kiderült, hogy nem szenvedett végzetes szerkezeti sérülést. Nanette Morrison, a Carl Byoir Associates gépírónője még látta is a repülőt előbukkanni a ködből, és először integetett a pilótának, aztán észbe kapott, hogy rendellenes, amit lát. Hasonlóan ahhoz az ötven-hatvan emberhez, akik a 86. emeleti kilátóteraszról próbáltak gyönyörködni bármiben, ami a ködből látszik. Például egy mélyen alattuk érkező repülőben. A következő pillanatban a gép a 79. emelet magasságában az épületbe fúródott, jóval a rémült gépírónő felett, de a kilátó látogatói alatt.

bomber_crashed_into_empire_state_building_1945 — A Mitchell B–25 bombázó roncsai valahol a 78. és 79. emelet között – Acme Newspictures [Public domain], via Wikimedia Commons

A becsapódás ereje széttépte a gépet, és az egyik hajtómű lövedékként száguldott át a falakon, hogy a szomszédos háztömb tetején, 270 méterrel lejjebb, egy tetőtéri grafikai stúdióba csapódjon. A másik hajtómű a futóművel együtt egy liftaknába zuhant. A gép egyes darabjai a forgalmas 34. utcára hullottak. A gép tartályaiban maradt üzemanyag tűzgömbként kapott lángra, több emelet magasságban égett, és – némileg ironikus módon – hője még a ködöt is szétoszlatta. Szerencsére azonnal akadtak az épületben, akik segíteni tudtak, és a tűzoltók is hamar a helyszínre érkeztek. A gép három utasán kívül így „csak” tizenegy halálos áldozatot követelt a tragédia, és a huszonnégy sérült közül csak hat állapota volt súlyos.

A baleset több okból is Guinness-rekordot ért. Egy liftkezelő kisasszony, Betty Lou Oliver a liftben rekedt, amely a lökéshullámtól és a gép liftaknába csapódó darabjaitól leszakadt. A kabin a fiatal lánnyal az alagsorig zuhant, de csodák csodájára, Betty Lou Oliver túlélte a szörnyű zuhanást. Mire becsapódott, a liftakna alján rengeteg kábel és más roncs gyűlt össze, ami csillapíthatta az ütést, és szakértők azt is feltételezik, hogy a szűk liftaknában mozgó járószék dugattyúként besűrítette maga alatt a levegőt, ezzel is lassítva a becsapódást. A fiatal nő így is összeégett, szétroncsolódott a lába és a gerince is eltört. És azóta is világcsúcstartó, bár valószínűleg meglett volna e hírnév nélkül is…

A másik rekordot a NYFD tűzoltói érték el: a 72. és 86. emelet között kialakult tűzvészt mindössze negyven perc alatt megfékezték, és ezzel a mai napig a felhőkarcolókban legmagasabban kontrollált tűzesetként kerültek a Rekordok könyvébe.

A pilóta és a másodpilóta azonosíthatatlanságig összeégett, Albert Perna testét pedig csak napok múlva találták meg – ő is az egyik liftakna aljáról került elő. A nevét sokáig azért nem hozták nyilvánosságra a sajtóban (ami egyébként akkoriban szokás volt), hogy először a hozzátartozói értesüljenek a haláláról.

Ahogy a 2001. szeptember 11-i eset, úgy ez is változtatott a világ menetén, bár közel sem olyan léptékben. De hozzásegített ahhoz, hogy életbe léphessen a Federal Tort Claims Act nevű törvény, ami lehetővé teszi, hogy civilek kártérítésért perelhessék az Egyesült Államokat. A törvényt ugyan csak 1946. augusztus 2-án léptették életbe, de visszamenőleges hatállyal, így ennek az esetnek az áldozatai is kérhettek egyedi kártérítést. A légierő ugyan felajánlott egy összeget a károsultaknak, de az igencsak alacsony volt.

empire_state_building_plane_crash_wreckage_1945 — A gép roncsainak eltakarítása – Acme Newspictures [Public domain], via Wikimedia Commons

Az Empire State Building helyreállítása évekig is eltartott, mert bár a becsapódás nem okozott végzetes szerkezeti károkat, a helyreállítás elképesztő összegbe, sokmillió dollárba került. Az épület azonban következő hétfőn, vagyis két nap múlva megnyitotta a kapuit, és a 70. emelettől lefelé több emeleten is folytatódott az élet a maga medrében. The show must go on.

A vizsgálatok azt állapították meg, hogy az adott körülmények között Smith kapitány túl alacsonyan repült, megszegve az ilyen körülményekre vonatkozó szabályokat. New York akkori szabályozása szerint repülő csak 5000 láb (kb. 1600 méter) magasságban repülhetett volna a város fölé, és 1500 láb (500 méter) volt az a legalacsonyabb magasság, amit vészhelyzetben, a gép és utasai megmentése érdekében engedélyeztek. Az Empire State Building 1250 láb, azaz 381 méter magas, így ez a szint még biztonságosnak volt tekinthető. A B–25-ös bombázó alig több mint 300 méter magasan csapódott az épületbe, és akkor már emelkedett…

Pedig William F. Smith alezredes, a gép kapitánya nem volt kezdő, sőt. Kiváló pilóta volt, aki ezer, harci körülmények között repült órányi tapasztalattal rendelkezett, és számos kitüntetéssel ismerték el az eredményeit. Negyvenkét bevetést repült az európai hadszíntéren, és még a Croix de la Guerre francia kitüntetéssel is jutalmazták. A tény, hogy le akart szállni a LaGuardián, jelzi, hogy mennyire tudatában volt a körülményeknek. A repülési tervének utolsó szakaszát repülte már, előírás szerint „vizuális kontaktus” alapján, azaz a földi referenciapontokat kellett felismernie és követnie. Az egyik ilyen referencia volt a Chrysler Building, és a vizsgálati adatok szerint ott éppen további segítséget akart kérni a földi irányítástól. Az eltévesztett forduló tehát nagy eséllyel a pilóta túlterheltségére volt visszavezethető – és ez egy olyan probléma, amit még ma sem sikerült tökéletesen kiküszöbölni, bár nagyon sok minden segíti a mai pilótákat.

Forrás: Daily News, New York, 1945. július 29. 3. oldal, 13. oldal, 14. oldal

A címképen: Az Empire State Building és háttérben az épülő One World Tower – Sam valadi [CC BY 2.0], via Wikimedia Commons

Bubo Cupropenis Horribilis

Hányszor hallottad már, hogy ne tedd, mert jön a rézfaszú bagoly? Elgondolkodtál azon, hogy mi az, és miért olyan rettenenetes, ha jön? Én igen.

– Ne menj oda, fiam!
– De miért nem? Csak meg akarom nézni!
– De ne menj oda, mert veszélyes!
– De miért? Nézd, ott az a…
– Ne menj oda, mert jön a rézfaszú bagoly és elvisz!

A fenti párbeszéd sokak életében elhangozhatott, különféle változataival mindenfelé találkozhatott az ember, főleg kiskamasz korában, de akár felnőtt fejjel is. Egyes körökben e nevezetes bagolyfajta nem volt éppen szalonképes, és a vasorrú bába jött helyette vagy a szenesember, esetleg a fekete ember. A vasorrú bábának általában nagy fekete ládája van, a szenesembernek és a fekete embernek zsákja, és úgy elviszik az ember rakoncátlan gyerekét, hogy a lába sem éri a földet.

Mindannyian tudjuk, hogy az nagyon nem jó dolog, amikor úgy elviszik az embert, hogy a lába sem éri a földet, bár a közlekedési eszközök, polgári repülés, hajózás korában annyira nem baj, ha megszűnik a kapcsolatunk a talajjal, csak aztán álljon helyre a rend. Ha a fent említett személyek viszik el az embert, valahogy biztosnak tűnik, hogy nem fog helyre állni. Senki nem tudja miért, de biztos.

backlit-dark-eerie-217660 — Erdőben menekülő ember – by Etienne Marais (CC0) via Pexels.com

Nyilvánvaló a szándék, ami az ilyen ijesztgetések mögött rejlik. A gyerkőc, aki felfedezi a világot maga körül, elég nehezen érti meg, hogy a tiltásoknak sokszor meglehetősen összetett okai vannak. Hogy azért nem mehet a közeli kiserdőbe, mert tele van vadorzók által kihelyezett csapdákkal, vagy az iskolával szembeni utcában az elhagyatott ház drogosok tanyája – az ilyeneket elmagyarázni csak egy bizonyos kor, egy bizonyos ismeretanyag megszerzése után lehet. Amikor a magyarázat túl összetett lenne, és a felnőtt nem feltételezi a gyerekről, hogy az a ráfordításra érdemesnek gondolt időn belül megértené azt, jön az irracionális, a mesei indok. De a mesék furcsa dolgok. A hétfejű sárkány, a farkas és egy csomó negatív mesefigura a történetekben mind könnyen legyőzhető, és ezért a mindennapokban sem jelent a gyerek számára valós elrettentő erőt. A vasorrú bába határeset, de arra is megvan a magyarázat. A szenesember, a fekete ember azonban sok-sok generáción át mindennapokban megélt félelemmel ijesztgeti a gyereket. A szénhordók terhük alatt görnyedő, gyakran mogorva, mielőbb végezni akaró emberek voltak, szénporos arcukon villogónak tűnt a szemük, és lehettek bármilyen kedves és gyermekszerető személyek, munka közben félelmet keltővé vált különös kinézetük.

Egy nemrégiben eltávozott ismerős mesélte, aki a történet idején egy különleges daruskocsin dolgozott, hogy egy váratlanul hosszúra nyúlt műszak után már nem volt lehetősége a telephelyre visszamenni, lefürödni, így azon mocskosan-olajosan, ahogy a munkával végzett, daruskocsival ment haza. Amikor a gyermekei meglátták a fémporos, olajos arcát és a koszréteg alól villanó szemét, hasonlóan ápolatlan munkaruháját, rémülten szaladtak vissza a házba:
– Anya, anya! Itt van egy zsákosember Apa kocsijával!

Náluk a zsákosember volt az a bizonyos elrettentő figura, akivel a gyerekeket próbálták rávenni, hogy „jó fát tegyenek a tűzre”.

adult-beard-black-and-white-2011858 — Man’s Face (részlet) – by Brett Sayles (CC0) Forrás: Pexels.com

Ezekben a riogatásokban részben az atavisztikus félelem van, a ragadozótól való rettegés, amit részben magával hoz a gyerek, részben meg kell tanulnia, és ennek érdekében akár ő maga is kitalál szörnyeket, akiktől félni lehet. Ha nincs a környezetben ilyesmi, akkor a cicától, a ruhaszárítótól vagy a szomszéd telkén álló öreg eperfától fog félni, és ez valahol része annak, hogy megtanuljon vigyázni magára. Ezt a félelmet használja fel és ki a szülő, amikor ismeretlen veszélyeket hív segítségül a tiltások érvényesítésére. Azt mégsem lehet mondani, hogy azért ne menjen a szomszéd telkére, mert a szomszéd nem adta meg a tartozását a nagyszülőknek, ezért a keresztanyád elmondta őket mindenféle riherongynak, amiért feljelentették a Julis nénit, hogy lopja az áramot, ezért Julis néni döglött macskát dobott a kertjükbe, amiről azt hitték, hogy a bátyád csinálta, és haragszanak rád. De azt igen, hogy azért ne menj oda, mert elvisz a rézfaszú bagoly. Mert az egy olyan.

És ha Apa azt mondja, hogy a bagoly rézfaszú, akkor annak komoly oka lehet, mert Apa nem szokott ilyet mondani. Legalábbis a gyerekek előtt nem. Vagy ha mégis, akkor röstelli. Hasonlóképp tartották távol régebben a Tisza mentén a gyermekeket a folyótól, egy teljesen ártatlan kis halacskával, a vágó csíkkal. A népi nevén csak pinarágónak ismert hal a rossz fiúknak lerágta a micsodáját, de a lányoknak is megrágta a „csunyáját”, ami éppen elég indok volt arra, hogy csak akkor menjenek a vízbe, ha egy felnőtt azt mondta, hogy nincs benne pinarágó.

A zsákosember meg a szenesember kérdése már megoldódott, és ez részben visszacseng a fekete embernél is, amely régen az Ördög, vagy akár a Sátán jelzője volt, mert direktben mégsem emlegeti csak úgy az istenfélő ember, hátha megjelenik. A vasorrú bábának és a rézfaszú bagolynak azonban teljesen más a története. A bagoly éppenséggel a halálmadár hírében álló kuvikból származik. A többi bagolyhoz hasonlóan rendszeresen vadászott éjjel az olyankor röpködő rovarokra és nem röpködő rágcsálókra, kisemlősökre. Röpte a baglyokra jellemzően sima, lágy, és hangtalan – aki mellett repült már el bagoly éjszaka, az tudja, mennyire félelmetes attól, hogy észrevétlenül bukkan fel. A temetők gazdagabb talaján élő zsákmányállatok miatt előszeretettel lakott a sírkertekben, ravatalozók tetőterében, elhagyott házak, romok rejtekén, és ettől a halál egyik kísérője lett a néphitben, amit csak erősített a hátborzongató kiáltása. A kuvik persze nem bántja az embert, csak él az emberi társaság adta lehetőségekkel, de még ezzel együtt is számos éjszakai, halállal kapcsolatos rémség alapjául szolgált, akár még az ír vagy skót banshee-k is visszavezethetők rá. A banshee a néphit szerint felül a ház tetőgerincére, ahol épp haldokló mellett virrasztanak, és jajgató, kísérteties énekével, sikoltozásával siratja az élet elmúlását, jelzi, hogy a beteg nem éri meg a reggelt. A baglyok közül több fajta is így tesz, de a legijesztőbb hangja a kuviknak van. És miért ül a haldokló házára? Egyszerű: mert ég bent a világítás, ami oda vonzza a rovarokat, és azokat az éjszakai állatokat, amelyek a rovarokat fogyasztják, és amelyek a kuviknak is táplálékul szolgálhatnak (a rovarokkal együtt).

Hátra maradt még két dolog. Miért vasorrú a bába, és miért rézfaszú a bagoly? Sőt, van, ahol a rézfaszú bagoly nem csak jön és elvisz, de megreszel?

Szomorú történet az, amire a csíkszeredai Székelyföld 2012-es 7. számában Sántha Attila dolgozata („Ő, akit Babbának neveznek“) derített fényt.

Régen is megesett, hogy a leány megesett, és akkor is igaz volt már a mondás, hogy egy nő két dolog érdekében képes mindenre: hogy legyen gyereke, vagy hogy ne legyen. Annyira nem volt ritka az, hogy a leányanya elhajtotta volna bűnének gyümölcsét, hogy tisztes, vagy inkább tisztességtelen ipar alakult ki az „angyalcsinálásra”. A vasorrú vagy vasfogú bábák valóban bábák voltak, alapvetően olyan asszonyok, akik szülésnél segítettek az anyáknak – de a gátlástalanabbja, amely akkor lépett a színre, ha az volt a cél, hogy ne szülessen meg a gyerek. Ehhez a leggyakrabban használt szerszám egy kötő- vagy horgolótűhöz hasonló kampó volt, amivel felszakították a magzatburkot és megcsonkították, illetve egy fogó, amivel kiszakították a magzatot. A népnyelv ezeket az eszközöket hívta vasorrnak és vasfognak – és nem csak annak. Ahogy nem csak nők végeztek ilyen beavatkozásokat, hanem akár megtévedt orvosok, borbélyok, szanitécek vagy teljesen képzetlen férfiak is. Az ő kezükben a kampó fallikus jellege nyilvánvalóbb volt, és mivel az ilyen beavatkozásokat rendszerint az éj leple alatt, minél kevesebb lehetséges tanú előtt igyekeztek végezni, a férfi angyalcsinálók neve lett a rézfaszú bagoly.

Ezek szerint a rézfaszú bagoly (és a vasorrú bába) komoly fenyegetés, és nagyon rossz hír, ha megreszeli vagy elviszi az embert. Még akkor is, ha a születése után találkozik velük. Kiváltképp, ha hajadon – de ez már szinte mindegy is, mindenképpen tragédia, ha igénybe kell venni a szolgálatukat.

A címképen: Bagoly a sötétben – forrás: Pexels.com, CC0 licensz alapján

Az elefánt és a halál

Egy nagyon kedves barátom egy tragikus esemény kapcsán hangot, vagy inkább betűt adott annak a megdöbbenésnek, amit egy kisgyermek halála okoz. Kegyetlen, nemtelen, érzéketlen halál az ilyen? Bizonyos tekintetben az, de talán nem minden tekintetben.

Sokan ismerik azt a régi, indiai tanmesét, amikor a tudósok megpróbálják meghatározni, milyen egy igazi elefánt. Sokan meg nem ismerik, úgyhogy leírom.

Egyszer régen, amikor még nem volt szélessávú internet és a mobiltelefonok nem adták a mindenttudást az emberek kezébe, vagy talán még sokkal régebben, élt öt vak tudós az indiai Rádzsasztánban, Dzsaipur városában. Az öt vak tudós születése óta nem látott, és mindent empirikus módon, megtapasztalással igyekeztek megismerni, már ami szükséges volt ahhoz, hogy a tanításokat, amelyeket felolvastak és elmeséltek nekik, teljes valójukban megérthessék. Nagyon bölcsek voltak és nagy tiszteletnek örvendtek, mert a szemmel való látás hiányát az elmével és lélekkel való látás pótolta, és felismertek olyan igazságokat, amiket az istenek csak a legméltóbbak számára tettek megismerhetővé.

Az öt vak tudós egyszer azon tanakodott, hogy milyen lehet az elefánt, mert már sokat hallottak róla, sok mindent tudtak a tulajdonságairól, de még nem volt alkalmuk megtapasztalni az elefánt fizikai valóságát. Ezért a segítőik elvitték őket egy hajcsárhoz, aki hajlandó volt megmutatni nekik az egyik elefántot, és megengedte, hogy megérintsék, megtapogassák, és megtapasztalják az állat erejét, méretét, meg úgy általában az elefántság lényegét.

Az első tudós azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy nagy, víztől duzzadó tömlő, miközben az elefánt ormányát tapogatta és vizsgálgatta.

A második azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy erős, kőből készült korlát, miközben az elefánt agyarát simította meg kezével, megkopogtatta, méregette.

A harmadik azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy széles, vaskos, bőrből készült köpönyeg, és elragadtatva gyűrögette markával az elefánt fülét.

A negyedik hatalmas oszlopnak érzékelte az elefántot, amely talán a világot is elbírja – természetesen ő az elefánt lábánál matatva szerezte meg empirikus tapasztalatait.

Az ötödik úgy vélte, hogy az elefánt olyan, mint egy nagyon sima, sok-sok kéz által fényesre koptatott kőgolyó.

– Te hülye, az a lépcsőkorlát gombja, amit fogdosol. – mondta nagyon tiszteletlenül a hajcsár, és penderített rajta egyet, éppen az elefánt kevésbé szalonképes feléhez fordítva a bölcset. Aki ezek után megállapította, hogy az elefánt olyan, mint egy rojtos zsineg.

Az öt bölcs hazafelé tartva megpróbálta megvitatni, milyen az elefánt, de mindegyik kitartott a saját maga által megtapasztalt igazsága mellett, és nagyon összevesztek – mire hazaértek, már csak öt mogorva és vak vénember maradt belőlük, mert az igazán nagy igazságok nagyon veszélyes dolgok, ha csak részleteiben ismeri meg őket az ember. Kiváltképp, ha saját tapasztalásukat a tőlük telhető legpontosabb módon szerezték, és kellő meggyőződéssel hisznek a maguk személyes kis igazságában.

Azért hoztam elő ezt a történetet, mert amit most leírok majd, talán vadnak és értelmetlennek tűnhet, de megtapasztaláson alapul. Ugyanúgy, mint az elefánt rojtos zsineg volta, a valóság egy felfogható részletének megtapasztalásaként. Hogy ez mekkora része a valóságnak, azt nem tudom, és azt sem, hogy nem a korlát gömbje-e. Ráadásul nem is saját élmény és elképzelés, hanem egy ismerős magyarázata a maga korregressziós meditációs élményei, olvasmányai és a hallott tanítások alapján, tehát az elefántnak egy olyan részéről szólnak, amikről a legtöbb ember még vak tudósok elmondásaiból sem tud semmit. A bizonytalanságot tovább növeli az, hogy én valamikor a 90-es években találkoztam az illetővel, és akkor folytattunk eszmecseréket ilyen dolgokról, mindenféle egyéb ezoterikus tapasztalásokkal párhuzamosan, mint például a közösségi emlékezet és morfogenetikus mező, földsugárzások és auralátás, energia-tan, agykontroll és G. Brigi (akit persze máshogy hívtak) csakra-rezonanciái, amikor üdvözlésként megölelt a klubhelyiség ajtajában. Sajnos ez utóbbi is megmaradt az ezoterikus megtapasztalás szintjén, pedig nem csak a kundalini vagy a szív-csakra váltott harmonikus frekvenciákra, hanem több is.

Szóval tényleg nem tudom, hogy az elefántnak melyik részét tapogattuk ezekkel az eszmecserékkel, és mekkora lehetett az az elefánt, de Várady-Csontos Győző barátom (persze őt sem így hívták) aki néhány évvel később tragikus balesetben hunyt el, igencsak meggyőzően szintetizálta mindazt, amit a kis közösségünk észlelni, megtapasztalni vélt. Győző olvasottsága akkoriban kiterjedt számos misztikus műre, természetesen Szepes Mária, Rüdiger Dahlke és Thorwald Dethlefsen munkáira, és meglepően józan kontrollal és kritikával olvasta Rudolf Steinert és jól ismert néhány olyan, akkoriban a magyar ezoterikus életben meghatározó alakot, mint Béky Lászlót, Varró Csabát, vagy Lajos atyát. De valójában a kritikus és kontrollált hozzáállása volt az, amitől hitelesebbnek hangzott tőle a hihetetlen.

Az ember állítólag nem véletlenül születik, és nem véletlen az sem, hogy mikor és hova, milyen szülőkhöz. Nincs minden eleve elrendeltetve, és az akarat tág keretek között szabad, de van egy kiindulópont és egy úticél, van tévút és alternatíva, és ami a legfontosabb: vannak következmények, amik mögött mindig okok állnak.

Ezek az okok azok, amiket rendszerint nem ismerünk. Vagy csak nem ismerünk fel.

Sokszor az ok bennünk rejlik, és gyakori, hogy ami velünk történik, szolgálat: lehetőség másnak arra, hogy elérje a célját, teljesítse egy feladatát, vagy csak észre vegye, hogy milyen irányba kell tartania. Azt szokták mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. És ez igaz is. De ezeken az utakon kell járnunk, és mindig ott van egy hajcsár, aki a maga rendszerint nem túl finom módján segít, ha a korlát golyóbisával foglalkozunk az elefánt helyett.

Ráadásul mindannyiunk hajcsár is időnként, sőt, akár elefánt is lehet ebben a történetben. Győző úgy vélte a sok-sok olvasmány, hallott szó és megérzés, megtapasztalás alapján, hogy nem mind vagyunk egykorúak, már a lélek kora szerint, és nem mind vagyunk azonos fejlettségi és fejlődési szinten. Szepes Mária Vörös Oroszlán-ja szerinte nagyon sok igazságot hordozott erről, és az egészet a buddhista bodhiszattvák mintájára úgy képzelte el – és mindig hangsúlyozta, hogy ez csak egy elképzelés, még csak nem is tapasztalás – hogy az „öregebb”, fejlettebb lelkek egyre többet vállalnak abban, hogy segítsék, maguk szintjére húzzák a kevésbé tapasztaltakat. Ezek a lelkek időnként egészen megdöbbentő dolgokat is vállalnak azért, hogy segítsenek, akár a saját maguk kiteljesedése, megvilágosodása árán is, például olyan negatív életutakat, amelyek példája elrettent másokat attól az iránytól. Lehet például veszedelmes bűnöző is egy ilyen segítő, és csak az ismeri fel a valódi voltát, aki rádöbben arra, hogy a látszólag kirívóan súlyos bűnei valójában csak látványosak, de elenyészőek, és azok, akik a környezetében vannak, a hatására élesen eltérnek egy jobb, magasabb szint felé vezető irányba. És van, aki ennél súlyosabb életutat vállal, a szenvedését, a halálét.

Az előbbiek azok, akiket az adott kultúrkör vallásai boldogként, szentként tisztelnek, beleértve e fogalomkörbe az Assisi Szent Ferenchez vagy Bingeni Hildegardhoz hasonló aszkétikus alakokat, és beleértve az ötvenes évek sztahanovistáit is; a Földközi-tengeren menekülteket mentő önkénteseket és a hajléktalanokkal küszködő szociális munkásokat is; és azokat a nyomorult embereket, akik betegségét róluk nevezik el, de később az ő példájukon keresztül válik gyógyíthatóvá ugyanaz a kór. A másik csoport, a halállal segítők csoportja azoké, akik „értelmetlenül halnak” és elvesztésük indít be a környezetükben olyan változást, ami a fejlődés útja is lehet. Sajnos nem mindig az. És sajnos nem minden elveszített szerettünk ilyen segítő, öreg lélek, szóval nem ér lerázni a felelősséget.

Az az igazság, hogy fogalmam sincs, Győző elképzelései, mondhatni tanításai mennyire igazak és valósak, mennyire érvényesek rajta kívül másokra is, és igazak-e mindenkire, ha másokra is igazak. De személy szerint nekem volt már olyan, hogy ez az elképzelés megnyugvást és erőt adott. És szeretnék hinni benne, értelmet találni benne. Mert az élet szerintem tele van olyan szubjektív igazságokkal, amelyek szerint az elefánt olyan, mint egy köpönyeg, pedig valójában csak egy rojtos zsineg.