Bubo Cupropenis Horribilis

Hányszor hallottad már, hogy ne tedd, mert jön a rézfaszú bagoly? Elgondolkodtál azon, hogy mi az, és miért olyan rettenenetes, ha jön? Én igen.

bagolypapol– Ne menj oda, fiam!
– De miért nem? Csak meg akarom nézni!
– De ne menj oda, mert veszélyes!
– De miért? Nézd, ott az a…
– Ne menj oda, mert jön a rézfaszú bagoly és elvisz!

A fenti párbeszéd sokak életében elhangozhatott, különféle változataival mindenfelé találkozhatott az ember, főleg kiskamasz korában, de akár felnőtt fejjel is. Egyes körökben e nevezetes bagolyfajta nem volt éppen szalonképes, és a vasorrú bába jött helyette vagy a szenesember, esetleg a fekete ember. A vasorrú bábának általában nagy fekete ládája van, a szenesembernek és a fekete embernek zsákja, és úgy elviszik az ember rakoncátlan gyerekét, hogy a lába sem éri  a földet.

Mindannyian tudjuk, hogy az nagyon nem jó dolog, amikor úgy elviszik az embert, hogy a lába sem éri a földet, bár a közlekedési eszközök, polgári repülés, hajózás korában annyira nem baj, ha megszűnik a kapcsolatunk a talajjal, csak aztán álljon helyre a rend. Ha a fent említett személyek viszik el az embert, valahogy biztosnak tűnik, hogy nem fog helyre állni. Senki nem tudja miért, de biztos.

backlit-dark-eerie-217660
Erdőben menekülő ember – by Etienne Marais (CC0) via Pexels.com

Nyilvánvaló a szándék, ami az ilyen ijesztgetések mögött rejlik. A gyerkőc, aki felfedezi a világot maga körül, elég nehezen érti meg, hogy a tiltásoknak sokszor meglehetősen összetett okai vannak. Hogy azért nem mehet a közeli kiserdőbe, mert tele van vadorzók által kihelyezett csapdákkal, vagy az iskolával szembeni utcában az elhagyatott ház drogosok tanyája – az ilyeneket elmagyarázni csak egy bizonyos kor, egy bizonyos ismeretanyag megszerzése után lehet. Amikor a magyarázat túl összetett lenne, és a felnőtt nem feltételezi a gyerekről, hogy az a ráfordításra érdemesnek gondolt időn belül megértené azt, jön az irracionális, a mesei indok. De a mesék furcsa dolgok. A hétfejű sárkány, a farkas és egy csomó negatív mesefigura a történetekben mind könnyen legyőzhető, és ezért a mindennapokban sem jelent a gyerek számára valós elrettentő erőt. A vasorrú bába határeset, de arra is megvan a magyarázat. A szenesember, a fekete ember azonban sok-sok generáción át mindennapokban megélt félelemmel ijesztgeti a gyereket. A szénhordók terhük alatt görnyedő, gyakran mogorva, mielőbb végezni akaró emberek voltak, szénporos arcukon villogónak tűnt a szemük, és lehettek bármilyen kedves és gyermekszerető személyek, munka közben félelmet keltővé vált különös kinézetük.

bagolymondjaijedjmegEgy nemrégiben eltávozott ismerős mesélte, aki a történet idején egy különleges daruskocsin dolgozott, hogy egy váratlanul hosszúra nyúlt műszak után már nem volt lehetősége a telephelyre visszamenni, lefürödni, így azon mocskosan-olajosan, ahogy a munkával végzett, daruskocsival ment haza. Amikor a gyermekei meglátták a fémporos, olajos arcát és a koszréteg alól villanó szemét, hasonlóan ápolatlan munkaruháját, rémülten szaladtak vissza a házba:
– Anya, anya! Itt van egy zsákosember Apa kocsijával!

Náluk a zsákosember volt az a bizonyos elrettentő figura, akivel a gyerekeket próbálták rávenni, hogy „jó fát tegyenek a tűzre”.

adult-beard-black-and-white-2011858
Man’s Face (részlet) – by Brett Sayles (CC0) Forrás: Pexels.com

Ezekben a riogatásokban részben az atavisztikus félelem van, a ragadozótól való rettegés, amit részben magával hoz a gyerek, részben meg kell tanulnia, és ennek érdekében akár ő maga is kitalál szörnyeket, akiktől félni lehet. Ha nincs a környezetben ilyesmi, akkor a cicától, a ruhaszárítótól vagy a szomszéd telkén álló öreg eperfától fog félni, és ez valahol része annak, hogy megtanuljon vigyázni magára. Ezt a félelmet használja fel és  ki a szülő, amikor ismeretlen veszélyeket hív segítségül a tiltások érvényesítésére. Azt mégsem lehet mondani, hogy azért ne menjen a szomszéd telkére, mert a szomszéd nem adta meg a tartozását a nagyszülőknek, ezért a keresztanyád elmondta őket mindenféle riherongynak, amiért feljelentették a Julis nénit, hogy lopja az áramot, ezért Julis néni döglött macskát dobott a kertjükbe, amiről azt hitték, hogy a bátyád csinálta, és haragszanak rád. De azt igen, hogy azért ne menj oda, mert elvisz a rézfaszú bagoly. Mert az egy olyan.

És ha Apa azt mondja, hogy a bagoly rézfaszú, akkor annak komoly oka lehet, mert Apa nem szokott ilyet mondani. Legalábbis a gyerekek előtt nem. Vagy ha mégis, akkor röstelli. Hasonlóképp tartották távol régebben a Tisza mentén a gyermekeket a folyótól, egy teljesen ártatlan kis halacskával, a vágó csíkkal. A népi nevén csak pinarágónak ismert hal a rossz fiúknak lerágta a micsodáját, de a lányoknak is megrágta a „csunyáját”, ami éppen elég indok volt arra, hogy csak akkor menjenek a vízbe, ha egy felnőtt azt mondta, hogy nincs benne pinarágó.

baolymondjareszketA zsákosember meg a szenesember kérdése már megoldódott, és ez részben visszacseng a fekete embernél is, amely régen az Ördög, vagy akár a Sátán jelzője volt, mert direktben mégsem emlegeti csak úgy az istenfélő ember, hátha megjelenik. A vasorrú bábának és a rézfaszú bagolynak azonban teljesen más a története. A bagoly éppenséggel a halálmadár hírében álló kuvikból származik. A többi bagolyhoz hasonlóan rendszeresen vadászott éjjel az olyankor röpködő rovarokra és nem röpködő rágcsálókra, kisemlősökre. Röpte a baglyokra jellemzően sima, lágy, és hangtalan – aki mellett repült már el bagoly éjszaka, az tudja, mennyire félelmetes attól, hogy észrevétlenül bukkan fel. A temetők gazdagabb talaján élő zsákmányállatok miatt előszeretettel lakott a sírkertekben, ravatalozók tetőterében, elhagyott házak, romok rejtekén, és ettől a halál egyik kísérője lett a néphitben, amit csak erősített a hátborzongató kiáltása. A kuvik persze nem bántja az embert, csak él az emberi társaság adta lehetőségekkel, de még ezzel együtt is számos éjszakai, halállal kapcsolatos rémség alapjául szolgált, akár még az ír vagy skót banshee-k is visszavezethetők rá. A banshee a néphit szerint felül a ház tetőgerincére, ahol épp haldokló mellett virrasztanak, és jajgató, kísérteties énekével, sikoltozásával siratja az élet elmúlását, jelzi, hogy a beteg nem éri meg a reggelt. A baglyok közül több fajta is így tesz, de a legijesztőbb hangja a kuviknak van. És miért ül a haldokló házára? Egyszerű: mert ég bent a világítás, ami oda vonzza a rovarokat, és azokat az éjszakai állatokat, amelyek a rovarokat fogyasztják, és amelyek a kuviknak is táplálékul szolgálhatnak (a rovarokkal együtt).

bagolyvisszanézHátra maradt még két dolog. Miért vasorrú a bába, és miért rézfaszú a bagoly? Sőt, van, ahol a rézfaszú bagoly nem csak jön és elvisz, de megreszel?

Szomorú történet az, amire a csíkszeredai Székelyföld 2012-es 7. számában Sántha Attila dolgozata („Ő, akit Babbának neveznek“) derített fényt.

Régen is megesett, hogy a leány megesett, és akkor is igaz volt már a mondás, hogy egy nő két dolog érdekében képes mindenre: hogy legyen gyereke, vagy hogy ne legyen. Annyira nem volt ritka az, hogy a leányanya elhajtotta volna bűnének gyümölcsét, hogy tisztes, vagy inkább tisztességtelen ipar alakult ki az „angyalcsinálásra”. A vasorrú vagy vasfogú bábák valóban bábák voltak, alapvetően olyan asszonyok, akik szülésnél segítettek az anyáknak – de a gátlástalanabbja, amely akkor lépett a színre, ha az volt a cél, hogy ne szülessen meg a gyerek. Ehhez a leggyakrabban használt szerszám egy kötő- vagy horgolótűhöz hasonló kampó volt, amivel felszakították a magzatburkot és megcsonkították, illetve egy fogó, amivel kiszakították a magzatot. A népnyelv ezeket az eszközöket hívta vasorrnak és vasfognak – és nem csak annak. Ahogy nem csak nők végeztek ilyen beavatkozásokat, hanem akár megtévedt orvosok, borbélyok, szanitécek vagy teljesen képzetlen férfiak is. Az ő kezükben a kampó fallikus jellege nyilvánvalóbb volt, és mivel az ilyen beavatkozásokat rendszerint az éj leple alatt, minél kevesebb lehetséges tanú előtt igyekeztek végezni, a férfi angyalcsinálók neve lett a rézfaszú bagoly.

Ezek szerint a rézfaszú bagoly (és a vasorrú bába) komoly fenyegetés, és nagyon rossz hír, ha megreszeli vagy elviszi az embert. Még akkor is, ha a születése után találkozik velük. Kiváltképp, ha hajadon – de ez már szinte mindegy is, mindenképpen tragédia, ha igénybe kell venni a szolgálatukat.

bubo_cupropenis

A címképen: Bagoly a sötétben – forrás: Pexels.com, CC0 licensz alapján

 

L’art pour…

Egy művészeti témájú külföldi közösségi portálon kaptam néhány kérdést (sokadmagammal) arról, hogy mi a művész, mi a művészet, ki vagyok én mint művész, mikor és hogyan válik valami alkotássá és hasonlók. Elgondolkodtam a dolgon, mielőtt válaszoltam volna, aztán utána is, hogy a válasz talán ide is elég fontos. Íme.

bagoly_glassKérdés: Ki vagy te, mint művész?

Nekem ez hibás kérdésnek tűnik, már csak azért is, mert nem tartom magam művésznek. A kérdést inkább úgy tenném fel, hogy művész lennék egyáltalán? Mi a művészet? Miért művészkedik az ember, és amit alkot, az valóban művészi, vagy csak kijelentik róla? A magam részéről én ugyanaz vagyok „művészként” mint műalkotás-fogyasztóként (bizony!), autóvezetőként, kereskedőként és önjelölt borkedvelőként (miközben hozzá se érhetek bármihez, ami borra emlékeztet). Én csak én vagyok. Művésszé az tehet, aki művészetnek tartja, amit csinálok, és műalkotásként, művészi üzenetként olvassa a dolgaimat, legyenek bár képek, írások, zene, vagy épp a csend. Ha létezik Művészet, az szerintem tudatos közlés kell legyen, ki- és elmondhatatlan üzenetek átadása, és a művészi színvonalat az jelenti, amikor valaki megtorpan az alkotás előtt, és akár egy másodpercre is elgondolkodik a… dolgokon. Nem határozhatom meg, hogy min, de kivált egy reakciót, amit egyébként nem váltana ki más. A műalkotás-fogyasztó ugyanis különleges jogokkal bír: jogában áll félreérteni, belemagyarázni, alá- és túlbecsülni, továbbgondolni és átértelmezni figyelmének tárgyát, és ebben az esetben a „félreérteni” és „belemagyarázni” fogalmakat abban az értelemben használom, hogy a „saját felfogása és egyedi belátása szerint érteni, az alkotói szándéktól függetlenül”. Mert nincs művészet befogadó nélkül, és nincs művész a műalkotás-fogyasztó nélkül. Én meg ugyanaz a fickó vagyok, akár „alkotok” akár nem, és legfeljebb az tehet művésszé, ha te, amikor ránézel egy cuccra amit csináltam, és azt mondod, hogy „hm, ez érdekes” – és ezzel a tettel csinálhatsz belőlem művészt a saját hasonlatosságodra.

Egy megjegyzés: bár mára a „fogyasztó” szitokszóvá silányodott, kénytelen vagyok ezt a kifejezést használni a szemlélő, műélvező szavak helyett. Aki szemlél, „műélvez”, az nem feltétlenül ért meg bármit is abból, amit szemlél. Lehet, hogy csak azért néz műalkotásoknak gondolt dolgokat, mert az menő és trendi, meg a szomszéd is csinálja, nem beszélve a Mariskáról a hatodikon. (Ő aztán úgy műélvez, hogy a kritikusok csak őt keresik, mielőtt recenziót írnának.) A fogyasztó ellenben fogyasztani akar a megszemlélt dologból, nyerni akar belőle valamit: gondolatokat, energiát, boldogságot, eszméket, hatalmat, búbánatot, vigaszt, hírnevet, példaképeket, bankszámladuzzadást és bármi egyebet, amit csak kigondolni képes. A fogyasztó ezért odafigyel és dönt: „ez a céljaimhoz felhasználható”, „erre érdemes odafigyelnem”, tehát ez művészi, mert…  …mert kielégíti a szükségleteit, elvárásait. Persze fontos dolog, hogy amíg a hétköznapi értelemben az ilyesmit önös érdeknek és pénzhajszolásnak vagyunk hajlamosak értelmezni, jelen esetben a megszerzett jószág nem (feltétlenül) anyagi érték, hanem tudás, ismeret, elégedettség, együttérzés, érdeklődés – bármi lehet, amit a művészet adhat.

Mit akarsz üzenni a művészettel?

bagolyshyNe foglalkozz vele! Ha be tudod fogadni az úgymond-művészetemet, és fel tudod javítani segítségével a jelenlétedet a világban, akkor úgyis tudod. Amit én szándékozom, az másodlagos, vagy még kevésbé fontos. Ha véletlenül úgy alakul, hogy közös nevezőre jutunk, és olyan módon segít a világban való jelenléted fejlődésében, ahogy én szerettem volna ebben segíteni, akkor (épp abban a pillanatban) jó és művész vagyok, de ha nem, akkor is az számít, hogy miként fogadod be és fogyasztod a gondolataimat és szándékaimat. Ha valaha is meg kell fogalmaznom egyfajta manifesztumot, művészi hitvallást, az a Műalkotás-fogyasztó szabadsága címet fogja viselni, és a mű értelmezésének és előremutató félreértelmezésének jogáról fog szólni. Vagy ahogy akarod. Ha én akarnám meghatározni az irányt, nem művész lennék, hanem mű-ész, avagy diktátor. Ha nem tudok olyat felmutatni, ami elmozdít valamilyen általad áhított irányba, akkor nem vagyok művész.

Hol?

Itt és Most. Na jó, ülj le kényelmesen, lazíts, mert egy Titkot fogok elmondani Neked. Bonyolult lesz és eszement. Annak kell lennie, mert az ősi egyiptomiaktól tanultam. Tényleg.

A világ teremtése egy most is folyamatosan zajló esemény. A Szep Tepy, azaz Első Alkalom óta zajlik, amikor az Ősdomb kiemelkedett az Üresség óceánjainak mélységéből (vagy az Óceán Ürességének mélyéről). Nem értettek ők sem egyet, hogy pontosan miképpen zajlott le a dolog, de abban igen, hogy isteni tett volt a kiváltója, mint a Logosz a keresztény és zsidó tanok szerint. A világ akkor Elkezdődött Teremtődni, és ez azóta is fennálló állapot, azóta is tart. Ennek következményeként két különböző fajta Örökkévalóság jött létre, amelyek folyamatosan egymás mellett, együtt léteznek.

bagolymondja_djetAz egyik a Dzset, amelynek a hieroglif írásban a  jel a determinatívuma. A Dzset az az Örökkévalóság, ami szilárd, és megingathatatlanul áll ellen minden erőnek, hatalomnak, vágynak, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja. Mondtam én, egy az ókori Egyiptomból származik, őrült ugyan, de végtelenül bölcs.

bagolymondja_nehehA másik a Neheh, és ennek a fény a determinatívuma. Ez az örökké változó és bizonytalan Örökkévalóság, félelmetes és megismerhetetlen, amely elnyel minden akaratot, hatalmat és bölcsességet, és bár végtelen, de van egy jól meghatározott végpontja.

Amint írtam, ez a két Örökkévalóság folyamatosan létezik, egymás mellett párhuzamosan, állandóan átváltozva egyikből a másikba, miközben a Folyamatos Teremtés hajtóerejét jelentik. a Neheh kezdete a Dzset vége, és a szinguláris pont a kettő között, ahol a Neheh Dzset-té kövül, egy végtelenül apró, kiterjedések nélküli diszkrét pont: az ÉPPEN MOST. Más megközelítésben a Neheh alakítható és örökké változó Örökkévalósága a Jövő, míg a Dzset a megkövesedett és megváltoztathatatlan Múlt (még ha meg is hamisítják időnként). És ez mindenhol jelen van térben és időben. Ennek ismeretében értsd, amikor azt írom, hogy Itt és Most.

Mikor?

Erre vagy idézd fel az előző válaszomat, vagy fogadd el, hogy „amikor időm engedi”.

Miért?

Miért is ne?

BagolymondjaodaisTalán azért, mert át akarom adni az ötleteimet, gondolataimat, érzéseimet, vonzalmaimat és ellenérzéseimet másoknak. Meg akarom osztani magam másokkal, hátha hasznát veszik a jelen-létüknek, jobbá tudják tenni általa az életüket. Ha meg akarsz ismerni mindenkit és fejlődni általuk, arra a művészet a megfelelő eszköz. Legalábbis általában kevésbé ártalmas mint korlátozni, dirigálni, erőszakkal kényszeríteni és meggyilkolni másokat. És ezt szeretem benne.

Ja, és még egy indok: végtelenül önző vagyok. Azt akarom, hogy évezredek múlva is emlékezzenek rám. Nem véletlen hogy a kedvenc íróm Ptahhotep vezír tjati, aki valamikor i. e. 2400–2200 táján élt és alkotott, nagyjából 4500 éve, és intelmei ma is fontosak és használhatók. Szeretnék olyan lenni mint ő. Igyekszem olyan lenni mint ő. 😀

Hogyan?

bagolyvisszanézMegfigyeléssel, gondolkodással, érzéssel és együttérzéssel. Intuícióval és empátiával. Tollal és fényképezőgéppel. Ecsettel és számítógéppel. Örömmel, mélységes szomorúsággal, dühösen és elfogadóan, örökké nyitottan a csodákra, amikben részesülünk. Hiszek abban, hogy kevésbé vagyok fontos a sivatagi homokszemnél, az óceán cseppjénél. Az életem értéktelen, ha nem töltöm meg értékkel. Ezért hát nagy-nagy igyekezettel. De a végső választ úgyis Neked kell megadnod erre a kérdésre, annak függvényében, hogy az első visszakérdésemre hogyan válaszoltál.

Ami az eredeti válaszokból kimaradt…

Sokszor keveredem vitába, amikor azt állítom, hogy a művészet a művész döntése, és csak az művész, aki dönt és szándék által vezérelve alkot. Nagyon sok mindent fel szoktak hozni ez ellen, de meggyőzni még eddig nem sikerült senkinek. A fő ellenérvek között olyanok szoktak lenni, mint például a dadaizmus legjelesebb képviselőinek véletlenszerű dolgai, a „talált tárgyak” műalkotásként való kiállítása, a gesztusfestészet, vagy zenében az olyan művek, mint John Cage 4′ 33″ című darabja. A fotográfiában sokan igyekeztek más módon feloldani a döntések és választások jelentette „korlátot”, sikertelenül. És amikor megjelenik ilyen esetben a döntések mögött a tudatos véletlen, mint alkotóerő, elég sokan szoktak furcsán nézni rám, pedig hát… Na jó, inkább nézzünk példákat.

John Cage: 4′ 33″

bagolymondjawelldoneCage a zenei avantgarde egyik izgalmas alakja, aki Moholy-Nagy László, Marcel Duchamp, Piet Mondrian társaságát is élvezhette, és a hatásukat véletlenül sem tagadhatná le. Zenei kísérletei közül a legfontosabbnak a 4′ 33″ című darabját tartják, amely a buddhizmus és a zen iránti kíváncsiságát tükrözi. A darab előadójának a darab időtartama alatt (ami alapesetben négy perc harminchárom másodperc) nem szabad csinálnia semmit, hagynia kell, hogy a környezet hangjai szóljanak. Azt gondolná az ember, hogy ennél véletlenszerűbb, kevésbé tudatos mű nincs is, holott Cage csak tudatosan áttestálta a megszólaló hangok meghatározását az előadóra, aki a darab helyszínét, időpontját, és ezzel a környezeti csendjét kiválasztja. Aligha lehet teljesen függetleníteni egy ilyen választást a tudattól, mivel maga a véletlenszerű választás is egy tudatos tevékenység. Eleve kizár például minden olyan helyszínt, amit az előadó valamilyen tapasztalatához köt. A darab ezért az eredeti koncepciója szerint előadhatatlan. Az Amadinda ütősegyüttes azonos című lemezén szerepel ugyan: a rögzítéshez használt technikát kivitték egy mezőre, ahol nem zavarja semmi (ez már egy tudatos választás) és felvettek négy perc harminchárom másodpercnyi anyagot a rét hangjaival (ami megint csak egy választás eredménye!) és – ami a felvételt igazán érdekessé, és egyben az eredeti koncepcióba ütközővé teszi – az érkező vihar zajaival. Az, hogy a vihar jöttét öt perccel korábban még nem tudták, a hangjaira nem számítottak, eléggé valószínűtlen.

Marcel Duchamp: Forrás (A fürdőszobák Buddhája)

454px-duchamp_fountaine
Marcel Duchamp: Fountaine (Forrás) (1917) – Marcel Duchamp [Public domain], via Wikimedia Commons

A dadaizmus egyik legsokoldalúbb alakja megszállottja volt a véletlenszerűségnek, sorsszerűségnek. Számos botrányos műve között az egyik legismertebb az a ready-made, azaz készen talált darabja, amit az Armory Show kiállításra küldött be még 1917-ben. A dolog többszörösen pikáns, és jellemző példája a döntésekkel irányított véletlenszerűségnek. Duchamp-t a kiállítás szervezésére kérték fel, ő pedig tesztelni akarva szervezőtársainak tényleges mindenre nyitottságát, egy utcán talált piszoárt küldött be az akkori szaniteráruk legismertebb gyártójának, Robert Mutt nevének rápingálása után. Amikor a többiek elutasították a művet, Duchamp is elutasította a szervezői felkérést. A tárgyválasztásában benne volt a tudatos igény a polgárpukkasztásra, a kollégái és művésztársai megbotránkoztatására. Később számos kiállításon szerepelt a „mű”, és ez is Duchamp hatása: ha bárki más állított volna ki ilyet, akkor is hozzá kötötték volna. Egyébként az elfektetett piszoár az alakja miatt kapta a nemhivatalos alcímét, és számos parafrázisa készült, akár még aranyból is.

Véletlen-fotográfia

tourist vs statue
Turistafejű szobor – saját felvétel, © 2015–2018 Kostyál Zsigmond “HoremWeb”

Annyiféle oldalról és megközelítésből találkoztam már vele, hogy nem is próbálnék példát mondani rá. A megközelítések elég különbözőek tudnak lenni, mégse találkoztam még olyannal, ami valóban független lett volna az alkotó tudatos döntésétől. Az egyik visszatérő koncepció az, amikor a fotós találomra elindul valamerre, és a legkisebb ellenállás alapján mindig arra fordul, amerre a legkönnyebbnek látszik az út, majd egy tetszőleges ponton megáll, és készít egy képet. Ez eléggé véletlenszerűnek hangzik, de már a kiindulási pont kiválasztása is egy tudatos döntés, ami eléggé behatárolja az eredményt, nem beszélve a megállás időpontjáról és helyéről, arról, hogy merrefelé néz a kamera az exponáláskor…

A másik kedvelt koncepció a feldobott kamera esete. Az alkotó beállítja a fényképezőgépen az önkioldó időzítőjét, majd a levegőbe dobja a kamerát, hogy az röptében exponáljon. A kép ez esetben is csak erősen korlátozva véletlenszerű: a helyszínt, a feldobás irányát, erejét, lendületét, az időzítőn beállított időt a fotós határozza meg, tudatos döntés alapján (még akkor is, ha az annyi, hogy „hármat tekerek rajta, és lesz ami lesz”). A három tekerés – főleg egy gyakorlott fotós esetében, aki pontosan ismeri a gépét – már erősen körülhatárolja a lehetőségeket és nagyjából megjósolható beállítást eredményez.

treefall
Forgás –Saját felvétel © 2015 Kostyál Zsigmond “HoremWeb”

Tehát a tudatosság kizárása, a döntések elkerülése, a szándéktalan alkotás mind-mind egy-egy tudatos döntés, egy szándék megvalósítása. A kivitelezésénél szinte teljesen lehetetlen elkerülni tudatos elemeket, amik kihatással vannak az alkotásra. Ha egy csimpánz kezébe nyomunk egy festékes ecsetet, az eredmény akkor is az lesz, amit tudatosan elhatároztunk: egy csimpánz ecsetvonásai, amik valamiféle nem emberi, de csimpánz-szükségszerűségeket követve lesznek rendezettek. A gibraltári majmok egyikére rögzített, bizonyos frekvenciájú hangokra exponáló fényképezőgép esetén is ott van a majmok szokásainak ismerete, a környezeti hangok megjósolhatósága, és a tudatos döntés, hogy egy gibraltári majom határozza majd meg, hogy hol és mikor exponál a gép.

Ellenben lehet tudatosan, átgondoltan és üzeneteket megfogalmazva is olyan dolgot létrehozni, ami nem művészi, nem művészet, és hatástalan. De hát régóta tudott, hogy a dilettánsok nagyon ügyesek.

bagolypapol

A címképként látható fotogramm saját alkotásom. Minden jog fenntartva.

Out-of-Time Square

Kívül az időn, valahol a téren – egyes helyek talán tévedésből vannak itt és most.

bagolymondjafotozikRóma nagyon mély nyomot hagyott bennem, és ennek számos oka volt, nem csak a talpamon minden lépést kínzóvá tévő vérhólyagok. Az Örök Város ugyanis nem csak egy szóvirág, annak ellenére, hogy Róma középkori történelmének egy részében akár  alig kétezer főssé, Visegrád-méretűvé is zsugorodott, miután valódi pompája a császárkor alatt tetőzött. Róma örök, abban az értelemben, ahogyan az öröklét az időtől való (vélt vagy valós) függetlenség. Bár korábban jártam már ott, a 2017-es utazásom teljesen megváltoztatta a véleményemet, és a kíváncsi tartózkodással szemlélt hely úgy zárta magát a szívembe, hogy még csak tiltakozni se tudtam. Pedig Róma nem tökéletes, sőt. Koszos, hanyag és rendetlen, gyakran figyelmetlen, és időnként egy kicsit hülyének néz – de megkapóan őszinte és diákos humorral viseli a tökéletlenségeit, derűs öreg mesterek bölcsességével a gondjait-bajait, és olaszosan lezser módon tesz az időre.

Képet ígértem.

Out-of-Time_Square.jpg

Ez a kis terecskének látszó utca a Via Portico d’Ottavia a zsidó gettó közepe táján, ez például egy elvarázsolt, időn kívüli és túli terület. Olyan hely, ahol a másodpercek rohannak ugyan, de a percek lassan bandukolnak, és néha eónok róják a macskakövet, komótosan és elgondolkodva, sokszor emberi álruhában. A félig romos, félig felújítás alatt álló épületeken a New York-i Time Square hirdetéséhez hasonló szöveg fut körbe, talán még az ókorból, de lehet, hogy a reneszánsz időkből maradt ránk – a szövege számomra követhetetlen és nem állt össze. Latinul tudók talán ki tudnak venni belőle valami hasznosat. A futófény itt persze kőbe van vésve, mert a bevésett felirat jobban bírja az áramszüneteket és a barbár pusztítást is, de hát ez nem is a Time Square New Yorkban, hanem az időn túli Out-of-Time Square az óvilágban. Tessék szó szerint érteni. A jelek még csak nem is az örökkévalóságnak szólnak, hanem a mindig időtlenségének. A téren (a képen középen és jobbra) álló zsidó pizzéria fölött egy megkopott, de el nem kopott felirat azt hirdeti, hogy „Drogéria”, felette a bedeszkázott ablakokban láthatatlan és néma árnyak figyelik az utcán vándorló embereket – a múlt lelkei, akik halk sóhaját időnként hallani is lehet a tömeg mormolásán és a másodpercek múlásának surrogó hangján túl. A turisták között időnként feltűnik egy-egy kóborló évszázad, szinte tökéletes álruhájában észrevétlenül, csak onnan lehet tudni, hogy ott van, hogy a saját korszakára, annak módszereire és erkölcseire emlékezve kántál, vagy egy darab csönd ül meg a forgatagban, aztán hümmög, vagy felsóhajt. Ha megpróbálod megnézni, honnan jön a hang, csak egy galambot látsz majd, vagy sirályt, esetleg egy szerényen meghúzódó, kaftános zsidó férfit, féltve őrzött és ápolt hagyományának megfelelően öltözve, amint egy elképesztően pici japán fényképezőgépet szorongat. A tér közepén a napernyők alatt, meg a keleti oldal helyiségeiben az Il Portico kóser pizzéria található, amely nevét a tér másik végén álló Porticus Octavianus most éppen újjá- vagy megépítés alatt álló építményéről kapta.

A téren a turisták  között pincérek várakoznak. Talán a következő vendégre, aki szeretné kipróbálni az olasz kóser ételeket (állítólag kitűnő náluk, sokan ajánlották már), vagy egy újabb évszázadra, hogy elmesélje a titkait, amelyek az ő idejében estek meg, vagy magáról az időről elmélkedjen, amely ezen a téren egészen egyszerűen nem dolgozik. Csak játszik, pihen, emlékszik, anekdotázik, és vaskos tréfákkal gúnyolja az építészetet és a kőművesek munkáját.

És ebből semmit sem fogsz észrevenni, ha sietsz, vagy ha úgy sétálsz a térre, mint egy turista, és úgy viselkedsz, mint egy egyszeri látogató. Lassíts le, nyisd ki a szemed, és kérdezd meg a falakat, a kockakövet és a fényt, amely megcsillan rajtuk, meg a pár megmaradt ablaküvegen. Kérdezd őket a múltjukról, az emlékeikről és elmesélik neked, megmutatják neked is a varázslatot. Ne siess, legyél türelemmel!

Arco degli Acetari

Nem messze, a Campo de’ Fiori szomszédságában, annak a helynek közelében, amely, miután ott égették meg Giordano Brunót, később a virágpiacáról lett híres, egy másik időn kívüli szöglet húzódik meg, az Arco degli Acetari. Senki nem tudja, honnan kapta a nevét ez a valamikori rejtett átjáró, talán egy Acetari nevű családról, vagy egy hajdani, hasonló nevű egyetemről, de az is lehet, hogy egy gyógyító hatású vízről. Nem messze volt ugyanis egy vízvezeték, amelynek enyhén ecetes, savanykás vízéről úgy tartották, hogy számos betegségnek ellenszere. A savanyúvíz-kereskedők lerakatot létesíthettek itt a kis belső udvaron, amit a Via Pellegrino felől gyanús külsejű, szűk átjáró boltívén kereszül lehet megközelíteni. Mások úgy vélik, hogy ecetkészítők lakták a különös helyet, és a nevet onnan eredeztetik.

Azt se lehet tudni, hogy a lépcsők kusza labirintusa, apró boltívek és kortalan házak mikor kerültek ide. Nem is csoda, hiszen az időnek ide sincs bejárása. A savanyúvízről az 1959-ben lezárt vízvezeték mellett emléktábla hirdeti, hogy mennyi mindenre alkalmas, és az a XVI. század elejéről való. A kerékpár viszont biztosan huszadik századi.

A legtöbb turista megnézi ugyan a Campo de’ Fiorit, de tovább már nem jön, pedig a Via Pellegrino önmagában is érdekes hely. A baljós árkádon átlépni még kevesebbek mernek, talán a vörös macska miatt, vagy az öregasszony miatt, aki a harmadikon mormolt, és bizonyára boszorkány. Nem, nem változtatott gyíkká, de amíg ott voltam, folyamatosan mormogott, és a vörös macskát szidalmazta, aki egykedvűen és hunyorogva ült ott, ahogyan évszázadok óta teszi, és őrizte a hely titkát. Hogy milyen titkot? Tudod, azt a titkot, az idővel. Aminek itt nincs hatalma. Vagy a másikat, azt, hogy hogyan zárhatták le az átjáró másik felét a szomszéd utca felé, és hogyan vásárolhatta meg valaki ezt a különös zugot, a kis belső udvart, úgy, hogy azt még az ott lakók sem tudhatták. Annyi biztos, hogy az Arco degli Acetari manapság már magántulajdon, a római földhivatal be is jegyezte, és aki ott jár, tilosban jár. Talán ezért nem jár arra az idő.

bagolymondjashyDe akárhogy is van, Rómában vannak helyek, ahol a korok erőtlenek, és tehetetlenek, hatalmuk egész egyszerűen kevés, mert Róma örök. Amikor a Portico d’Ottavia felé jártam, éppen egy megbeszélt időpontra siettem, miközben egy fontos üzleti partnerünk könyvelőjével beszéltem telefonon. Mondtam neki, hogy szabadságon vagyok, külföldön, de amit kérdezett, volt annyira fontos, hogy megpróbáltam távolból is segíteni megoldani. Amikor a térre értem, gyorsan elbúcsúztam tőle és a megbeszélt időponttól is, és az addigi sántikálva rohanásból úgy torpantam meg, mint egy táncoló egér. (Ismered őket? Ezek a nagyon apró, nagyon fürge és muris kis rágcsálók hihetetlenül kiváncsiak, mozgékonyak, és képesek percekig körbe-körbe táncolni, miközben a saját farkincájukat kergetik – aztán hirtelen lemerevednek egy percre, mintha megszakadt volna a film, majd újratervezés, és pörögnek ismét ezerrel.)

Nem tudom, hogy mi történt, talán egy tétovázva ténfergő évezred bánatos siránkozását hallhattam meg, talán a falak súgtak össze mögöttem, de muszáj volt megállni, eltenni a telefont és figyelni. Az emberek olyan áttetszőnek tűntek, csak a kaftános zsidó az apró fényképezőgépével maradt valóságos, ahogy rám nézett, és körbe mutatott. A bedeszkázott ablakok egyikében bámészkodó láthatatlan lélek megvonta a vállát, mondott valamit egy ismeretlen nyelven, és egy ablakon megcsillant a nap. A falak bólintottak, a rajtuk körbefutó hirdetés kimerevedett, és én elővettem a fényképezőgépem, és kérdezni kezdtem. Hogy mi lesz a megbeszélt időponttal? Szerettem volna megállítani az időt, de rám nézett, és így válaszolt:

– Bocsi, de nekem itt nincs hatalmam.

Úgyhogy késtem fél órát, de ez Rómában nem olyan nagy probléma.

bagolypapol


A cikkben szereplő felvételek saját fényképeim, amelyek a DeviantART galériámban is megtalálhatók:

Az Arco degli Acetari magántulajdonba vételéről az Örök Város blog írt, az esetről szóló, olasz nyelvű cikk és egy fénykép alapján, melyeket a Corriere della sera tett közzé.

A bejegyzés egyes részei személyes, szubjektív valóságon, érzetek és élmények „művészi célú” interpretációján alapulnak, és nem feltétlenül tükrözik teljes mértékben a véleményemet.